Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Nem szokványos gazdaságpolitikai intézkedések

A 2007-től érlelődő és 2008 őszén hazánkat is megrázó nemzetközi pénzügyi válságról még sokat fogunk vitatkozni és értekezni, nem csak kétségtelen érdekességei miatt, hanem azon prózai okból is, hogy következményei sokáig velünk maradnak. Jó lenne azt mondani, hogy amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan véget is ért – de ez nem igaz. Még Amerikára sem igaz, noha ott a tőzsdei indexek viszonylag gyorsan visszatértek a válság előtti szintre, és a gazdaság egyéves visszaesést követően ismét növekedni, növekedgetni kezdett. A magyar szemmel fontosabb Európa már nehezebben tért magához, bár a német gazdaság figyelemreméltóan sokat korszerűsödött a válság ellenére – vagy éppen a válság miatt. Mégis egészében az mondható el 2010 végén, hogy a gazdasági aktivitás a legtöbb érintett európai gazdaságban és az Egyesült Államokban még mindig elég törékeny.
Ez a válság egy sor sajátos jegyet mutatott; így például Nyugaton a lakossági kereslet nem zuhant a gazdasági visszaesés évében, a munkanélküliség ugyan megnőtt, de nem hatalmas mértékben. Vagyis az iparilag fejlett világ nem kopírozta le az 1929–33-as gazdasági és társadalmi lázgörbéket. Ám mindehhez meghökkentően nagy állami kiadásokra volt szükség: a kormányok nem sajnálták a közpénzt a gazdaság élénkítésétől, a jegybankok pedig pumpálták az olcsó hitelpénzt a gazdaságba. Tudni lehetett persze, hogy idővel a válság során kiszórt állami pénz nagy részét vissza kell szedni; ez pedig az állami kereslet visszafogottságán keresztül később még gyengíti a konjunktúrát.
A válság ilyen leírása azonban csak a Nyugatra igaz, miránk kevésbé. A magyar gazdaság, amint ezeken a hasábokon sajnos túlságosan is sokat volt alkalmam elismételgetni, évek óta a többiektől eltérő fázisban találtatik. Amikor a többi rendszerváltoztató sorstárs ország az évtized elejétől intenzíven készült az Európai Unió 2004 májusában végre bekövetkező bővítésére, a minél sikeresebb csatlakozásnak rendelve alá a kisebb horderejű politikai ügyeiket, minálunk nem az európai fejlődési menetrend, hanem a magyar belpolitikai időszámítás szerint mozgott a közélet. Itt csak egyetlen stratégiai kérdés maradt: ki nyeri meg a 2002-es választást.
Persze, nagy volt a tét. Nem kevesebb dőlhetett volna el, mint az, hogy a két nagy politikai tömb egymásnak feszülését követően – sporthasonlattal élve – melyik fél hagyja el a ringet hordágyon. Ma már tudjuk, hogy 2002-ben a szocialista–szabaddemokrata koalíció szoros pontozásos győzelmet aratott, majd négy évre rá egy újabb pontozásos győzelmet mondhatott magáénak, viszont a másik versenyző valahogy túlélte a vereségeket, sőt összeszedte magát, míg az addigi győztes teljesen elkészült az erejével 2010-re.
Míg ez a hazai bokszmeccs zajlott, teljesen lekötve a magyar politikai vezető réteg és az értelmiség figyelmét, energiáit, a külvilágban történt egy s más. Például az EU-ba belépő volt tervgazdaságok fenomenális gazdasági növekedést értek el, sokat ledolgozva a Nyugattal szembeni történelmi elmaradottságból. Ez azonban miránk sajnálatos módon ismét csak nem igaz: hazánk az egyetlen új tagország, amely az EU-csatlakozás óta nem volt képes közelíteni az uniós átlaghoz. Amíg a többi nemzet esetében üzleti és háztartási beruházások fűtötték a gazdaságot, nálunk a Medgyessy-féle „jóléti rendszerváltás” keretében a szétosztott állami pénzek zöme a választók közvetlen fogyasztásának növelését szolgálta. Az állami költekezésből eladósodás lett, a költségvetési adósság pedig kiszorította a pénzügyi piacokon a magánberuházásokat, magasan tartotta a kamatszintet, inflációs nyomást fejtett ki, rontott az ország kockázati megítélésén, alacsony szinten tartósította a nem állami foglalkoztatást. Röviden: hazánk lendületet vesztő gazdasággal és egyensúlyhiányos állammal lépett be az unióba. Ott pedig – nem nagy meglepetésünkre – kevesebbet tudott profitálni a lehetőségekből, mint a többi nemzet.
