Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Nyugati receptek Kelet-Európa gazdasági átalakítására


NYUGATI RECEPTEK KELET-EURÓPA GAZDASÁGI ÁTALAKÍTÁSÁRA1


E TANULMÁNY a nyugati közgazdászok által a volt szocialista országok gazdasági stabilizálására és átalakulására kidolgozott elméleteket, programokat és javaslatokat tekinti át, illetve a fokozatos átalakulást előnyben részesítő nézőpontból bírálja azokat.



A „RÉGI GÁRDA” ÉS AZ
„ÚJONNAN JÖTTEK”

 

A 80-as évek végén, a szocialista országok feszültségeinek kiéleződésekor, és különösen amikor megindult a rendszerváltás, a kelet-európai átalakulás témája felkapottá, már-már szinte kötelezővé vált és egy sor neves nyugati közgazdász kezdett el vele foglalkozni. Természetesen azt az elméletet és iskolát vetítették ki újonnan választott témájukra, melynek korábban teljesen más tárgyú kutatásaik során követői voltak, így más javaslattal álltak elő a neoliberálisok2 (pl. NORDHAUS és Friedman), mással a neokeynesiánusok (Laski, Bhaduri stb.) és megint mással az institucionalisták (Olson, Stiglitz és mások).

A frontvonalak némileg összekuszálódtak, mert pl. az institucionalisták liberalizmusához ugyan nem férhet kétség, de mégis szembekerültek a sokkterápiát hirdető neoliberálisokkal, mert az intézmények megteremtésének mindent megelőző fontosságát hangsúlyozva — annak időigényességéből adódóan — a fokozatos átalakulás híveivé váltak. így egy táborba kerültek a neokeynesistákkal és szociáldemokratákkal, akik teljesen más ideológiai és filozófiai alaptételekből kiindulva vallják az intézmények fontosságát. A kelet-európai átalakulásra vonatkozó különféle elméletek sorában azonban a fő frontvonal a sokkterápiát hirdető neoliberálisok és a fokozatosságot ajánló neokeynesiánusok között húzódik.

Érdekes megfigyelnünk, hogy a korábbi „szovjetológusok", akiknél jobban kevesen ismerik a volt szocialista országok helyzetét, jóval nagyobb számban találhatók az óvatos gradualisták — de legalábbis a csak félig radikálisok —, mint a forrófejű sokkterápiák között. (Állhat itt példaként Nőve, Berliner, Murrell vagy Holzman az első, Levine, Marer és Ofer a második, vagy Aslund és SlRC a harmadik csoportra.) Véleményem szerint ez már önmagában is jelentős közvetett bizonyíték arra vonatkozóan, hogy melyik irányzat a helyesebb. Ugyanakkor az is igaz, hogy ugyan évtizedeken át a szocialista rendszerek életképtelenségét bizonyították, a látványos összeomlást mégsem tudták megjósolni, s ez visszahúzódásra készteti őket — ilyen pl. BERGSON esete.
 


RADIKÁLISOK

 


A
GAZDASÁG STABILIZÁLÁSA — Magyarország kivételével3 — szinte I minden kelet-európai volt szocialista országban a sokkterápia előírásai szerint kezdődött el. Mind Jeffrey Sachs, a Harvard Egyetem közgazdász professzora, mind a Nemzetközi Valutaalap* mögött ekkorra már a keresletszűkítő stabilizációs politika latin-amerikai alkalmazásának széleskörű gyakorlata állott, s így szinte természetes volt, hogy az ingatag kelet-európai gazdaságok stabilizálására ugyanazt a radikális gyógymódot írták elő.4 Ennek jól ismert elemei: az addig kötött árak azonnali felszabadítása, a költségvetési támogatások megszüntetése, a külkereskedelemnek a hazai valuta jelentős leértékelésével egyidejű liberalizálása, konvertibilitás és a pénzszűkítő politika bevezetése az infláció megfékezésére.

E radikális lépéssorozat mögött az az elképzelés áll, hogy a piacgazdaság törvényi úton bevezethető, s ahhoz elegendő a korábbi megkötöttségek feloldása: a liberalizálás, a deregulálás és a gazdaság kinyitása a világpiac felé. Az állami vállalatok és a tervgazdaság korábbi intézményei a radikálisok szemében nem bírnak különösebb értékkel, tehát nem kár értük, ha az intézkedések hatására tönkremennek, megszűnnek. A kibontakozás csakis az újonnan megjelenő és kialakítandó magánvállalkozásoktól várható, azok fejlődését kell minden eszközzel támogatni, az állami szektort pedig gyors privatizálással át kell alakítani, ki kell árusítani.

A latin-amerikai és az izraeli infláció kezelése kapcsán a radikális terápiának két mutációja jelent meg, az ortodox és a heterodox változat. Elméletileg az ortodox módszer csak egy nominális rögzítőt (angol szaknyelvben anchor-1, azaz horgonyt) ismer, a kamatlábat: amikor mindent szabadjára engedtek (liberalizáltak), a kellően magasra beállított kamatláb, azaz a monetáris restrikció feladata visszafogni az inflációt. A gyakorlatban azonban még azt a stabilizálást is ortodoxnak nevezik, amikor a kamatláb mellett egy további nominális rögzítőt is alkalmaznak: az árfolyamot. Ennek tipikus esete volt Lengyelország: 1990. január 1-jétől a zlotyt — jelentős leértékelés után — 9.500 Zl/$ szinten a dollárhoz kötötték, s ezt az árfolyamot több, mint egy évig tartották. Kétségtelen, hogy ez adott némi stabilitást a gazdaságnak. (Az 1992-es oroszországi sokkterápia valóságtól elrugaszkodó jellegére utal viszont, hogy ott az árfolyamot — igaz, az nem volt egységes, s így a megállapítás csak a devizapiaci műveletekre érvényes — semmilyen támasztékhoz sem kötötték, hagyták szinte teljesen szabadon lebegni, s ez a rubel minden képzeletet alulmúló süllyedéséhez és a tizenöt-, vagy huszonkétszeres inflációhoz vezetett.)

