Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Önarckép (Részlet)

 

ÖNARCKÉP1

 

AKI — MINT E SOROK írója — néhány héttel a múlt század vége előtt2 látta meg a napvilágot, elmondhatja magáról, hogy egyidős a 20. századdal. Igaz, nem remélheti, hogy a végét megéri. Ha ráadásul megvan az a nem egészen kívánatos előnye, hogy ennek a nagy és tragikus földrésznek egyik nagy — és legkavargóbb — államában született, ennek az országnak a sorsában osztozott, akkor sok millió társával együtt megállapíthatja: élettapasztalata többre terjed, mint az rendes körülmények között az embernek osztályrészül jut. Ifjúságát falusi és kisvárosi3 környezetben élte. Itt akkor még a gondatlan megelégedettség, a bőség, a ma már valószínűtlennek tűnő szabadság, és az 1814-től 1914-ig terjedő nagy liberális évszázad szinte korlátlan derűlátása uralkodott. Azután jött a világháború, a forradalom, a megsemmisítő infláció4, utána néhány év újabb, de igen megtévesztő egyensúly. Ezt követte a világválság és milliók munkanélkülisége5. Utána újabb fordulat és a gonosz elszabadulása, amely — úgy tűnik — a polgári létet végérvényesen megsemmisítette6. S ami még rosszabb, elindította a menekülők modem népvándorlásának szörnyű korszakát7. Azután jött ennek a pokoli drámának a vége: az előzőnél is szörnyűbb második világháború valamennyi, a mai napig áttekinthetetlen politikai, gazdasági, társadalmi és erkölcsi megrázkódtatásával, majd a világot fenyegető egyetlen fennmaradt parancsuralmi rendszer, a kommunizmus — az atomenergia nyitotta apokaliptikus kilátásával.

Mivé válik az ember — e sorok írója — ezeknek a tapasztalatoknak és értelmezésüknek a hatása alatt? Talán a legkönnyebb egy negatív megállapítást tenni: a nyelvhasználat által szentesített értelmezés szerint nem mondhatja magát semmi esetre szocialistának. Nagyon soká tartott, amíg ez, nyilvánvalóvá vált a számára. Ma azonban úgy tűnik föl, hogy ez — megfelelő értelmezéssel — gondolatvilágának legegyértelműbb, legszilárdabb és legmegingathatatlanabb része. Itt jelentkezik azonban a probléma: mely álláspontból harcol ilyen ember a szocialista téveszme ellen?

A szabadelvű álláspontjából? Igen, bizonyos értelemben a szabadelvű álláspontjából, ha ezen meghatározott társadalomszervezési módszer értendő, amelynek alapján a gazdasági rendet is fölépítik. Ha a szabadelvűség azt jelenti, hogy a gazdasági rendet nem a tervező, kényszerítő és büntető hatóságnak, hanem az emberek spontán és szabad együttműködésének engedik át, amelyet a piac, az ár és a verseny szabályoz, s ennek a szabad rendnek a tartóoszlopa a magántulajdon, akkor a szerzőből a szabadelvű beszél, aki a szocializmust elveti. Minél nagyobb az a katasztrófa, amelyet a szocializmus társadalomszervezési módszere, azaz a tervgazdaság, a kisajátítás, a magántulajdon aláásása és a mindent átfogó szociális állam okozott, és minél meggyőzőbben — elsősorban Németországban — bebizonyosodott, hogy a piacgazdaság szabadelvű társadalomszervezési módszere a jólét, a szabadság, a jogállam, a hatalom korlátozása és a nemzetközi együttműködés útjára visz, annál határozottabban kell a szocialista rendszer ellen és a szabadelvű mellett állást foglalnunk. Az utóbbi 20 év története, amely az egész vonalon a szocialista társadalomszervezési módszer kudarca és a piacgazdaság valóságos diadalmenete, kiválóan alkalmas arra, hogy ezt a hitvallást megalapozza8. Ha azonban jobban megnézzük a dolgot, kitetszik, sokkal többről van szó, mint a nemzetgazdaságtan által ihletett hitvallás egy bizonyos társadalomszervezési módszer mellett. Nemcsak azért jutok erre az eredményre, mert mint közgazda úgy vélem, értek valamit az árakhoz, kamatokhoz, költségekhez vagy valutaárfolyamokhoz. A valóságos ok mélyebben fekszik, azokban a rétegekben, amelyekben az ember társadalomfilozófiája keletkezik. Esetemben kétséges, hogy nézeteim nem inkább a konzervatív mint a szabadelvű kategóriába tartoznak-e. Arra az esetre gondolok, amikor bizonyos társadalombölcseleti elvektől való elszakadásra van szükség. Voltak eszmék, amelyek szellemtörténeti útjuk hosszú szakaszán mind a szabadelvűségnek mind a szocializmusnak kiindulásai vagy legalábbis kísérői voltak: az utilitarizmus, a haladásvágy, az evilágiság, a racionalizmus, az optimizmus és az, amit Eric VOEGELIN találóan mint immanentizmust és „szociális gnoszticizmust” jellemzett.

