Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Oxyrrhynchosz/Bahnaszá - a papiruszok és a kerámia városa

A régészet katonai hadművelet és hasonló rizikóval jár. Nincs jó és biztos módszer, hol, mikor és hogyan kell ásni, de sokféle módon lehet hibát elkövetni.” Ezzel a mondattal kezdte egyetemi előadásait SIR MORTIMER WHEELER, akit joggal tekintettek a brit régészet koronázatlan királyának. Mindenesetre azt rögtön hozzátette, hogy mielőtt bárki elhatározza, hogy egy bizonyos helyen ásni akar, két feladatot kell először is elvégeznie: tanulmányoznia kell az ásatásra kiszemelt területet, valamint az arra vonatkozó írott forrásokat.

EZ JUTOTT ESZEMBE, amikor a hatvanas évek elején Klaus WESSEL A koptok művészete című könyve került a kezembe. A könyvben egy érdekes színes kép volt: egy Oxyrrhynchoszban kiásott agyagból készült fogadalmi szobrocskának a képe, amely egy fiatal férfit ábrázol. A férfi arcvonásai kísértetiesen hasonlítottak a korai iszlám lüszteres kerámiákon ábrázolt „portrékra”. Ez keltette fel az érdeklődésem. Itt azonban még azt is hozzá kell fűznöm, hogy iszlám művészettörténészek körében közel száz éve folyik a szenvedélyes vita a lüszteres kerámia esetleges eredetéről: Perzsiában, Irakban vagy netán Egyiptomban kell keresnünk a forrását? E rejtélyre a válasz talán Oxyrrhynchoszban van eltemetve? A problémát tovább bonyolította, hogy ugyanebben az időben egy svájci kollégámnak megjelent egy cikke, amelyben megemlítette, hogy a brit ásatások során Oxyrrhynchoszban számtalan korai lüszteres kerámiát ástak ki, amelyek a londoni Victoria és Albert Múzeumban vannak letéve. Mondanom sem kell, hogy napokon belül ezeket a leleteket tanulmányoztam.

Természetesen első kérdéseim közé tartozott, hogy ki vagy kik és mikor ásták ki ezeket a töredékeket? Így jutottam el a következő lépéshez.

Oxyrrhynchosz, amelynek története visszanyúlik a fáraók órába, akkor Per Megyed, a későbbi kopt korban Pemgye, az iszlám időktől kezdve pedig Bahnaszá néven volt ismeretes. A város, mert az volt, kb. kétszáz km-re délre fekszik Kairótól és húsz km-re nyugatra a Nílustól, a Bahr Júszuf-csatorna bal partján, a sivatag szélén.

Egyiptomi kollégák és a most folyamatban lévő francia-spanyol ásatások a fáraók korából származó számos, freskókkal díszített sírkamrát hoztak napvilágra. Oxyrrynchosz régészeti feltárása azonban közel száz évvel ezelőtt kezdődött a brit A. B. Grenfell és A. S. Hunt vezetése alatt, akik 1896 és 1907 között ástak a helyszínen.

Ásatásaik főleg papiruszokat hoztak napvilágra, amelyek a város klasszikus korából, a Kr. u. 2-5. századból származnak. Ezek a kiásott papiruszok, amelyeknek száma több tízezret tesz ki, ma az oxfordi Ashmolean múzeumban vannak, s eddig több, mint 50 kötetben lettek publikálva. Közöttük számos szerződés található, mint pl. az a megegyezés, amely egy kereskedő és egy keramikus között jött létre a Kr. u. 3. század közepén. A szerződés értelmében az iparos 30 ezer amfora leszállítására vállalt kötelezettséget egy éven belül. Az egyik legkorábbi evangéliumi töredék, Máté evangéliumának a kora 3. századból származó része is ezen ásatásokon került elő. Az egyik legérdekesebb kézirattöredék azonban az ún. Logia, amely JÉZUS ismeretlen mondásait tartalmazza.

A késő római korban Oxyrrhynchosz már jelentős város volt, annyira, hogy Kr. u. 273-ban az ún. „Iso-capitolát”, a „Világ Játékok”-at ott rendezték meg. A városról olyan részletes leírások maradtak fenn, hogy történészek rekonstruálni tudták annak negyedeit, sőt utcáit is.