HETERODOX STABILIZÁLÁSNAK azt nevezik, amikor a kamatláb és az árfolyam mellett további nominális rögzítőket is bevezetnek: a leggyakrabban — hangsúlyozottan csak átmeneti, rövid időre — az ár- és bérbefagyasztást. Kiguel és Liviatan megkülönböztetik a heterodox módszer latin-amerikai populista változatát is. Ez esetben ár- és bérkontrollt és rögzített árfolyamot alkalmaztak az infláció megállítására, de egyáltalán nem fordítottak figyelmet a költségvetésre. Sőt, az ilyen programokban gyakorta együtt jelent meg az expanziós költségvetési- és pénzpolitika és a reálbérek emelkedése, és katasztrofális következményekhez vezetett.5

Azon túl, hogy mind Sachs, mind az IMF Latin-Amerikában folytatott stabilizációs politikájának eredményei igen kétségesek, megjelenik egy ennél mélyebb kétely is: vajon mennyire mérvadóak a volt szocialista országok számára a közepes jövedelmű tőkés országok stabilizációs tapasztalatai? A tulajdonviszonyok tekintetében ugyanis döntőek az eltérések: az IMF és Jeffrey Sachs eddigi gyakorlóterepén a magántulajdon dominált, míg a volt szocialista országokban az operáció kezdetekor szinte kizárólagos volt az állami tulajdon. Ehhez képest a hasonlóságok csak felszíniek. (A magas infláció, ill. az intenzív hiány, a puha költségvetési normák, az állami vállalatok túlzott támogatása, a pangó magánszektor, stb.) Michael Bruno, az Izraeli Állami Bank volt elnöke erről így ír: Miközben egy sor tapasztalat átvehető más országok gyakorlatából, hogy hogyan állítsák helyre a gazdaság egyes megzavart alrendszereit, tengernyi az eltérés (kiemelés tőlem — K. K.), amikor az egész gazdaságot központilag irányítják, a piac nem létezik, a tulajdon és a pénzügyek az állam kezében vannak, nincsenek normatív belső viszonyítási pontok és piacgazdaságot kell ott létesíteni, ahol az eddig még nem létezett.6
 

GRADUALISTÁK (A FOKOZATOS ÁTMENET HÍVEI)

 

A fokozatosság hívei tagadják az árfelszabadítás szükségességét és a gyors privatizálás lehetőségét. Úgy tartják, hogy a meglévő intézményeknek és vállalatoknak van értékük, és a régi és az új egymással párhuzamos működése összeegyeztethető: lehetőséget akarnak adni a régi intézményeknek és vállalatoknak az alkalmazkodásra. Nem csak a tulajdonnak, hanem a piacgazdaság sokféle egyéb intézményének is nagy jelentőséget tulajdonítanak — legalábbis többet, mint a radikálisok. A piacgazdaság működéséről és a tulajdonról vallott nézeteik is jóval árnyaltabbak.

A gradualista iskolán belüli irányzatok megkülönböztetésének alapja az eltérő kiindulópont, vagy az átalakulás különféle elemeinek eltérő hangsúlyozása. Ide sorolhatók a neokeynesiánusok vagy szociáldemokraták, a piád szocialisták, az árreformot előtérbe helyezők, az evoludonisták és az institucionalisták.

NEOKEYNESIÁNUSOK ÉS SZOCIÁLDEMOKRATÁK: AZ AGENDA-CSOPORT

 

Az AGENDA-CSOPORT által 1992 májusában Bécsben, az Osztrák Tudományos Akadémián kiadott, The Market Shock (A piaci sokk) c. kötet mindeddig a sokkterápia legátfogóbb, s egyben alternatívát kínáló bírálata. Szerkesztői és szerzői (JAN Kregel, Egon Matzner, Gernot Grabher, Amit Bhaduri, Kazimierz Laski stb.) többnyire osztrák, német és kelet-közép-európai neokeynesiánusok. Az eddigi stabilizációs politikák legnagyobb bűnének azt tartják, hogy a monetarizmus alkalmazásával összeszűkítették az összkeresletet, és a termelés visszaesését idézték elő. Természetesen ők is tisztában vannak azzal, hogy a termelés ilyen mértékű csökkenéséhez a KGST szétesése, a volt szovjet piacok elvesztése, ill. a volt szovjet köztársaságok közötti árucsere drámai visszaesése legalább olyan mértékben hozzájárult, mint a pénzszűkítő politika, de erre egyszerű választ adnak: újra létre kell hozni a volt szocialista országok és szovjet-köztársaságok közötti együttműködés rendszerét.

Az AGENDA-csoport a piacgazdaságot az eladók és vevők közötti kapcsolatok évszázadok során kialakult finom szöveteként fogja fel, ahol a „middleman” (a kis- és nagykereskedő, bankár, stb.) a „market-maker (a piac-csináló) s ahol a szereplők biztonságos jogi környezetben tevékenykednek. KEYNESRE hivatkozva — s ez egyben a könyv egyik mottója is — megállapítják, hogy az adósok és hitelezők közötti állandó kapcsolatok... alkotják a kapitalizmus végső alapjait.

A magántulajdon jelentőségének relativizálásán túl tulajdonfelfogásuk is eltérő: az eszközök fizikai birtoklása mellett a szerződéskötés jogát (tehát a menedzseri jogokat) is egyformán fontosnak tartják.

Mindebből következik, hogy a rendeleti úton bevezetett kapitalizmust nem sokra értékelik; Polányi Great Transformationjával (azaz a piacgazdaság több évszázadig tartó kialakulásával) szemben azt a kínai nagy ugrások politikájához hasonlítják. A jelenlegi privatizációs gyakorlat pedig, amikor a termelőegységeket egyenként adják el anélkül, hogy kialakítanák a piaci viszonyok teljes rendszerét7 szerintük kudarcra van ítélve. (43. old.) Ennélfogva az állami vállalatok piaci működési feltételeinek a kialakítását szorgalmazzák a privatizációval szemben.

