Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Megcsonkult házak, sínylődő öregek

Lakóhelyem, PÉCSELY számbelileg igazán nem nagy község. Mintegy száznyolcvan házacska, nyolcadfélszáz lakossal. De már ekkora közösségben is változatos kép fogadja az utcán járót. Épülő és romosodó házak, jól és rosszul karbantartott épületek állnak egymás mellett éppúgy, mint a nagyobb helyeken. Sorsukkal elégedett arcok és a fürkészést sem tűrő morcos tekintetek, itt-ott a semmibe révedő közönyös szemek találkoznak velünk. Könnyebb volna csupán a dolgok jobbik oldalát észrevenni, megjegyezni. Nem volna nehéz csak az épülő, a megújuló házakról írni, az otthonra talált emberekről. Éppúgy, mint másutt, itt is élnek ilyenek elegendő számban ehhez. Ha csak elvétve akadna a rendben tartottak között egy-két romos ház, ha csupán néhány megfogyatkozott, fölöslegessé vált család élne itt, talán nem is akadna meg ezeken a tekintet, nem adna bátorságot, merészséget a megszólaltatáshoz az ilyen jelenség. Ám a hanyatlás, a romosodás, s a rossz házakban élő öregek szomorú tengődése oly gyakori látvány, hogy ezen már nem elég csak szánakozni, a baj nagyságát felmérni, megmérni is szükséges, kívánatos.
Az összedőlő, lakatlanná, lakhatatlanná váló épületek, a partra került emberi életek jelzik, hogy a faluban egy egész ember- csoport létezése vált fölöslegessé. Azok tartoznak ebbe, akik koruk, betegségük, makacs ellenkezésük, hajthatatlanságuk következtében nem tudtak az új életviszonyokhoz alkalmazkodni. A még nemrég önálló gazdatársadalom egy része jutott erre a sorsra. Most itt élnek, szinte fölöslegessé válva a többiek között. Inkább csak tengődnek. Nem hogy termelésükkel, de fogyasztásukkal sem járulnak hozzá az eleven vérkeringéshez. Embertelenül nehéz viszonyok közé jutottak, ezért akármennyire fájdalmas és nem tetsző dolog ez, szólnunk kell róluk.
A vesztésre ítélt tárgyakról, holmikról nem olyan fájdalmas beszélni, mint a pusztuló, a korhoz nem illő, elromlott lelki és szellemi tulajdonságokkal rendelkező emberekről. Kezdjük ezért a házakkal, épületekkel! — Épülni azért épülnek az emberek, mert szebb, jobb fedelet képzelnek a fejük fölé, rendszerint nem csak a maguk idejére. A tárgybeli, dolgokbeli növekedés éppúgy, mint az emberi szaporulat, megkívánja a szorító házfalak szétbontását, a tető meg- növesztését. Szép számmal akad a faluban jó állapotban lévő öreg, felújított s még újonnan épült ház is. Ezek mind alkalmasak e célra, ha nem is esztétikusak mind. Célt, életet szolgálók. Ám nemcsak itt, ahol lakom, mindegyik környékbeli faluban is akad jócskán másfajta épület. Még lakott, vagy már teljesen lakatlan, romosodó, düledező házak ezek. Falvak testét elcsúfító üszkös kelevények, szó szerinti értelemben bűzlő fekélyek.
MIÉRT ROMOSODTAK EL EZEK A HÁZAK? Kik éldegélnek bennük? Miért hagyták romba dőlni lakóik? Ha nemcsak az utcafront felől nézelődünk, hanem az utcasorok között emelkedő dombok valamelyikéről is, akkor beláthatjuk a házakkal együtt az udvarokat is. Még az utca felől épeknek látszó házak belső oldalain is feltűnnek romok, düledező házrészek. Az utcától az udvar felé hosszirányban elnyúló házak utca felőli részén piros cserép-, vagy szürke palatető váltotta fel a régi nádfedelet. De a tetőrész felénél-harmadánál abbamaradt a megújító kedv. Ennek következtében ott már korhadozik a régi nád- vagy zsupfedél. Sokhelyütt besüppedt, kilátszanak a tetőgerendák, van, ahol a fal is megdőlt. Az átszakadt mennyezeten át belátni a padlásra. Nemcsak istállók, pajták, hanem egykori lakószobák felett is hiányosak a tetők.
A néhány ilyen házat leszámítva nincs olyan porta e faluban, amelyet ne ért volna csökkenés. Ahol a renoválás alapos volt, s a romoknál a csonkokat eltávolították, ott nehéz észrevenni ezt. Ám még szembetűnőbb a pusztulás, ha a dombsorokon szétdőlt, elpusztult pincéket is hozzáadjuk a romosodáshoz. Mert valamennyi házhoz tartoztak pincék, némelyikhez, a módosabbakhoz több is. Ezek jó része elpusztult, elromosodott. Sokhelyütt még csak a külső helyiség, a préselő dőlt be, a bolt, a hordók tárolására szolgáló hely még ép. Másutt az egész bedőlt. Ez a falu szőlőtermelő vidéken van. A présházak, pincék pusztulásának mértéke legalább ötvenszázalékos. Messze meghaladja a lélekszám apadásának mintegy húszszázalékos mértékét.
