Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Miért nem lehetett Jugoszlávia egységes?

Jugoszlávia egyáltalán nem volt az az egységes nemzeti állam, mint amilyennek azt a szerb politikai körök kezdettől fogva feltüntetni igyekeztek.

AZ S. H. S. ÁLLAM tudvalévően 1918. december 1-jén, az 1917. július 20-i korfui deklarációban közös megegyezéssel lefektetett elveknek megfelelően három délszláv néptörzs, vagyis a szerbek, horvátok és szlovének önkéntes egyesülése és teljes egyenjogúsága alapján alakult meg, s a délszláv néptörzs, vagyis a szerbek, horvátok és szlovének önkéntes egyesülése és teljes egyenjogúsága alapján alakult meg, s a délszláv királyságnak a békeszerződésben juttatott területek közül az önkéntes egyesülés szempontjából csak a Magyarországtól, Bulgáriától és Albániától elszakított területek képeztek kivételt, melyeket a nemzetiségi elv és a népek önrendelkezési jogának teljes kisemmizésével csatoltak az új délszláv államhoz. Vonatkozik ez a Muravidéken kívül főleg az ún. baranyai háromszöget is magába foglaló, és a szerbektől minden történelmi alap nélkül „Vojvodinának” nevezett dél-magyarországi területre, melynek Magyarországtól való elszakadását és Szerbiához való csatlakozását az 1918. november 25-én Újvidéken megtartott ún. „Nagy Nemzetgyűlés” mondta ki a tanácskozásból és határozathozatalból maradéktalanul kirekesztett, de e terület 1.350.429 főnyi népességének 55,9%-os abszolút többségét kitevő magyarság és németség megkérdezése nélkül és akarata ellenére.1

A korfui deklarációban foglalt egyöntetű, és a szerződő feleket egyaránt kötelező határozatnak a végrehajtás során, következésképpen az állam föderatív berendezésében kellett volna testet öltenie. A politikai célszerűség és az állami érdek ellenére azonban nem ez történt. Az 1920. november 28-án megválasztott alkotmányozó nemzetgyűlés, melyből az albánok és törökök kivételével a többi, a hivatalos szerb statisztika szerint is közel 2.100.000 főnyi nemzeti kisebbségeket teljesen kizárták, a Radic-párti horvát képviselők tüntető távollétében, valamint a horvát Nemzeti Klub és a szlovén klerikális Néppárt tagjainak tiltakozása ellenére 1921. június 28-án mindössze 13 főnyi egyszerű szótöbbséggel szavazta meg az ún. vidovdani alkotmányt, holott a korfui egyezmény 14. pontjának 3. bekezdése szerint az alkotmányozó nemzetgyűlésnek „az alkotmányt teljes egészében és számbelileg minősített többséggel”, a horvátok és szlovének majorizálása nélkül kellett volna megalkotnia.2

EZ A KORFUI MEGÁLLAPODÁS FELBORÍTÁSÁVAL LÉTESÍTETT ALKOTMÁNY az állam erősen központosított berendezését intézményesítette, mely a történelmileg kialakult országrészek és ezek széleskörű önkormányzatának eltörlésével valójában a nagy-szerb eszme diadalát és a szerbség hegemóniáját jelentette. Ez a szerb kormányzati módszerekkel megtoldott alkotmány tette aztán lehetővé a nemzeti kisebbségek elnyomását, a jogfosztáson, gazdasági kizsákmányoláson és erőszakos beolvasztáson alapuló kisebbségellenes politika állandósulását, és ez a szerződésileg vállalt kötelezettségek megszegésével, csalárd mesterkedésekkel rendkívüli anyagi kedvezmények árán megalkotott alkotmány következményeiben a horvát kérdés olyan nagyfokú kiéleződését és elfajulását idézte elő, mely további fejlemények során, egyre ismétlődő kormányválságok közepette, a horvátság vezére: Radic Stjepan és négy képviselőtársa ellen a Skupstina nyílt ülésén 1928. június 20-án elkövetett véres merényletben robbant ki, majd ennek folyományaként — miután a horvátok Sándor királynak az „amputációra”, vagyis a tisztán horvátok és szlovének lakta területek Jugoszláviából való kihasítására tett ajánlatát visszautasították — az 1929. január 6-i államcsínyhez: a diktatúra bevezetéséhez, a parlament feloszlatásához, a vidovdani alkotmány és az összes szabadságjogok eltörléséhez vezetett.