Azután újabb aszinkronitás állt elő, amikor hosszas vacillálás után az EU 2006 nyarától kikényszerítette a magyar költségvetési kiigazítást; a tagállamok politikusaiból álló Tanács kellő időt adott 2005 végén az intézkedések meghozatalára, így a szocialisták vezette koalíció megnyerhette a választást adóleszállítási terveivel és újabb költekezési ígéreteivel. A választási győzelem után viszont a Gyurcsány-kormány már nem kerülhette el az adóemelést és a kiadáscsökkentést a deficit leszállítása érdekében. Eközben Európában, bár szaporodnak a feszültségek, máshol még erős a konjunktúra. Aztán beüt 2008 ősze: a nemzetközi pénzmozgások leállnak, a külkereskedelem ideiglenesen visszaesik, és mindezzel gazdasági recesszióba csúszik a legtöbb európai állam.
Magyarország fizetőképességét az EU és a Nemzetközi Valutaalap közös hitele ugyan helyreállította 2008 őszén, de a hitelek fejében kényszerűen vállalt gazdasági kurzus ismét szembevitte Magyarországot az európai trendekkel. Máshol rekord mértékű állami költekezéssel kúrálták a betegeskedő gazdaságokat, nálunk viszont a Gyurcsány-kormány, majd Bajnai kormánya az államháztartás hiányának szoros korlátozására kényszerült a külső tényezők hatására.
Mindezt azért érdemes feleleveníteni, hogy lássuk az Orbán-kormány által megkezdett sajátos „magyar út” közvetlen előzményeit. A 2002 és 2006 közötti féktelen állami pénzszórás böjtje akkor jött el, amikor a válság miatt a legnagyobb szükség lett volna az állami kiadások megemelésére. A válságos 2009-es év során költségvetési hiánycél tartása, a közkiadásokkal való takarékoskodás viszont az elkerülhetetlennél is jobban visszavetette a magyar gazdaság aktivitását. Gazdaságunk nagyobb mértékben zsugorodott, mint mondjuk a német, és különösen nagy a kontraszt a lengyelekhez képest, akik némi gazdasági növekedést mutathattak fel abban az évben, amikor minálunk csaknem 7 százalékkal esett a nemzeti jövedelem. A fejlemények láttán a 2010 nyarán hivatalba lépő miniszterelnök megerősítve látta a „megszorítások” értelmetlenségéről korábban kialakult nézetrendszerét. Az idézőjel azért illik ide, mert a fogalom éppúgy átpolitizálódott, mint a „reform”: a te kiigazításod megszorítás, az enyém nem, ha te szervezel át valamit, az egy újabb fölösleges reform, míg én ésszerűsítek.
De mi a lényege annak a sajátos gazdaságpolitikának, amely a lejáratódott korábbi „húzd meg-ereszd meg” módit váltaná fel? A válaszhoz a 2011-re vonatkozó költségvetési terv ad kellő támaszt, a már meghozott intézkedéseken túl. A kormányalakítás utáni kezdeti intézkedések három típusba sorolhatók: az első a korábbi kormányzat nyilvánvalóan hibás és emblematikus döntéseinek visszacsinálása (kaszinóberuházás leállításától bezárt vasútvonalak újranyitásáig). A másik típus a politikailag motivált, választómegtartó intézkedés, amelyre a vegytiszta példa az otthoni pálinkafőzés engedélyezése. A harmadik és legfőbb csoportba a gazdaságpolitikai irodalomban kínálati oldalinak nevezett intézkedések sorolhatók, mint amilyen a vállalati nyereségadó, valamint a személyi jövedelemadó (azaz az egyenes adók) mérséklése a gazdasági növekedés beindítása reményében.
