Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Megőrizhetjük-e a család értékét?

A CSALÁDOK létszámát, összetételét, élettartamát, felbomlását a társadalom sokféleképpen szabályozza: a hagyományok íratlan szabályai mellett vallási normatívák, állami törvények, jogszabályok, és helyi szinten a „kötelező érvényű” népszokások által. Az ezekhez való igazodás formál ki olyan társadalmi értékeket és normákat, amelyek meghatározzák a családi élettel kapcsolatos magatartásunkat. Azonban az értékek és normák nem mindig simulnak rá a hivatalos törvényekre és szabályokra; olykor éppenséggel szembe is kerülhetnek azokkal.

A modern társadalmakban a családdal, családi élettel kapcsolatos normák két fő összetevőn alapulnak:

1. a család — alapvető funkciójából adódóan — az emberi élet legintimebb szférája, amely az egészséges élethez nélkülözhetetlen érzelmi biztonságot, az emberi kapcsolatok teljességét, a gyermekvállalással pedig a jövőre irányultság belső kötelezettségét adja tagjainak;

2. ezt az intim világot a környezet és a társadalom szigorúan ellenőrzi: magánéletünk maximálisan a nyilvánosság előtt zajlik. A család így annak is eszköze, hogy az emberek jó képet mutathassanak fel magukról; igazolhassák, hogy a törvényeknek és az erkölcsi normáknak megfelelően élnek. A külvilág — mindenekelőtt a sokféle közösségi intézmény: az egyház, az iskola, a tömegkommunikáció, a művészetek — különböző viselkedési mintákat nyújt, amelyek visszaigazolják, mennyire felelnek meg az emberek a családi élettel kapcsolatos igényeknek.

E kettősség határozza meg a családról alkotott képet. Mai kultúránkban az életmód változása, „modernizációjának” felgyorsulása nem marad hatás nélkül a házasságkötési szokásokra, a család funkcióira, a szülői szerepekre és a gyermeknevelés eszközeire, módszereire sem. Ennek következménye, hogy — bár a „szülők gyermekekkel” összetételű család dominál változatlanul -— az utóbbi évtizedekben egyre inkább számolni kell a másfajta családi formációk súlyának megnövekedésével is. Leginkább talán az ún. egyszülős családokéval. De a házasságkötés nélküli, élettársi kapcsolatok száma is megnőtt, továbbá az ún. mostoha családoké is (amelyekben a szülők korábbi kapcsolataiból származó nem édes- és gyakran nem is féltestvérek nevelkednek együtt). Sajátos formáció a gyermektelenséget preferáló párkapcsolat. A „kollektív család” vagy „kommuna” nálunk nem honosodott meg.

A házasodási kedv lanyhulása (úgy az első, mint az újraházasodás terén), a magas válási arányszám, az élettársi kapcsolat egyre gyakoribb a fejlett országokban — nem kivétel ez alól Magyarország sem —, és kedvezőtlenül hat a termékenységre. Nem csoda tehát, hogy a demográfusokat egyre inkább érdekli: vajon e folyamatok tartós, visszafordíthatatlan változásokat okoznak-e a társadalom érték- és normarendszerében, vagy sem? Annál is fontosabb, hogy tiszta képünk legyen e folyamatokról, mert kívánatos, hogy a család- politikai elvek és célok összhangban legyenek a közgondolkodás normáival, ugyanakkor tudjanak olyan prioritásokat biztosítani, amelyektől a népesedési helyzet romlásának megállása, sőt akár javulása remélhető.

 

HOGYAN VÉLEKEDNEK AZ EMBEREK A CSALÁDRÓL?