Ami ezután történt az S. H. S. királyság nevének a nemzeti egység kidomborítása céljából „Jugoszláviára” való átváltoztatása, az országnak 1929. október 3-án elrendelt új közigazgatási beosztása 9 bánságra és a belgrádi városi kerületre, az új alkotmány dekretálása 1931. szeptember 3-án, és ezzel kapcsolatban egy ál- és látszatparlamentarizmus bevezetése, az 1933. március 14-én szentesített és június 15-én életbe lépett községi, és az 1934 nyarán meghozott, de végre nem hajtott városi törvény, a helyi önkormányzatnak ez a valóságos paródiája — mindez csak félrendszabálynak és a belső ellentétek kiegyenlítésére merőben alkalmatlan kísérletnek bizonyult, s egy lépéssel sem vitte előbbre sem a kisebbségi kérdés igazságos és a kisebbségi szerződés betűjének és szellemének megfelelő megoldását, sem pedig a jugoszláv állam valóságos létkérdésének: a horvátokkal való kiegyezésnek az ügyét. A diktatúra és az ezt felváltó ál-alkotmányosság és látszatparlamentarizmus a szerb várakozások ellenére még csak szilárdabbra kovácsolta a horvátok egységét, és csak fokozta nemzeti ellenállásuk erejét. Hogy a horvát kérdés megoldatlanságának mérges kelevénye mennyire veszélyeztette a jugoszláv államtest épségét, azt az „Usztasa” mozgalomnak egy csak kisméretű és csupán figyelmeztető kísérletnek szánt fegyveres akciója (1933), a marseilles-i szörnyű király tragédia, a horvát területeken egyre ismétlődő véres összeütközések, valamint PÁL régenshercegnek és STOJADINOVIC miniszterelnöknek — aki, mellesleg megjegyezve, a szerb államférfiak közül elsőnek ismerte el a horvát kérdés létezését — Macekkel, a horvátság vezérével több ízben folytatott tárgyalások eredménytelensége mutatták meg ország-világnak.

CVETKOVIC MINISZTERELNÖKNEK SIKERÜLT UGYAN az 1939. augusztus 26-án, tehát a most dúló háború küszöbén megkötött szerb-horvát kiegyezéssel a horvát kérdést egyelőre nyugvópontra juttatni, de annak végleges megoldását ő sem tudta elérni. Mindenki tisztában volt azzal, hogy a hosszas tárgyalások után nagy nehezen nyélbe ütött megállapodás csak a fenyegető háborús veszély hatása alatt jött létre, s hogy ennélfogva mindkét félnél éppen az hiányzott, ami a megegyezés állandóságának biztosítéka lehetett volna: az őszinteség és az érdekek azonossága. A szerbek az egyezségben csupán egy, a kényszerhelyzet szülte modus vivendit láttak, melyet a veszedelem elmúltával, akár nyers erőszakkal is, megint hatálytalaníthatnak, a horvátok viszont nem titkolták, hogy ők a megoldást csak első állomásnak és biztató kezdetnek tekintik nemzeti céljaik megvalósításáért folytatott küzdelmükben.

A szerb-horvát kiegyezés azonban még más, felette kényes, és az állam központosított berendezését és a szerbség hegemóniáját mind erősebben veszélyeztető problémákat is vetett felszínre.

A horvátok által elért nem jelentéktelen sikereken felbuzdulva a szlovéneknek és a boszniai muzulmánoknak KULENOVIC DZAFER vezetése alatt álló túlnyomó többsége mind határozottabban az általuk lakott országrészek, tehát a Duna-bánság és Bosznia-Hercegovina területi autonómiáját követelték. De mozgolódni kezdtek a montenegróiak és már korábban az állandó mellőztetésük és nagymérvű kiszipolyoztatásuk miatt zúgolódó vajdasági szerbek is, akik Boskovic Dusan pancsovai szerb ügyvéd vezetése alatt „a Vojvodina a vojvodinaiaké” jelszóval szintén a területi autonómia mellett szálltak síkra.