Itt azonban belépett a külső korlát: a hivatalos hitelezők (a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió) nem bizonyultak partnernek ahhoz a kísérlethez, amelynek keretében 2010–2011-ben a korábban elfogadottnál nagyobb államháztartási hiányunk lett volna annak reményében, hogy a jól elköltött többletpénzekből később (jóval) nagyobb gazdasági növekedés fakadna. Pedig egy ilyen pálya királyi utat nyitott volna a magyar választók szavazatának felét elnyerő Fidesz-kormánynak: megtarthatta volna legfőbb választási ígéreteit, mint Medgyessy 2002-ben, de az akkori tragikus következmények nélkül, hiszen ha valóban sikerül erős gazdasági növekedést beindítania, akkor az ahhoz felhasznált kormányzati többletköltekezés nem vonna maga után fenntarthatatlan külső eladósodást, mint történt 2002 és 2006 között.
Hogy a hitelezőket miért nem győzte meg az érvelés, azt csak találgatni lehet. Nem döntő, de említésre méltó, hogy a hivatalba lépő kormány sok frontot nyitott. Például az állami fizetési plafon bevezetésével azonnal belenyúlt a jegybanki vezetők jövedelmébe. Tartalmilag érthető, de az eljárásrendet tekintve támadható módon – kifogásolta is a jegybanki függetlenségre érzékeny Európai Központi Bank, amely egyben azt is szóvá tette, hogy az ügyről nem kapott kellő időben tájékoztatást. Mint ahogy az IMF/EU tárgyalói is nemegyszer újságból értesültek olyan döntésről, amelyhez lett volna közük; ilyen volt például a pénzintézeti szektorra kivetett adó.
Mérsékelt súlyú kérdések ezek, de a megállapodások meghiúsulásában szerepet kaphattak. A legnagyobb hatással azonban az európai gondolkodásban beálló fordulat járhatott: az európai tagállamok többsége a válságból való kilábalás szakaszában elérkezettnek ítélte a helyzetet a rendkívüli gazdaságpolitikai kurzus lezárására (a szakmai zsargonban: az „exitre”). A hangulatváltásba a 2010 tavaszi görög ügy nagyban besegített: a túlzottan eladósodott és a gazdaságpolitikai vállalásait rendszeresen megsértő Görögország úgy került bajba, hogy az árnyak az eurózóna egészére kivetültek. 2010 nyarától az EU-n belül immár a költségvetési fegyelem lett az irányvonal.
Így viszont az Orbán-kormány költségvetési mozgástérbővítő érvei (a vártnál rosszabb megörökölt költségvetési helyzet; a választáson győztes párt nyilvános elkötelezettsége a kínálati oldali gazdaságélénkítés mellett; a Bajnai-kormány által addig alkalmazott gazdaságpolitikai cselekvés prociklikus jellege és ebből adódóan válságot elmélyítő természete) együtt sem bizonyultak elégségesnek. Úgy vélem, az unión belül a szakmailag legerősebb érv a prociklikusság kifogásolása, lévén általános jellegű: amikor a gazdaság amúgy is a lefele tartó ciklusában van, nem szokás és nem is ajánlatos újabb megszorításokkal ráerősíteni. 2009-ben még lehetett volna fogadókészség erre az érvelésre, de 2010-re Németország és a többi jelentős tagország már növekedési szakaszba került, a magyar gazdaság sem zsugorodott tovább, vagyis kissé megkésett lett volna hazánk költségvetési élénkítése. A többi érv eleve nem keltette fel uniós partnereink együttérzését.
