Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Önrendelkezés és az új világrend

 

ÖNRENDELKEZÉS ÉS AZ ÚJ VILÁGREND*

 

A VILÁGOT MOZGATÓ ÖSSZES ERŐK KÖZÜL a legfontosabb a valótlanság, mondta Jean-Francois Revel, a nálunk nyilvánvalóan konzervativizmusa miatt alig ismert francia filozófus nemrég megjelent könyvében (Menekülés az igazságtól: a félrevezetés uralma az információ korában). A reveli értelemben szinte természetes, hogy a népirtások és etnikai tisztogatások korát szemrebbenés nélkül az Új Világrendként tiszteljük.

Az Új Világrend nem új terminológia. Először WOODROW WILSON amerikai elnök használta 1914-ben, híres 14 pontjában, amelyben megálmodta az új globális társadalom alapelveit. Nyílt diplomáciát, a hajózás szabadságát, az önrendelkezésen alapuló határokat, az osztrák, német és orosz birodalom alattvalóinak szabadságát és a tartós békét szolgáló nemzetközi szervezetek megvalósítását akarta. Fél évre rá kitört az első világháború.

MORTON H. HALPERIN — 1992 novembere óta a Camegie Nemzetközi Békealapítvány egyik vezető kutatója, egyben ismert politológus, a George Washington Egyetemen a külpolitika professzora —, meglehet, túlságosan morbidnak találta a korábbi új világrend és a mostani közötti párhuzamot, talán azért nem vonta meg legújabb könyvében, amely Önrendelkezés az új világrendben címmel jelent meg a Camegie Alapítvány kiadásában.

A BUSH elnök felvázolta új világrendben egyetlen nagyhatalom — az Egyesült Államok — váltja fel a korábbi kétpólusú egyensúlyi helyzetet. A hidegháborús rivalizálást és a dzsungel törvényét kiszorítja a törvény ereje; a vitás kérdéseket békésen rendezik el; az agresszió a népek közös ellenállásába ütközik, és minden népet igazságos bánásmódban részesítenek. A bukolikát VERGILIUS is megirigyelhetné. Az aranykor beköszöntére azonban várni kell, hiszen jelenleg Boszniától Dél-Szudánig legalább félszáz országban irtják a lakosságot az önrendelkezésről a gondjukra bízott lakosságétól eltérő nézeteket valló kormányok és szabadcsapatok.

A szerzők tézise röviden a következő: a hidegháború megszűnte ellenére az Egyesült Államok és a nemzetközi szervezetek a régi módon reagálnak a status quo-t súlyosan fenyegető önrendelkezési mozgalmakra. Ez pedig nem megfelelő válasz és így mind az amerikai, mind pedig a nemzetközi szervezetek politikáját meg kell változtatni. A 180 oldal terjedelmű könyv erre kíván útmutatóul szolgálni.

Az útmutató röviden összefoglalva: az új világrend megvédésére kollektív katonai akciók szükségesek; szoros figyelemmel kell kísérni az önrendelkezési törekvéseket az újonnan kialakuló államokban; diplomáciai úton kell fellépni; büntetésként a vétkes kormányokat ld kell zárni a nemzetközi szervezetekből és velük meg kell szakítani a diplomáciai kapcsolatokat; szükség esetén gazdasági szankciókat kell alkalmazni és végső esetben katonailag be kell avatkozni. Mindehhez természetesen mélyreható reformokra van szükség.

Az ENSZ-ben végrehajtandó intézményes reform egyik érdekes eleme az lenne, hogy a jelenleg kizárólag a Csendes-óceáni Palau és az Egyesült Államok közötti viszony egyengetésével foglalatoskodó Gyámsági Tanács vállalná át a felügyeletet egy önrendelkezési szempontból vitatott terület fölött addig, ameddig az önrendelkezéssel kapcsolatos kérdéseket nem lehet megoldani. Ehhez a terület szerint illetékes kormány adná a beleegyezést.

Az új feladatok elvégzése érdekében át kellene szervezni az amerikai kormányt, főként a külügyminisztériumot, a védelmi minisztériumot és a Nemzetbiztonsági Tanácsot, amelyek még mindig a hidegháborúban kialakult rutinok szerint működnek.

Az amerikai külügyminisztériumnak, csakúgy mint a világközösségnek, meg kellene tanulnia, hogy — az eddigiektől eltérően — ne támogassa automatikusan a meglévő államokat és kormányokat, mert a status quo adulációjának — legutóbb a volt Jugoszlávia esetében — tapasztalhatjuk katasztrofális következményeit. Igen ám, de a leghatékonyabb eszközökkel bíró ország, az Egyesült Államok népe nem mutat túlzott hajlandóságot a következmények finanszírozására. Ezt Bush is észrevette, írják a szerzők. (És CLINTON, tehetjük hozzá, aki hetekkel hivatalba lépése után kampányígéretei közül az aktívabb boszniai politikára vonatkozót is sietett megszegni.)