A magyarországi bankrendszer megrendülése idején különleges aktualitása van figyelmeztetésüknek, miszerint, ha a vállalatok régi tartozásait nem írják le, hanem a magas kamatokkal tovább növelik, s ha az új bankrendszereket a bizonytalan pénzügyi helyzetű vállalatok betétjeiből, mint eszközökből építik ki, az a gazdasági kibontakozást igen ingatag alapokra helyezi.

A forró pénz, a lekötetlen lakossági vásárlóerő árfelszabadítással történő kiküszöbölése ellen is hevesen tiltakoztak; helyette pénzreformokat javasoltak.

 

PIACI SZOCIALISTÁK

 

A PIACI SZOCIALIZMUS (OSCAR LANGE után) állami tulajdon alján szimulálja a piaci viszonyokat árakkal, árfolyammal más pénzügyi eszközökkel. A volt szocialista országok gazdasági reformjai többnyire ebbe az irányba mutattak.

Alec Nove a lehetséges szocializmusról írott könyvében ezen irányzat mellett tesz hitet, bár a vegyes gazdaságot is pártfogolja. Vitatkozik azon kelet-európai közgazdászokkal, akik a piaci átalakulást szorosan összekötik a magántulajdonnal.

Joseph Berliner lehetségesnek tartja a piaci szocializmus alkalmazását egy átmeneti időszakra. Az oroszországi privatizációból származó potenciális előnyöket vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy a piaci árviszonyok bevezetése, a szabad vállalatalapítás és a csődök megengedése, valamint a külgazdasági nyitás sokkal több előnnyel járna, mint a vállalatok magánkézbe adása. Arra hivatkozik, hogy a csupán magánkézbe adástól még nem szűnik meg a termelékenység terén fennálló nagyfokú elmaradás a Nyugathoz képest.

Bár ebben az érvelésben sok igazság van, a valóság mégsem támasztja alá: a piacosodó feltételek az állami vállalatok nagy részének csődbejutását eredményezik, s ez veleszületett gyengeségeikre utal.
 

ÁRREFORMEREK

 

Az árak hirtelen felszabadításával szemben a világpiaci árarányokat tükröző árrendszer fokozatosan is kialakítható. Erre törekedett a volt Szovjetunióban 1990 májusában RIZSKOV és Abalkin, de a tervezetet a Legfelsőbb Szovjet elutasította azzal, hogy az túl általános és nem eléggé radikális. Magyarországon a világpiaci árarányok két évtized fokozatos kiigazításai után alakultak ki.

Adminisztratív árkiigazításokra tesz javaslatot Gur Ofer, igaz egy rövid árbefagyasztás után ő is árliberalizálást vél kívánatosnak. Úgy tartja, hogy az árak, bérek és az árfolyam ellenőrzésére különösen akkor van szükség, amikor az inflációt a költségek növekedése táplálja.9

Bruno elvileg elfogadja, hogy Lengyelországban pl. lehetett volna egy kisebb tervezett vagy tényleges árszínvonalsokkot is választani kezdetben, de aztán amellett foglal állást, hogy „Lengyelországban valószínűleg helyes volt már a kezdet kezdetén eltörölni az árellenőrzést...10

A hirtelen árfelszabadítással szemben az árszerkezet fokozatos átalakítását a legmeggyőzőbben Holzman fejtette ki: amíg a forró pénztömeg nincs megsemmisítve, az árfelszabadítás súlyos inflációhoz vezethet, társadalmi egyenlőtlenségekkel és egy folytatólagos ár-bér spirál veszélyévelírta.11

Az azonnali árfelszabadítással szembeni fő érv a kelet-európai gazdaságok erősen monopolista szerkezete: a visszaélés a monopol-helyzetekkel vég nélküli áremelkedésekhez vezet és e vállalatok ily módon kibújhatnak a racionális alkalmazkodás és átalakulás kényszere alól (amint azt az Oroszországban 1992-ben történetek is bizonyítják).

A kedvezőtlen következmények azonban tovább folytatódnak, s ezek már többnyire elkerülik az elemzők figyelmét. Ahhoz, hogy az inflációt megfékezzék, az árfelszabadítást és a költségvetési támogatások megvonását egy szigorú monetáris politika kell kísérje. Ez azonban a piacgazdaságok logikája, ahol a pénzszűkítő politika a vállalatvezetés javulásához és a vállalatok alkalmazkodásához vezet. A volt szocialista országok állami vállalatai másként reagálnak. Ezen vállalatok puha költségvetési korlátja ugyanis csak részben volt visszavezethető a költségvetési és pénzügyi fegyelem hiányára. A puha költségvetési korlát szindrómájának másik összetevője — véleményem szerint — az állami vállalatok velükszületett alacsony költségérzékenysége, amely pedig a magántulajdon hiányának következménye volt.

Következésképpen a bevezetett költségvetési és pénzszűkítő intézkedések nem tették a vállalatok költségvetési korlátjait eléggé keménnyé; alacsony költségérzékenységük a magas kamatok mellett is fennmaradt, és alkalmazkodás helyett a nem monopolhelyzetben lévők nagyrészt tönkremennek. Ez a helyzet azt követelné meg, hogy az állam mindaddig tartsa kézben az árakat, amíg az állami vállalatok nagyobb részét nem privatizálták és a gazdaság nem kezd piacgazdaságként működni; amíg a vállalatok működését nem a tulajdonosi érdekeltség határozza meg.

TISZTÁBAN VAGYOK azokkal a gyakorlati akadályokkal, amelyek az árellenőrzést megnehezítik; ismerem e törekvések kudarcát, pl. a jugoszláv gazdaság stabilizációs kísérletei során a 80-as évtizedben; tudom, hogyan működött (pontosabban alig működött) az a korábbi szovjet gazdaságban, s tudom, hogy az árellenőrzés elriasztja a magánbefektetőket. Mégis úgy gondolom, hogy mellette több érv szól.

