Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Nagybánya

KÖRÜLBELÜL EGY ÉVE, amikor kezdett körvonalazódni a most kiállított nagybányai kollekció, sokat gondolkodtunk, mi legyen a majdani tárlat címe. Az ismeretlen Nagybánya, Az elfeledett Nagybánya — ilyen és ehhez hasonló, talán kicsit túlzónak ható címek merültek fel bennünk. Bár végül is a Nagybányai festészet a neósok fellépésétől 1944-ig tárgyszerűbb változat mellett döntöttünk, az előbb említett címvariációk jobban érzékeltették volna azt a meglepetést és rácsodálkozást, amit az anyag megismerése és összegyűjtése során éreztünk.
Bennünk is csak az a Nagybánya-kép élt, amit az egyetemen megtanulhattunk, amit a magyarországi múzeumokban megismerhettünk: Hollósy, Ferenczy, Réti, Thorma, Iványi Grünwald, és még BÖRTSÖK, Mikola, Ziffer. A magángyűjteményeket és a galériákat járva, valamint nagybányai kirándulásaink során bontakozott ki előttünk egy másik Nagybánya-kép, amely bizony erősen különbözött az addig ismerttől. Meglepő volt felfedezni, hogy mekkora teremtő erő lakozott a nagy alapítók utáni nemzedékben is, hogy milyen nagyszerű művek születtek a telepen az 1905-1906-os évek után is. Bár ismertük a neósok működését, éreztük, hogy a most előbukkanó, eddig ismeretlen festmények — nem egy esetben főművek — egészen új megvilágításba helyezik működésüket, megnövelik jelentőségüket a századelő művészetében.
Az igazi nagy felfedezés számunkra azonban a két világháború közötti időszak sokszínűsége, gazdagsága volt. A honi művészettörténetben alig vagy egyáltalán nem ismert nevek, művek kerültek elő, s egy-egy új, izgalmas kép megismerése fölötti őszinte örömünk csak akkor lanyhult némileg, amikor lázas kutatás után sem leltünk szerzőjének nyomára a hozzáférhető kézikönyvekben, lexikonokban. A szakirodalom hiánya nagyban nehezítette munkánkat, ám megadta a rátalálás örömének lehetőségét. A nagybányai művészet e korszaka lassan, de annál érzékletesebben bontakozott ki előttünk, hiszen reprodukciók helyett rögtön az eredeti művekkel találkozhattunk. Közben — főleg ajándékképpen, vagy antikváriumokból — hozzájutottunk néhány, mégiscsak létező, főleg Romániában kiadott monográfiához, régi kiállítási katalógushoz.
A nagybányai festészet iránti személyes vonzalom kialakulásában szerepet játszott az is, hogy Nagybányán élő rokonaim révén megismerhettünk valamit abból a régi hangulatból, ami annak idején, 40-50 évvel ezelőtt jellemezhette a város életét. Békés teázások Lenke néninél, aki mindig régi üvegpohárban hozott mézzel ízesített csipketeát, miközben Klein Józsefről mesél, a festőről, aki háza földszintjén albérlősködött a háború előtti években. Sára néni, aki zongoratanár volt, barátnőjéhez visz minket, ahol — úgymond – szép dolgokat láthatunk. A véletlen hozott össze Nagy Oszkár lányával, és SÁNDOR bácsival, aki afféle szakszervezeti bizalmi volt a szövetségben, és több művész önéletrajzát, adatait őrzi. Suba úrnak fényképész műterme volt a 30-as években, ő végigfotózta az egész kolóniát, és megőrizte sok rég elpusztult festményfotó negatívját is.
Mindenütt, minden házban: képek a falon. Talán nem volt még egy ilyen város a világon, ahol ennyi festmény függött volna a szobák falán, ahol a művészet, a festészet ennyire része lett volna a mindennapi életnek. A századforduló utáni években előfordult, hogy száz-százötven festő (és tanítvány) dolgozott nyaranta a mindössze 15 ezer lakosú városkában. De később is a hétköznapokhoz tartozott egy-egy képét festő piktor a Ligetben, a Zazar partján, vagy a főtéren. A városban természetesen általános volt a képek vásárlása.