A szocialisták és nem szocialisták ellentéte végső soron arra a nézetkülönbségre vezethető vissza, amelyet az egyes ember az életről, annak végső értelméről, az ember természetéről és a társadalomról vall. MANNING bíboros mondása a dolog lényegére tapint: All human differences are ultimately religious ones. Végső soron az ember világmindenségben elfoglalt helyéről és természetéről alkotott képünk határozza meg, hogy az embert (egyént) vagy a társadalmat, a csoportot vagy a kollektívát tekintjük meghatározónak. Politikai gondolkodásunk vízválasztója is az lesz, hogy az első vagy második mellett döntünk. Így lesz ez akkor is, ha nem tudat bennünk világosan, vagy hosszabb időre van ahhoz szükségünk, hogy felismerjük. Ezen a tényen az sem változtat, hogy igen sok esetben az emberek politikai gondolkodása semmi esetre sem felel meg legvégső vallási és filozófiai meggyőződésüknek. Ennek oka az, hogy bonyolult gazdasági vagy más kérdések akadályozzák őket a konfliktus fölismerésében. Pl. keresztény humanisták meggyőződésből rokonszenveznek a szocializmussal, és el is hiszik, hogy az ember személyiségét az azt sértő hatalommal szemben a szocializmus védi meg a leghatékonyabban. Nem látják viszont, hogy ezzel olyan gazdasági és társadalmi rendet támogatnak, amely az emberről és szabadságáról alkotott eszményképük megsemmisítésére tör. Mindez feljogosít arra a reményre, hogy ilyen embereket föl lehet világosítani és megcáfolhatatlan vagy legalábbis nyomós érvekkel be lehet nekik bizonyítani, hogy a politika és a gazdaság területén kialakított véleményük olyan következményekkel járhat, amelyek végső filozófiai meggyőződésükkel szöges ellentétben állnak.

Ami engem illet, én a szocializmus filozófiája ellen azért harcolok, mert szabadelvű frazeológiája ellenére az embernek, természetének és személyiségének túlságosan kis jelentőséget tulajdonít Ezzel szemben lekicsinyli azt a veszélyt, amit a szervezés, összpontosítás, irányítás és apparátus iránti lelkesedése eredményez. Nem veszi észre, hogy mindennek a szabadság éppen olyan egyszerűen és tragikusan áldozatul eshet mint az a parancsuralmi rendszerű államokban a szemünk előtt történik Mivel az emberről alkotott képemet az ókori és a keresztény hagyomány alakította ki, véremmé vált az a meggyőződés, hogy bűn az embert eszközzé aljasítani, hogy minden lélek összehasonlíthatatlan, elidegeníthetetlen és felbecsülhetetlen, amihez képest minden más: semmi Annak a humanizmusnak a híve vagyok amely ebben a meggyőződésben gyökerezik, azé a humanizmusé, amely szertat az ember Isten gyermeke és képmása, de maga nem isten, amivé gőgjében a bálványimádó, hamis ateista humanizmus akarja emelni