ITT ÉRDEMES MEGJEGYEZNI, hogy Oxyrrhynchosznak szoros kapcsolata van az Egyiptomban jól ismert Jézus-legendákkal. Az ország számtalan helyén lelkesen közlik a látogatóval, hogy amikor a Szent Család Egyiptomban tartózkodott, abban a bizonyos helyiségben is eltöltőitek egy kis időt. Ez alól a legendák alól Oxyrrhynchosz sem kivétel. A város közepén egy kb. 2 km hosszúságú és 7-8 m magas temető húzódik, amelynek közepén egy nagy öreg fa áll. A fa „Jézus és Mária fája” néven ismert a helybeliek előtt, akik szerint, amikor a Szent Család ott tartózkodott és Jézus kisfiú volt, leszúrt a földbe egy botot, s abból nőtt ki ez a terebélyes fa. Utolsó oxyrrhynchoszi látogatásomkor, 1992 novemberében, a fa már kidőlt, de ennek ellenére nem száradt ki, hanem tovább él.

A város különben egyik fellegvára volt a korai kereszténységnek Egyiptomban. Feljegyzések szerint a 6. században közel 320 temploma és kolostora volt, s több, mint tizenkétezer pap és apáca élt ott. A város ekkor már a Bahnaszá nevet vette fel, s a Jézussal kapcsolatos hagyományai miatt „a szent város” jelzővel volt ismeretes. A papiruszokkal együtt Grenfell és Hunt nagyszámú kőfaragványt, oszlopokat, oszlopfőket, nagy vizesedénytartókat ásott ki, amelyek ma az alexandriai Görög-Római Múzeumban vannak kiállítva.

Grenfell és Hunt ásatásait még az első világháború előtt az olasz PISTELLI professzor, majd pedig EVERISTO BRECCIA folytatta. Az olaszok is oly nagy számú papiruszt találtak, hogy tárolásukra egy papirológiai intézetet hoztak létre Firenzében. Breccia pedig jelentéseiben úgy emlékszik meg a városról, mint „Ossirinco, ritta dei papyri”, „Oxyrrhynchosz a papiruszok városa”. Breccia 1932-ig ásott Oxyrrhynchoszban. Közben rövid ideig a brit Petrie, az egyik leghíresebb egyiptológus végzett itt kisebb régészeti munkát 1922-ben.

A VÉLETLEN FOLYTÁN ÚGY alakult, hogy mint a londoni egyetem keleti és afrikai tanulmányok intézésére újonnan kinevezett tanára, már 1963 őszén feleségemmel együtt Egyiptomba kerültünk. Kihasználtuk az alkalmat, hogy Oxyrrhynchosz/Bahnaszát meglátogassuk. Akkor találkoztunk először Ahmad Ali Ibrahimmal, aki az egyiptomi régészeti osztály helyi őreként elsőnek vezetett minket körül Bahnaszában. Huszonhét évvel később pedig, 1985 tavaszán, amikor a próbaásatásainkat elkezdtük, Ahmad Ali lett a munkavezetőnk.

A helyszínen látottak további ösztönzést adtak ásatások kezdeményezésére. A felszínen ugyanis ezerszámra találtunk és gyűjtöttünk cseréptöredékeket, amelyek jól felismerhetően képviselték a fáraók korabeli, a klasszikus és az iszlám kor kerámiáit. Különösen nagy örömet okozott számunkra, hogy a felszínen ezerszámra találtunk ún. „egyiptomi fajansz” töredékeket. Ezek a cserepek sárgásfehér színűek, tulajdonképpen összetört kvarc, homok és alkáli máz keverékéből készült anyagból vannak, amelyeket azután átlátszó türkizkék alkáli mázzal vontak be. Ezt a fajanszot még a fáraók előtti időkben, kb. az 5. évezredben találták fel Egyiptomban. Innen terjedt át azután Mezopotámiába és Krétára kétezer évvel később. Minden valószínűség szerint ezt a típusú fajanszot fejlesztették tovább az Akhaimenida és Parthus-kori Perzsiábán, a későbbi iszlám mázas kerámia is ebből származott. Ennek következtében az egyiptomi fajanszot lehet tekinteni a közel-keleti mázas kerámia eredetének. Az a tény, hogy ez a típusú kerámia ily nagy számban volt jelen a felszínen, arra engedett következtetni, hogy nem odahozott, hanem helyben készült edények cserepei lehettek. Érdemes azt is megemlíteni, hogy Bahnaszán kívül, a feltárt fáraókori sírok közelében, kerámiakemencékre emlékeztető dombokat véltünk felfedezni a homokban. A kerámiatöredékeken kívül érméket, textiltöredékeket, bronz-, vas-, valamint faragott fatárgyakat is találtunk a felszínen. Nagyobb méretű régészeti munka tehát mindenképpen sikeresnek ígérkezett. Már csak két fontos dolog maradt hátra: a helységgel kapcsolatos történeti források áttanulmányozása és az ásatásokhoz elengedhetetlen anyagi bázis megteremtése.