HA A KÖNYV FŐ SZERZŐJE, Morton Halperin csupán tanított volna politikát és nem lett volna annak aktív résztvevője, a leírt koncepcionális reformot annak akadémikusságához méltó akadémikus méltatásban és bírálatban lehetne részesíteni. Csakhogy, és szinte érthetetlen, hogy ezt éppen Halperin és nemzetközi gyakorló jogász szerzőtársa, DAVID J. SCHEFFER felejtette el: az amerikai külpolitika nem úgy működik, hogy az elnök tanácsadóival leül, elolvas néhány figyelemreméltó új stratégiát és dönt a legjobb mellett vagy akár eklektikusán szemezget.

Távolról sem. Amerikai külpolitika? „Szinte képtelen voltam meggyőzni a franciákat arról, hogy amerikai külpolitika nem létezik és hogy olyan lépések sorozatát, amelyek egy bizonyos eredményt létrehoztak, esetleg nem is terveztek úgy, hogy eredményt hozzanak létre” — írta Kissinger. Kissinger is hasonló illúzióban szenvedett, amikor a KENNEDY-kormány idején megkezdte felsőszintű tanácsadási karrierjét. Azt hitte, besétál az elnök hivatalába, meggyőzi igazáról és akkor az elnök természetesen azt teszi, amit javasol. Csakhogy az elnök legtöbb tanácsadója nagyon meggyőző és egymástól nagyon különböző javaslatokkal sétál be hozzá rendszeresen és az elnök a gyakorlatilag percekig rögzített időbeosztása miatt nem tudja eldönteni, vajon az egyik vagy a másik nagyon meggyőző tanácsadójára hallgasson-e.

Mint minden bürokrácia, az amerikai is a hagyományoshoz, a megszokotthoz ragaszkodik és nem mutat hajlandóságot újfajta gondolkodásra. A dolgot még bonyolítja, hogy az amerikai külügyminisztérium embereit remekül megtanítják jelentések írására és tárgyalások irányítására, de nem arra, hogy a nemzeti politika egészében gondolkodjanak.

DE A SZÉP ÚJ VILÁG(REND) KIALAKÍTÁSÁNAK vannak még más akadályai is. Először is: melyek legyenek az amerikai prioritások? Bush, aki figyelmének nagy részét a külpolitikára irányította — vesztére —, elhanyagolta Amerika roppant belső bajai orvoslásának megkísérlését. Ha ezeket a bajokat hagyják tovább fertőzni, akkor az Egyesült Államok világhatalmi ereje kopik el vagy akár össze is omolhat. (Ezzel összefüggésben érdemes emlékeztetni a volt Szovjetunióra, amely, mint ismeretes, belpolitikai okokból robbant szét.) Ugyanakkor, és ez a dilemma másik szarva: ha az Egyesült Államok a belpolitikai válságra összpontosít, akkor vajmi kevés pénz marad a költségvetésből olyan nagyszabású átértékelésre és projektek végrehajtására, mint amilyeneket Halperinék javasolnak.

Az Öböl-háborút követő, nem alaptalanul morózus hangulat legalább kétféle tanulságra figyelmeztet. Az egyik az, hogy a nagyléptékű beavatkozás (mekkora haderőre lenne szükség mondjuk Boszniában és Örményországban a rend helyreállításához?) egyáltalán nem járul hozzá, hogy akár egyetlen lépést is tegyünk egy új világrend felé (erről SCHWARTZKOPF tábornok győzelme óta Irakban is tudnának mesélni — és nem csak a kurdok). Másrészt, ha az államférfiak továbbra is több energiát fektetnek a harckocsik mozgatásába, mint az erőszak megelőzésébe, akkor bármilyen új „világrend” is alakul ki, az sokkal inkább véletlen lesz, mint tervezés eredménye.

Egy kicsit emelkedettebb síkon pedig: olyan ütemben, ahogyan a wilsoni amerikai politikát meghatározó liberális internacionalizmus az ebek harmincadjára jut, helyébe szükségszerűen nyomul be az eltemetettnek vélt és mindenütt izmosodó nemzeti szellem. Ha egy ilyen világban az Egyesült Államok aktív világhatalmi pozíciót akar magának, akkor ezt nem az ENSZ, a NATO vagy egyéb szupranacionális szervezet keretében fogja megtenni — hacsak szervezetek nem hajlandók az amerikai érdekeknek megfelelő szerepvállalásra. E szervezetek szerepe — a várakozással ellentétben — a hidegháború utáni korszakban egyre kisebb lesz, néhány látványosnak tűnő akciójuk ellenére is. Hogy végül is lesz-e rend a világban és azt ki tartja fenn, ez éppen az a legfontosabb kérdés, amelyre Halperinnel együtt aggódva várjuk a választ.

 

* Morton H. Halperin és Dávid J. Scheffer, Patrícia L. Small közreműködésével: Self-determination in the New World Order (Önrendelkezés az új világrendben). Camegie Endowment for International Peace. Washington, D.C. 1992. 178 oldal, $8,95 (papírkötésben).



« vissza