Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Ősmaga és a szivárvány alatti lét

 
1) A nagymester — C. G. JUNG — szerint a psziché egyik fejlődésmutatója: miképp halad a dependencia-autonómia lajtorjáján felfelé. Lépked-e egyáltalán, vagy csupán képzeli? És közelít-e a gyermeki kiszolgáltatottságból a lélekben szabad, érett felnőtti léthez? A másik fejlődésmutató: miképp hozza napról-napra, óráról-órára szintézisbe ellentmondásait, a benne jelentkező paradoxonokat, hogy végül már itt a Földön belesimuljon valamiképp a Rendbe. A harmadik (amit Teilhard de Chardin nyíliránynak mondana): megtalálja-e az Én Ősmaga (Mélymaga) fejlődésirányát. Ego a Selfet. Mielőtt a harmadikról szólnék bővebben, kell tennem néhány kitérőt.
HÁROM NAGY SZÜLETÉST ÉLÜNK ÁT FEJLŐDÉSÜNK SORÁN — mondja a nagymester —, a biológiai az első. Kiszületünk a világra anyánk testéből. Nem kizárólag biológiai tény ez. Az sem mindegy, milyen anyánk lelke, nem mindegy, miképp érzékeljük a bőrét, az illatát. Az első három életév nagyerejű lelki hatásairól is tudunk. Mégis, itt még csupán a test különült el, pszichológiailag továbbra is a család méhében tartózkodunk.
Második születés a kamaszkor. Távolodunk, leválunk, önálló nézeteket hangoztatunk, szüleinket avítt ősöknek látjuk, szakadások támadnak, nyílások keletkeznek a család méhén. Keservesen megnyílik az ajtó, és vad vagy szelíd viták, nyegleségek és sírdogálások közepette pszichológiailag is megszületik az ember.
Harmadik születés a szellemi világrajövetel. Ha minden jól megy, az Én horizontján feltűnik a nagyobbik Én, a Self vagyis Ős-magunk. A belső iránytű. Olyan, akár a hajón a giroszkóp. Lenghet a bárka bármiféle vízen, ide-oda csapkodhatnak a hullámok, miegymás, a giroszkóp nem lendül ki, tartja a síkot, lehet igazodni hozzá.
Az Én legmélyebbről jövő törekvése ez, de úgy is mondhatom: az Én magasrendű változata. A vallás szerint az ilyen késztetést Isten sugalmazza. Néha elemi erejű belső vihar formájában jelentkezik, megrázó, mint egy természeti jelenség, máskor, másoknál szelíden érkezik. Átélhető, mint jeles etikai felismerés. Valami kitisztul ilyenkor, mivel a jó és a bűn egyetemes archék bennünk, s ez akkor is érvényes, ha soha ki nem mondjuk és nem veszünk tudomást sem róla, és amennyiben ellene teszünk az egyetemes archék írott-íratlan törvényeinek tettünket szorongás, bűntudat, lelkiismereti fájdalom kíséri. Akár a gyötrő és idétlen Bosch-figurák... és ha elfordítjuk róluk a tekintetünket, ha belenyomjuk őket a tudattalan homályába — annál rosszabb nekünk.