Az az érvelés, hogy a fedezet nélküli vásárlóerő semlegesítése indokolta az árak felszabadítását, teljességgel elfogadhatatlan. A volt Szovjetunióban pl. annak idején intézkedések sorát dolgozták ki, melyekkel a forró pénztömeget meg lehetett volna semmisíteni: az állami szolgáltatások (lakbér, közműdíjak, közlekedés stb.) tarifáinak megemelésével, forgalmi adó bevezetésével, a bérlakások és állami személygépkocsik eladásával stb. Az árfelszabadítást tehát elhibázott eszköznek kell tekintenünk mind a világpiaci árarányok, mind a felesleges vásárlóerő megsemmisítése szempontjából.

 

INSTITUCIONALISTÁK

 

A fokozatos átalakítás körébe tartozó irányzatok bármelyikét joggal illethetjük az institucionalista jelzővel is, hiszen azt vallják, hogy az árfelszabadítás és a privatizálás még nem elegendő a piaci viszonyok kialakításához, ahhoz a különféle pénzügyi, kereskedelmi és jogi intézményekre egyaránt szükség van. Az itt tárgyalt szerzők különösen nagy súlyt fektetnek az intézmények fontosságára.

A Cristopher Clague és Gordon C. Rausser által szerkesztett (és a Basil Blackwell által 1992-ben kiadott) The Emergence of Markét Economies in Eastem Europe (A piacgazdaságok kialakulása Kelet-Európában) c. tanulmánykötet e megközelítés jegyében készült.

Mancur Olson szerint a kereskedelemből származó előnyök egy jelentős része nem realizálható közvetlen ügyletek révén. Azokhoz jogi és kormányzati intézményekre van szükség, melyek — többek között — garantálják az egyén jogait a szerződések betartásának részrehajlás nélküli kikényszerítéséhez és a tulajdonhoz. (73. old.)

UGYANCSAK OLSON ÍRJA a szóban forgó kötet előszavában, hogy a magára hagyott kapitalizmus még nem vezet el a virágzó piacgazdasághoz... ahhoz sajátos intézményekre is szükség van. Figyelemre méltó az a következtetése is, hogy azon intézmények hiányában, melyek megbízhatóan garantálnák a szerződéses és tulajdonjogok széleskörű érvényesülését, a privatizálás sem hajtható végre sikeresen. ... a privatizálás önmagában nem teremti meg azokat az egyértelmű egyéni szabadságjogokat, melyeket a sikeres piacgazdaság igényel. Ennélfogva a privatizáció kérdésével valamivel kevesebbet kellene foglalkozni, s a piacgazdaság intézményi követelményei pedig több figyelmet igényelnek az eddiginél. A kötet szerzői (pl. Clague és Alán Walter) különleges súlyt fektetnek az állami szektor privatizációt megelőző piacosítására.
 

EVOLUCIONISTÁK

Az evolúciós megközelítés Peter Murrell nevéhez fűződik12. Jó okkal nevezhetnénk behaviouristának is, mivel alapvető megállapítása szerint a szervezeteknek időre van szükségük az alkalmazkodáshoz, viselkedésük megváltoztatásához. Murrel az információs gazdaságtan eredményeit is felhasználja és felteszi a kérdést: van-e értékük a régi intézményeknek és vállalatoknak. Válasza igenlő, mivel — véleménye szerint — még a legrosszabb intézmények és szervezetek is rendelkeznek olyan információkkal és készségekkel, melyekre az átalakulás során szükség van. Ennélfogva a régi intézményeknek meg kell adni a lehetőséget az átalakulásra, nem szabad teljes megsemmisítésükre törekedni, ill. sorsukra hagyni őket.

Ugyanakkor Murrell gyakran hivatkozik SCHUMPETERRE is:hangsúlyozza az újítás, a szabad vállalatalapítás és csődbe jutás fontosságát és az „alkotó rombolást. Ennek ellenére nem csúszik azok hibájába, akik a privatizálásban a radikális módszereket követik. Kényes egyensúlyt tart az új magánszektor létrehozásának követelménye és a régi állami szektor privatizálással vagy átalakítással történő megjavítása között. Egyik tanulmányában13 szemrehányást tesz a kelet-európai kormányoknak és tanácsadóiknak, hogy túl sokat foglalkoznak az állami vállalatok privatizálásával, ahelyett, hogy energiáik, erőforrásaik és idejük nagyobb részét arra fordítanák, hogy a születőben lévő életképes magánszektor működési feltételeit javítsák.

 

FÉLIG RADIKÁLISOK

 

TÖBB KUTATÓ IS MEGKÍSÉRLI a radikális és a gradualista megközelítés elemeinek az összeegyeztetését, Herbert Levine pl. a stabilizáció és átalakítás időszakában alkalmazott különféle lépések szoros összefüggéséről és egymásrautaltságáról ír14. Erre alkotta meg a minimális egyidejűség elvét. Ha ez nem valósul meg a különféle intézkedések során, az átalakítás káoszba fog torkollni — állítja.

Paul Marer is hasonló nézeteket vall15. Emellett arra törekszik, hogy az átalakuló gazdaságokban fokozni lehessen a kínálati oldalról eredő reagálásokat és az összkeresletet is. Ezt olyan gazdaságpolitikával kívánja elérni, mely erőteljesen ösztönzi a beruházásokat, különösen az infrastruktúra terén, fokozva az exportot és ugyanakkor szelektív importhelyettesítést is folytat.16

Grzegorz Kolodko17 úgy véli, hogy a liberalizálásra kezdetben szükség van, de a stabilizálást követően a privatizálásnak már a fokozatosság elvei szerint kell megtörténnie.18

Bruno valószínűnek tartja, hogy a kezdeti feltételek indokolták a sokkterápia alkalmazását, de nem biztos benne, hogy arra a továbbiakban is szükség lenne. ... szükség van a kereskedelem liberalizálásához és a konvertibilitás irányába mutató lépésekhez, különösképpen pedig a privatizációhoz a sokkterápia-szerű módszerekre? A válasz az intézkedéseket megelőzően igen csak kétséges, a konkrét eredmények láttán pedig még inkább az. ..Izrael sokkterápiát alkalmazott az infláció ellen, de aztán egy fokozatos stratégia jegyében nyitotta meg pénzügyi-, tőke- és valutapiacait a külföld előtt1

Ofer egy heterodox és gradualista elemeket egyformán tartalmazó programot dolgozott ki Oroszország számára. Ez a stabilizálást heterodox recept szerint végezné, mely aztán hangsúlyozott gazdaság- és iparpolitikával és a legfontosabb politikai és gazdasági érdekcsoportok közötti megállapodással egészülne ki.