A külső körülmények megváltozását érzékelve döntött úgy a magyar kormány, hogy ha gazdaságpolitikai mozgástere kifele szűkült – a várakozásokhoz képest mindenképpen –, akkor majd befele, az üzleti szférával fennálló viszonyok terén tágítja azt. Így került be az első intézkedési csomagba a „bankadó”. Ez is idézőjeles kifejezés, mert nemcsak a bankok, hanem a biztosítók is hatálya alá tartoznak, holott azokra nem alkalmazhatók az iparági különadó kivetésével kapcsolatos hivatalos magyarázatok. Azokból egyébként túl sokat nem is használt el a kormány, mert a nagyközönséget aligha kellett a bankokra kivetendő adó ügyében győzködni, annyira népszerűtlenné vált a krízis végére az egész pénzvilág minálunk (is).
Volt ugyan korábbi példa különadókra a bankszektorban, az energiaágazatban, külön elszámolás a társadalombiztosítási kasszából sokat kivevő gyógyszergyárakkal, de az Orbán-kormány által kirótt 200 milliárd forintos évközi elvonás minőségileg más eset, mint a korábbi „Robin Hood”-adók. Már önmagában az, hogy egy ilyen iparági adó valóban a gazdag vállalatokat adóztatja-e a szegények javára, erősen „véleményes”, mivel hosszabb időtávot tekintve az adóemelések átszivárognak az ügyfelekre, fogyasztókra és a beszállítókra, azaz a kisemberekre. Az viszont igaz, hogy a 2010-es európai klíma megengedte, a hazai közvélemény pedig támogatta a bankok megadóztatását. A pénzintézetekre kirótt adó mellett elhangzó kormányzati érvek között volt viszonylag egyszerű („mert náluk van a nagy pénz”), és volt közgazdasági természetű is: itt oligopol (nem túl nagy számú gazdasági szereplőt tömörítő) piaci szerkezetről van szó, amelyben a máshol elérhetőnél sokkal több nyereség keletkezik. Az állam felől nézve azonban a végeredmény ugyanaz: a pénzintézeteknek van miből adót fizetniük.
Esetünkben az oligopol-minősítés csak részben igaz, hiszen nem féltucat, hanem harminc feletti kereskedelmi bank, valamint több tucat biztosító alkotja az adóval érintett pénzügyi ágazatokat. Az viszont tény, hogy a magyar piacon máig visszafogott a verseny. Így lehetett, hogy a hazai bankok hosszú időn át sokkal nagyobb adózás utáni nyereséget értek el, mint mondjuk a német, osztrák vagy francia megfelelőik. E helyzet ismeretében persze komikusan hat az a későbbi kormánypárti érvelés, amely szerint a különadóval sújtott magyar cégek az „öldöklő verseny” miatt nem lesznek képesek áthárítani többletterheiket az ügyfeleikre. Ez nyilván politikusi túlzás; ha a verseny valóban öldöklő lenne, akkor eleve nem állnának elő a nagy banki nyereségek. Sőt még azt is megemlíthetnénk, hogy ha a különadó kivetésének az egyik fő oka az elégtelen versenyhelyzet az illető ágazatban, akkor az államnak nem osztoznia kellene az ügyfelek kárára elért extraprofiton, hanem meg kellene akadályoznia az ilyen piaci helyzet kialakulását.
Ehelyett a személyi jövedelemadó mérséklése érdekében a miniszterelnök októberi bejelentése szerint újabb oligopol szerkezetű ágazatokra vetnek ki válságadót. A kormány a távközlési szektorból 61 milliárd forintot kíván beszedni még 2010-ben. Az adó alapja a folyó évi árbevétel, adóelőleget pedig két részletben, az előző évi árbevétel alapján kell fizetni. A kiskereskedelmi szektortól 30 milliárd forintnyi különadó-bevételt vár a kormány. Ennek zöme 12 nagy külföldi tulajdonú céget terhel, mivel a kiskereskedelmi tevékenységéből származó nettó árbevételre mint adóalapra úgy állapították meg a kulcsokat, hogy az 500 millió forintot meg nem haladó része után 0%, az adóalap 500 millió forintot meghaladó, de 30 milliárd forintot meg nem haladó része után 0,1%, az adóalap 30 milliárd forintot meghaladó, de 100 milliárd forintot meg nem haladó része után 0,4%, az adóalap 100 milliárd forintot meghaladó része után 2,5%.