2) EMANUEL SWEDENBORGOT a legrendkívülibb embernek mondja BORGES, a Self-élménye igazán rendkívüli lehetett. A híres skandináv ötvenöt esztendős korára írt huszonöt könyvet, amikor végre bekövetkezett élete legfőbb eseménye. Álmok előzték meg. A legfőbb esemény a látomás volt (amit idegrohamnak tartottak mások), de Swedenborg lucidus írásai és nyugodt élete, szellemének épségét mutatja. Furcsa lehetett persze, hogy egy természettudós egyszer- csak kizárólag az üdvtannal akar foglalkozni, megújítandó a kereszténységet Majd ír ismét mintegy huszonöt könyvet a túlvilágról, a szellemekről az angyali hierarchiáról és a halhatatlanságról Mert a látomásos élménye után víziók következnek mennyről és pokolról, találkozások e tájak lakóival és társalgások velük. Olyan stílusban közli ezeket, mondja Borges, akár egy tudományos utazó, szárazon, pontosan, élményei nem hasonlíthatóak a misztikus Keresztes János eksztatikus metaforáihoz. Egyáltalán nem szórakoztatóak Swedenborg írásai, írja udvariasan Borges (ebből gondolom, hogy észveszejtőén unalmasak lehetnek). S noha rengeteg nyelvre lefordították őket, még hindire és japánra is, mégsem volt átütő hatásuk. Borges lényegre rövidített előadásában azonban hallhatatlanul érdekes Swedenborg kozmikus világa. (Jorge Luis Borges: A halhatatlanságról, Európa Könyvkiadó, 1992) Vigasztaló, hogy a menny vagy a pokol a mi szabad választásunkon múlik, mert Isten senkit de senkit sem ítél pokolra. A Sátán szó valójában bizonyos terület megjelölése, ahol azok gyülekeznek, akik kedvelik az „afféle” helyeket. Ott a békétlenkedés a szokás, uralkodójuk nincs, örökké konspirálnak, óvódnak a lelkek a mocsaras és zűrös völgyekben, romszerű városokban, így érzik jól magukat, a maguk módján. Aspektus és ízlés dolga sok minden. Mások a mennyországban unatkoznak, hiszen az a hely intellektuális, a munkálkodás és az önzetlenség tere, mindenki a másik javán buzgólkodik Az eget nem jutalomként kapjuk, az megy oda, akinek az a létmód rokonszenves.
EL NEM HALLGATHATOM, hogy van közöttünk mostanában egy zseniális gyermek, ifjú ember, MlCHAEL JACKSON, a rockénekes. Gyermeknek látom, nem-nélkülinek. Egyszerre ördögi és angyali, furcsasága és karizmatikussága az ellentétek láncolatából adódhat, fiús és lányos, fehér és színesbőrű, üvöltő vásári giccs és tiszta szerénység fehér zokniban. Humor és humortalanság, agresszivitás és szeretetteljes lágyság, nos ez a gyermek Swedenborg üdvtanát, annak groteszk, primitív parafrázisát varázsolta színpadra Bukarestben — anélkül, hogy tudott volna róla. Bizonyára csak én látom ezt a parafrázist rémesen groteszknek, a sokezres tömeg a színpad előtt megdicsőültnek látta, így élet és könny csörgött az arcokon. Nem a nevetéstől, a meghatódottságtól. Az együttes élmény ritka boldog másfél óráját élték, mágikus celebrálás ment dalban, ritmusban, gitárokkal, a dobban még talán síp is volt. Nem fordították le a szavakat semminő nyelvre, se románra, se hindire, mégis eszeveszetten értették, nem volt huszonöt kötet, csak másfél órás zene, zaj, mozgás és fények. Zokogtak. Ha Borges élne, a szívére ölelné őket. Nem is tudom miért, de így tenne, ez a valószínű. Tehát a zseniális gyermek bemutatta a pokol és a mennyország vízióját, eljátszotta, elmozogta mindkettőt. Az előbbit, a pokolt nagy rángatózások, gyűlölködések, durva férfiak pompás üvöltözése, a végzet asszonyának maszkírozott extrém Kirké fehérhajú lobogása közepette. A mennynek megidézésekor döbbenetes nagy angyalszárnyakon az égi magasságból lebegett lefele az angyal. Átölelte a furcsa énekest, a csontsoványra strapálódott kedves Orfeuszt, aki aztán mindenféle színű, fajtájú gyermekkel — a kínaitól a hottentottáig — körbevonult a földgolyóbison és egy jobb világ építésére biztatott. Végül űrhajós szkafanderbe öltözött, föltette az űrsisakot, akár a töviskoronát, és dolgát bevégezve, a zokogó tömeg szeme láttára felszállt az égbe, mintha jelezné, így tehettek ti is. Szabadon választunk: megyünk-e, szállunk-e vagy sem, s ha megyünk, a völgybe-e vagy az angyalokkal társalkodni szelíden, ahogyan Swedenborg mondja.