Úgy gondolom, hogy a volt szocialista országok esetében a radikális és fokozatos megközelítés elemei nem kombinálhatók tetszés szerint. Azok a javaslatok, melyek egy sokkterápiával végrehajtott stabilizálás után fokozatos nyitásra, gazdaság- és struktúrapolitika kidolgozására, érdekegyeztetésére törekszenek, bizonyára életképesek (lásd Bruno és Ofer elképzeléseit). De ha valaki a sokkterápia után a gazdaságtól a kínálati reagálások fokozását szeretné elérni és lassú, fokozatos privatizációt kívánna végrehajtani, bizonyára téved. Amint azt az árfelszabadítás és árreform kérdései kapcsán már tárgyaltam, ez azért nem lehetséges, mert az elkapkodott és túlméretezett liberalizálás Csernobil-effektusszerű folyamatokat indít be a gazdaságban, s egy sor egyéb területen (így a privatizációban és a külső nyitásban is) kényszerlépések sorát váltja ki.

 

JAPÁN TAPASZTALATOK

 

Japán nagy hatalmú nemzetközi kereskedelmi és ipari minisztériumának (MTII) kutató intézete is közzétette ajánlásait az oroszországi átalakulásra.20 Ezek a gradualista iskola nézeteméi is sokkal óvatosabbak A háború utáni időszakot vizsgálva a MITI kutató intézete hangsúlyozza, hogy Japánban 1946-47-ben a gazdaság közvetlen állami irányítását még minden vonatkozásban fenntartották és a hiperinflációt jegyrendszerrel és szigorú árellenőrzéssel nyomták le. A költségvetés magas támogatásokat tartalmazott a kötött árú termékekre. Ezzel párhuzamosan komoly erőfeszítéseket tettek a termelés növelésére és 1949-ben már sikerült megszüntetni az inflációt. A nagy hadiipari vállalatok demonopolizálását a világon mindaddig legszigorúbb trösztellenes törvényekkel érték el. A struktúrapolitika kezdete is arra az időszakra tehető: rögtön a háború után kijelölték a kedvezményezett ágazatokat.

A külkereskedelem teljeskörű liberalizálása csak 1960-ban kezdődött el, és Japán csak 1964-ben érte el a nyugat-európai országok külső nyitottságának fokát. Mindez az ipar nemzetközi versenyképességének függvényében haladt előre. A külföldi tőkemozgások liberalizálására pedig csak azt követően került sor, amikor Japán 1964-ben csatlakozott az OECD-hez. (Emellett a japán kutatók még hangsúlyozzák az ipari vezetőgárda képzésének, a vállalatok belső szerkezeti modernizálásának és a közepes- és kisvállalatok támogatásának szükségességét.)

Az anyag részletesen elemzi a háború utáni japán és a mai orosz gazdaság közötti különbségeket és hasonlóságokat. Ezek közül alapvető jelentőségű, hogy a magántulajdon kialakításával Japánban nem kellett bajlódni, s ez megkérdőjelezi a tapasztalatok átvehetőségét és alkalmazhatóságát. A japán stabilizálás azonban mégsem teljesen irreleváns: a struktúrapolitika, az iparpolitika, a képzés, a vállalati menedzsment, a hadiipar konverziója és sok más terület is hordoz megszívlelendő tapasztalatokat.

 

DUALIZMUS
 

SZÜLETTEK OLYAN ELKÉPZELÉSEK is, hogy az átalakuló kelet-európai gazdaságok magán- és állami szektorát két, párhuzamosan meglévő irányítási rendszerrel kell működtetni: egy piacival a magánszektort és egy adminisztratívval az államit.

Kornai JÁNOS emlékezetes 1989-es Indulatos röpirata ilyen jellegű javaslatait azonban itthon erőteljes visszautasítás fogadta. Egyrészt, mert az egyre bővülő köztes szektor miatt ez az elhatárolás nem lehetséges, másrészt pedig, mivel az akkori kritikák az állami szektor ilyen jellegű kezelését a szocialista reform előtti állapotokhoz történő visszacsúszásnak tekintették volna.

Murrell hasonló elképzeléseket vet fel, finomabb formában. Komái puha költségvetési korlátját az átalakulás egész időszakára érvényesnek tekinti, s ezért nélkülözhetetlennek tartja az állami beavatkozást. Javaslatai az állami szektorban alkalmazandó ár- és bérkontrollra és közvetlen hitel- és valutaszabályozásra terjednek ki.

A téma elméleti háttere az, hogy vajon megengedhető-e az állami vállalatok diszpreferenciális kezelése. Én úgy gondolom, hogy elegendő megszüntetni azokat az előnyöket, amelyekben az állami szektor korábban részesedett és a hátrányokat, amelyek a magánszektort sújtották. Ennél többre már csak ideológiai megfontolásból kerülhet sor, melyet tanácsos mellőzni. A túlméretezett és túl gyors liberalizáció miatt azonban valóban felvetődik az állami vállalatok pazarló, vagyonfeléléshez vezető, nem a racionális átalakulás irányába mutató magatartása korlátozásának a szükségessége. Erre a jelenségre nehéz elméletileg megalapozott gyakorlati választ adni, hiszen e negatív jelenségek akkor is kialakulhatnak, ha a liberalizálás viszonylag szerény mértékű.
 

KIT IGAZOL A GYAKORLAT?
 

