Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Nagy múltú agrárszervezeteink likvidálása

 

1.

 

MÁRIA TERÉZIA FELVILÁGOSULT ABSZOLUTIZMUSA már 1766-ban ösztönözte a magyar megyéket mezőgazdasági társaságok alakítására. Jobbára sikertelenül. A megvalósított kezdeményezés ebben is SZÉCHENYI Istváné: „Megismervén hazánk számos szükségit, amelyeket sem országlás, sem egyesek nem pótolhatnak, azáltal gondoltunk tehetségűiknek adni legtöbb erőt, ha az egyesületi szellem talpárkát megássuk.”

Meg is alapozta azokat a társaságokat, amelyek 1835-ben az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) nevet vették fel. Céljaként tűzte ki „pártolni és terjeszteni minden a mezei gazdaságra vonatkozó hasznos tudományt, a Pesten évenként tartandó állatmutatást divatba hozni, jó példákkal és jutalmakkal ipart és ezzel nagyobb vagyonosságot eszközölni.”

Nem Széchenyin múlott, hogy „a kisebb rendű gazdák” elidegenedtek e társulattól. Mert — mint Kovács Imre írta: „Az OMGE a nagybirtokosok híres és hírhedt fellegvára, hangolta, befolyásolta a politikát.” S ha meg is szervezte a piackutatást, az üzemi számtartást, tudósított az árakról, a vámtarifákról — mindebben a nagy- és középbirtokos réteget szolgálta ki.

S ha az 1896-ban létrejött Magyar Gazdaszövetség kezdeményezte is gazdakörök alakítását s ha a Faluszövetség (1920) segítette is a falu kulturális-gazdasági felemelkedését — széles paraszttársadalmi háttérre nem támaszkodhattak. Agrár-felsőoktatásunk is intézők, gazdatisztek, jószágigazgatók képzésének irányába tolódott el. Az elszegényedett középnemesség pedig — mint Bibó írta — a 19. század közepétől hivatalnokká vált, nem alakult át szakértelmiséggé.

S míg a 19. század második felében fellendült iparosodás nyomán megszülettek a kisipari szervezetek is, a mezőgazdaság fő termelési ágai ebben szűkölködtek. Csupán a kisebb termelési ágazatokban álltak össze azok művelői, mint pl. a méhészetben, kertészetben vagy — az ingatlanhoz fűződő reáltagság alapján — a szőlőművelésben, a legeltetésben stb.

Ezenfelül a falvakban gazdatársadalmi élet csak egyes gazdakörökben nyilvánult meg. De ezek sem erősödtek akár szövetkezeti, akár népfőiskolái mozgalommá, mint a dániai Grundvigé. (Szerző: A dán mezőgazdasági szövetkezetekről. Válasz, 1947. 4. sz.)

Érthető ezért az az igény, amely az első világháborút követően a NAGYATÁDI SZABÓ ISTVÁN-féle mezőgazdasági kamarai törvényt szülte (1920: XVIII te.)- De ennek lángja sem vált a falvakban futótűzzé. Lassan elhamvadt, valójában csak országos és regionális kamarái éltek. Oka ennek, hogy művi szabályozásból, nem önnön kitörésből születtek, különben is nehezen fogták át a gazdatársadalom és a mezőgazdasági munka sokszínűségét, mert aligha járható a nagy- és törpebirtokos egy szervezetbe préselése és más hozzáállást kíván — teszem — a sertéstenyésztés, mint a szikjavítás.

Mindezek láttán a földművelésügyi kormányzat a szakegyesületek felé fordult, ezek alakítását ösztönözte, ellátásával is. A szakegyesületek motorjai, ügyvivői jobbára állami szakhivatalnokok voltak, dolgukat az érdekeltek befolyása, javaslata, ellenőrzése mellett végezték, ami az illető ágazat fejlesztésében összeillett a helyi, a népességi, a táj viszonyokkal. így váltak az ilyen — sok esetben jogszabállyal létrehozott — szakegyesületek eredményesen működő agrárszervezetekké. (Hazánkban az agrárszervezetek kialakulása is jobbára Széchenyi István grófnak köszönhető.) Kezdeményezte az 1835-ben ezt a nevet felvett Országos Magyar Gazdasági Egyesületet (OMGE-t), amely később a nagybirtokosok fellegvára lett. Ennek ellensúlyozására kísérelte meg 1920-ban Nagyatádi Szabó István a mezőgazdasági kamarai törvény megalkotását. E szervezetbe sorolták be — kúriáknak nevezve a mezőgazdasági cselédeket — a kis-, közép- és nagybirtokosokat, valamint a gazdatiszteket. E törvényen alapuló általános mezőgazdasági szervezet mellett régóta működtek a szabadtársulású gazdakörök.