Ami a várost érintő történeti forrásokat illeti, szerencsére gazdag írott anyag áll rendelkezésünkre. Kutatásaimat az egyiptomi Nemzeti Könyvtárban, a Kairóban lévő Dár al-Kutubban kezdtem. Itt egy komplett kéziratot őriznek, amelynek a címe: Kitáb Futúh al-Bahnaszá, azaz Bahnaszá Meghódítása. Bár a kézirat nincs datálva, kora a 11-12. századra tehető. Ennek a munkának három későbbi másolata létezik. Az egyik a londoni British Múzeumban, a második a leydeni egyetemi könyvtárban, míg a harmadik példány a koppenhágai királyi könyvtárban van. A kézirat tulajdonképpen Bahnaszá arab elfoglalásával foglalkozik. Sok legendát és kevés történelmi tényt tartalmaz. Viszont két érdekes megállapítás található benne, ami később valónak bizonyult. Az egyik az, hogy a legelső épület, amelyet az arabok emeltek, a Hasszán ibn Szálih-mecset a Bahr Júszuf-, azaz a Júszuf-csatorna közelében található. Valóban, a Hasszán ibn Szálih-mecset — amint azt később látni fogjuk — még ma is ott van, és minden valószínűség szerint a város legkorábbi fennmaradt iszlám épülete. A másik érdekes feljegyzés az volt, hogy a helyi kormányzó palotájának a kapujában egy oroszlánfejes kút áll. A második ásatási szezonban egy oroszlánfejes nagy vizesedénytartó került felszínre ott, ahol a kormányzó palotája állhatott.

SZÁMOS MÁS ARAB KÉZIRAT is tesz rövidebb-hosszabb említést Bahnaszáról. így pl. az egyik 12. századi földrajzi író a város híres textilkészítményeiről számol be, és azt állítja, hogy a legszebb gyapot- és gyapjúruhák, valamint függönyök onnan származnak, és „Bahnaszijja” néven ismeretesek. A Bahnaszában készült textileket különben sok más arab szerző is megemlíti. Sőt az ásatások során számos ilyen textiltöredék került felszínre, s néhányon felirat rögzíti, hogy Bahnaszában készültek.

Érdemes megemlíteni, hogy a 13. és 15. században számos történet- és földrajzíró beszámol a Bahnaszá környékén található kiterjedt erdőségekről. Ez azért is érdekes, mert ezeknek az erdőknek mára nyoma sincs. A feljegyzéseik szerint ezekben az erdőkben olyan jó minőségű fák voltak, mint kevés helyen Egyiptomban. Éppen ezért ezekkel a fákkal csak a mindenkori szultánok (nyilvánvalóan az akkoriban Egyiptomban uralkodó Ajjubida és mameluk szultánokról volt szó) rendelkezhettek. A beszámolók szerint ezeket a fákat csak díszfaragásokra és hajók építésére engedélyezték felhasználni. Ezért azután nem meglepő, hogy az ásatások során több értékes faragás került napvilágra.

Az egyik legértékesebb feljegyzés MAKRÍZITŐL, a 14. századi egyiptomi mameluk történésztől maradt fenn. Makrízi azt meséli el, hogy az Ajjubida AL-KÁMIL AL-ÁDIL uralkodása idején egy nagy barlang bejárata nyílt meg. A barlang olyan hosszú volt, hogy a helyi kormányzó expedíciót szervezett annak felkutatására. A beszámoló szerint közel kétszáz ember szállt le a barlangba csónakokkal és élelemmel bőségesen felszerelve, de még egy hét után sem értek a végére. így azután visszatértek. A kormányzó jelentette az ügyet az uralkodó al-Kámil al-Adilnak, aki azonban nem tudott azzal foglalkozni, mert a Nílus-torkolati Damiettánál akkor partra szállt európaiakkal kellett harcolnia. Ebből az epizódból tudjuk pontosan következtetni, hogy ez az esemény 1236-ban történhetett.

Az írott források tehát, a helyszínen talált és összegyűjtött leletekhez hasonlóan, biztató támpontot nyújtottak régészeti munka elvégzéséhez.