Mindezek a mozgolódások lényegükben a korfui deklarációban lefektetett alapelvekhez való visszatérést jelentették, és az állam föderációs átalakítását célozták. A Jugoszláviává összetákolt történelmi országrészek nem egyszerű és a belgrádi önkénynek védtelenül kiszolgáltatott tartományok, hanem saját külön életüket élő társországok akartak lenni, ami a szerb részről váltig hangoztatott és erőszakolt „nemzeti egység” végleges felszámolását jelentette.

Hogy egyébként is mennyire nem volt egységes nemzeti állam Jugoszlávia, azt szembetűnően bizonyítják a jugoszláv népszámlálások adatai és az egyes népcsoportoknak még ezekből a gondosan megfésült számadatokból is kibontakozó erőviszonyai. (1. táblázat)

Hogy a váltig hangoztatott „nemzeti egység” valójában csak fikció volt, azt nemcsak az ország lakosságának nemzetiségi megoszlása mutatja, hanem az alább közölt felekezeti megoszlása is. Ennek az utóbbinak azért van különösebb jelentősége, mert a pravoszláv szerbek a muzulmánok hozzájuk szító részével együtt a bizánci szellemet és a bizánci politikai módszereket képviselik, míg ezzel szemben a római katolikus horvátok és szlovének, valamint a magyar és német kisebbség is a nyugati kultúrkörhöz tartoznak.3

A kettő közötti éles ellentét 1938-ban a konkordátum körüli heves parlamenti és társadalmi harcokban robbant ki, melyek a szerb pravoszláv egyház hajlíthatatlan ellenállása folytán tudvalévőén a Stojadinovic-kormány teljes vereségével és a konkordátum-javaslat végleges elejtésével végződtek.

Ettől eltekintve, a népesség felekezeti megoszlását feltüntető táblázatra még azért is szükség van, mert csak ennek az alapján lehet a nemzetiségi megoszlásra vonatkozó adatokat a tényleges állapotot legalább megközelítő pontossággal helyesbíteni.

Rendkívül jellemző a jugoszláv statisztikai hivatal eljárására, hogy az 1921. évi népszámlálásról közzétett kimutatásban a szerbeket és horvátokat nem külön-külön, hanem nyilvánvalóan a két néptörzs szerb részről erőltetett nemzeti egységének kihangsúlyozása céljából együttesen tünteti fel, úgyhogy a horvátok számát Winkler W. Statistisches Jahrbuch der europäischen Nationalitaten (Wien, 1931; 216-217. 1.) c. könyve alapján kellett tartományonként megállapítani.

Ugyanezt a különös módszert alkalmazták az 1931. évi népösszeírásnál is, melynek részletes adatait hivatalosan az összeomlásig, tehát tíz évvel a népszámlálás után sem adták ki, s ezért az 1931. évi népszámlálásra vonatkozólag csak azokat az adatokat tudtuk felhasználni, melyeket Radovijevic T., belgrádi egyetemi tanár a belgrádi statisztikai hivatalnál szerzett be, és Hány jugoszláv él a világon? címmel a Politika belgrádi napilap 1933. május 16-i számában tett közzé. Az 1931. évi összeállításnak az a meglepő újítása, hogy a szlovéneket is közös rovatban mutatja ki a szerbekkel és horvátokkal együtt, úgy hogy a szerbek és külön a horvátok számát a 2. táblázatban felsorolt hivatalos felekezeti adatok, a szlovének számát pedig az 1921. évi népszámlálás eredménye és az időközi valószínű természetes szaporodás alapján lehetett csak legalább hozzávetőlegesen megállapítani.