Az agrárközösségek, mint a hegyközségek, a legeltetési, a vízi a halászati, az erdőbirtokossági társulatok jobbára önként alakultak, törvényi alátámasztást később nyertek. Mellettük virágzottak a mag-, az ipari növény-, a fűszerpaprika- a dohánytermelő, az állat- tenyésztő, a törzskönyvelő egyesületek a zöldmező-mozgalom, a kertészeti, a méhészeti, a selyemhernyó-tenyésztő és hasonló társulások.

Ez utóbbiak elsősorban érdekszolgálatra, vagyis mezőgazdaság-fejlesztő munkára létesültek, majd — a közigazgatás túlterheltségét is enyhítendő — egyes közfeladatok ellátását is vállalták. Erejük nem kis mértékben abban rejlett, hogy nem általános, hanem ágazati szolgálatokat végeztek.

 

2.
 

A TÁRSADALMI-POLITIKAI ERŐVISZONYOK fokozatos megváltoztatására irányuló RÁKOSI-féle szalámitaktika lépései ismertek-feltártak. Az is tudott, hogy ha e fegyvertár nem volt elegendő, közvetlen szovjet beavatkozást eszközöltek ki, mint 1947 februárjában a Kisgazdapárt főtitkárának, KOVÁCS BÉLÁNAK a fegyveres elhurcolását. Kevésbé ismert, hogy a földműves-társadalom gyötrő téeszesítését, a kuláknak kikiáltottak kálváriáját megelőzte azoknak az ereknek a fokozatos — szalámitaktikás — elkötése, amelyek agrár- egyesületekben társulásokban, körökben, szövetkezetekben lüktettek.

A pártállam nem nézte jó szemmel a még itt tőle független akaratot, paraszti tartást, a részben létformát vesztett, itt munkálkodó szakértelmiséget.

A politikai tartógerendák meglazulásával megindult az agrárszervezetek fokozatos likvidálása:

a szabadtársulással létrejött, nem egyszer nagy múltú agrárszervezetek helyébe párthű „művi” intézményeket ültettek, mint az agrártársadalmi autoritással alig övezett pártelemekkel töltött Újonnan Földhözjuttatottak Szövetségét (UFOSz-t); ahogy ez lejáratódott, a hasonló Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetségét (DÉFOSz-t);

a jogszabállyal (még törvénnyel is) teremtett agrárszervezeteket kétséges felhatalmazású rendeletekkel megszüntették;

a nemcsak állami megbízásból végzett, de az autonóm körbe tartozó, a mezőgazdaság szétágazó munkaterületeit állami feladatnak nyilvánították;

tetemes vagyonukat, ideértve egyes szervezetek nyugdíj- intézeteit, az állam moloch-gyomrába földelték el;

alkalmazottaikat kényre-kedvre megtartották vagy elküldték.

 

3.
 

A LEGBEFOLYÁSOSABB SZABADTÁRSULÁSÚ INTÉZMÉNY, az OMGE székháza, vagyona az UFOSZ révén porlott szét. Hasonló sors érte a gazdaköröket is. Úgyszintén az OMGE érdekkörébe tartozó növénytermelési, állattenyésztési (törzskönyvelő) szervezeteket.

Az 1920: XVIII tc.-kel alkotott mezőgazdasági kamarai intézmény már szalámiszeletelés alá esett. A még Nagy Ferenc miniszter-elnök által 1946. december 6-án aláírt 24.070/946 M. E. sz. rendelet demokratizálta a kamarai rendszert, amikor a kamarák helyébe tanácsokat ültetett. Nagy FERENC még bízott akkor a jövőben, kimondatta ugyanis a rendeletben: „A tanácsok a mezőgazdasági érdekképviselet újjáalakítása során létesítendő testületi szervek létrehozásakor, legkésőbb 1947. december 31-ével megszűnnek.”

Tévedett. A mezőgazdasági érdekképviselet nem alakult újjá. Sőt a tanácsokat is megszüntették. A 182.031/949 Korm. sz. r. ugyanis a következőkre jutott: „A magyar dolgozó parasztság új egyetemes érdekképviseleti szervének, a Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetségének (DÉFOSZ-nak) a megalakulása után az Országos Földművelésügyi Tanács és a földművelésügyi tanácsok elnökségei együttes ülésükön megállapították, hogy a földművelésügyi tanácsok feladataikat megfelelően ellátni nem tudják s így azok további fenntartására szükség nincs.” (Erre — ha nem volna oly tragikus — azt mondanánk: Risum teneatis amici!)