Az utolsó, ugyanolyan fontos lépés az ásatás anyagi fedezetének a biztosítása volt. Az alkalmat erre az 1983 elején a Kuvaitban felállított Iszlám Múzeum megnyitása adta. Itt volt módomban találkozni a múzeum alapítójával, Sejh Nasszerrel és feleségével, a múzeum igazgatónőjével, Sejha HUSSZÁVAL, akikkel ismertettem a Bahnaszára vonatkozó történelmi adatokat, az előző ásatások eredményeit a város jelentőségét és ásatási elképzeléseimet. Mindketten jónak tartották a terveimet, és fantáziát láttak bennük. Kérték, dolgozzam ki azokat részletesen és készítsek költségvetést egy négy szezont felölelő ásatásra. Két évvel később, 1985 elején kaptam meg az értesítést Kuvaitból, hogy a kuvaiti tudományos alapítvány (KAFAS), hajlandó a tervemet támogatni. így lett a bahnaszái ásatás kuvaiti projekt, s így kerültem bele közvetve az Öböl-háborúba. Ez azonban szerencsére csak évekkel később történt, s mi 1985 áprilisában már hozzákezdhettünk a munkához. 1985 elején a kuvaiti hivatalos szervek megkötötték az egyezményt az egyiptomi régészeti szervezettel, amelynek értelmében Kuvait négy szezonban folytatott ásatásra kapott engedélyt. Az első szezon ezek közül, amelyre 1985 tavaszán került sor, próbaásatás volt. Ezt követte rövidesen a második, ugyanaz év őszén, míg a harmadikra 1986 tavaszán, a negyedik és utolsó szezonra pedig a következő év tavaszán, tehát 1987-ben került sor.

A LEGELSŐ, még ma is fennálló és használatban lévő bahnaszái iszlám műemlék, ahol kutatómunkát végeztünk, HASSZÁN IBN SZÁLIH mecsete volt. A mecsetről — mint fentebb már említettem — a Kitáb Futúh al-Balmaszá című kézirat is beszámolt, s úgy említette, mint a helység legrégibb iszlám épületét, amely a Bahr Júszuf bal partján helyezkedik el. Valóban, a mecset ott áll. Alaprajza igen érdekes, mert maga az épület nem tartja a mekkai irányt, hanem attól meglehetősen délkeletre mutat. Éppen ezért az épület imafala, az ún. „qibla” fal, a szentélynek csak egy rövid sarkát képezi, amelynek belső oldalát az imafülke, külső oldalát pedig egy oszlop díszíti. A szentélyen belül az egyik oszlopon vörös festékkel írt felirat közli, hogy ezen a szent helyen a mecsetet Hasszán ibn Szálih alapította a hidzsra 323. évében, amely Kr. u. 934. évnek felel meg. Ez a felirat azonban nem lehet régi, mert a mecset díszítése és egy másik oszlopfőn található felirat ellentmond e dátumnak. Minden valószínűség szerint Hasszán ibn Szálih csak restauráltatta vagy újjáépíttette az épületet, s feltehetően egy régebbi mecset maradványai találhatók a jelenlegi épület alatt. Erre kitűnő példa a Bahnaszától kb. 100 km-re délre Usmúnajban lévő nagymecset, ahol a British Múzeum régészei egy egészen korai iszlám imahely maradványaira bukkantak, s ezek az ásatás után a padlóra helyezett üvegtáblák alatt jól láthatóak. Sajnálatos módon nem kaptunk engedélyt a mecset belsejében ásatásra, csak mellette, a fal tövében nyithattunk egy kutatóárkot, amelyből késő kopt kerámia és érmék kerültek napvilágra. Ezek a leletek egyértelműen jelzik, hogy egy korábbi épületnek kell léteznie a mai mecset alatt. Az ásatások esetleges további folytatásánál egyik elsőrendű feladat ennek a felderítése kell legyen.

A második fennálló, bár erősen romos mecset a város szélén elhelyezkedő Zajn al-Ábidín, amely egy mesterséges dombon épült, ásatásunk idején az imafal egy kis része és a romos minaret még állt oldal]. Ez a mecset is egy korábbi épület alapjain nyugszik, amelynek a fáraók korából jól ismert technikával készült, simára faragott és tökéletesen egymáshoz illesztett kövei szolgálnak a minaret alapjául. Maga a minaret téglából épült, felső részének fülkés díszítése a késő mameluk-kori, azaz 15. sz. végi, vagy 16. sz. eleji keletkezésről tanúskodik. A mecset egykori belső udvarán nyitott kutatóárkunk a rituális fürdő és toilette maradványait hozta napvilágra. A kiásott leletek között korai iszlám mázas és mázatlan kerámiát, valamint lüszteres üvegtöredékeket találtunk.

