Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

"Mindennap friss kenyér"

MINDENNAP FRISS KENYÉR...”

 
(Vendégmunkán Magyarországon)

 
Kilép a férfi a soványhatárú székely falu világából, hogy a kemény munkával fenntartható, szigorú „megélhetést” néhány hetes magyarországi vendégmunka jövedelmével pótolja.
Mit lát meg idegenként az új környezetben, ahol először jár életében? Szemlélődik, csodálkozik, viszonyítási pontokat keres és talál a két világ között. Az elhagyott otthoni környezet a viszonyítási alapja az itteni viselkedésformáknak, fogyasztási szokásoknak, munkaritmusnak, gazdálkodásmódoknak, szabadidőtöltésnek stb.
Az idegen világba való bepillantás alkalom az önreflexióra, és a saját helyzet újradefiniálásához is elvezet.
Az alábbiakban egy negyvenéves Hargita megyei kőműves mondja el, milyennek látta a Tokaj-vidéki életvilágot, ahol 1991 őszén néhány hétig vendégmunkán volt. B. J. kőműves, odahaza egy ipari üzem alkalmazottja, a napi ingázás mellett szüleivel gazdálkodik a családi birtokon. Élménybeszámolóját otthonában jegyeztem föl.
FALUHELYEN laktunk s városon DOLGOZTUNK, Sátoraljaújhelyen. De ott falun es olyan a viselködésük, mint itt nálunk a városi embörnek, olyan művelten beszélnek. Ha a korcsoméba vagy, ha... ott dolgoztunk ugye, ott kolégák kerültek, szombaton s vasárnap... Olyan munkahelyünk vót nekünk tudod, hogy egy papilaknál dolgoztunk — hét végin nem kellett dolgozni s akkor vállaltunk olyan munkákot, hogy azt jól megfizették, s jól elláttak kajával, s ugye ott... még az olyan négy-öt esztendős gyermök es olyan udvariason beszélt az embörrel, a csuda ölt meg engömöt, errefelé olyant nem hallottam.
Öt hetet voltunk odaki, de nem egy helyen. Három hetet dolgoztunk egy papilaknál, s osztán egy vállalkozónak dolgoztunk még két hetet.
A munka úgy került, hogy Gábor bátyám kiment vót még a tavasszal, ott megüsmerködött egy pasival, s osztán a leánya es ment, Györgyike, az apjához látogatóba — korcsomáros az a pasi — osztán ott esszeüsmerködtek s avval megvót a vásár... Osztán a nyáron a pasi közbe eljött Brassóba — kétször es eljárt — s mü akkor mentünk az őszön.
Misi, az öcsém, valami munkát szerelt vót Szentendrén s avval kimentünk s Misit es elvittük Szentendrére. Igen, de a munkát elvégezték amíg Misi itthon vót — itthon vót három hétig — s mire mentünk vissza, a munka el vót végezve. Na, hova legyünk el? Misi elvitt akkor a vállalkozóhoz ahol ő dolgozik — ott beszéltünk, de csak százforintos órabért Ígértek s azt mondja Gábor bácsim, ezért nem ülünk itt, a segédmunkások es annyit kapnak. Avval bé a kocsiba, gyere — azt mondja — a vejemlévendőhöz! Akkor felmentünk ide Miskolc felé — ez Pestön vót, ott addig sohasem jártam vót! Délután 4-5 órára megérköztünk a faluba. Bémentünk oda, a pasi meglepődött, hogy mü hol járunk, osztán bé, s elé osztán a bort.
Bortermő vidék, rengeteg bor van ott!
Gábor bátyám azelőtt három hónapot ott dolgozott. Jó fáén falucska. Osztán mü elmentünk oda ki, ott a polgármestör innét került ki Kolozsvárról, abba a faluba, de az nem vót otthon, Pestön vót. Osztán ott valami munkát ajánlottak, Gábor bátyámét már üsmerték. Elmentünk, valami Pali bácsinak hítták az illetőt: na, jó, hogy jöttetök azt mondja, valami munkát biztosítok nektök. Vót egy esszeomlott borpince ott künn a hegyódalba, abba már esztendők óta nem jártak bé, abba a pincébe. Azt mondja a bácsi: né, ez a vejeméké, s azt rendbe kell tenni, én fizetőm a munkadíjat. Elmentünk bé Sátoraljaújhelyre, megegyeztünk a vejivel. Azt mondja, jó én nem akartam azt mondja, de ha apósom meg akarja csináltatni, akkor mért ne?
Másnap reggel menyünk, jött az öreg, a leánya s a korcsomáros, a házigazdánk. Osztán a pincéről a lakatot levertük — de olyan veszélyös vót bémenni —, a boltozat le vót omolva, vót legalább 15 méter mély a pince, le a hegyódalba.
Olyan pincék vannak, hogy olyant nálunkfelé nem lehet látni!