FELÜLETES SZEMLÉLŐ SZÁMÁRA az átalakuló gazdaságok makroszintű eredményei alapján nem állapítható meg, hogy melyik irányzat a helyes: a fokozatosságot követő Magyarország gazdasága ugyanúgy visszaesett, mint a sokkterápiát alkalmazó Lengyelországé; vagy Ukrajnáé ugyanúgy, mint Oroszországé. A hanyatlás azonban sokkal inkább a KGST-kereskedelem (a volt Szovjetunióban a köztársaságok közötti kereskedelem) visszaesése okozta, s ezért ez a különbségtétel nem mérvadó. Valószínű viszont, hogy a legalacsonyabb inflációval sújtott Magyarországon süllyedtek a legkevésbé a beruházások (a szuperinfláció és a hiperinflációhoz közeli állapot ugyanis igen nagy mértékben hátráltatja a befektetéseket), statisztikailag azonban ez nem mutatható ki, mert amikor tíz- vagy hússzorosak az áremelkedések, az állóeszközök újraértékelése azzal nem tarthat lépést.

A sokkterápia ellenzői közül viszont sokan úgy tartják, hogy az túl nagy visszaesést okozott az életszínvonalban, s ez a fokozatos átalakulás javára billenti a mérleget. Bár magam a fokozatosság híve vagyok, mégis hajlok Sachs és LUTON21 érveinek elfogadására, miszerint a lengyel eset konkrét vizsgálata pl. ezt egyáltalán nem támasztja alá.

Az átalakulás igen nagy horderejű, de leginkább zűrzavaros területe a privatizáció. A vagyonjegyek osztogatásán alapuló technikák elvileg a gyorsabb lebonyolítást ígérik. Igen nagyfokú bizonytalansággal járnak viszont arra nézve, hogy kinek a kezébe jut a vállalatok irányítása, hozzáértő lesz-e az új vállalati vezetés. Ez nem csak Oroszországban van így (ahol a maffia és a korábbi nómenklatúra a privatizáció gyümölcseinek fő várományosa), de a végkifejlet még Csehországban is kiszámíthatatlan. (Még az is elképzelhető, hogy a vagyonkezelő társaságok nem tudják majd a részvények átvételekor tett ígéreteiket teljesíteni, tömegesen csődbe jutnak, s így azokat az állam fogja felvásárolni, s kezdődhet a folyamat elölről.)

A gradualisták leggyakoribb referencia-országa Kína, de a radikálisok egy sor sajátosság miatt elvetik az ottani tapasztalatok kelet-európai átültethetőségét. (Ilyenek: a kínai társadalom agrárjellege, az iparpolitika sikertelensége és főleg az átalakulás politikai háttere, az egy pártrendszer fennmaradása.)

Számos sokkterápia-hívő számára Lengyelország 1992. évi teljesítménye az irányzat sikerét jelenti: megállt a termelés visszaesése, az infláció jelentősen mérséklődött, a hitelkamatok süllyedtek, a GDP-nek már több mint a felét a magánszektor adja, a nemzetgazdasági mérlegek kedvezőek. Én azonban vonakodnék a lengyel esetet siker-sztorinak nevezni. Először is, a 80-as évtizedben Lengyelországban 0,7% volt az évi átlagos visszaesés, melyhez további -18,3% járult 1990 és 1992 között. A stabilizálódás tehát egy igen mély ponton következett be. Emellett a lengyel export nyugati expanziója eléggé kedvezőtlen struktúrában valósult meg (energia-igényes termékek, nyers- és alapanyagok, mezőgazdasági és élelmiszeripari cikkek, — igaz, a háztartási gépek, eszközök kivitele is nőtt), mely még kérdésessé teszi, hogy e lengyel világgazdasági integrálódást hogyan is minősítsük. Az általánosítást az is kétségbe vonja, hogy a szóbanforgó országok közül Lengyelország az, amely a leginkább rendelkezik liberális hagyományokkal; a többi esetében a gyógymód alkalmazása még inkább kérdéses.
 

POLITIKAI SZEMPONTOK

 

LENGYELORSZÁGBAN A SOKKTERÁPIA ALKALMAZÁSA — amint már hivatkoztunk Kolodko megállapítására — négy vonatkozásban is túl szigorú volt, túllőtt a célon. Oroszországban pedig egyes vonatkozásokban még a sokkterápiának is a kivételesen dogmatikus, ortodox változatát alkalmazták. Mindebben — és egyáltalán abban, hogy a sokkterápia alkalmazása szinte kizárólagossá vált — jelentős részben politikai-hatalmi szempontok játszanak közre. Mind Balcerowicznak, mind Gajdarnak (de különösen az utóbbinak) az egyik fő törekvése arra irányult, hogy megakadályozza a parancsgazdaság feltámadását. Ehhez a korábbi irányítási rendszer intézményeit és szervezeteit szét kellett zúzni Ha azok megszűnnek létezni a nómenklatúra és az apparátcsikok nem akadályozhatják többé az átalakulást, mert az általuk betöltött funkciók és szerepek is megszűnnek.

A grandualista megközelítés szerint a korábbi intézmények és szervezetek által hordozott információ részben hasznos lehet az átalakulás során. De (különösen Oroszországban) sok tudós érvel amellett, hogy ha a korábbi intézményeket nem semmisítették volna meg teljesen, az átalakulás elakadt volna. Természetesen nem tekinthetünk el a hatalmi tényezőktől sem. Ezekben az országokban elitváltás történik, s az új elit kiváló eszközre lelt a sokkterápiában ahhoz, hogy a korábbi hatalom birtokosait megfossza pozícióitól.

Érdemes itt megemlítenünk egy, a tudományszociológia körébe tartozó kérdést is. Az, hogy az Oroszországban 1992-ben alkalmazott sokkterápia több vonatkozásban ortodoxabb volt az 1990-es lengyelországinál és jugoszláviainál is, kapcsolatba hozható az orosz (szovjet) közgazdászok képzettségével és dogmatikus mentalitásával. A piacgazdaság kialakításában megnyilvánuló sematizmus és elméleti dogmatizmus a parancsgazdaság irányításában évtizedeken át megvalósult ortodoxiával függ össze.