A Bahnaszá közepén elterülő hatalmas temető, amely több évezreden keresztül lehetett használatban, ígéretes kutatási területnek látszott. Nem volt szándékunkban iszlám sírok feltárása, már csak azért sem, mert azok semmiféle tárgyi anyagot nem tartalmaznak. Ugyanakkor a temető szélét évszázadokon, ha nem évezredeken keresztül szemétlerakó helynek is használták. Az itt végrehajtott kutatómunkánk igen sikeresnek bizonyult. Számos textíliatöredéket, elefántcsontot és faragványt, valamint több, mint 300 papírtöredéket találtunk. Az utóbbiak nagy része a Fátimidák, Ajjubidák és mamelukok korából származott és néhány közülük datált volt. Találtunk Korán-töredékeket is, amelyek közül kettő fadúc nyomású volt.

NEM MESSZE az említett mecsettől, egy kiemelkedő domb tetején áll egy helybeli „szent ember”, ABÚ SZAMARÁ mauzóleuma. A domb aljában egy klasszikus kori oszlopsor maradványai láthatók, amit már Petrie is jelzett az 1922-ben folytatott ásatás során. A domb oldalában számos, iszlámkori mázas cseréptöredéket gyűjtöttünk össze a felszínről. A sikeres felderítő munka után elhatároztuk, hogy kutatóárkot nyitunk a domb nyugati oldalában. Mint kiderült, ez a terület adta ásatásunk legsikeresebb építészeti és tárgyi leleteit.

A kutatóárok felső részében egy késő mameluk vagy kora oszmán, azaz késő 15. vagy kora 16. századi ház alapjaira bukkantunk [920. oldal]. E késői dátumot alátámasztotta az ott talált nagyszámú kerámiapipa töredéke, amelyek ennek a kornak tipikus tárgyai. Miután a ház maradványait lerajzoltuk és lefényképeztük, a falakat lebontottuk, és tovább ástunk. A következő rétegben tipikusan mameluk kerámiát, az ún. mameluk szgraffiátó töredékeket találtunk nagy számmal, és kb. 110 darab ép és jónéhány töredékes ezüst- és bronzérmét fedeztünk fel, amelyek össze voltak ragadva. Az alsóbb rétegek korábbi iszlám leleteket rejtettek. Itt egy nagy kiterjedésű ház maradványaira bukkantunk. Az egyik teremből egy oroszlánfejes, díszes vizesedénytartó kőfaragvány jött napvilágra. Ez a lelet azonnal emlékeztetett a kairói könyvtárban lévő kéziratra, amely említést tesz egy ilyenfajta kőről az egykori helyi kormányzó palotájának a bejáratánál. Feltevésünknek további támpontot adott az a fedővel leborított mázas edény, amelyben 200 db aranyérmét találtunk. Ezek, egy kivételével, AL-FIÁKIM Fátimida kalifa nevét viselték, aki 996 és 1021 között uralkodott . Az épület bejárata a nyugati oldalon volt. Keleti oldalán egy 10. századi utca maradványaira bukkantunk. Az utca kővel burkolt felületén korabeli üvegedényeket, mázas és mázatlan kerámiatöredékeket és bronztárgyak darabjait találtuk.

Szintén érdekes lelet volt az a nagy kő ugyanott, amelyen a város akkori lakosai a mangala nevű játékot játszották, ami még ma is népszerű Egyiptomban. Az itt végzett ásatás befejezésekor megállapíthattuk, hogy a Fátimida kori utca jobb oldalán egy fontos és gazdag személyiség — talán a kormányzó — háza állott. Ebbe a házba építették be azt annak klasszikuskori oszlopsornak a maradványait, amelyről Petrie említést tett. A ház valószínűleg tűzvészben pusztult el, amelynek nyomai jól láthatók voltak. A romos házat egy későbbi időpontban, minden valószínűség szerint a mameluk korban, a 14. vagy 15- században feltöltötték, s egy újabb házat emeltek a tetejébe. Ez volt a fent említett késő mameluk vagy kora oszmán ház.