HA MÁR MOST A GÖRÖG KELETI VALLÁSÚAKNAK az 1931. évi hivatalosan kimutatott 6.785.501 főnyi létszámából levonjuk a szerb statisztika által minden történelmi és etnográfiai alap nélkül önkényesen és célzatosan a szerbekhez hozzászámított 759.282 főnyi görögkeleti macedo-bolgárokat, mint beigazolhatóan bolgár érzelmű öntudatos nemzeti kisebbséget,4 továbbá az albánok közül a görög keleti vallásúakat (kb. 150.000), az oláhok számából a legkevesebb 125.000-re tehető görög keleti oláhokat, végül az 1. táblázatban külön kimutatott 6.173 bolgárt és a 3.278 görögöt, vagyis összesen legalább 1.043.733 nyilvánvalóan görögkeleti vallású, de semmi esetre sem szerb nemzetiségű jugoszláviai honost, akkor a szerbség lélekszáma az 1931. évi népszámlálás helyesbített eredményeként csupán 5.741.768 volt, ami az akkori összlakosságnak csak 41.21%-a, a kimutatásban szereplő 47.71% helyett! Ha pedig elfogadjuk a horvát statisztikusoknak azt a tételét és érvét, hogy a boszniai muzulmánok közül azok, akik a régi horvát ikava nyelvjárást, vagyis ugyanazt a horvát nyelvet beszélik, mint Dalmácia és Szlavónia horvátjai, s akiknek számát a horvát statisztika az 1931. évi népszámlálás alapján 713.539 főre teszi, származásra, nyelvre, szokásra és erős nemzeti érzésre nézve igazi horvátoknak tekintendők, akkor a horvátok lélekszáma 1931-ben 3.952.801 volt az I. táblázatban feltüntetett 3.239.262 (23,25%) főnyi létszám helyett.

A szerbség 41.21%-os számarányával szemben a horvátság lélekszáma tehát az összlakosságnak legalább 28,37%-a volt, ami már egymagában is elegendő bizonyítéka a horvát nemzeti törekvések jogosultságának, de egyúttal érthetővé teszi ennek a mozgalomnak elemi átütő erejét is, mely az első igazán komoly teherpróbánál aztán Jugoszlávia katonai összeomlásakor, 1941. április 10-én, az önálló és független Horvátországot eredményezte.

A SZÁMBELI ERŐTÉNYEZÓ ÉS EGYÉB NYOMÓS ÉRVEK és jogcímek mellett azonban döntő súllyal esik latba a horvát kérdés elbírálásánál az az államjogi helyzet is, mely a horvát nemzetnek KÁLMÁN magyar királlyal 1102-ben megkötött szerződése óta kisebb-nagyobb változtatásokkal 1918 novemberéig fennállott, s amelynek legutolsó törvényes és államjogi szabályozását az 1868-i magyar és az 1868. évi I. horvát törvénycikk statuálja. Hogy milyen széleskörű önkormányzatot biztosított ez a magyar-horvát kiegyezési törvény a volt Horvát-Szlavónországnak, mint a magyar korona társországának, s hogy azt a szerb-horvát viszálykodás idején mennyire értékelték, azt a többi közt a Skupstinában 1937 elején a horvát kérdésről elhangzott egyes beszédekből és néhány erre vonatkozó sajtóközleményből is meg lehet állapítani.

Horvátországnak a magyar uralom alatti helyzetét a szenátus 1937. március 19-i ülésén Superina volt miniszter ismertette, cáfolatául annak a szerb nacionalisták által hangoztatott hamis állításnak, hogy Horvátország a magyar uralom idején a teljes jogtalanság állapotában lett volna. „A magyar-horvát 1868. évi kiegyezés alapján — mondta Superina — Horvátországot mint külön politikai nemzetet ismerték el, melynek saját külön területe és bizonyos ügyekben saját törvényhozása és saját kormánya volt. Ami pedig Dalmáciát illeti, Magyarország arra kötelezte magát, hogy mindent el fog követni ennek a tengermelléki tartománynak Horvátországhoz való csatolása érdekében. Horvátországnak a kezében volt a törvényhozási és végrehajtói hatalom a belügyek, az igazságügy, a közoktatásügy, az építésügy, a földmívelésügy, a szociális politika és az egészségügy, valamint a testnevelésügy és a jelenlegi erdészeti és bányaügyi tárca egy részének a terén. A kereskedelem és az iparügy terén is végrehajtó hatalma volt Horvátországnak. Mindez azt jelenti, hogy Horvátország nyolc jelenlegi minisztériumunknak megfelelő tárcát tartott a kezében a törvényhozási és a végrehajtó hatalom szempontjából, míg egy minisztériumi ügykörben csupán a végrehajtó hatalmat gyakorolta. Mindezeket az ügyeket az országos kormány intézte, melynek élén a bán állt négy osztályfőnökkel, akik valamennyien miniszteri hatáskört töltöttek be, míg a bán valójában a horvát kormány miniszterelnöke volt.”