Swedenborg Self-élményt élhetett át, amikor természettudósból átváltott arra, amit igazabb küldetésnek tartott. Az ő esete valóban a legfurcsábbak közé tartozik, és úgy is értelmezhetjük látomásos élményét, főképp az utána következett víziók sorát, hogy a kollektív tudattalan és a tudatos közötti kapu megnyílt (ami velünk inkább csak az álmainkban szokott olykor megtörténni), és számára éberen is nyitva maradt az átjáró. De ez nem zavarta meg életrevaló elméjét, épségét, ez volt csak a nagy adomány! Utazó, akit komolyan kell venni.
HA TÉNYLEG IGAZ, hogy a teremtés titkosírás és mi jelek vagyunk benne, s kinek-kinek fel kell ismernie magát, meg kell fejtenie a titkot önmagára vonatkoztatva, s ha ez sikerül, beíratunk Isten szövegébe, nos, ha ez igaz, akkor a jel ott kezd felsejleni az ember számára, amikor az Ego beáll a Self irányába. Máskülönben, úgy gondolom, a Gombkötő újraköt bennünket.
3) Tehát a Self: legbensőbb önmagunk. Az óhajtott végpont. A teljes psziché foglalata, mert a tudatos is, a tudattalan is csupán részrendszerek. Ugyanakkor a Self centrum. A tudatos Én-nek fölérendelt nagyság. Energetizáló központ. Az irányát meglelni nem lehet merő akarással, kivált nem akarnoksággal. Talán körbenjárással; kerülőutakra, spirális mozgásra van szükség a négy alapfunkció állomásai szerint. Vagyis ezt a négyest: a gondolkodást, az érzést, az érzékelést, az intuíciót — lenne jó egyre magasabb és magasabb szintre vinni, folytonos ismétléssel feljebb és feljebb körözve.
A gondolkodás az „igaz-nem igaz” közötti állandó különbségtétellel segít, és a ráció bevonásával. Ilyen kérdésekre adhat választ: „Mi a küldetésem?” „Ki vagyok?” A mózesi csipkebokor Self- élmény is lehetett. Ott hangzott el: vagyok, aki vagyok. Mintha a magam vállalásán és tudásán lenne itt a hangsúly, és a magamért vállalt teljes felelősségen. Másik alapfunkció az érzés; itt a vágyak, az érzések, az indulatok és a belső programok útján haladunk. Hatnak a családi tudattalan vágyai, felmenőink elmulasztott és elszalasztott érzelmi programjai is. A „Mit szeretnék?” kérdésre kell itt nap mint nap választ találni. Az érzékelés a valóság érzéki megtapasztalásán k útja. Az lehet ennél az alapfunkciónál a döntő, hogy milyen a valóságszűrőnk. Mert érzékelhet valaki megmozduló testet a keresztfán láthatja Krisztus felemelkedő szemhéját, a kék színű szivárványhártyát, a valószínűtlenül szép tekintetet (a spontán vizuális élmény, a tudattalan képek bevillanása gyakoribb, mint hinnénk!), de ezzel az ember nem téved le szükségszerűen az érzékelés teljesen józan útjáról. Közben a kézzelfogható valóságot, kést, kenyeret, villanyszámlást, végrehajtót pontosan annak tudhatja és érzékelheti, ami. A pszichotikus és a nem pszichotikus érzékelés között itt a nagy különbség! Az előbbinek hibás a realitásszűrője, nem bírja el, nem vállalja a valóságot és főképp nem a következményeit. Míg az egészséges „látó”, ha észlel is szerfölött különös jelenségeket, két lábbal áll a földön, a maga felelősségére figyel, és magára veszi a valóságból eredő következmények rá tartozó részét. Az intuíció a negyedik alapfunkció. A villámfényes felismerés. Igen alkalmas a Self közvetítésére, mintha azt akarná ilyenkor valaki bennünk, hogy megtegyünk valamit, néha mintha egyenesen minket akarna.
