Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Nemesség és autonómia

MEGKÍSÉRELNI A LEHETETLENT: nemes vállalkozás. De hogy ez miért most, és miért éppen a szemleírással kapcsolatban jutott eszembe? — tudom, hogyne tudnám.

Egy korszaknak végképp vége van. Jó volt-e, vagy sokkal inkább pocsék? — hovatovább akadémikus kérdés. Már legalábbis onnan nézve, ahol most tanyázunk. Vagy mégsem?

Ami velünk — az irodalmunkkal, a kultúránkkal — történt, nem hirtelen jött. Évek óta készülődött ez az állapot a lelkünk és tudatunk mélyén, de talán valóban csak készülődött. Talán nem kívánt elhatalmasodni. A lélek és a tudat, ha helyesen gondolom, folyvást adott magának esélyt a kiteljesedésre, de ami még ennél is fontosabb: a lelkek és tudatok párbeszédére. Ezek a láthatatlan, mégis pókfonalnál erősebb szálak képezik meg az emberi kultúrát: erős és egyéni, holott titkos mintázatú szövetet alkotnak. Ha a kapcsolat itt-ott megszakad, az élő szövet természetesen befoltozza az önmagán támadt hiátust, akár a szemfelszedő a műselyem harisnyát (mennyire jellegzetes, hogy ez a szakma is odavész, a modernizációban). De ha a foszlás mindenhol megindul, nincs az a természeti hatalom, ami megállíthatná. Ilyenkor már csak a természetfölöttiekben bízhat az árva lélek és az elárvult ész, a százszor és ezerszer újra meg újra megtagadott Nagy Szemfelszedőben: hátha van, hátha megengesztelődik — hátha nem olyan ádáz, mint mi vagyunk.

Mi történt valójában?

Jó tíz évvel ezelőtt egy menekült „följelentett” nálam egy másik menekültet. Szerkesztő voltam, a nyilvánosság küszöbének őre, a bemószerolt pedig költő: a följelentés tehát nagyon is valóságos volt. A költő, úgymond, ügynök, besúgó, tégla — ez volt a fülbesúgott ítélet. „Létezik egy virtuális Magyarország, és én ennek vagyok a polgára. Lehet, hogy a költő spicli, de akkor nem létezik a virtuális Magyarország, mert akkor én is lehetek ügynök, és bárki lehet bármi. És akkor mi nem is vagyunk” — mondtam a „besúgó besúgójának” és büszke voltam erre az álláspontra. Teljes erőből tudtam, hogy az író a szellem arisztokratája, vagy hogy a jobb magyar szót használjam: főnemese, és ez az arisztokrácia — éppen azért, mert nem születés-jogú — eleve nem tűr meg a körében hamis lelkű, mérgező agyú írót: fölismeri, mert van rá módja, hiszen az egész kollektív bőrfelületén érzékeli a szöveg kipárolgását. Kitaszítja az árulót, mielőtt befogadná.

Elemi erővel hittem benne, hogy az irodalom: verítéken vett nemesség. Véren, vérbajon, torokrákon, börtönön és lágeren, őrületen és magányon, üldöztetésen és nyomoron vett nemesség, vagyontalan gazdagság és illúziótlan hitgyakorlat. Ama virtuális Magyarország polgárának lenni ez volt: élni ezért a nemességért és szolgálni neki, titokban bízva benne, hogy befogad, s idővel megajánl hét csemete szilvafát.

CSAKHOGY AKKOR MÉG ÉLT EGY FÖLSŐHÁZRA VALÓ FŐNEMES. Élt, és ez az irodalmi nemesség jogfolytonosságát bizonyította. Élt, és bár praktikusan már alig működött, annyi ereje volt még, hogy az irodalmi nemességet mint eszményt ébren tartsa. A szolgálat és az univerzalitás eszményét. Az igényt, hogy a mű élet-mű legyen, olyan belső teljesség, ami kifelé tágul, és nemhogy kiszorít, ellenkezőleg: magába foglal akárhány hasonló univerzumot. „Nincs kivel beszélgetnem” — mondta volt, állítólag, Illyés, amikor NÉMETH László halálhírét vette. Pedig akkor még volt. És volt nekünk is, fiók-irodalmároknak. így készült a polgárság azon a virtuális Magyarországon: nemesnek készült.