Az energiaszektortól a kormány 70 milliárd forint adót vár. Annak érdekében, hogy még 2010-ben pénzhez jusson, az adókat december 20-áig a 2009-es nettó árbevétel, azaz egy lezárt üzleti év adatai alapján kell teljesíteni. Itt nyilvánvaló alkotmányos aggályok merülnek fel, de ezeken túlmenően is szokatlan az adószabályok nagymértékű évközi módosítása, szektorok kiszemelése.
Ezek valóban válságintézkedések, amelyek a kormány kiszámíthatóságát illetően természetesen nincsenek ingyen. De szabad-e fanyalogni üzleti érdeksérelmek és eljárásrendi hibák miatt, ha nagyobb érdekeket szolgálnak a szokatlan intézkedések? Miért lenne gond azzal, ha egy tucat multinacionális cég most kénytelen a zsebébe nyúlni? Jókora profitot szedtek össze már eddig is. Nos, az bizonyos, hogy a megelőző nyolc évben, csakúgy, mint 1994 és 1998 között, a szocialista–szabaddemokrata kormányzat előzékenyen bánt a bankokkal, és roppant készséges volt a nemzetközi tőkével szemben; ki a kommunista múltját akarta feledtetni a business iránti nagy megértésével, ki pedig odaadóan és őszintén hitt a globalizáció áldásos hatásaiban.
Ilyen történelmi előzményeket követően a külföldi gazdasági szereplőkkel kapcsolatos bánásmód bizonyos korrekciója tényleg helyén való, mint ahogy a hazai üzleti körök támogatása is méltányolható célja az új kormánynak. Bár ez utóbbira az igazán sikeres és szerves megoldás a hazai gazdasági szereplők és államuk közötti csendes összejátszás, ahogyan azt a franciák ismert módon mesterien művelik. De Németországban sem nyer külföldi cég nagy értékű közbeszerzésen, pl. villamosra szóló megrendelést, ha a Siemens indul. A 2010-es magyar költségvetési hiányszámhoz és a 2011-es büdzséhez szükséges ágazati különadók kivetése azonban nem számít tapintatos eszköznek. Év közben róják ki, nem teljesen világos módon választva ki az iparágakat. Az adóterhek pedig nem semlegesek az érintett cégek tulajdonosi körét tekintve: a külföldiek viselik a terhek zömét, a legtöbbet a német tulajdonú vállalatok.
A nemzetek közötti nyílt megkülönböztetés tilos az unión belül; esetünkben ilyen nem áll fent, de az adóalap kalibrálása erős irányultságot mutat. Ezért nyilatkozta az ügyben a liberális pártok EU-parlamenti frakcióvezetője, Alexander Graf Lambsdorff, hogy a külföldi vállalatok ellen irányuló adók nem egyeztethetők össze az EU alapszabályával. Valószínű, hogy a magyar különadók ügye még előkerül jogi és politikai kontextusban az európai vitákban.
A második akcióterv és a 2011-es költségvetési törvény újabb ágazatokat von különadó alá. Az érintettek ellenkezése legalább annyira a mértékekre és határidőkre, mint az intézkedés létjogosultságára irányul. A mértékek tényleg fontosak, mert például a kis nyereséghányadú vagy veszteségközeli cégekre kirótt többletadó hatása szükségszerűen megjelenik a beszállítóknál és a vevőknél, és nincs olyan állami eszköz, amely megakadályozhatná az adónövekmény továbbhárítását. Ha a különadó egyértelműen és hihetően átmeneti jellegű, akkor – kényelmesen magas nyereségráta mellett – még csak-csak elképzelhető, hogy az érintett cégek tulajdonosai egyszeri veszteségtételként tekintenek rá, legfeljebb visszafogják beruházási, fejlesztési tevékenységüket. Ha viszont több évre szól, vagy meghosszabbításának lehetősége nem zárható ki, akkor az adóemelés bizonyosan átszivárog a gazdaság többi szektorába. Mindenképpen hatással van a nemzetgazdaságra a kiszemelt vállalatok adóteher-növelése; az adóemelések természete már csak ilyen.