A MODERN BAHNASZÁNAK MAJDNEM A KÖZEPÉN, az iskola mögött egy háromszög alakú terület áll üresen, amelynek felszínét ezerszámra borították cseréptöredékek és kőfaragványok. A helybeliek arról beszéltek, hogy a hagyományok szerint ezen a helyen valamikor egy templom állt, s a kőfaragványok ennek a maradványai. Már az ásatásunk kezdetén elhatároztuk, hogy a területet érdemes megvizsgálni, s ezt a munkát már a második szezonunk elején elkezdtük [999. oldal]. Az eredmény minden várakozásunkat felülmúlta. Valóban megtaláltuk egy, valószínűleg 6. századi keresztény templomnak a romjait. Ezenkívül azonban a legnagyobb felfedezés az volt, hogy felszínre került több, mint 100 darab teljesen ép és kb. ugyanennyi törött kerámiamécses, amelyek a késő 4.-kora 11. századból származtak. Ezek kitűnő kronológiai sorozatot nyújtanak a késő római kortól a kora Fátimidákig. Ugyancsak fontos felfedezés volt az a terrakotta modell, amelyben ezeknek a kerámiamécseseknek a felső részét öntötték. Már maga ez a lelet is utalt, hogy a közelben kerámiaégető kemencének kellett működnie. Rá is bukkantunk egynek a maradványaira. A kemence tetején két Ommajjád ezüst- és egy korai-Abbászida érmét találtunk, további három érme volt a kemence aljában is. A kemence belsejében és környékén ún. „Fajjúm" típusú fröcskölt mázas cserepek voltak. Különben ez a típusú kerámia a kutatási területünk más részén is felszínre került, beleértve a selejtet is, ami arra enged következtetni, hogy az ilyen típusú edényeket, amelyeket eddig — mint a nevük is mutatja — fajjúmi eredetűnek véltek, minden valószínűség szerint Bahnaszában is készítettek.

A városon kívül, a sivatag szélén, közel a fáraókori sírokhoz, az utolsó szezonunkban, 1987 őszén, magnetométeres vizsgálatokat folytattunk, miután a felszínt megvizsgálva úgy képzeltük — s mint kiderült, helyesen —, hogy itt volt az egykori kerámiaközpont. Egy 300 m2-es területen több, mint 3000 mérést végeztünk, amelyeket azután betápláltunk egy kis komputerbe. A komputer nemcsak a kemencék helyét, hanem mélységét és körvonalait is kimutatta. 54 kemence helyét sikerült azonosítanunk, de csak négyet volt időnk és módunk kiásni.

Amikor az utolsó kemencét tártuk fel, azt találtuk, hogy a padlózatba volt beépítve. A felső padlózat kövekből volt kirakva, míg az alsó ún. „római beton”-ból volt (apróra tört cserép, kvarc és homok keveréke) [964. oldal]. Ezen második padlózat alatt három figyelemreméltó tárgy került elő: két késő római bronz brosstű és egy jelzett, ún. „terra sigillata" cseréptöredék. Mindhárom tárgy a Kr. u. 5. sz. közepére datálható. A kemence falában pedig egy kisebb méretű áttört-vésett művű díszítéssel ékesített bronztábla került elő, amely valószínűleg egy kopt könyv kötésének a részét képezte [1003. oldal]. Érdekes megemlíteni, hogy amikor a kemencét kiástuk, az alján egy fáraókori sír bejáratára bukkantunk, s itt kellett megállnunk, mivel nem vagyunk szakértői e kor régészetének.

NEGYEDIK, EGYBEN UTOLSÓ SZEZONUNK 1987 tavaszán fejeződött be, s egyúttal — miután csak négy szezonra volt engedélye és szerződése Kuvaitnak — a projektünk véget is ért. A kuvaiti és az egyiptomi kormány között 1990 elején létrejött megegyezés szerint az összes leletet egy évig a kuvaiti Iszlám Múzeumban állították volna ki, de az 1990 nyarán bekövetkezett iraki invázió megakadályozta ezt. Ásatási jegyzeteink azonban már ott voltak, s ezeket a megszállók mind elhurcolták Bagdadba, majd a múzeumot felgyújtották. Szerencsére a teljes anyag, a legkisebb veszteség nélkül visszakerült Kuvaitba. Reméljük, hogy a múzeum újjáépítése után sor kerülhet a kiásott anyag kuvaiti bemutatására és végleges feldolgozására.



« vissza