Mi történt? Hol állt be valami titkos fordulat? Mitől, hogy ez a nemesség-vágy csöndesen elenyészett? Kérdések, amiket sosem gondoltunk át. Kérdések, amikre választ adni-kapni talán segíthetne a lefutott szemek fölszedegetésében, mielőtt végképp a Megbocsájtóra kéne hagyatkoznunk.

Megkockáztatom: az történt, hogy a praktikus sokakban legyőzte az eszményit. De ez így túl kemény, túlságosan kategorikus és fölöttébb durva megállapítás. Inkább így: a polgár lemondott a hétszilvafás nemesi birtok igézetéről, s elfogadott helyette négy falat, egy szilárd padlót és egy betongerendás plafont. Gyönge metaforával: a menny helyett megelégedett a mennyezettel. A teljesség helyett az autonómiával. Megszűnt a virtuális Magyarország. Az író-polgár, a polgár-író a potenciális autonómiája fejében, tökéletes úriemberként, létezőnek fogadta el Magyarországot.

És még csak az sem mondható, hogy becsapta volna önmagát, vagy becsapta volna szülejét-gyermekét: az irodalmat. Számos oka volt annak, hogy ne érezze hűtlen dezertőrnek magát. Hiszen a „személyiség” sosem volt kegyeltje a létező Magyarországnak: ön- törvényűségéért munkálkodni voltaképpen nemes föladatnak mutatkozott. És hát a korszellem!, ami tényleg beáradt a létező Magyarországra az egyre gyakrabban és egyre többfelől nyitogatott nyílászárókon át, az is az autonómia szót susogta. Hogy az odaát szabad nemzetek szabad polgárainak autonómia-igénye volt? s hogy itt éppen a szabadság hiányzott? hogy jószerivel ezért cserébe járt az autonómia-engedély: szabad vagy odabent? hogy ezek az autonómiák éppen hogy a teljes körű és érvényű emberi kommunikáció esélyéről döntöttek lemondólag? hogy túlságosan sokat bíztak a Jóistenre: majd ő megteremti, amit a létező Magyarország gátol: az autonómiák működőképes közegét? — ezek is kérdések. Ezek is lefutott szemek a nejlonharisnyánkon.

De az igaz, az mondható, hogy egy tekintetben ez a telibe- viszonzott vágyakozás az echte polgár-írói státus iránt becsapta önmagát: az univerzalitásában. Kezeljük tényként, hogy az autonómiát nem sanda különalkuval szerezte meg, mások (a cseppet sem öntörvényben élők) rovására, hanem azért, hogy ide – gondolom, így – átmenekíthesse az odakint reménytelennek tapasztalt teljességet.

Vagyis hogy nem: nem a teljességet magát, hanem a teljességet mint életesélyt. A teljesség megértésének esélyét. Ám az író-polgár úgy járt, mintha egy hús-vér tudós haza vinne egy képzeletbeli molekulát, mondván, megnézem, mi van benne. És elkezdené boncolni, hámozgatni, előbb a burkokat, aztán a héjakat, és így tovább, mígnem rádöbben, hogy képzeletének elemi részecskéjéből valóságos energiák szabadulnak ki, és a zárt térben összepréselik. Voltak, akik tényleg ezzel próbálkoztak; őket a kísérlet csaknem megölte. Mások még időben kidobták a félig hámozott elemet az ablakukon. De a legtöbbje ezt se próbálta meg.

VÉGÜL IS MI A GONDOM ezzel az öntörvényű fordulattal? Mindez, amit elmondtam mostanáig: nem lehet. Hiszen szíve joga bárkinek ilyen-olyan íróvá-polgárrá-nemessé válnia, ha tud. A „magasabb szempontok” pedig nem mindig és nem kötelezően mérvadóak.

