Hol zsarnokság volt, mindenhol zsarnokság volt. Ha elmúlt is rólunk, nyomait nagyobb és kisebb dolgokban is itthagyta. Nincs zug, egy faluvégi szemétdombtól az országházi ülésteremig, egy pusztaság fűcsomóján elakadt szemétfoszlánytól a koncerttermek kiégett villanykörtéjéig, ahol ne kísértene. Ahogy egy elemi erejű szerelem is kísérthet minden félrecsúszott nyakkendőben, úgy az elemi erejű letipratás is kitörölhetetlen hatást gyakorol az emberre. Különösen ha sokféle formában ismétlődik, ha egymást követő nemzedékek életébe épül, és nemcsak aktuálisan, hanem örökletesen is jelen van. Altiszti nemzet volnánk, ahogy Németh László, vagy a hódoltság vált életformánkká, ahogy Márai mondta? És már nem is kell zsarnokság ahhoz, hogy úgy viselkedjünk, ahogy a kiszolgáltatottak?

Azsarnokság megfosztja az embert szabadságától, ezzel elveszi személyes felelősségét, a saját sorsáért, másokért: szabadság hiányában az életből csak létezés, lézengés lesz, és fájdalmas teherré válnak a visszakapott jogok. Aszabadságtól való félelem jelenik meg abban is, ahogy az élet kisebb és nagyobb dolgaiban való tehetetlenség, trehányság okát, felelősségét visszamenőlegesen is az egykori rabtartókra hárítja a szabaddá vált ember. Más az, aki szabad, és más, aki felszabadult. Rómában pontosan tudták, mit jelent, ha valaki rabszolga, ha libertinus, és ha valaki polgár.

A zsarnokságot túléli a kártétele. Emlékezhetünk arra, ahogyan ezelőtt húsz éve eltűntek az akkori zsarnoki rend legszembeötlőbb jelképei. Ahatalmas télikabátba bújtatott Lenin-szobor a Városliget széléről, a város fölé emelt vörös csillag az Országház kupolájának ormáról. Leszereltek a munkásőrök, a rendőrök fogadkoztak, hogy szolgálnak és védnek, az ügynökök taxizni kezdtek, maradék irataik zár alá kerültek, hőbörgő ellenzékiekből hőbörgő vagy lődörgő törvényhozók lettek. Az országhatáron kicserélték a táblákat - de az országot nem lehetett kicserélni. És a polgárait sem. Maradtak a zsarnokságból örökölt reflexek: kis hatalmakhoz járó kis zsarnokságok, kis zsarnokokhoz kis szervilizmus. Itt maradtak a történelmileg determinált jellemhibák, amelyektől akarattal megszabadulni nem lehet, de azért, talán és esetleg, idővel, sok idővel mégis elmaradhatnak. Ha a világ változik, nem termelődnek újra, és az élet rendje szerint előbb-utóbb kipusztulhatnak. Valószínűleg utóbb, mert a rögzült, hibás reflexeiket is átörökítik a generációk, szerencsés esetben csak három-, és nem hetediziglen.

Ha ezekben a hetekben-hónapokban a BKV nevét kimondja valaki, nem buszok, villamosok, földalattik jutnak eszünkbe, hanem az, hogy a vállalat Akácfa utcai székháza előtt a vezetői kocsik parkolói mellett célszerűnek látszik fölfesteni a rabszállító autók állandó helyét is. De nem erről szeretnék most szólni, hanem buszokról, villamosokról - azaz mégsem. Illetve mégis, mert természetes dolog, hogy a mélyebb, bonyolult élettények olykor banális módon mutatkozzanak meg. Így a múlt mélységeiből előörvénylő, összetett, nyelvbe és tudatba rögzült zsarnokság továbbélése is egy-egy hangsúlyban, szórendben, nyelvi léhaságban vagy pökhendiségben fedezhető föl. Változtatni ezen nem pénzkérdés: de itt is ugyanaz működik, mint a milliárdokra rúgó korrupcióban.

Amihez képest egyenesen semmi az a kis tábla vagy címke, amit tán még a boldogult beszkártos időkben fogalmazott meg valaki, aki tán még a Monarchia közös hadseregének valamelyik határ menti garnizonjában sajátította el a hivatalosság nyelvét. Eza nyelvezet, a Hivatal hatalmának és rendjének tanúja, öröklődik nemzedékről nemzedékre. Úgy megszoktuk, hogy észre sem vesszük.

Tisztelt utastársaim: jelentkezzen, aki sohasem támaszkodott még buszon, metrón, villamoson az ajtónak! Pedig ott volt (van) rajta egy kis felirat, amelyik ezt kategorikusan tiltja. Ott volt akkor is, amikor még oly zsúfoltak voltak a villamosok, hogy az ajtót be sem lehetett csukni, amikor a lépcsőkön lógó nagy fürt embertömegekkel is elindultak a villamosok, mert mindenki munkába sietett. Igaz, akkor Budapest még kétmilliós város volt, minden munkaképes korú lakója dolgozott, és a nyugdíjasok aránya a fele lehetett a mostaninak. Vagy­is, első becslésre azt mondanám, hogy legkevesebb kétszer annyian közlekedtek, mint manapság. Ehhez képest nem is volt olyan sok a baleset. Ám az ajtón kizuhanó utas rémképe mindig borzongatja az ily balesetért esetlegesen felelősségre vonható illetékeseket. Nem feltétlenül személyesen: ha kizuhan, kizuhan - de a maga számlájára törje a nyakát.

Az ilyen baleset lehetőségét kizárni nem lehet, de meg lehet tiltani a kizuhanást. Ezpersze nem is olyan egyszerű dolog: hogy nézne ki az a felirat, hogy „Az ajtón kizuhanni szigorúan tilos"?