UGYANEBBŐL az okból szállók síkra a szabad árak és piacok által szabályozott gazdaság mellett. Súlyos érvek és csak nehezen átértelmezhető tapasztalatok szólnak ui. amellett, hogy korunk fejlett ipari gazdaságában a szabad piacgazdaság egyetlen olyan rend, amely az ember szabadságával, a szabadság megóvó állami és társadalmi renddel és a jog uralmával összhangban áll. Ezzel ugyanis csak azokat a legvégső föltételeket nevezzük a nevükön, amelyek nélkül a mi hitünket és bölcseleti meggyőződésünket valló, a mi hagyományaink szerint élő ember emberi méltóságának megfelelően nem tud élni. E mellett a gazdasági rend mellett törnék akkor is, ha ez a népektől gazdasági áldozatot követelne, a szocialista viszont biztos gazdasági növekedést ígérne. Micsoda érdemtelen szerencse jutott osztályrészünkül azáltal, hogy a dolog éppen fordítva van, mint azt a tapasztalat a legmegátalkodottabbaknak is mutatja.

Ez az az alaphang, amelynek ezen az egész könyvön keresztül kell zengenie, és amely megfelel a könyv címének: a kínálaton és keresleten túli dolgok a lényegesek, azoktól függ a lét értelme, méltósága és belső telítettsége, olyan céloktól és értékektől, amelyek tág értelemben véve az erkölcs világába tartoznak. Annak ui., hogy a szabad árak, szabad piacok és a szabad verseny által vezérelt és rendezett gazdaság egészséget és árubőséget, a szocialista ellenben betegséget, rendetlenséget és a termelékenység csökkenését hozza létre, mély erkölcsi oka vannak. A szabadelvű gazdasági rendszer kihasználja és felszabadítja az egyén önfenntartási ösztönében rejlő rendkívüli erőt. A szocialista ezt az erőt elnyomja, és fölemészti magát az ellene folytatott harcban. Minden okunk megvan arra, hogy bizalmatlanok legyünk azoknak a moralizmusával szemben, akik a szabad gazdaságot elítélik. Erkölcsi meggondolásokat vonultatnak fel azok ellen, akik gazdasági teljesítménnyel meg akarják állni a helyüket, előbbre akarnak jutni, és olyan gazdasági rendet kívánnak, amely ezek ellen az államhatalmat veszi igénybe. Úgy érezzük, indokolt, hogy erről a moralizmusról ne legyünk jó véleménnyel. Különösen, ha olyan értelmiségiek hirdetik, akiknek nyílt vagy titkolt törekvése, hogy az így létrehozott gazdasági rendszerben parancsnoki helyeket töltsenek be. Ezek az emberek önmagukkal szemben nem elég kritikusak ahhoz, hogy saját magukat az — erkölcsileg egyáltalán nem épületes — libido dominandival gyanúsítsák. Ezek az emberek az erkölcs szekerét ostorral akarják az úttalan terepen előre hajszolni. Nem látják, hogy egyenesen erkölcstelen dolog az embereket olyan gazdasági renddel megkísérteni, amely a természetes önfenntartási ösztönük és a józan ész ellen irányul. Az az állam, amely békében deviza-kényszergazdálkodásra, az árak maximálására és az emberi irigységre alapozott kisajátító adózásra támaszkodik, nem jár el erkölcsösebben, mint az egyes ember, aki ez ellen preter legem vagy éppenséggel contra legem9védekezni kényszerül. Az pedig, hogy a gazdaságpolitikát igazítsuk az emberhez, és nem megfordítva, egyenesen erkölcsi és az emberiességből következő parancs.

Ezek a gondolatok tartalmazzák a magántulajdon, a nyereség és a verseny létjogosultságának az igazolását. A létjogosultságnak ezt az igazolását azonban — mint azt majd megmutatjuk — gondosan körül kell határolni. Amikor majd erről gondolkodunk, ismét a kínálaton és a keresleten túl fekvő kérdésekre fordítjuk a figyelmünket. Másként kifejezve: a piacgazdaság nem minden. Annak magasabbrendű általános rendbe kell beágyazva lennie, amely magasabb rend nem csak a szabad árakon és a versenyen alapulhat.