 

KÖZVÉLEMÉNYKUTATÁSOKBAN erre a kérdésre: „Mi kell ahhoz, hogy az ember elégedettnek mondhassa magát?” a legtöbb válaszoló kiemeli a jó családi életet, mint második legfontosabbat (az anyagiak után) az elégedettséghez szükséges dolgok rangsorában. A család megfelelő voltát szinte minden ember annak érzelmi biztonságot nyújtó funkciójával azonosítja, ilyen jelzőket használva: szeretetteljes, megértő, harmonikus, boldog, egymást segítő stb. De igen hangsúlyos a vélemények között az ún. normális család képe is: sokak számára az jelent elégedettséget, jó közérzetet, ha a családi élet úgymond rendezett, rendes, normális: megfelel a külső elvárásoknak. Tehát a közgondolkodás szerint az ember magánélete akkor működik jól, ha kifelé mutatott képe kiállja a társadalmi megítélés próbáját.

Az elmúlt években végzett, népesedési témájú közvéleménykutatásaink azonban jól jelzik a bevezetőben említett folyamatokat is. Ez érthető: minél több elvált, élettársi kapcsolatban élő van az emberek közvetlen környezetében, rokonságában, annál nagyobb megértést mutatnak a hagyományostól eltérő életformák iránt — és fordítva: a hagyományostól eltérő életvezetés választását egyre kevésbé korlátozza a környezet elítélő véleményétől való félelem.

Természetesen mindez csak általánosságban mondható el. Ma is vannak, akik igen erősen kötődnek a hagyományos családi életformához, és a házasságot „egy életre szólónak”, az élettársi kapcsolatot „erkölcsileg nem elfogadhatónak” tartják. Érthető módon ez ma inkább az idősebb korosztályok, illetve a vallásos emberek véleménye.

Van, amikor a nézetek mögött előítéleteket, ellenségességet kell sejtenünk. Meglehetősen markáns nézet például az, hogy „a gyermeküket egyedül nevelő szülőket jobban támogatja az állam, mint az úgynevezett normális családokat”. Említhetném a három-négy gyermeknél többet vállaló szülőkre vonatkozó vélekedést is, amely szerint ezek a szülők „tudatlanok, felelőtlenek, mások terhére, a szociálpolitikai kedvezmények miatt vállalkoznak csak ennyi gyermekre”. Ilyen nézeteket sokszor éppen olyanok hangoztatnak, akik maguk is azon erőlködnek, hogy a peremre szorulást a lehetőségek szerint elkerüljék.

VAN AZONBAN EGY OLYAN TERÜLET, amelyen a közvélemény — legalábbis ma még — nemigen fogad el más alternatívát: túlnyomó többsége egyetért azzal, hogy a gyermek szempontjából mindenképpen jó, ha családban nevelkedik, együtt mindkét szülőjével. Amíg például abban a kérdésben, hogy „ha már felmerült a válás gondolata, jobb nem várni vele”, a vélemények fele-fele arányban oszlanak meg, addig közel 80% nézete, tapasztalata szerint okoz súlyos lelki törést a gyermekeknek, ha szüleik elválnak. Az élettársi kapcsolatok megítélését illetően a közvélemény inkább megértő, elnéző, ám a túlnyomó többség kívánatosnak tartja, ha az élettársak gyermeket vállalván, legalább a szülés időpontjára házasságot kötnek. Egyszóval: Magyarországon a lakosság család- és házasságcentrikus. Ez értelemszerűen magában foglalja azt is, hogy a közgondolkodásban a gyermeknek megkülönböztetett szerepe van.

A gyermek „értéke” sokat változott a történelem folyamán. A család funkcióinak változásaival fokozatosan megszűnt korán jövedelmező munkaerőforrás lenni, és növekedett, majd dominánssá vált mint örömforrás, mint a családi harmónia és a szülők önmegvalósításának beteljesítője. A szakképzettség megszerzéséhez szükséges tanulási idő meghosszabbodása a gyermeki státus időtartamát is kitolta, az eltartás, a taníttatás árával növelve a gyermek értékét. A szülői státusnak presztízsfunkciója is van: a szülői tekintély gyakorlásának pozitív élménye és a ma is élő hagyományos felfogás, amely szerint az „igazi” felnőtté válás a családalapítással, a gyermekszüléssel veszi kezdetét. Az idősödő szülők önbecsülését pedig növeli, ha gyermekeik hosszú ideig igénylik, hogy segítsék őket akár anyagilag, akár a háztartásban, az unokák gondozásában.