A radikális átalakítás hívei gyakorta hivatkoznak a hihetőség, a bizalom kérdésére is. HRUSCSOV 1957-es szovnarhoz-reformja óta valóban sok kudarcba fulladt reform tanúi lehettünk a volt szocialista világban, így hát ez az érvelés megérdemel némi figyelmet. A sokkterápia valóban produkál azonnal eredményeket, s így a vezetők elszántságát a változások megvalósítására hihetővé teszi.

POZNANSKI figyelemreméltó fejtegetést tesz közzé Kelet-Európa politikai jövőjére vonatkozóan. Meglátása szerint jelenleg a liberalizmus iránti vágy uralja a térséget, s ezt természetesnek kell vennünk a kommunizmus és a szocializmus után. De véleménye szerint nagy a veszélye annak, hogy a sajátos kelet-európai feltételek mellett sem egy Adam SMITH-féle konzervatív liberalizmus (amikor az önérdek az erkölcsi korláttal együtt jelentkezik), sem az ún. beágyazódott liberalizmus (ahol a filantrópiát az állami támogatás helyettesíti) nem tud majd meghonosodni, s egy perverz liberalizmus terjed el. Ekkor a liberalizmus elveszti az általános jólétre irányuló törekvéseit, s a túlélésért folytatott dzsungelháború és a mindenki mindenki ellen elve lép helyébe.22

A kiterjedt állami szektor minden bizonnyal hosszú ideig fennmarad, s ebből — Poznanski szerint — az következik, hogy a liberalizmus mint általános politikai keret nem jöhet szóba. Úgy véli, hogy egy olyan ideológia, mely még a beágyazódott liberalizmusnál is állampártibb, alkalmasabb lesz az átalakulás politikai keretének. Ez az ideológia a populizmus lehet, amely organikus együttélésre (vagy 'korporatista' kapcsolatokra) törekszik a feljövőben lévő tőkés osztály és az alaposan átalakuló munkásosztály között. Az állam mint befolyásos kiegyensúlyozó fog működni, biztosítva, hogy a dolgozók alapvető igényeit kielégítsék és a tőketulajdonosok 'felelősségteljesen' viselkedjenek.23

 

MENNYIRE HELYTÁLLÓAK A NYUGATI MEGKÖZELÍTÉSEK?

 

Kelet-európai közgazdászok körében fokozódik a felismerés, hogy a nyugatiak által a stabilizálásra és átalakulásra kidolgozott receptek nem a legmegfelelőbbek. Gyakran elméletieskedők és tankönyvízűek, s a közepes jövedelmű tőkés országokra kidolgozott változatok hasonmásai. az átalakuló gazdaságok a legprimitívebb gazdaságideológiák kísérleti laboratóriumává váltak; e nézetek olyan modelleken alapulnak, melyek csak egyetemi tankönyvekben léteznek, s a valóságban — szerencsére — eddig semmilyen teljeskörű piacgazdaságban sem alkalmazták azokat, írja INOTAI ANDRÁS. Ugyancsak az ő véleménye szerint a közép-európai átalakulást a Nyugathelytelenül úgy tekinti, mint saját fejlődési pályájának megkésett követését. Ebből következik az iránta tanúsított türelmetlenség és gyarmati mentalitás.24

Az IMF és a nyugati közgazdák több alapvető fontosságú körülményt nem vesznek figyelembe. így pl. az alkalmazott módszerek társadalompolitikai-jóléti hátterét: Latin-Amerikában olyan országokban alkalmazták a keresletszűkítő stabilizálást, ahol a jóléti szolgáltatások csak szórványosak voltak. Közép-Európában viszont, ahol a jóléti intézmények és szolgáltatások viszonylag fejlettek és széleskörűek, a megszorítások a társadalom elutasítását váltják ki. Bolíviában a sokkterápia a lakosságnak kevesebb, mint egyharmadát érintette az önellátás magas foka miatt; Oroszországban a döntő részét. Egy további sajátosság az igen eltérő beruházási hajlam. A volt szocialista országokban a magántevékenység tiltása vagy korlátozása miatt a megtakarítások nem váltak beruházássá, s így többnyire alaptalan az elvárás, hogy az új feltételek között az egyéni vállalkozás és befektetés tömeges mértéket ölthet.

Valamennyi IMF-vezérlésű stabilizációs program kulcseleme a költségvetés kiegyensúlyozása. A gazdag OECD-országok azonban szinte kivétel nélkül (Japán az egyik ilyen) költségvetési deficittel küszködnek, gyakran nagyobbal, mint az átrendeződő kelet-európai gazdaságok. Az elvárt megszorítások így még irreálisabbnak tűnnek, különösen ha azt is figyelembe vesszük, hogy Kelet-Közép-Európában az inflációt — melynek visszaszorítására a deficitet le kellene faragni — elsősorban nem e költségvetési hiányok okozzák, hanem az elemzésünk során kifejtett alacsony állami vállalati költségérzékenység és a monopolhelyzetekből eredő áremelkedés.

VÉGÜL ÚJBÓL HANGSÚLYOZNUNK KELL, hogy a kelet-európai gazdasági visszaesést elsősorban nem a rendszerváltás és az átalakulás, hanem a keleti piacvesztés okozza. A Nyugat azonban igen szűkkeblűnek mutatkozik saját piacainak megnyitásában. Lépten-nyomon a nemlétező segélyekről beszélnek, holott a gazdasági kapcsolatok diszkriminációmentességére lenne szükség.