Két olyan dolog van, amely erre az egészséges és emberséges általános rendre minden másnál ártalmasabb: a tömeg és a koncentráció. Az egyes ember önálló felelőssége és önállósága, amely a közösséggel egyensúlyban van, jószomszédi gondolkodás és valódi beállítottság: mindez szükséges ahhoz, hogy azok a közösségek, amelyekben élünk, az emberi méreteket ne múlják fölül. Ez csak kis és közepes, egyszóval áttekinthető mértékben lehetséges, azaz olyan körülmények között, amelyek között az emberi élet ősi formái, a faluközösség és a kis vagy közepes falvak nem pusztulnak el teljesen.

Azt, hogy ez a dolog ma hogyan áll, mindenki tudja. Nem tagadható, amiről 15 évvel ezelőtt még sokan azt gondolták, hogy elsüllyedt kertek utáni haszontalan honvágy hangja, ma az idő orkánjába kiáltott szó. A modem társadalom arcát ma a tömeg és a koncentráció alakítja az egész vonalon. Ez a kettő fojtja meg egyre jobban az egyéni felelősséget, a privát életet és az önálló gondolkodást. Ez a kettő szolgáltatja a kollektív gondolkodásnak és érzésnek a legnagyobb hajtóerőt. A kis körök — kezdve a családon —, amelyekben megtalálható az emberi melegség és szolidaritás, átadják a helyüket a tömegnek, a koncentrációnak, a nagyvárosok és ipari központok alaktalan emberi konglomerátumainak, a gyökérvesztettségnek, a tömegszervezeteknek, az óriásvállalatok majd az állam névtelen bürokráciájának. Az állam azután az egyénekre széttöredezett társadalmat a jóléti állam kényszerítő apparátusával, a rendőrség és az adóhatóság segítségével összefogja. Ez volt már a második világháború előtt a társadalom kórképe. Azóta csak súlyosabb ás egyértelműbb lett. Annál fontosabb, ugyanakkor annál kétségbeejtőbben szükséges az a gyógymód, amit a betegség követel: a decentralizáció, a meggyökeresítés és a proletártalanítás terápiája.

ITT VAN A MODERN DEMOKRÁCIA VÁLSÁGÁNAK LEGMÉLYEBB OKA IS. Ez egyre inkább a központosított jakobinus tömegdemokráciába süllyedt, és a legsürgősebben igényel olyan ellensúlyokat, amelyekkel főleg Civitas humana c. könyvemben foglalkoztam. Így megnyílik az út olyan politikai nézetekhez, amelyek a természetjog, a hagyomány, a corps intermédiaires10 a föderalizmus és a többi, a modem tömegdemokrácia ellenében létrehozandó gátak fölértékelése révén e nézetek konzervatív jellegét világosan előtérbe állítja. Ne adjuk át magunkat annak az illúziónak, hogy azt az utat, amely a francia forradalom jakobinizmusától a modem totalitarizmushoz vezet, világosan át tudjuk tekinteni.

Hasonlóképpen nem szabad téves képet alkotnunk azokról a romboló szellemi-erkölcsi erőkről, amelyek mindenütt a modernség címszavával lépnek föl, és korunk eme varázsszavára hivatkozva fejtik ki működésüket. Ezen erők némelyikét, a minden áron haladni vágyást, a baloldaliaskodást, a racionalizmust és az intellektualizmust Maβ und Mitte c. könyvemben erősen bíráltam. Tudnunk kell, hol végződik mindez, ha nem tudunk gátat vetni az eseményeknek. A megváltást ne várjuk intézményektől, programoktól vagy tervektől. Az eredmény attól függ majd, hogy lesz-e elég ember, akinek megvan a korszerűtlen bátorsága a magábaszállásra, és a modern tolakodás helyett a szilárdhoz, a tartóshoz, a beválthoz — GOETHE szavával élve — a régi igazhoz visszatérni.