Ugyanakkor „gyermekcentrikusságon” hazánkban — és a többi fejlett országban is — már hosszabb ideje a családonként egy- kettőnél nem több gyermeket kell érteni, mint kívánatos normát. Biztató azonban egyfelől, hogy nálunk a gyermektelenség eszményét ~ legalábbis ma még — gyakorlatilag elvetik az emberek, és másfelől, hogy a felmérések szerint meghaladja az 50%-ot azok aránya, akik nagyon jónak vagy legalább jónak érzik azt, ha a családban három gyermek nevelkedik. Négy vagy annál több gyermek vállalásáról viszont a többség negatívan vélekedik.

Vázlatosan ezek tehát a közgondolkodás azon jellemzői, amelyekre a családpolitika elveinek és gyakorlatának kialakítása során építkezni lehet.

 

FELADATA-E A CSALÁDPOLITIKÁNAK A KÖZGONDOLKODÁS BEFOLYÁSOLÁSA?

 

A JELENLEGI SZERÉNY GAZDASÁGI LEHETŐSÉGEK is hozzájárulnak ahhoz, hogy a mai családpolitikai törekvések szinte kizárólag a gyermeknevelés anyagi terheinek csökkentésére koncentrálnak, s így „célközönségük” leginkább a szociális támogatásra szoruló család. A családpolitika programját azonban tágabban kellene megfogalmazni, mivel az minden családot, de a potenciális szülőket és a párkapcsolatra készülő fiatalokat is érinti. Kutatási tapasztalataink szerint pedig a családok — szociális helyzetüktől függetlenül — számtalan olyan problémával küszködnek, amely életüket bizonytalanná, könnyen megingathatóvá, konfliktusokkal telítetté teszi. Hiányos a családi életre való felkészítés, nincs kitől segítséget kérni a konfliktusok megoldásához, a környező világ nem eléggé gyermekbarát: „joggal” gondolhatják hát sokan: kevesebb a bajuk, ha nem kötnek házasságot, ha egy, legfeljebb két gyerekük van, ha konfliktusaikat válással oldják meg; talán a társadalom is „jó néven veszi”, ha egyéni problémáikkal nem teszik próbára tűrőképességét.

Semmiképpen sem jó azonban a családok, házaspárok „direkt módon történő” rábeszélése, vagy döntéseik szabályozása, korlátozása. Az ilyen törekvések diszfunkcionálisak, amint ezt a közelmúlt történelmi példái is bizonyítják. Közvéleménykutatásaink szerint akár házasságkötésről, akár gyermekvállalásról, akár terhességmegszakításról, akár válásról van szó, szinte minden ember visszautasítja, hogy e szférába kívülről beavatkozzanak: ezek magánügyek.

Olyan értékek hangsúlyozására kellene törekedni, amelyek megmutatják: az egészséges életvezetéshez, a gyermekek megfelelő szocializációjához elengedhetetlenül hozzátartozik a kiegyensúlyozott, hosszú távon is távon is biztonságosan funkcionáló családi közösség, s ennek érdekében a társadalom is hajlandó áldozatot hozni. Az utóbbi időben, a hazánk népesedési helyzetéről folyó szakmai és közéleti vitákban, elemzésekben mind gyakrabban merül fel az igény: létrehozni valaminő koordinációs tanácsot vagy szervezetet, amely folyamatosan vizsgálja, elemzi a gazdaságpolitikai döntések és történések lehetséges népesedési hatásait. E szervezet feladata lenne olyan kezdeményezéseket tenni, amelyek következtében a társadalmi döntések családbarát jelleget kapnak; deklarálják, hogy a család, a gyermeknevelés biztonsága — az anyagi feltételeken túlmenően – az egész társadalom érdeke. Mik lehetnének ezek a javaslatok? A teljesség igénye nélkül említeném a következő példákat:

a) A fiatalok felkészítése a családi életre

TÖBB, AZ ELMÚLT ÉVEKBEN VÉGZETT közvéleménykutatás szerint a lakosság körében folyamatosan növekedett azok aránya, akik ezt rossznak, hiányát pedig gyakori válási oknak tekintik. A nők — érthető módon — szükségesebbnek tartják, mint a férfiak. Fontosságát leginkább a magasabban iskolázottak hangsúlyozták; valószínű, hogy éppen a ma középkorú vagy idősebb diplomások azok, akik fiatalságuk alatt — részben a továbbtanulás miatt — kevés időt fordíthattak a családi élettel kapcsolatos ismeretek megszerzésére, s így gyermekeiknek is kevésbé tudtak megfelelő mintát adni.

A családi életre felkészítés tematikája az elképzelt igények alapján eléggé széles. A családtervezésen és a szexuális felvilágosításon kívül a legtöbb ember idetartozónak érzi a házasfelek egymás közötti nézeteltéréseinek kezelésére vonatkozó tudnivalókat, s nem utolsósorban az úgynevezett háztartási ismereteket is: a háztartásvezetés, a főzés, a pénzbeosztás, a gyermeknevelés, a betegápolás „tudományát”, amelyeknek nem kellő ismerete a mai nehéz gazdasági helyzetben nagy anyagi veszteségeket okoz a családok mindennapi életében. Valamikor, a nők tömeges munkába állításának kezdetén, a női egyenjogúság túlhangsúlyozása mellett hivatalosan deklarálták, hogy e tennivalókat egytől egyig az állami szolgáltatás látja majd el, szimbolikusan alacsony térítés fejében. Polgári csökevénynek tűnt föl az az igény, hogy oktatni kellene a háztartási ismereteket. Ma, amikor a nők — akár dolgoznak, akár nem — gyakorlatilag visszakényszerülnek a fakanálhoz, érthető, ha a közvélemény egyre szükségesebbnek, a családi élet egyik alapfeltételének érzi azokat.

Számottevő azoknak az aránya — a felnőtt lakosság egynegyede gondolta így már néhány évvel ezelőtt is —, akik szerint a családi életre való felkészítésnek össztársadalmi feladattá kellene válnia, akár kormányszintű programok részévé is, amelyben társadalmi szervezetek, orvosok, pszichológusok és a média is részt veszek. A megkérdezettek közel fele várná el, hogy az iskolák többet vállaljanak ezen a téren. Most, hogy nemsokára bevezetik az iskolai oktatásba a szexuális felvilágosítást és a családtervezési ismereteket, érdemes lenne elgondolkodni a tematika szélesítésén; különösen a tervezett, tíz osztályos iskolákban, amelyek elvégzése valószínűleg sokak számára egyben a tanulás befejezését fogja jelenteni.

b) Családi tanácsadó szolgáltatás

Jelenleg a családsegítő szolgálatok — kétségkívül nélkülözhetetlen és hasznos munkát végezve — csak a rászoruló vagy pedig a deviáns, szélsőséges élethelyzetbe került családok megsegítésére képesek. Nem szabad azonban elfeledkezni a normális, egészséges családok nem anyagi természetű problémáiról sem. Sokan várnának eligazítást, támogatást, biztatást a gyermekneveléssel, a házastársi viszonnyal, vagy akár a válással kapcsolatos, olykor az anyagiaknál is súlyosabb nehézségeik megoldásához.