Komolyabb gyűjteményei nemcsak a módosabb hivatalnok vagy orvoscsaládoknak lettek, szépen gyarapodott a cipészek, a szabók, a keretezők képtára is. A festmény általános valuta szerepét töltötte be Nagybányán. A lokálpatrióta, műpártoló közönség nem vette rossznéven, ha a ruháért, cipőért, képpel fizetett a művész úr, de még a szegényebb bányászcsaládok is szert tehettek néhány alkotásra, általában koszt, kvártély fejében. Érdekes adalék Sztélék Norbert egy festményének hátoldalára ceruzával írott szöveg: 1 sonka 75 lej, kaptam 5 lejt, pálinka 20 lej = az 100 lej, a képért jár még 150 lej.
Az egyik legbőkezűbb vásárló és hitelező a nyitott szellemű cukrászmester, BERGER Lajos volt, akinél egy általa kiválasztott kép átadásával folyószámlát nyithatott az üres zsebű piktor. A festmény a vételár ellenértékének elfogyasztásáig a helyiség falán maradt, így aztán a Berger cukrászda, mint afféle kis Függetlenek Szalonja, állandó kiállítással várta az oda betérőket.
Az idősebb nagybányaiak most is büszkék városukra, a művésztelepre, szívesen emlékeznek vissza a festőművészekkel kapcsolatos élményeikre. Elbeszélésekből tudjuk például, hogy Nagy OSZKÁR mindig a legintenzívebb színfolt felrakásával kezdte festeni a képet, onnan fejlesztette aztán tovább a kompozíciót Mesélik, hogy a háború után készült képei azért derűsebbek , világosabbak a korábbiaknál, mert a sok okkeren kívül alig maradt más színű festékje.
Sztélék Norbert több tekintetben is híres volt gyorsaságáról. A gyakori, Virághegyre tett kirándulások alkalmával nemegyszer előfordult, hogy mire a többiek felértek, az öreg Sztélék már kész is volt egy-két friss pasztellképpel.
Az itthon szintén alig ismert Kádár Gézának sok téli tájképével találkoztunk, de csak később tudtuk meg ennek is kézenfekvő okát: Kádár főleg templomfestésből élt, ami a melegebb évszakokban gyakorolható, így főleg télen jutott ideje képet is festeni.
Sok művészről sajnos több a szóbeli információ, mint a fennmaradt alkotása. Olyan kivételes tehetségek várnak még valódi felfedezésre és képeik összegyűjtésére, mint a csak néhány festmény révén ismert OLEJNIK JANKA, EGLY SÁRI vagy a talán legtehetségesebb: Dömötör Gizella. Sürgető feladat lenne fölkutatni Brazíliában a GÖLLNER-ÉGLY, Argentínában a Mund-DÖMÖTÖR házaspár hagyatékát. Mindkét művészpár a nagy gazdasági válság idején, a húszas évek végén hagyta el Nagybányát.
Pászk Jenő (Eugen Pascu), a román származású, de magyar műveltségű művész korai szobrai talán mind elpusztultak, de alig ismertek korai korszakában készült festményei is.
KÜLÖN FELADAT LENNE A NAGYBÁNYAI GRAFIKA, a Nagybányán készült grafikák összegyűjtése, feldolgozása, hiszen BOLDIZSÁR István, Ferenczy Valér, Mikola András, Pászk Jenő, Ziffer Sándor és mások mellett Patkó Károly, Nemes Lampérth József, PIRK JÁNOS művészetének is fontos részét képezi a Nagybányához köthető grafikai munkássága, nem beszélve Mund Hugóról, vagy Klein Józsefről, akiknek grafikai lapjainak művészi értéke festményeikével egyenértékű.
Szinte alig ismertek a művésztelepen megfordult külföldi művészek — őket mi sem tudtuk bemutatni e kiállításon —, pedig nem egy közülük huzamosabb ideig élt a városban. Az orosz SHAKIROV Sebestyén, az olasz Tasso Marchini vagy a spanyol Herrer CÉZÁR művészete sajátosan színesítette a telep életét.