A horvát miniszter összekötő volt az országos kormány és a korona között. A horvátok a közös horvát és magyar ügyekre azokon a képviselőkön keresztül gyakoroltak befolyást, akiket a horvát Sabor küldött a közös magyar-horvát képviselőházba, az egész Monarchia közös ügyei pedig a delegáció ellenőrzése alatt álltak, melynek az alkotmány értelmében egy bizonyos számú horvát tagja is volt. És még ezzel az állapottal sem voltunk sohasem teljesen megelégedve...!”

Ebből a történelmi ismertetésből következik, hogy a szerb királyság államférfiai és politikusai nem tartották meg azokat a kötelezettségeket, melyeket a horvátokkal szemben vállaltak, s hogy olyan alkotmánytörvényt hoztak, amely megsemmisíti a horvát nemzet politikai és nemzeti individualitását s hogy a horvátok elveszítették mindazt, amivel az összeomlott habsburgi Monarchiában rendelkeztek... A horvátok az egyesüléskor mint idealisták jártak el, sőt még mint altruisták is, abban a meggyőződésben, hogy a szerbiai államférfiak nem fogják a nemzeti egység eszméjét a saját hegemóniájuk céljára felhasználni, megfosztván a horvát nemzetet mindattól, amije államjogi szempontból a monarchia keretében volt és amit hosszas küzdelmekben századokon át megőrzött.

Egyes nagyszerb képviselők és szenátorok fejtegetéseivel szemben, amelyek szerint „Jugoszlávia voltaképpen nem egyéb, mint a szerb királyság folytatása, illetőleg ennek kibővítése s hogy a horvát kérdés már a szaloniki front áttörésekor intéződött el véglegesen és a szerb hódítás jegyében,” a szerb Adam Pribicevic, az 1936-ban emigrációban elhunyt PRIBICEVIC SZVETOZÁR fivére és a független demokrata párt elnöke a belgrádi Pravda 1937. február 21-i számában kimutatta, hogy Horvát-Szlavónország nemcsak a polgári közigazgatás terén rendelkezett csorbítatlan önállósággal, hanem ezenfelül megvolt a maga külön honvédsége, csendőrsége és rendőrsége is horvát szolgálati nyelvvel és horvát vezényszóval, sőt megvolt a maga külön zászlója és külön ősi címere is.

A zágrábi Hroatski Dnevnik 1937. február 25-i száma külön cikket szentelt Pribicevic találó válaszának, s ezt azzal egészítette ki, hogy 1918. december elseje előtt, tehát a magyar uralom alatt külön horvát állampolgárság is volt. Aztán pedig így folytatta: „A horvátok nem mondtak le semmiről és nem áldoztak fel semmit, hanem amijük volt, azt mind erőszakkal rabolták el tőlük... De a rablás mindig rablás marad. Az elrablott javakhoz való jog sohasem évül el, különösen nem egy olyan népnek a joga, amely senkiben nem tesz kárt, hanem csak meg akarja őrizni a magáét és küzd azért, ami őt megilleti.”

Valóban, ha a horvátok összehasonlították a „Sporazum” előtti helyzetüket a jugoszláv királyságban a kettős Monarchia alatti államjogi helyzetükkel, akkor teljes joggal hivatkozhattak a horvát parasztpárt által 1921. február 11-én Sándor akkori régens herceghez intézett feliratban olvasható következő megállapításra: „1918. december 1-jétől fogva az egész horvát nép, vagyis a horvát parasztság kivétel nélkül és a horvát értelmiség nagy többsége nemcsak „felszabadítottnak” nem érzi magát, hanem ellenkezőleg: olyan mértékben elnyomottnak, mint még soha egész történelme folyamán... A történelem nem ismer példát arra, hogy egy nép valaha is megkísérelte volna, hogy egy másik fajrokon népnek ezeréves állami és nemzeti egyéniségét a testvériség és a felszabadítás nevében fegyveres erővel és botozással megsemmisítse.”