Munkám során sokat járok-kelek a faluban. Megyek a kanyargó kőkerítések, a lustán folyó patakok csorgását követve. Hol itt, hol ott lépek át az egymáshoz fektetett kőtömbökből szerkesztett hidakon, hogy bejussak a lakókhoz. Nyitva hagyott kapukon, sokhelyütt a kőfalak hiányain jutok már be az udvarra. A kőtömbök tetején por, sár, moha fedi el a régi keréknyomokat, az udvarokon kiálló cserepek, lógó gerendák, tetőről hintázó nádszálak panaszolják el, hogy az élet jeleinek alig találni valami nyomát.
Nem a házak megcsonkulásával kezdődött a romlás, hanem megelőzte ezt az, hogy az élet zsivajgása szűnt meg, a családok ereje, szaporasága. Ahol valamikor szülők, nagyszülők, gyermekek s unokák zsivajától volt hangos a nagy ház és a nagy udvar, és a munka zajától elsősorban: szekerek, kocsik kigördülésétől, érkezésétől, ki-be járó állatok patáinak zengésétől, ott most a megvékonyodott élet szomorú csendjébe nem szól bele más, mint egy-egy halkan csoszogó öreg, hajlott hátú ember krákogása. A düledező házajtó csikorgása az egyetlen kedvetlen zaj. Az udvarokat felveri a gaz, legfeljebb egykét tyúkocska kapirgálgat.
A PARASZTHÁZ TÖRTÉNELMILEG KIALAKULT ÉPÍTMÉNY. Tájanként s falvakon belül is, különböző típusai fejlődtek. Az építtető, a tulajdonos jogállása, a terület nagysága-alakja, a gazdálkodáshoz való alkalmazkodás és a településhely különleges viszonyai egyaránt befolyásolták a kialakulását. Itt Pécselyen a házak többsége két típus szerint épült fel. Legtöbb az önálló gazdák lakóháza, akik valamikor kisnemesek voltak, vagy olyan telkes jobbágyok, akik a múlt század közepén szabad parasztokká váltak. Ezt a háztípust jellemzi az egy vagy két szoba konyhás lakóépület hosszanti folytatásában a hátsó udvar felé következő kamra, pajta, istálló, szín, tehát a melléképületek sora. Az egész egy tető alatt áll. A másik háztípushoz a hajdani cselédházak tartoznak. Ezek, a szűkös helyviszonyok miatt, több helyütt hosszirányban egymáshoz vannak szorítva vagy a gazdaházhoz toldva. Van néhány kúriaszerű, különépült ház is.
Mindenütt, ahol a lakrészek egy tető alá épültek a pajtákkal és az istállókkal, nyilvánvalóak a házak pusztulásához vezető okok. A melléképületek elhanyagolódtak. A közös gazdálkodásra térés után fölöslegessé váltak. Az állatállomány zöme a közösbe került. A terményraktározásra szolgáló helyek kiürültek. Használhatatlanná váltak a pajták és szérűk, a színek és a nagy istállók. A nem használt épületrészek további gondozása céltalanná vált. Ezért elhanyagolódtak, bedőltek, lepusztultak Legtöbb helyen megrövidült a valamikor hosszú parasztház. Ott a legszembetűnőbb ez a jelenség, ahol az elmúlt évek valamelyikében vagy ezidén végezték a renoválást. Új tető alá vették s megemelték a lakóházrészt, s a pajtát, istállót, színeket a korhadó nád vagy zsúp alatt felejtették.
Az ésszerűen végrehajtott házcsonkítás nem egészségtelen folyamat. Az alkalmatlan, funkcióikat vesztett részektől szabadult meg a ház. Nem beszélve arról, hogy ember és állat közel lakása, s ez némelyik háznál a gazdálkodás embert zsaroló volta következtében szinte együttéléssé fajult, semmilyen egészségtani vagy emberségbeli szempont alapján sem kívánatos. Az istálló közel sem. A gazdaságosság szempontjai miatt azonban még máig sem lehetett az állatok tartását teljes mértékben a falun kívülre helyezni A háztájiban maradt állatok: tehenek, disznók, aprójószágok még mindig a lakóházak közelében élnek, közös udvaron az emberekkel. A háztáji terület mértéke és az egyre kisebb terményrészesedés szab határt a visszafejlődésnek.
A csonkulás a házak többségénél nem szándékosan végrehajtott művelet, hanem szinte észrevétlenül, lappangva terjedő folyamat Sokhelyütt nem áll meg a melléképületeken, átterjed a lakóházrészekre is. A száznyolcvan pécselyi lakóépület közül húszat már annyira elkoptatott ez a kór, hogy a ház lakórészeire is átterjedt a romlás.