Ezeken a válságadókon és a magánnyugdíj-pénztári befizetések visszatartásán nyugszik (de nyugszik-e?) a 2011-es költségvetés bevételi oldala. A kiadási oldalon sok változás nincs: többet költ az állam rendvédelemre (felvesznek kétezer rendőrt), külügyekre (az EU-elnökség sok kiadással jár, és be kell fizetni azokat a nemzetközi tagdíjakat, amelyekről a Bajnai-kormány elfelejtkezett), valamivel többet kell honvédelemre költeni a NATO-kötelezettségek miatt. Fejlesztésre, beruházásra inkább csak uniós forrásokból jut, de azok viszont szépen folynak be az országba. Mégis, a hitelminősítő intézetek és a pénzpiaci elemzők nem mintha nem hatódtak volna meg attól, hogy 2011-ben, uniós tagságunk óta először, az EU-normának számító 3 százalékos deficithatár alatti hiányadat szerepel a költségvetésben. (Pontosabban 2,94 százalék, aminek van valami markertinges bája – meg némi gyártási hibája is, hiszen az előző kormány által vállalt és az új kormány által is elfogadott, érvényes konvergenciaterv 2,8 százalékos GDP-arányos hiányt tartalmaz.)
Mi akkor a gond? A nagy és rendkívüli iparági adók, a magán-nyugdíjpénztári vagyon egy részének felélése nem ahhoz szükséges, hogy az államháztartás talpon maradjon, hiszen a nemzetközi válságon túljutott az európai gazdaság és benne hazánk is, és 2011-ben gazdaságunk feltehetően 2–3 százalékkal már növekszik. Így növekedniük kell az adóbevételeknek is.
De a Fidesz választási programjában az érezhető adómérséklés szerepelt: annak adótörvénybe való iktatásával sok százmilliárd forinttal csökken az állami bevétel. Az egykulcsos és a korábbinál kisebb adó indoka az, hogy attól a foglalkoztatás növelését, a gazdaság kifehéredését lehet várni. Van itt azonban egy nagy kockázati tényező: az idő. Az adócsökkentés és a (legális) foglalkoztatásnövekedés közötti kapcsolat mértéke és érvényre jutásának ideje meglehetősen bizonytalan, a költségvetési jövedelemkiesés azonnali és nagyméretű. Nemcsak arról van itt szó, hogy a kínálati oldali gazdaságtan („supply side economics”) érvényessége nem vitán felül álló. Ezen túlmenően a mi saját hazai viszonyaink között különösen jogos az a kétely, hogy az eddiginél jóval kisebb személyi jövedelemadó és megfelezett vállalati nyereségadó valóban az az archimédeszi pont, amelyre támaszkodva az új kormány képes lehet kiemelni a magyar gazdaságot a bajaiból. A magyar cégek növekedését vagy stagnálását nem elsősorban a nyereségadó mértéke határozza meg: előbb jól képzett és kellően motivált munkavállalókra, növekvő lakossági fizetőképes keresletre, kielégítő finanszírozásra és kiszámítható állami szabályozási környezetre lenne szükség ahhoz, hogy egyáltalán képződjön nyereség. A munkahelyet teremtő és technológiát idehozó külföldi cégek letelepülését sem elsősorban az adókörnyezet határozza meg, noha a szabályok kiszámíthatósága és az adó mértéke egyike a döntési tényezőknek.
Márpedig ha sokféle társadalmi előfeltétele van a gazdaság talpraállásának, akkor sokrétű és kitartó munkát kell végezniük a kormányzati és önkormányzati vezetőknek, az üzleti élet szereplőinek, a szellemi élet közvélemény-befolyásolóinak. Ezen a ponton látszanak a legnagyobb kérdőjelek: születnek ugyan bátor, sőt kockázatos döntések, de javul-e intézményeink minősége, gyarapodik-e kellő mértékben és gyorsasággal a magyar társadalom szellemi tőkéje? A rendkívüli idők ugyanis elmúlnak, a nem szokványos intézkedések kifutnak, és ha nem jön létre addig jobb és más minőség, akkor költséges kitérőnek minősül a korábbi különút.


« vissza