A HÁROM DÉLSZLÁV néptörzsnek a z „integrális jugoszlavizmus”-ban maradéktalanul „egységes nemzetté” való egybeforrasztását azonban nemcsak a horvátok ellenezték, hanem — bár nem olyan öntudatosan és kevésbé határozottan — a szlovének is, akik a saját javukra, igazi kalmár szellemben, minden helyzettel meg tudtak alkudni, és akiknek a legtekintélyesebb politikai, kulturális és gazdasági vezére 1940 végén bekövetkezett haláláig KOROSEC volt, a borravaló-politikának még balkáni viszonylatban is elsőrangú mestere. A szlovének majdnem kivétel nélkül római katolikus vallásúak és egész múltjuknál fogva szintén a nyugati kultúrkörhöz tartoznak. Ez a két adottság, valamint az a körülmény, is hogy a Dráva-bánság, vagyis a szlovénlakta tartomány az ország északnyugati csücskében feküdt, a horvátok, olaszok és osztrák-németek közé beékelődve és a szerbséggel minden térbeli összefüggés nélkül, a szlovén kérdést a horvát probléma függvényévé tette. Ameddig Belgrád meg tudta akadályozni a horvátok közjogi programjának: az állam föderatív vagy konföderációs alapon való átszervezésére irányuló követelésének a megvalósítását, addig a szlovének sem mertek nyíltan szembefordulni az érvényben lévő és voltaképpen a szerbség hegemóniáját jelentő centralista rendszerrel. Mihelyt azonban a horvát nemzeti küzdelem az 1939. augusztus 26-i szerb-horvát kiegyezés kivívásával első számottevő sikerét aratta, a szlovéneknek szükségszerűleg a horvátokkal kellett tartaniok és velük az állam berendezésének a kérdésében is egyező álláspontra helyezkedniök.

Hogy ebbeli törekvéseiket és követeléseiket csak józan önmérséklettel és az erőviszonyok gondos számbavételével hangoztatták, azt kizárólag az időközben kirobbant háborúra való tekintettel tették, úgy érezvén, hogy az országnak az Anschluss óta már amúgy is igen nehéz külpolitikai helyzetét nem szabad belpolitikai viszálykodásokkal még súlyosbítani.

Ugyanígy gondolkodtak és jártak el a boszniai muzulmánok is, akik a mostanában, 1941. november 10-én, az önálló és független Horvátország helyettes miniszterelnökévé kinevezett Kulenovic Dzafer volt jugoszláv erdő- és bányaügyi miniszter vezetése alatt egy külön önkormányzattal rendelkező közigazgatási egységet, vagyis ugyanolyan jogokat követeltek, mint amilyeneket a szerb-horvát kiegyezés a Dalmáciát is magába foglaló Horvát Bánságnak biztosított. Az önálló boszniai bánságnak a felállítása egyébként az ottani muzulmánok és horvátok, tehát Bosznia lakossága többségének, valamint a Horvát Bánság illetékes tényezőinek elképzelése szerint csak bevezetése és előkészítése lett volna a két bánságnak alkalmas időpontban végrehajtandó egyesítésének, olyanformán azonban, hogy Boszniának túlnyomóan szerblakta területei a felállítandó nagy szerb bánsághoz kerültek volna.

Ez, a történelmi országrészekben mind nagyobb erővel jelentkező autonomista mozgolódás, mely a bizonyos területi változtatásokkal Zeta bánsággá alakított Montenegróban is visszhangra talált, és melyben még a délvidéki magyarság NAGY IVÁN vezette tábora is részt vett, végeredményben az ország föderalisztikus berendezését célozta, amelyben aztán az államot alkotó három délszláv nép: a szerb, a horvát és a szlovén az állami egység keretében a maga külön nemzeti és népi életét élhette volna.