4) Van a regényírásnak — általában minden alkotófolyamatnak — egy sajátságos lélektani szakasza, ami kísérőjelenségeiben analóg a Self megérkezésével. Összetett jelenség, szimbolikus címkézéssel egyszerűbb kifejezni: szivárvány alatti lét. Ez az, amikor pontosan érzi az ember, hogy valami sínre került, egy összetett gondolat arra a pályára állt, amelyen célba érhet. A régi hiedelmek és az alkimisták szerint a szivárvány alatt minden megtörténhet. Akár még nemet is cserélhet az ember. Ez a varázs ideje. Valami összeállt, összesűrűsödött. Még a vízenjárással is megpróbálkozhatsz. Ezzel rokon a Self megjelenése, csak itt nem regény, zene vagy bármi más létrehozásáról van szó, hanem az Én-éről.
5) A szivárvány alatti létnek és a Self megjelenésének van néhány közös kísérőjelensége:

Az a határozott reményérzés az egyik, mely szerint immár nyugodtan lehet mindig csak azt tenni, amit ez a legmélyebbről jövő törekvés kíván.
Az állandóan bennünk motoszkáló szorongás felszívódik, de ha meg is marad, már jól el lehet viselni.
A belső ellentétek kiegyenlítődnek — talán ettől csökken a szorongás — ám ha megmaradnak, kínzóak. Megerősödtünk az elviselésükre.
A következő analóg kísérőjelenség: az egyén élete és gondolkodása kezd eggyé válni. Már nemigen gondol azzal, hogy miképp éljen, ehelyett elkezd élni.
Meggyőződésévé válik, hogy ezentúl már senkinek sem kell számot adnia önmagáról. A köznapi feladatairól (például a főnökeinek) persze számot ad, ha kérik, de önmagáról csakis magának felel. És ha hívő, akkor természetesen Istennek. Ez a meggyőződés az autonómia felé nyit utat.

AZ ANALÓGIASOR KÖVETKEZŐ ELEMÉT HERMANN HESSE ÁBRÁZOLTA. A Sziddhárthában olvasható: „...egynek tudja magát a történés JL JL folyamatával” és „...átengedi magát az árnak s hozzátartozik az egységhez”. A Sziddhártha a roppant keresés könyve, az ifjúkor kutakodása, a milyen vagyok, mi a célom, mit akar a világ velem és általam kérdésekre keresi a választ. HESSE könyve egyben menekülés a túlságosan racionalizált és leegyszerűsítő gondolkodásmódtól — bizonyára ezért lett a könyv kerete, terepe India és a buddhizmus. Sziddhártha brahmán fia, előbb aszkétának megy, a nyugtalansága innen elűzi, gazdag polgár lesz, barátja a híres, szép kurtizánnak, Kamalának, ebből az életformából is elvágyódik. Tovább... tovább... tovább, szegény révész lesz, és nagyon nehezen rátalál a belső békéjére. Ekkor írja róla Hermann Hesse, hogy Sziddhártha végre megérti, hogy ami fontos, az a lélek készenléte, valami titkos készség, amelynek erején az ember az egység közepében elgondolhatja az egység gondolatát. Érezheti és lélegzetével magába szívhatja ezt az egységet. Ettől kezdve nem küszködik a sorsával, nem állja annak útját, „egynek tudja magát a történés folyamatával”.