Bémentünk, de ott rengeteg munka vót, legalább 20 köbmétör fődet ki kellett vóna hordani, a se lett vóna baj, de azt a boltozatot újra kellett vóna rakni, lett vóna egy másfél hónapi munka kettőnknek. Kiszámítottuk, hogy nekünk ez egy olyan 1500 forint reggeltől estig... Hát mikor megmondtuk az árát, az öreg azt mondja, akkor zárjuk vissza, azt mondja, nem dolgozunk, annyi pénzt nem fektetünk belé — hát ennyi pénzzel lehet új pincét venni!
Eljövünk bé onnat, no hova legyünk el? Kaptunk egy vállalkozót, s mondjuk, hogy Erdélyből vagyunk s szeretnénk dolgozni egy pár hetet, tudna-e munkát biztosítani? Ez vót csütörtökön, s azt mondja, ide figyeljenek, hétfőtől tudok munkát adni. Mondják, mivel tudnak dolgozni. Mi mondtuk, az építészetbe mindenfélivel — ha falazással, ha külső-belső pucolással.
Na, jó. Hétfőn jöjjenek — mennyiért dolgoznak?
Mondja Gábor bátyám, hogy ott a városba vót egy építészmérnök, s azt ismerte a vállalkozó, MÁGYARINAK hívták, — Magyarinak s ő 1500 forintot adott a tavasszal, s mostes legalább annyit kérünk.
Na, jó, meglátom, hogy dolgoznak, még az es lehet, több is kijön, azt mondja.
Aztán azon a szombaton megcsináltunk ott a faluba egy lábazatot egy ház körül. Egy sofőr volt a gazda, adok ezer forintot, azt mondja, s ételt s italt amennyi kell. Nekünk ez es jó vót, ott voltunk helybe, s osztán ott reggel ugye pálinka, bor s kaja, s délbe szintén, s ozsonnakor szintén. Ozsonna es vót, úgyhogy minnyá-minnyá hittak bé enni.
Két nap meg es csináltuk, négyezer forintjába került a pasasnak, az ottani kóművesök eldolgoztak volna vele egy hétig.
Ezek úgy meg voltak elégedve velünk, hogy! Ugye akkor meglátta egy szembe lakó koma, közvetlen szembe, az es jött akkor — annak es új háza vót — jó magas lábazat vót, azt ki kellett fugázni. Na, azt es elvállaltuk a következő vasárnapra, annyit ő es igért mint a szomszédja. Meg vagyunk akkor élve, gondoltuk. Mert az volt a helyzet, ha nem dolgoztunk, akkor örökké mentünk a korcsomába, a házigazdánk ugye korcsomáros vót, az örökké vitt magával, s akkor kellett menni sörözni s biza pénzt nemigen vett el, restelltük, hogy feszt ott vagyunk a nyakán s még kőccségbe verjük. Ott laktunk nála, s akkor még költésbe verjük, hát örvendtünk, ha elmentük, s ezer forintot kaptunk, de a három-négyszeri étel s a sör feszt ott vót mellettünk, amikor dolgoztunk. Olyan borral s sörrel kénáltak, hogy! Még reggelre es főtt ételt adtak, vasárnap reggelre, mikor hét órára odamentünk. Egy este ilyen skót viskit vett elő egy üveggel, én addig hallani hallottam róla, de nem láttam soha ilyesmit, s ejsze nem es lesz részem mostanába...
Már ismertek ott, mikor jöttünk munkábul, minden este a korcsoma előtt állottunk meg, bémentünk egy sörre, vagy egy deci pálinkára, s osztán abból lett négy-öt, még tíz sor es, mert ott jött egyik-másik, ugye mü ketten leültünk egy sarokba, jöttek bé, kezeltek le velünk, na, hogy telt el a mai nap, s ment, hogy vegyen saját magának egy üveg sört, hát nem egy üveggel jött vissza, hát hárommal jött oda, kettőt letett nekünk, no, igyátok meg....
Egy kisebb falu, olyan száz körüli házszám lehetett ott. De osztán gazdag falu, bortermő vidék. Ott nem gazdálkodnak mint nálunk, fel vannak hagyva a fődek, fődműveléssel nemigen foglalkoznak. Ha odamenne apám vagy valaki ezökből az üdősebb embörökből s meglátnák, hogy néz ki az a vidék, a fődek, hát kétségbeesnének.
Elmentünk ki a szőlőbe a házigazdával, ott van egy házikó építve, hát olyan gyümölcsös ott, olyan körték, hogy olyant erre ná- lunkfelé nem lehet látni, s ott potyognak le a fáról, s rothadnak el! Olyan barackok, hogy... s szilva es ott a fődön! Azt mondja Gábor bátyám, hogy essze kell szedjük ezt a sok szilvát. Hát én nem ölöm avval a derekamot, hogy felszedjem — azt mondja a veje. Csupa kék volt az egész hely a szilvától. A barack s az alma s a körték ott hullottak le, s rothadtak el. Kaszálni sem igen tudnak. Egy hitvány kaszát elészerelt neköm, azt kérdi, tudsz-e kaszálni? Hát én hogyne tudnék, mondom. Lekaszáltam ott a házikó körül, olyan sarjú volt, hogy mesés! Lekaszáltam, s ott hánytuk bé egy rakásra egy marton a finom sarjút. Az ott nem érték, fel vannak hagyva a fődek, nem es kaszálják, vajegy szarvasmarha van a faluba, olyan tizenöt-tizenhat darab lehet, s az es egy gazdáé.