Nagyon valószínű, sőt bizonyos, hogy ez az autonomista mozgalom a természetes fejlődés vonalán haladva előbb-utóbb a macedo-bolgár és az albán népcsoport területére is átcsapott volna, ahol a legnagyobb erőszakkal folyt ennek az Európa szemétől távol eső két népnek politikai, kulturális és gazdasági elnyomása és ezzel párhuzamosan azok elnemzetietlenítése is.

A jugoszláv eszmén alapuló és szerb részről nem is titkolt hatalmi célok érdekében erőltetett „nemzeti egység” tehát merő fikciónak bizonyult. A jugoszláv eszme megbukott, mert amint azt Suflay Milán megállapította: „a jugoszláv eszmének nincs és nem is volt dinamikája”, majd horvát vonatkozásban még ezt fűzte hozzá: „Ez az eszme jelentéktelenné vált a hatalmas horvát nemzeti eszmével szemben. Horvátországban a jugoszláv eszme csak egy vékonyka hártya, mely alatt a horvát nemzeti vulkán forrong”. (L. Pavelic Ante: Aus dem Kampfe um den selbstandigen Staat Kroatien, Wien, 1931; 59.1)

AZ „EGYSÉGES NEMZET”-RŐL SZÓLÓ SZERB TÉTEL irrealitásának egy további bizonyítéka végül az a megdönthetetlen tény is, hogy Jugoszláviában tíznél több kisebbség élt (a helyesbített statisztika szerint) a három milliót megközelítő lélekszámmal, ami az összlakosság 19-20%-át tette. Ha ezekből leszámítjuk a kellő nemzeti öntudatosság híján vagy egyéb okok miatt még meg nem szervezkedett népcsoportokat, mint pl. az 1931. évi népszámlálásról megjelent kimutatásokban az „egyéb” rovatban elbújtatott kb. 150.000 főnyi török kisebbséget, vagy a számbelileg jelentéktelen és törzsnépüktől, illetve anyaországuktól messzire elszakadt és csak szórványokban élő kisebbségeket, mint pl. a kb. 60-70.000 főnyi tót és kb. 15.000 főnyi rutén népcsoportot, vagy az alig 9.000 főnyi, de egyébként kiváltságos helyzetben levő olaszokat és a csupán 3.278 főnyi görög szórványt, maradt öt olyan, számra is jelentékeny nemzeti kisebbség, melyek még az 1931. évi hivatalos és a nemzetiségek lélekszámát mesterségesen apasztó népösszeírás szerint is 2.333.745 főnyi tömegükkel az összlakosság 16,8%-át tették és melyeket mint öntudatos népcsoportokat semmiképp sem lehetett az „egységes jugoszláv nemzet” fogalma alá vonni.

A jelentéktelen kisebbségi népcsoportoktól eltekintve az öt számottevő nemzeti kisebbség tömegei a végeken és a Duna- és Száva-bánsági németség, valamint a Morva- és Vardar-bánsági oláhság kivételével törzsnépük nemzeti államának határa mentén vagy ennek közelében laktak. Az öt nemzeti kisebbség települési területének ez a periférikus és ennélfogva nem veszélytelen fekvése a dolgok természetes rendje szerint, de az állami érdek szempontjából is azt követelte volna, hogy Jugoszlávia a kisebbségvédelmi szerződésekben vállalt kötelezettségeinek hiánytalan teljesítésével a kisebbségeknek intézményesen és gyakorlatilag is biztosítsa a kisebbségi jogaik háborítatlan élvezetét. Kétséget nem szenved, hogy ez a józan és okos politika a súrlódási felületek csökkentésével nagy mértékben előmozdíthatta volna az ország belső rendjének konszolidálódását és biztosíthatta volna az erőszakkal elszakított kisebbségek részéről a hódító állam iránti lojalitást. Ehelyett azonban a nagyszerb imperializmus bűvkörében mozgó belgrádi politika csak a centrifugális erőket gyarapította a nemzetközi szerződés biztosította kisebbségi jogok állandó megnyirbálásával, sőt sok vonatkozásban teljes megvonásával.