A Népességtudományi Kutatóintézet egy nemzetközi összehasonlító vizsgálatának (amelynek során fiatal szülőket, többek között gyermeküket egyedül nevelő anyákat kérdeztünk meg) magyar- országi tapasztalata azt mutatja, hogy a csonka családoknak távolról sem a nehezebb anyagi helyzet az egyetlen problémájuk. A megromlott házasságtól vagy kapcsolattól megszabadult anya először csak az új, független élet pozitívumaira gondol. Pedig élete elkövetkező periódusát — például a gyermek apjával való, továbbá a gyermek és az új társ között kialakítandó kapcsolatot, jobban meg tudná szervezni, ha előre számolni tudna az ekkor felmerülő pszichológiai és más nehézségekkel.

Az „anya gyermekkel” összetételű családok körülményeinél azért is érdemes elidőznünk, mert ezt a családtípust ma már — meglehetősen nagy és sajnálatosan növekvő aránya miatt — szinte a hagyományossal egyenrangú, „normális” formának kell tekintenünk (azon családoknak, amelyekben 15 éves vagy fiatalabb gyermekek nevelkednek, közel egynegyede csonka), kezelése azonban speciális eljárást igényel, éppen az érintett több százezer gyermek érdekében. A válás előtt álló szülőknek, ha azt igénylik, szakszerű segítséget kellene kapniuk ahhoz, hogy döntésüket reálisan tudják mérlegelni — hátha megoldható a konfliktus — később pedig, ha mégis szükséges, jövendő életük megszervezéséhez, az „egyszülőssé” váló gyermekek neveléséhez is.

c) Gyermekbarát környezet

NEM CSAK TAPASZTALATI ADATOK, hanem kutatási eredmények is szólnak amellett, hogy a szülők erősen kifogásolják a környezet „gyermekellenességét”. A már említett, fiatal szülők körében végzett kutatás szerint, ha az iskolai osztályzatok szerint értékelünk, elégségesnél alig jobb a minősítés a munkahelyek, az éttermek, a játszóterek, a tömegközlekedés és az autósok esetében, közepes a hivatalos helyek és az utcai járókelők minősítése, jó a gyermekintézményeké, az orvosoké és a szomszédoké.

Fontos lenne megtalálni azokat a lehetőségeket, amelyek segítségével a gyermekes családok jobban éreznék magukat. Megvalósításukhoz kormányzati, önkormányzati eszközök mellett számolni lehetne egyes intézmények, lakossági és karitatív szervezetek támogatásával.

 

TÁMOGATÁSOK

 

NEM VAGYOK JOGÁSZ, ezért csak nagy vonásokban szeretném felvázolni ezt a problémát. Jóllehet, mint említettem, sokan nehezményezik, hogy a szociálpolitika jobban támogatja az úgymond felelőtlenebb szülőket, ám ezen nézetek mögött nemritkán előítéletek állnak; mégis felvetődik: az „egészséges, normális” családok megkapják-e intézményes oldalról is azt a kitüntető figyelmet, amelyben őket a közgondolkodás részesíti? Nehéz és szövevényes kérdés ez, amely mögött a „rászorultság, vagy érdem” jóval általánosabb dilemmája áll.

A hetvenes-nyolcvanas években végzett közvéleménykutatások visszatérően azt mutatták, hogy a közgondolkodás erősen megosztott abban a kérdésben, kiket kell támogatnia az államnak. Azo- kat-e, akik rászorulnak, vagy azokat, akik munkájukkal, magatartásukkal kiérdemlik azt? Jellegzetesen azok, akik a rászorulók támogatását részesítették előnyben (kezdetben ők voltak kisebbségben), főleg egyéni okokkal magyarázták, míg a munkát, az érdemeket hangsúlyozók inkább társadalmi okokra vezették vissza a szegénységet. Ez utóbbiak aránya a nyolcvanas évek végére csökkent, és a mérleg mindinkább a rászorulók támogatása felé billent; valószínűleg ez lehet a jellemző napjainkban is. Ezt csak részben lehet az újonnan kialakult körülményekkel (munkanélküliség stb.) magyarázni. Emlékezetes, hogy hosszú ideig tilos szónak számított a „szegény”, és a szakkutatások sajátos műszavakat alakítottak ki helyette („halmozottan hátrányos helyzet” stb.), hogy a problémát szalonképessé tegyék. Ezzel szemben ma a hivatalos szociálpolitika teljesen nyitottan kezeli a kérdést, következetesen és deklaráltan arra törekszik, hogy a szűkös lehetőségeket a rászorulók megsegítésére használja föl; ez a hozzáállás a társadalom szolidaritásérzetét is növeli.