A külföldi kapcsolatokat azonban elsősorban a francia, német, itáliai tanulmányutak jelentették. A telep létrejöttétől kezdve a harmincas évekig szinte minden jelentős alkotó tett hosszabb-rövidebb kirándulást nyugati országokban. Sajnos nem földerített még, hogy pontosan ki merre járt, mit látott, illetve hogyan hasznosította az ott szerzett tapasztalatokat. Az talán általánosan megállapítható — ezt támasztja alá a kiállítás is —, hogy az 1910 előtti éveket leszámítva művészeinkre nem a legmodernebb irányzatok voltak hatással, jobban vonzódtak a relatíve hagyományosabb, klasszikusabb értékekhez. Ez lehet az oka annak, hogy bár a neós formanyelv tovább él a tízes évek utáni festészetben is, összefonódva a neoklasszicista, expresszív, vagy kubisztikus törekvésekkel, a természetelvűség mindig elsődleges marad. Nem az elszigeteltség szab tehát határt az avantgarde tendenciák meghonosodásának és kiteljesedésének a nagybányai festészetben, hanem az a nehezen megfogalmazható és körülírható momentum, ami a nagybányai festészet egész jelenségének a természethez, a tájhoz való szoros és mély kötődöttségét jellemzi a kezdetektől fogva.
A természetelvűség itt azonban nem látványfestészetet jelent. Ziffer 1920-as évekbeli expresszív, ugyanakkor téri problémákkal foglalkozó képe, JÁNDI hihetetlen belső intenzitásról árulkodó, heroikus tájlátomásai, Mund Hugó metafizikus nyugalmat sugárzó csendéletei és figurális tájai, Klein József harmincas évekbeli U, Attila világát idéző munkásképei — nem teljesen elszakadva az elődöktől — új, sokszínű művészetet eredményeznek.
Természetesen hiába keressük e művészetben a nagyváros modern témavilágát, és az ilyen talajról felnövő avantgarde vonulatot. Nagybánya a maga szerény méreteivel, több száz kilométerre Budapesttől és Bukaresttől, de elég messze még Váradtól és Kolozsvártól is, mégiscsak egy partiumi kisváros volt. Hogy ennek ellenére hosszú évtizedekig működtette a művésztelepet, otthont adott ír vészeknek, s visszavárta őket távoli útjaikról, mégis azt mutatja, hogy volt valami titkos megtartó erő, amely mindezt irányította A nagybányai művészet lokális jellege nem jelent provincializmust, de kétségtelen, a Trianon utáni időszakban megszűnt az egyetemes magyar művészetbe való szerves beágyazottsága. Természetszerűleg hiányzott a folyamatos és közvetlen kapcsolattartás Budapesttel, a rendszeres fővárosi kiállítás. Az egy, 1938-ban rendezett csoportos kiállításokon kívül csak elvétve jutott el Budapestre egy-egy művésztelepi festő egyéni tárlata.
A NAGYBÁNYAI FESTÉSZET hosszú évtizedekre megszűnt kortárs magyar művészetként létezni. Nem véletlen a posztnagybányaiság fogalmának kialakulása sem a magyar művészettörténetben, ami jól jelzi, hogy egyrészt Nagybányát véglegesen lezártnak tekintették, másrészt, hogy a nagybányai művészetet egyfajta stíluskategóriaként használták. Mindkét megközelítés hamis. Az első azért értelmetlen, mert az úgynevezett posztnagybányaiakkal egyidőben még folyamatosan működött, élt a nagybányai művésztelep, teljes kontinuitásban az 1896-os alapítással. A második nézetet is alig érdemes cáfolni: éppen ezen a kiállításon vált nyilvánvalóvá, hogy a neósok föllépése után a klasszikus plein air festészet csak az egyik — bár igen fontos — összetevője a nagybányai művészetnek, mellette még számos stílusirányzat jellemezte a telepet.
Az elkövetkező évek feladata az, hogy a szakemberek a modem magyar festészet bölcsőjének tekinthető nagybányai művésztelep történetét minél teljesebben feldolgozzák. A 100. évfordulóra rendezendő nagyszabású kiállításra talán megvalósul ez, de valószínűleg még azután is bőségesen marad feltárásra váró kutatási téma a telep története iránt érdeklődő művészettörténészek számára.


« vissza