Az a fajta összehasonlítás és rendszerezés, melyre e tanulmány is vállalkozott (és különösen annak eredeti, hosszabb változata) mégsem felesleges. A Valutaalap, a Világbank, s a többi befolyásos nemzetközi intézmény és szervezet elsősorban a nyugati elméletek és javaslatok alapján értékeli a kelet-európai fejleményeket. Márpedig a stabilizálás és átalakulás csak nemzetközi együttműködés keretében lehet sikeres, tehát jól kell ismernünk azt a gazdaságelméleti terepet is, ahol ezen intézmények mozognak. Mindazonáltal itt az ideje, hogy elkészüljön az az elemzés is, mely majd a Keleti receptek Kelet-Európa gazdasági átalakulására címet viseli.


 

Jegyzetek:

 

(1) A szerző a Harvard Egyetem Russian Research Centerének vendégkutatójaként dolgozta fel e témát. Ez a cikk a Western Proscriptions for Eastern Transition címmel, az MTA Világgazdasági Kutató Intézete által megjelentetett mű rövid változata.

(2) A neoliberális kifejezést itt az egyén és az állam viszonyára használom. Neoliberálisok alatt az állam gazdasági szerepét minimálisra korlátozni és az egyéni tevékenység hatókörét maximalizálni igyekvő tudósokat értem.

(3) Hazánk esetében — kiegyensúlyozott belföldi piac, igen alacsony nyílt infláció, kb. 2/3 részben szabad árak, s jelentős mértékű külgazdasági nyitottság mellett — csak szűk tere volt a látványos sokkterápiának. Az 1990-ben elkezdődött stabilizációt a nemzetközi szakvélemény a gradualista eljárás iskolapéldájának tartja. Az akkor hozott intézkedéseket tekintve én majdnem ugyanolyan indokoltsággal a sokkterápiás megnevezést is el tudnám fogadni. A megnevezés szempontjából a reálfelértékelődést eredményező árfolyampolitika a döntő. (A radikális eljárás egyik fő jellegzetessége ugyanis ennek az ellenkezője.)

(4) A sokkterápiát a nyugati szakirodalom gyakorta nevezi „big-bang”-nek, a kozmosz eredetére utaló ősrobbanásnak. Az adott esetben ez az árfelszabadítás hatására létrejövő árrobbanást példázza. Fontos tudnunk, hogy Latin-Amerikában sokkterápiát csak Bolíviában alkalmaztak Sachs tanácsára, az IMF csak a széleskörű liberalizálást és az igen erőteljes keresletszűkítést pártfogolta. A sokkterápia tehát a keresletszűkítő stabilizációs politikáknak árfelszabadítással kiegészített változata.

(5) Kiguel, Miguel A., Nissan Liviatan. 1991. Lessons from the Heterodox Stabilization Programs” Working Papers. The World Bank, Washington, D. C., 7. old.

(6) Bruno, Michael. 1992. Stabilization and Reform in Eastern Europe” IMF Working Paper. IMF, Washingon, D. C., 2-3. old.

(7) Nove, Alec. 1991. The economics of feasible socialism revisited. London, New York, Harper Collins Academic.

(8) Berliner, Joseph S. 1992. The Gains from Privatization” Manuscript, prepared for the U.S. Joint Economic Committee compendium.

(9) Ofer, Gur. 1992. Macroeconomic Stabilization and Structural Change: Orthodox, Heterodox, or Otherwise? The World Bank, Washington, D. C. mimeo.

(10) Bruno, i.m., 13-14. old.

(11) Holzman, Franklyn D. 1991. Moving Toward Ruble Convertibility. Comparative Economic Studies. Vol. XXXIII. No. 3, Fall 1991., 20. old.

(12) Murrel, Peter. 1990. Bing Bang Versues Evolution: East European Economic Reforms in the Light of Recent Economis History. PlanEcon Report Vol. VI No 26, June 29,1990.

(13) Murrell, Peter. 1991. Evolution in Economics and the Economic Reform of the Centrally Planned Economies. Iris Working Paper No 19, University of Maryland.

(14) Korn, William S. ed. 1992. From Socialism to Market Economy, The Transition Problem. W. E. Upjohn Institute for Employment Research. Kalamazoo, Michigan. (Paul Marer, Herbert S. Levine és Josef C. Brada által írt fejezetek.)

(15) Uo.

(16) Marer, Paul. 1992. Egyszerre nem megy. Figyelő, 1992. ápr. 2.

(17) Keren, Michael and Gur Ofer. eds. 1992. Trials of Transition. Econom' Reform in the Former Communist Bloc. Westview Press, Boulder — San Fran cisco — Oxford. (Gur Ofer, Stanislaw Gomulka, Grzegorz W. Kolodko, Miroslav Hrndr, Jospeh C. Berliner, Michael Keren és Arye L. Hillman által írt fejezetek.)

(18) A lengyel fejleményekről Kolodko azt tartja, hogy a liberalizálás több területen is túlzott volt: a jövedelempolitikában, a pénzpolitikában és a leértékelésben is, s így a lakosság tűrőképességét túlzottan igénybe vették. Balceroviczék szemére hányja, hogy túl korán, már a stabilizáció időszakában nekiláttak a rendszer-reformok bevezetéséhez, s így szükségtelenül megnehezítették a stabilizálást. — Kolodko egyébként nem nyugati közgazdász. Az ő esetében — mint Komáinál is — kivételt tettünk, mert nézeteik jelentősen gazdagítják a tanulmányban kifejtett nézetek körét.

(19) Bruno, i. m., 9. old.

(20) apan's Postwar Experience: Its Meaning and Implication for the Economic Transformation of the Former Soviet Republics. Research Institute of International Trade and Industry. Tokyo, March 1992.

(21) Lipton, David and Jeffery Sachs. 1992. Prospects fo Russia's Economic Reforms. Brookings Paper on Economie Activity, No 2.1992, Washington D. C.

(22) Poznanski, Kazimierz Z. ed. 1992. Constructing capitalism: the reemergence of civil soeciety and liberal economy in the post-communist world. Boulder, Westview Press, 91. old.

(23) I. m., 92-93. old.

(24) Inotai András et al 1993. Western economic support to Central and Eastern Europe. Institute for World Economics, HAS. Budapest, Mimeo, 2-3. old.



« vissza