Az SHS állam alapítása, vagyis 1918. december elseje óta egészen Jugoszlávia 1941. április havában bekövetkezett katonai vereségéig, az ezt nyomon követő felbomlásig eltelt 22 1/2 esztendő nem hozta meg tehát az állami közösség fennmaradását biztosító nyugalmi állapotot és a lelki egységből fakadó együttműködési készséget sem az államalkotó három délszláv nép egymáshoz való viszonyában, sem pedig a nemzeti kisebbségek arcvonalán. A kezdetben már megvalósultnak vélt „nemzeti egység” csődje, mely SIMOVIC tábornok és társainak március 27-i államcsínye által kirobbantott háború negyedik napján, április 10-én már Horvátország kiválásához és önállósulásához, majd július 12-én a cetinjei alkotmányozó nemzetgyűlésen Montenegró elszakadásához vezetett, főleg azért következett be, mert a hatalom szerb birtokosai nem érték be a primus inter pares szerepével, hanem minden áron kiváltságos haszonélvezői és vámszedői akartak lenni a jugoszláv politikai és gazdasági életnek és kedvezményezettjei a kulturális fejlődésnek. A „nemzeti egységet”, mely voltaképpen még csak cél lehetett, élő valóságként akarták rátukmálni a többi népekre, és elbizakodottságukban túltették magukat azon a józan és bölcs irányelven, melyet az 1905. évi fiumei rezolúcióról nálunk is jól ismert Supilo Frana 1917. július 22-én JOVANOVIC JOCA londoni szerb követhez intézett levelében állított fel a három testvérnépnek egy egységes nemzetté összeforrása kérdésében. „Ellene vagyok — írja Supilo — minden korai nivellálásnak, mely még nagyobb nemzeteknél sem hozta meg a remélt eredményt. Ezt a nivellálást bízzuk az időre és a jövő nemzedékekre... íme ez a váza az én elgondolásomnak a mi államunk megszervezéséről, mely meggyőződésem szerint ki fogja elégíteni a mi különböző nevű, vallású, hagyományú és gondolkozású egész népünk nagy többségét.”

Ezt a komoly figyelmeztetést és bölcs tanácsot Belgrád azonban éppúgy semmibe vette, mint Macek intő szavát, melyet 1938 tavaszán a Revue de Parisban intézett a belgrádi hatalmasokhoz és az ország népeihez: „Mi a szerbek, horvátok és szlovének föderációját akarjuk a horvát nemzet részére külön kormánnyal... Ha nem adnak nekünk elégtételt, akkor az elszakadásra irányuló törekvések nagy európai válság esetén az állam széthullását fogják előidézni.”

Macek jóslata a belgrádi puccs jóvoltából hamar és alaposan beteljesedett...


(A Magyar Szemle 1941. decemberi számából.)



Jegyzetek:

 

1 Jojkic Vladan: Nacionalizacija Backe i Banata (A Bácska és Bánát nacionalizálása), Novisad (Újvidék) 1931; 47.1. Spomenica oslobodjenje Vojvodine 1918. (Emlékkönyv a Vojvodina felszabadításáról), Novisad (Újvidék) 1929, 160-61. 1. Pekic Petar: Povijest Hrvata u Vojvodini. (A horvátok története a Vojvodinában). Zagreb, 1930; 229. 1.

2 Fredo Sisic: Dokumenti o postanku kraljevine Srba, Hrvata i Slovenaca (Okmányok a szerbek, horvátok, szlovének királyságának keletkezéséről) 1914-1919. Zagreb, 1930; 99. 1.

3 Idézet az 1931. február 18-án Zágrábban szerb bérencektől nyílt utcán meggyilkolt kiváló horvát tudós és egyetemi tanár, Suflaj Milan védőbeszédéből (1921. június): „a horvát nemzet a római-nyugati retortán ment át, a szerb nép viszont a bizánci-török retortán”.

4 A macedo-bolgárok számát a szerb statisztikai hivatal egyáltalán nem adja meg. Egész Jugoszláviában 1931-ben mindössze csak 6.173 lelket vett fel bolgár nemzetiségűnek. A macedo-bolgárok tényleges számát Winkler W. idézett könyve és a kisebbségek kongresszusi közössége kiadásában 1931-ben megjelent Die Nationalitaten in den Staaten Europas című könyv (Wien-Leipzig) alapján (372.1.) adjuk meg.



« vissza