EZZEL ELÉRKEZTEM a gondolkodásnak ahhoz a legmélyebb rétegéhez, amelyet — remélhetőleg számtalan más emberrel együtt — vallok. Mindig restelltem erről beszélni, mert azok közé tartozom, akik nem szívesen viszik vallásos meggyőződésüket a nyilvánosság elé. Ezúttal azonban világosan ki szeretném mondani: kultúránk betegségének legmélyebb oka az a szellemi-vallási válság, amely minden egyes ember lelkében dúl, és amelyet csak az egyes ember tud lelkében legyőzni. Bár az ember mindenekelőtt homo religiosus, egy évszázada kísérletezik kétségbeesetten avval, hogy meglegyen Isten nélkül, és az Istentől eltávolodott, sőt istentelen saját magát, tudományát, művészetét, technikáját és államát állítsa öntelten Isten helyére. Meg lehetünk győződve arról, hogy egy szép napon a legtöbbre, mint valami szökőár, rátör az a gondolat, amely ma csak keveseknek világos: ez a kétségbeesett kísérlet olyan helyzetet teremtett, amelyben az ember mint szellemi-erkölcsi lény nem tud létezni Ez azt is jelenti egyben, hogy televízió, autópályák, kéjutazások és kényelmes lakások ellenére tartósan egyáltalán nem tud létezni. Úgy tűnik elénk, mintha a meglévő istenbizonyítékokhoz újabbat és igen meggyőzőt találtunk volna: a közvetett istenbizonyítékot, amelyet Isten föltételezett nemlétének gyakorlati következményei szolgáltatnak.

Minden becsületes ember számára világosnak kell lennie, hogy kultúránk mennyire elkereszténytelenedett és mennyire szekularizálódott. Nos, kereshetnénk vigasztalást abban, hogy voltak már régebben korszakok, amelyekben a kereszténység nem volt élő hatóerő. Már a 18. században, főként Franciaországban, de bizonyos fokig Angliában is, a keresztény hagyomány és a keresztény meggyőződés visszavonhatatlanul megrendülni látszott. Bármennyire fontos és érdekes is ez a történelmi tény, s ha a mai vallástalanság szellemtörténeti eredetét a 18. sz. deizmusa vagy burkolatlan ateizmusa meg is magyarázza, a vigasz nem vezet semmire. Akkor a keresztény hagyomány nagyfokú felhígítása, minden kétkedés és tiszteletlenség ellenére az emberek hittek az isteni világrendben és a földön túlmutató lét értelmében. Mi azonban olyan világban élünk, amelyet a 18. századdal szemben az jellemez, hogy egy kisebbség, komolyabban mint valaha, ugyancsak komolysággal eltöltött egyházak köré gyülekezik, az uralkodó és meghatározó meggyőződés viszont teljességgel ateista. De mivel az ember, úgy látszik, nem tud vallási vákuumban élni, ezért mindenféle valláspótlékba kapaszkodik: politikai szenvedélybe, ideológiákba, vágyálmokba, ha ugyan nem elégszik meg azzal, hogy pusztán a termelés és fogyasztás dinamikájával, a sporttal és a fogadással, a nemi ösztön kiélésével, a randalírozással és a bűnözéssel, egyszóval mindazzal kábítsa el magát, amivel újságjaink tele vannak.

Bizonyos vigasztalást nyújthat az a gondolat, hogy mindebben azt aratjuk, amit bomlasztó lelkek a múltban vetettek. Ez még mindig az az irány, amelybe ez a lélek — vagy ha tetszik, ez a gonosz lélek — fú. Miért ne fordulhatna meg egyszer az irány, talán rövidesen?

Ne zárjuk ki legalábbis ennek a lehetőségét. Visszatérve fő témánkhoz: ismét csak olcsó öncsalás volna, ha a lélek birodalmát és az ember életkörülményeit egymástól élesen elkülönítenénk. Bátran fel kell tennünk a kérdést, hogy nem az életforma, amelyben a modem városi és ipari világunkban az élet folyik, segíti-e rendkívüli nagy mértékben elő korunk elszakadását Istentől és az ember elállatiasodását? Egy német kortárs írónőt idézek: Minden bizonnyal van összefüggés valamely nép civilizációjának a mértéke és a vallásosság között. A természetben érezzük Isten leheletét, aki ott nyilatkoztatja ki magát. A városokban az ember alkotásai vesznek körül bennünket. Műnél inkább halmozódik az emberi alkotás, és minél jobban kiszorítja a természetet, annál inkább elveszítjük azt a képességünket, hogy Isten szavára hallgassunk. Elmerülve kertjének szemléletében LUTHER egy alkalommal megjegyezte: az ember nem képes arra, hogy egyetlen rózsát alkosson.