A gondom az, hogy ebben az egyediben szublimálódott a közös. A személyi autonómia igényét minden fönntartás nélkül el lehet fogadni az elnyomással, a hatalmi közösítésekkel, a politikai diktatúrákkal és despotizmusokkal szemben mint a rezisztencia egy fajtáját; túlélési, épen maradási technika gyanánt. Olyképpen, mint a völgyekbe telepített bolgár kolostorok évszázados öntudatőrző, kultúrafönntartó szerepét: nem építhettek a falu közelében templomot, mert nem engedte az iszlám, hogy a mecset látványát kolostor zavarja. De az a „felszín alatti” építkezés természetes bizalmatlanságot takar a jövővel szemben. Mély szkepszist, amelynek hálójából a közös cselekvés potenciális győzelmébe vetett hit sehogyan sem csúszhat ki; a lázadás sikerének esélyét ez a prognózis nagyságrendekkel kisebbnek átéli, mint a várható retorzió mértékét.

Ennek az autonómiaigénynek a hátterében tehát az a meggyőződés munkált, hogy történelmileg hosszú távra kell a szellemnek berendezkednie, amíg szabadon szerveződhet. Ez az öntörvényűség- elv a lassú hatásra, a belső energiák titkos-informális terjedésére, a más-lelkek és más-tudatok csöndes, de szívós befolyásolására és végül meghódítására alapozta az autonómia-párti írók gondolkodását és szellemi magatartását. Polgárosulni belül — és hatni a szabadság kis köreiben. Ehhez a mentalitáshoz kereste a nyelvét, megszólalása, önfelmutatása eszközeit, s ehhez is találta meg. Kétség sem férhet hozzá, hogy sikeresen: csúcsteljesítmények bizonyítják.

Ám ennek ára volt, és következménye lett. Az ára? — a lelkek és tudatok párbeszéde lassacskán csak a lelkek párbeszédére szűkült; a tudatok szabad „vegyértékei” elvesztek az írószoba-íróelme burkai mögött. A tudatok párbeszédét (ami természetesen konfliktustűrő és -kezelő képességet is jelent) fölváltotta a pusztán lelki-érzelmi szolidaritás. A következmény pedig: hogy mindez kevésnek bizonyult. A történelem elszaladt az autonómok mellett, nem igazolta — még oly jogos — szkepszisüket, és irgalmatlanul új helyzetet termeteit: a ránk zuhanó szabadság közegében a kommunikációnak is természetesnek kellene lennie.

Egyik pillanatról a másikra merő anakronizmussá vált az autonómia mint kizárólagos program, a nyelvével és a nyelvéhez kötött mentalitásával egyetemben. Következésképpen a tudat-tudat párbeszéd (addigra már csupán elvi) esélyei a nullára csökkentek. De történt még valami, szoros összefüggésben ezzel: a szétvertnek hitt nemesség híveiből és frissen alakult érdekcsoportjaiból ez a párbeszéd-igénytelenség a szellemüktől idegen reakciósort váltott ki: ők is rákaptak valamiféle „autonomitásra”. A befogadás nemesi gesztusa, a teljességigény gyakorlása helyett elkezdtek zárt alakulatokba rendeződni. Itt is, ott is irodalmi-kulturális (mezbe öltözött) önvédelmi alakulatok keletkeztek, s kezdtek „rendet”, „rendszert”, teremteni. Ezzel aztán a lelki-érzelmi szolidaritás is elenyészett.

Ám ez még mindig nem lett volna túlságosan veszélyes. Baj lett volna, hogyne, hiszen egyetlen nemzet egyetlen irodalmának sem tesz jót, ha kénytelen a kommunikáció hiányát elviselni, s legkivált nem mondható egészségesnek egy ilyen állapot magukra az írókra nézve, de potenciális tragédia ebből még nem adódna. Működő rendszerek, legyenek azok kulturálisak vagy politikaiak, nem beszélve a gazdaságról, viszonylag hosszú ideig képesek elviselni a szellemi elit önnemző hisztériáit.

Csakhogy Magyarországon más lett a helyzet. Sokszor és sokan mondták: a politika tönkretette az irodalmat. De még soha nem hallottam az ellenkezőjét: az irodalom viszi jégre a politikát. Holott a szomorú valóság éppen ez. Mert bár igaz, hogy az autonomisták tévedtek a politikai prognózisban, és ehhez a téves prognózishoz alakítottak ki egy tévesnek bizonyult, ám ezt a történelmi tévedést leszámítva mégiscsak koherens magatartást a hozzá tartozó járulékokkal együtt, ugyanakkor az is igaz, hogy a történelmi földcsuszamláskor más szellemi koherencia egyszerűen még nem állt rendelkezésre; az elfojtott nobilitás — buta szóviccel — még éppen csak mobilizálódott, a volt(?) hatalom kénytelen-kelletlen visszahúzódott védhetőnek ítélt sáncai mögé. A polgár mint eszmény „hivatásos” képviselői ők lettek: az autonomisták.