Marad tehát a közvetett megoldás. Atáblákon-címkéken ez olvasható: „Az ajtónak támaszkodni szigorúan tilos!". Amelyik minden alkalommal fölbosszant, nem csak a sunyi álszentség miatt. Nem is csak azért, mert - a magyar nyelv sajátosságai folytán - grammatikailag nyilvánvalóan kétértelmű. Amagam részéről mindig megsajnálom azt a szegény ajtót. Csak áll, áll, még támaszkodni is tilos neki, mint katonának a díszőrségben. (Ámbár láttam én a Dimitrov mauzóleumához állított díszőrség katonáját, szigorúan testhez szorított karral-kézzel, kicsavart mozdulatokkal cigarettázni...)

Az ajtónak, a szerencsétlennek, tehát tilos támaszkodni. Mégpedig szigorúan! És az ajtó csak áll, áll és áll - nem támaszkodik. Mert nem is egyszerűen tilos neki, hanem szigorúan. De hogyan is nézhet ki ez az iskolamesteri szigorúság? Jön a nádpálca, a kukoricára térdeltetés. Vagy csak egyszerűen, mint valaha a renitens tanulókat, „bezárják" őket? Ezutóbbi megoldás, az ajtó funkcióját tekintve legalább olyan logikus lenne, mint a halak vízbefojtása.

De ne kötözködjek tovább, hiszen jól tudom, hogy a felszólítás, függetlenül tehát attól, hogy a szokásos alany-állítmány viszony alapján grammatikailag ilyen helyzetbe került, természetesen nem az ajtónak szól. Nyelvtani-jelentéstani értelemben ez, ha nem is szép, elfogadható: a helyzet, a jelentés nyilvánvalósága „felülírja" a grammatikát. Az utasoknak szól a parancs, nekik nem szabad támaszkodni: az ajtóhoz. Az ajtónak. Neki.

Érti is mindenki a szöveget. Aközönség megszokta, hogy utasítják, hogy megtiltanak neki ezt-azt. Az utasítók és tiltók is megszokták, hogy ők utasítanak és tiltanak. Úgy vélik, az a dolguk, és teszik akkor is, ha értelmetlen. Pontosan tudják azt is, hogy rendelkezésükre nem figyel senki. Tiltásnak, fenyegetésnek, parancsnak csak akkor van ereje, ha teljesítését ellenőrzik, a mulasztást szankcionálják. Erről persze nincs, nem is lehet szó. (Még csak az kéne...) Vagyis a tábla kihelyezése tökéletesen értelmetlen - illetve valamicske értelme mégiscsak van.

Ha a támaszkodó utas egyszer csak potty... kiesik, akkor azért ő maga a felelős. Essen ki a hülyéje, jegyet, bérletet úgysem vesz, legalább nincs vele több baj. Vagyis a látszólag keménykedő tiltás abszolút komolytalan. Aki kiírja, pontosan tudja, hogy nem képes érvényt szerezni neki. Azért írja ki a táblácskára, hogy a tilalom szigorú, mert tudja, hogy senki sem figyel rá. Igazából nem is érdekli, hogy megvalósul-e a parancsa. Egész pontosan: nem az érdekli. Egyetlen dolog fontos a számára: a maga biztonsága, felelősségének elhárítása, hogy ő maga ne essen ki biztos állásából. Atábla egyetlen funkciója, hogy jelezze: az illetékes szólt. Nagyon szólt. Szigorúan.

Ezért nem is juthat eszébe, hogy nemcsak parancsolni-tiltani lehet, hanem óhajtani, kérni, figyelmeztetni. Nem egyszerű pongyolaság, nem akár tankönyvi példamondatnak beillően igénytelen nyelvhasználata természetéből következik, hogy ez a felirat nem szólít meg senkit. Azért ilyen, mert nem is szól senkihez. Funkciója annyi, hogy egy esetleg bekövetkező baleset jegyzőkönyvében rögzíthető: a tábla előírásszerűen ott volt a helyén. És végül, egy kártérítési per ítéletének indoklásába is bekerülhet: a sérült a figyelmeztető tábla ellenére - és a többi.

Mindez tehát örökség. Hogy kiké - nem tudni. Haynau? Alexander Bach? AMonarchia közös hadserege német vezényleti nyelvének visszahatásaként megőrződött politikai, közgondolkodási emlék? Az agresszív bolsevik nemtörődömség maradványa?

Majdhogynem egyremegy. Akármilyen jelentéktelen, észrevehetetlen, csak egynémely bakafántoskodó széplélek csűrcsavarainak elindításában figyelmet keltő apróság, mégis benne van a diktatúrák örökösének nyomorúsága. Ahol zsarnokságok voltak, mindenben zsarnokságok voltak. És ezen az sem változtatna, ha a BKV milliárdos kommunikációs és egyéb tanácsadói programjaiban arra is jutott volna pár millió vagy tízmillió forint, hogy rendeljenek még néhány tanulmányt, ilyesféle címekkel: Afeliratozás korszerűsítésének hatása, Új utasnevelési stratégia, Hatásvizsgálatok a járművek közlekedésbiztonsági tábláinak az Európai Unió előírásaihoz történő felzárkóztatása tárgyában.

Az elmúlt években történtek érdekes esetek a BKV-nál, nemcsak közpénzügyekben. Olykor lángra kaptak tüzes lelkületű buszok, volt, amelyik vezető nélkül is útnak indult, mások meg sofőrjükkel sem. Ám - tudomásom szerint - arra nem volt példa, hogy ajtón kiesett utast ért volna baleset. Úgy látszik, az ajtók okosabbak, mint a tanácsadó cégek.