Magától értetődő, mégis mélyenszántó megállapítás, amely kifejezésre juttatja az isteni és az emberi alkotások között fennálló lényeges különbséget. A földeken vagy az erdőben fejünk fölött a csillagok, talpunk alatt a barna föld, minden lépésnél isteni erőt lélegzőnk be. A földműves évszakok meghatározta tevékenysége, függése a természet erőitől növeli benne azt az érzést, hogy mindenható kezekben lévő teremtmény, akárcsak a növény a földjén vagy a meghatározott pályájukat rovó csillagok. A zsoltárok ősi imái az ajakra tódulnak, mintha most keletkeztek volna. Egyszerre tapasztaljuk meg Isten elérhetetlen távolságát és legbelsőbb közelségét, akaratának kifürkészhetetlenségét és irgalmát. Talán meg lehetne állapítani azt a viszonyszámot, amely a valódi jámborság csökkenését a városi civilizáció növekedésének, a természettől való elszakítottságnak a függvényében mutatná, ha olyan szellemi folyamatok, mint a jámborság, biztonsággal meghatározhatók lennének.

Civilizációnk előretörése kétségtelenül egyet jelent a csinált dolgok területének folytonos terjedésével. A szellemi világában ez egyértékű azzal a meggyőződéssel, hogy ez a terjedés valódi haladás, melynek kijár a modernség díszítő jelzője. Továbbá, hogy a csinálás lehetőségei gyakorlatilag kimeríthetetlenek. Amikor ezeket a kimeríthetetlen lehetőségeket az emberre, mint szellemi-erkölcsi lényre, a társadalomra és a gazdaságra kiterjesztjük, benne vagyunk a kommunizmus közepében. Ki tagadhatja, hogy ebben a csinált, mesterséges világban egyre nehezebb lesz Isten hangját meghallani. A bankokban, a gyárakban, a gépkocsioszlopokban, a nagyvárosok betonhorhosaiban, hogy a tökéletes atomkorszak földalatti városairól, egy BRUEGHELHEZ vagy BOSCHHOZ méltó valóságos pokollátomásról, amelyet nemrég egy német atomfizikus vidáman, mint földi létünk legközelebbi szakaszát festette le, ne is beszéljünk. Vegyük ehhez még hozzá azt, ahogyan az élet nagy megrázkódtatásait — a születést, a betegséget és a halált — tejüveg mögé rejtjük. A halált megfosztjuk a méltóságától és megrázó komolyságától. Halottainkat az utcákon sebesen végigkígyózó autókon szállítjuk a városon kívül fekvő, jól elrejtett temetőkbe, mintha temetőink emberi szemétdombok volnának. (...)

Fordította: J. Horváth Tamás
 


Jegyzetek
:


1) A Jenseits von Angebot und Nachfrage c. 1958-ban megjelent könyv 1. fejezetéből. Címe: Látlelet húsz év után — Személyes vallomás.

2) 1899. okt. 10.

3) Schwarmstedt falu Hannover közelében és Stade, ahol 1913 és 1917 között gimnáziumba járt.

4) 1918 és 1923 novembere között.

5) 1928-1933.

6) A szocialista ideológiával ellentétben, Röpke a nemzetiszocializmust nem tartja a burzsoá társadalom imperialista végkifejletének.

7) Röpke és családja 1933-ben Hollandiába, onnét Törökországba emigrált.

8) 1936-1957 — 1936-ra tehető a nemzetiszocialista rendszer gazdasági uralmának, kényszergazdálkodásának a kezdete. — Az 1956-os magyar forradalom Röpkének egyik legjobb bizonyíték volt a szocializmus kudarcára.

9) A törvény értelmében/a törvény ellenére.

10) Közbülső testületek. (Montesquieu)



« vissza