A regényírás „szivárvány” szakaszában nem akarunk semmi földit, csak írni, nem törődünk formával, bekezdéssel, kiadóval, szerkesztőkkel, a kritikusokkal kivált nem, csak az írás belső kényszere hajt. Nos, ekkor a lélek egynek tudja magát a történések folyamatával. Érthető ez úgy is, hogy az író benne van abban a történésben, amit megírni szeretne, magában a sztoriban, pl. Jack végigtrappol az Andrássy úton vagy mit tudom én, a Broadwayn, gyors lövések sorozata hallik, előtte rohan egy fekete zakós alak... vagy bármi más saját történésről beszélhetnék itt. De sokkal emelkedettebben is érvényes, kozmikus nagyságrendben is értelmezhető a történések folyamata. Esetleg a végtelen méreteiben. A végtelen nagy, a végtelen kicsi vagy a bonyolultság végtelenjének rendjében. Teilhard de Chardin beszél e háromféle végtelenről, a makrovégtelen, amivel a csillagászok foglalkoznak, a mikro-, amivel a fizikusok, kémikusok, a kvantumelmélet tudósai és végül a bonyolultság végtelenje, amivel a művész és a pszichológus. És ez a bonyolultság meglehetősen ijesztő, még kemény, objektív mérőeszközünk sincs igazán hozzá. Ezért kell néha a giccs; az ember sikoltani szeretne, ne pusztítsátok el teljesen a giccset, jó néha pihenni.
A legutolsó analógia a sorban, amely jelentkezik a szivárvány alatt és a Self érkezésekor ugyancsak, de csak távolról kapcsolható ide. Ez a „más vagyok” bizonyossága. Az a rálátás, hogy az igazi utunk az életben belül vezet és ez mindenkinek más. Lényünk legegyedibb és talán legjobb része nem vezethető vissza közös formulákra. Az individuumoknak egyéni szabályrendszerük van, legalábbis erre lenne szükségük a közös formulák, szabályok mellett. És az lehet a legalapvetőbb emberi törekvés, hogy ezt az egyediséget ki-ki fejlessze és felmutassa.
6) Ismét a Selfről; szimbólumokra leszünk utalva, mint rendszerint, ha nagy dolgokhoz akarunk közel férkőzni. Az Ego a Selftől el van zárva, olyan ez, mintha lángpallossal őriznék a kaput,
lassan, óvatosan tud a fejlődő lélek előre haladni, szert tenni a Nagy Kapcsolatra, Isten közelébe érni. Ehhez erő kell és tűrőképesség. A jungi lélektan nyelvén itt arról van szó, hogy az Egónak a kollektív tudattalannal találkozni veszélyes. Ha csak úgy, előkészítetlenül beáramolnának a tudatba a kollektív tudattalan élményei, indulatai, képei, az ősök gyülevész seregének ki tudja miféle poggyászai, összevisszaságai, elmulasztott helyzetei, elvetélt programjai, vágyaik regimentje.... összeroskadhatna alattuk a lélek. Egotréning kell, amit a vallások sok ezer esztendők óta tudnak, csináltatnak. Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatos processzusai, de vissza az időben a sámánhitek és barbár beavatások rítusaiig, a kultúrtörténet telis-tele van testet, lelket erősítő, az Én-t edző tréningrendszerekkel. A túl racionális ember mosolyog az aszkétán, a testét gyötrő szerzetesen. Badarság itt a mosoly. Erős Egót kell fejleszteni ahhoz, hogy áthatolhass a lángpallosok között.
Van olyan irányzat, amely szerint akkor törnek ránk a betegségek, amikor rossz az Ego és a Self kapcsolata. A mai orvoslás ez ellen tiltakozik, noha a pszichoszomatikus betegségek egyre-másra bizonyítják, hogy a lélek nyomora és a test betegsége között gyakran nagyon erős a kapcsolat és a kölcsönhatás.
A Self szimbóluma Krisztus, a keresztény szimbolikában ő a totalitás. „Imitatio Christi”, Krisztus utánzása, ez lehet a gyógyulás és gyógyítás útja és a Self megtalálásáé. A jungi pszichológia ezt úgy mondja, hogy az ember törekvéseinek súlypontja ilyenkor az Egóról áttevődik a Selfre, az Én visszavonja magát, már nem is vagyok magamnak annyira fontos, Ráérzek, belátom, átélem, hogy vannak nálam sokkal fontosabb dolgok. Ugyanez a belátás megvan a szivárvány alatti létben, vagyis az írás legjobb pillanataiban, szakaszaiban, amikor az alkotás sokkal fontosabb, mint az Én, aki alkot.


« vissza