Méges a csuda ölt meg, minden háznál egy-két kocsi! Annyi kocsi vót abban a kicsi faluban, hogy nálunk városon annyit nem látsz.
Másabb világ van ott mint itt, olyan mintha Amerikába vónál.
Osztán ha ezök a mostani itthoni öregök elmennének oda, csak erre nincs lehetőség, ezök tudnának még csudálkozni azon, hogy mi van, milyen élet van odaki.
S MÉGES... OTT ES PANASZKODNAK! Még olyan es vólt, aki irigykö- dött, hogy megkerestük naponta az ezerötszáz forintot. Azt mondta, hogy annyiért ő es dolgozna, ezerötszáz forintért, jószívvel. Mert, biza ennek a korcsomárosnak es tizenhárom-tizennégy- ezör forint fizetése vót egy hónapba, s abbiza nem olyan sok. Amikor tíz napot ledolgozhattál a napi ezerötszáz forintért, akkor megkerested neki a havi fizetését.
Ott nem isznak pálinkát, nem főznek, mind bort isznak. Ahol laktunk, ott vót a gazdának pálinkája, boraljból csinálta, de azt mü ittuk, az soha nem ivott egy cseppet sem. A bort osztán úgy isszák, mint a vizet. Minden este kellett inni.
Osztán ott őzhúst, szarvashúst, üyensmiket ettünk, vannak ezök az orvvadászok, ezök a házigazdánknak jó kolégái, örökké hoztak húst, egy combot vagy valamit. Tudták, hogy mü ott vagyunk, erdélyiek, s a házigazdának nem volt akkor még felesége, s mü ott lakunk nála, s problémás a kajálás, hát osztán hozták a húsokat! A hűtőszekrény örökké teli volt, olyan tokányokot készítöttünk!
Erősen vendégszerető nép! Ott, tudod-e, az a szokás, hogy esténként ülnek ki a pincék eleibe, nincs messze a falutól, mindenkinek van a sziklába vésve egy pince, s előtte egy kicsi eresz, ahol nyáron lehet tartózkodni, s oda mennek szalonnasütni, nem azt mondják, hogy mennek flekkenezni, hanem mennek szalonnasütni. A pince előtt mindenkinek egy tüzelője van, a bort hozzák ki a lopóval, szippantsák le, s hozzák ki... ez a Tokaj-vidék.
Ennek a korcsomárosnak, ahol voltunk, a nővére az piros bort termelt, finom bor vót az es. Azt mondja, hogyha itt el akarná adni ezt a bort, itt nem vennék meg, el kell vigye le Egerbe, itt nem veszi meg senki. Ott a borból pénzölnek, adják bé az államnak, el se adnak a városi népnek, a felvásárolóknak.
Szeretnék elmenni még legalább egy hónapra az őszön, a szabadságot eltőteném ott... már a szórakozásért es megérdemölné, az embör lát s hall, kimozdul itthonról egy kicsit.
Nem öltük meg magunkot, ott sem dolgoztam többet, mind itthon amennyit dolgoztam, s méges, ott a segédmunkások, akikkel dolgoztunk, azt mondták, hogy maguk kötöznivaló bolondok! (Nevet.) Azt kérdik, maguk mennyi pénzt kapnak napjára, s mondjuk, hát — azt mondják — az itteni kőműves nem dolgozna ennyit kétezerötszáz forinton alul. Azok nem es tudnak úgy dolgozni. Magokot, azt mondja a segédmunkás, magokot itt kell hagyjuk, mi magokkal nem tudunk lépést tartani, megölnek magok ketten!
Nem győzték az anyagot készíteni, úgy tettük fel ketten Gábor bátyámmal.
Más a munkaritmus ott, valahogy olyan puhák az embörök, kényelmesebbek, nem hajszolják magokot annyira, reaérnek, nem sietnek. Vannak jó szakembörök, de nem ölik magokot, a kényelömre adnak inkább. S méges jobban megfizetik mind nálunk. Ott amikor vásároltunk — egy kicsi bolt vót — szoktunk venni szalámit, disznófősajtot, de száz-százhúsz forintra annyit vásároltam, hogy kettőnek bővön elég volt!
Itt ötven lejből mit tudsz venni?
HARMINCKÉT FORINT VOLT EGY KENYÉR, mindennap friss kenyér! Van egy címke rajta, s írja, hogy hol gyártották, s mikor. Mindennap friss kenyér vót, s abból még vacsoráztunk es amit reggel vettünk, abból az egy kenyérből, úgyhogy ott nincs olyan drágaság mint itt nálunk.
Osztán ha megszólalsz, már tudják, hogy nem vagy odavaló. A boltban szalámit kértem, már azt kérdözték, hová való vagyok, nem rosszindulattal, csak megkérdözték.
Jól telt, de azért már kívánkoztam haza, utolsó napokba éjjel állandóan itthon voltam álmomba, már vártam, hogy induljunk.


« vissza