A szántóföldi termelést előmozdító — részben jogszabállyal létesített agrárszervezetek sem kerülhették el a fokozatos államosítással egyenlő megszüntetésüket. A 80.447/949 F. M. sz. rendelet a Magyar Magtermelők, a 80.448/949 F. M. sz. rendelet a Magyar Dohánytermelők Országos Szövetségének a kapuját csukja be, a 7480/948 Korm. sz. rendelet az Ipari Növénytermelési Bizottság végnapjait mondta ki. De a fűszerpaprika-termelők társulásai sem maradtak meg, a 2340/949 Korm. sz. rendelet a Szeged és Szegedvidéki, valamint a Kalocsa és Kalocsavidéki Fűszerpaprikatermelők Szövetségét törölte el. A Magyar Cukorrépatermelők Országos Szövetségének az 1600/949 Korm. sz. rendelet vetett véget azzal, hogy „e Szövetségbe tömörült dolgozó parasztok szerint a DÉFOSz érdekeiket hatékonyabban képviselheti, amiért is a Szövetség önként feloszlott.”

Nem tűrte a pártállam az évszázados múltú hegyközségeket és gyümölcstermelő egyesületeket sem; a 3300/949 Korm. sz. rendelet felszámolta őket.

Hazai állattenyésztésünk nem kevés eredményét a szintén nagy múltú állattenyésztő és törzskönyvelő szervezeteknek, a legeltetési társulatoknak, a zöldmező-mozgalomnak köszönhette. Az előbbieknek a 13.130/948 Korm. 128.900/948 F. M., az utóbbiaknak a 75/950 M. T., illetve 4286/949 M.T. sz. rendelet vetett véget.

A védtöltések építésére, árvízvédelemre, ártérfejlesztésre, vízhasználatra, vízi munkák elvégzésére törvényekkel régtől létrehozott vízi társulások sem kaptak kegyelmet. Törvényes eljárások mellőzésével szüntette meg őket a 6060/948 Korm. sz. rendelet.

A tejszövetkezeteket először a Magyar Országos Szövetkezeti Központba (MOSzK) olvasztották be. Ám ez utóbbit sem tűrte a pártállam, helyébe a Szövetkezetek Országos Szövetségét léptette (SZOVOSz-t), a következő kormányrendeleti indoklással: „A szövetkezetekről szóló 1947:XI.tc. és ezzel a MOSzK meg- lakotása olyan időben történt, amikor a haladó és a rekaciós erők harca még nem dőlt el, és ezek magukon viselték el ennek a harcnak a bélyegét: a MOSzK nem tudott szakítani a kapitalista szövetkezeti központok lényegében öncélú, haszonra törő kereskedelmi vállalkozási jellegével és ez okból alkalmatlan volt arra, hogy a dolgozó parasztság felemelkedését célzó szövetkezeti mozgalmat szolgálja.”
 

4.
 

AZ AGRÁRSZERVEZETEK ELTÜNTETÉSÉVEL EGYÜTT ismét az államigazgatásba helyezték azokat a közérdekű feladatokat, amelyeknek megoldását — különösen az első világháborút követően mind nagyobb illetékességgel az agrárszervezetek kezébe adták. Pedig ezek a termelés szervezésére, a gazdálkodás eredményességének a javítására számos intézményt teremtettek.

Az agrárszervezeteinkkel együtt élő minisztériumi szakigazgatás sem maradhatott érintetlen. Rákosi kecskeméti beszédének hitele fakó lett volna a földművelésügyi minisztériumi főtisztviselők koncepciós pere nélkül. Egyben ezek helyébe pártembereket — a közigazgatásban járatlanokat — ültettek, előkészítve azt is, hogy a minisztérium legfőbb közigazgatási szerv helyett termelésirányító apparátussá váljék. (Jevtihiev, 1.1. — Vlaszov, V. A.: Adminisztrativnoe pravo. SzSzSz, 1946.: A szovjet államigazgatás csak akkor lehet eredményes, ha egységét az SzKP biztosítja.)

Megtizedelték az agrárszervezetek szakértő gárdáját is, mint arról Hegedűs András akkori miniszterelnök utóbb meakulpázott: „Nem szabad elfelejtenünk, milyen katasztrofális károkat okozott a háború után a szakemberek (intézők) és az ötvenes években a polgárparasztság üldözése és kizárása, amelyben sajnos tevékenyen részt vettem.

1950-re eltűnt a mezőgazdaság, a gazdatársadalom, a földművesek érdekeit sok irányból, sokszínűén, elevenen képviselő számos egyesület, szövetség, kör. Évszázados, évtizedes létesítmények törtek derékba, törekvések, eszmék, tapasztalatok foszlottak szét. Szétporlott egyben az a szellemi kincs, az a szaktudás, amelynek társadalmi-gazdasági értékét ma sem becsülték fel s amiben — ebben az egyéb kincseket oly nélkülöző országban — sokáig szűkölködünk.



« vissza