Nézetem szerint azonban a szociális és a családpolitikai elvek és célok nem simíthatok minden vonatkozásban egymásra. Ezért biztosítani kell olyan — olykor külön anyagi ráfordítást sem igénylő Paritásokat, amelyek tiszteletben tartják ugyan a rászorultság elsőségét, ám jogi vagy más lehetőségek, szabályozások útján mégis érzékeltetik, hogy a társadalom egésze a normális, egészséges családot óhajtja.

Megoldható-e ez anélkül, hogy más alanyi jogok sérüljenek? Azt gondolom, igen. Kedvező hatású lehetne például a házasságkötés megkülönböztetett támogatása, elősegítése — akár a lakás-előtakarékosság mintájára. Máshonnan nézve: igaz, magánügy, az ember szabad döntése, hogy megszünteti-e házasságát. Az azonban elgondolkodtató, hogy nagyobb szociális kedvezmény, magasabb családi pótlék jár egy házaspárnak, ha elválnak, és a továbbiakban élettársként vagy egyedül élnek.

A családi pótlék kérdése önmagában is elgondolkodtató. Ma elsősorban anyagi vonatkozásban merül föl a kérdés, hogy függjön-e a család jövedelmétől, vagy — ahogyan most van — gyermekenként meghatározott összeg járjon. Bármelyik megoldás mellett döntenek majd, célszerű lenne kiküszöbölni azt az ellentmondást, miszerint egy gyermekét egyedül nevelő szülő magasabb támogatást kap, még ha kifejezetten jómódú is, mint egy házaspár, legyen az akármilyen szegény. Bár néha a magasabb jövedelműekkel szemben áll fönn a diszkrimináció: például a főhivatású anyaság előhírnökeként fölfogható, három kiskorú gyermektől igénybe vehető gyermeknevelési támogatás esetében, amelynek ma felső jövedelmi korlátja van.

PRIORITÁSOK nem csak jogi eszközökkel biztosíthatók: jó példa erre a gyermekes anyák munkavállalásának kérdése. Kutatásaink szerint már a 70-80-as évektől jelentős részük rokonszenvezne a részmunkaidős munkavállalással. 1992-ben a kisgyermekes házas anyáknak mindössze 33%-a mondta azt, hogy ha a férje el tudná tartani a családot, akkor otthon maradna. 51%-uk rész-, 14% teljes munkaidőben dolgozni kívánna ekkor is. Nem kell ezen meglepődni. A mai fiatal nők nagy része tanult, szakmája van, megszokta az önállóságot, jövedelmi, társadalmi igényei vannak. Más kutatásaink szerint a gyermekre is jó hatással van, ha édesanyja dolgozik.

Érthető a részmunkaidő preferálása is. Hiszen egyáltalán nem normális, hogy a gyermek egész napját óvodában vagy napköziben tölti, s kamaszkorában egyszerre szakad rá az önálló magánélet kialakításának minden veszélye. Ezért támogatni kellene, hogy a munkaadók készségesebben alkalmazzanak részmunkaidőben kisgyermekes anyákat.

Úgy gondolom, hogy a család értékét hangsúlyozó kedvezmények nem kizárólag az azokban részesülők támogatására jók, hanem általuk a közgondolkodás is befolyásolható.



« vissza