Lehetett itt parlamentet választani, intézményeket szervezni, rendszert váltani vagy változtatni, igazságot szolgáltatni vagy tulajdont juttatni, ígérni vagy követelni — egyre megy: a korábban kiharcolt, a múltban szerzett szellemi presztízs túlnyomó része az irodalmi autonomisták kezében maradt. Ok lettek az újdonsült demokrácia informális politikai nagyhatalma. Rosszul éltek a hatalmukkal.

Meg sem kísérelték, hogy újragondolják a szerepüket, és mindazt, ami ebben a szerepbe emelte? kényszerítette? őket. Meg sem fontolták, hogy amivel egykor praktikusan — a „történelmi prognózis” függvényében — szakítottak: az irodalmi-szellemi nemesség újra-átélése volna a legsürgősebb gondjuk. A babitsi, manni polgárnemesség értelmében. Vissza kellett volna lépniük, mint DÉRYNEK az avantgárdból (dehogy vagyok anti-avantgárdista!), mint JÓZSEF Attilának a mozgalomból, mint Illyésnek, aki — hogy SOMLYÓ GYÖRGYÖT idézzem — az aragoni „Párizs parasztjából” lett ozorai nemes. Ez a visszalépés lett, lehetett volna az igazi előrelépés: bepótolása egy történelmi hiánynak, egy lefutott szem fölszedése a foszlott lábbelin. Nagyság szükségeltetett volna hozzá, szent igaz. Nagyságot pedig elvárni: botorság.

Mi lett? Az lett, részint, ami maradt: a közös felé nehezen mozduló „autonóm” gesztusok; egy széleskörű párbeszédre alig alkalmas, fentebb stílű nyelv; az ön-elv energikus-agresszív kiterjesztése a poliszról a démoszra. És lett, ami lett: előbb kommunikációs csőd, aztán vád, aztán harc: elfajuló, ostoba, méltatlan bandázás, banditázás. Lett egy olyan világ, ahol a közös harisnyán agybankrablók marakodnak s húzzák a fejükre, mit se számít, hogy kilóg belőle mindenük: a járomcsontjuk, a szájuk, a szemük; tudják, ürül a kassza, hovatovább nem lesz miért a zsandároknak beindulniok...

Én viszont „beindultam”, biztos jeleként a bizonytalanságnak. Holott csak azt akartam fölvetni, magamnak, ám nyilvánosan, hogy milyen helyzetben és milyen értékek közt lehet ma szemlézni. Műveket, trendeket, állapotokat elemezni, „jót” mondani vagy „rosszat". Lehet, hogy tévedtem? Lehet hogy erre a hibás következtetésre a nosztalgia vezetett ama régi, ama nemesi éra iránt, amibe készülődtem? Lehet, hogy „nem áll jól nekem" ez a polgárvilág a talán normális belharcaival, a kelleténél nyilván nyersebben formálódó érdekviszonyaival és -szövetségeivel? Talán nem vagyok sem elég öreg, sem elég fiatal, hogy válasszak mennybolt és mennyezet között? Az autonómia kevés, az univerzum sok nekem?

Minden lehet. Csak egyetlenegy a lehetetlen: én nem fogok soha semmilyen harisnyát a fejemre húzni. Ha kilógok belőle, ha nem. Megpróbálok szemelni a szerteszét szóródott magokból, ezzel a lélekkel és ezzel a tudattal.

Tájékozódni! — nekem csak ez lehet a programom. És keresni a párbeszéd nyomait, jeleit.

Végeztük sokan és sokszor kijelentették már azt is, hogy nincs polgárosodás polgárok nélkül. De van-e nemesség nélkül? Ama áldott és átkozott Európa tucatszor kísérelte meg, hogyan lehet erre a kérdésre igenlő választ adni. Egyik kísérlet sem sikerült. Mindegyikből ocsmányság született.



« vissza