A lakásra szolgáló házrészek pusztulására nem elegendő magyarázat a gazdálkodásban bekövetkezett változás. Pécselyen új ház tizenöt esztendő alatt sem épült annyi, mint amennyi öt év leforgása alatt tönkrement. A rendelkezésre álló lakószobák száma ma kevesebb, mint azelőtt bármikor volt. Igaz, a népesség lélekszáma is csökkent. Ez az apadás mintegy húszszázalékos. Olyan házak dőlnek össze, csonkulnak meg, ahonnét kiköltöztek az életerős fiatalok, ahol az egyedül maradt öregeknek se kedve, se ereje, se türelme a kijavításhoz.
Az egyik szomszéd községbe, Vászolyra néhány órával azután érkeztem, hogy egy ilyen ház összedőlt. Az elkorhadt tetőgerenda hirtelen roppant össze. Csaknem maga alá temette az alatta fekvő öreg embert. Csakugyan „felsőbb” hatalom, egyetlen még tartó mennyezetgerenda mentette meg őt a haláltól. Látogatásomkor már higgadtan szívta a pipáját. Nem az újjáépítésen törte a fejét, hanem azt latolgatta, hogyan fogják magukat az asszonnyal együtt az épen maradt házrészben, az egyszobásra zsugorodott lakásban meghúzni.
VAN ÚGY, HOGY NEM A KÖZÖNY, hanem más ártó tevékenység adja meg az ilyen gondozatlan ház pusztulásához a végső lökést. A falu egyik legrégibb, a homlokzatán lévő kopott évszám szerint még József császár korában épült jobbágyházban azért szakadt be a tető, mert annak aggotthonba készülődő lakója az utolsó pécselyi telén úgy jutott tüzelőfához, hogy a padlás tartógerendáit kifűrészelgette. Ez a ház aztán már alkalmatlanná vált arra, hogy egy igénytelenebb, szegényebb család számára otthont adjon. Mert különös módon, az állandóan csökkenő lélekszám ellenére is van lakáshiány a faluban. Olyannyira, hogy még a temetői hullaházban is lakik esztendők óta egy öregember. A pusztuló házak megóvása fontos volna tehát. Tudok olyan házat is, ahol a magára maradt öregember a még megmenthető ház lakrészének tudatos megcsonkítására törekedett. El is végezte azt, nehogy a tanácsnak eszébe jusson valamikor oda költöztetni egy idegent.
Az egykor mutatós, hosszú parasztházak így alakulnak át kicsi, kocka alakú házakká, városszéli kis házakhoz hasonló épületekké. Jó mutatója ez a folyamat annak, hogy az ezekbe meghúzódott lakók életformája mennyire szűkös lett. Szerény kis lakóhelyük egyre inkább hasonlít ahhoz a végső nyugvóhelyhez, mely közé zárva csakugyan bekövetkezik majd a minden igény nélküli mozdulatlanság.
Két kézen megszámolható az olyan volt gazdaház a faluban, hol a teljes nagyudvar, az összes melléképület a maga épségében megőrződött még. Nem kis erőfeszítést, áldozatot kíván a tulajdonos részéről ez a megóvás. E házak tulajdonosai a jómódúak közül kerülnek ki. Ezek a téeszben, kiemelt munkahelyen dolgoznak, sokat keresnek, nagyobb terményrészesedéshez jutnak, több saját állatot tarthatnak. Ám a tulajdonukban lévő holmikkal mégsem tudják a melléképületeket teljesen megtölteni, még úgy sem, ha a kimustrált szekér helyére már gépkocsit vásároltak. Nem is tudom megmondani, hogy melyik a mai faluhoz illetlenebb látvány: a düledékben hagyott melléképületeké, vagy a már nem használt, de mégis karbantartott üres csűröké és pajtáké.
Miért s kikért igyekeznének többre ezek a magukra maradt öregek? Nekik elég az egyetlen szobácskában, konyhában is. Azt úgy-ahogy rendben tudják még tartani. Egyikük sem érzi magát jól, vagy akár csak tűrhetően ebben a megfogyatkozott világban. Naphoz szokott szemük nem csupán az öregség miatt lábad könnybe a homályban is. Egyedül maradtak. Kevés vigasz, mit változtat ezen az, ha olykor-olykor, valamelyik vasárnapon vagy kettős ünnepen megjelennek a rég eltávozott fiatalok. Tündöklőén fényesre mosott gépkocsin, városiasán kiöltözötten érkeznek s unottan, berzenkedve végzik a félévenként kötelező szülőlátogatást. Vizsgálódva néznek az egykor őket hordozó szülőtestre: mennyit rokkantak a legutóbbi ide- látogatás óta? Meddig bírják még egyáltalán?
A ritkán megtérő, egykor itt élt utódoknak valójában már semmi közük sincs a faluhoz. Nem ugyanaz a falu ez már, mint amelyikben egykor ők nevelkedtek. És ők sem azok már, akik voltak, vagy akik lehettek volna. Az idegen fényű gépkocsin kívül, ha egyáltalán van velük, egy-egy illetlenül kiöltöztetett és elkényeztetett gyermek viselkedése mutat rá erre a legélesebben. Nemcsak a süldőmalac, a baromfiak közeledésétől is megriad, a nagyszülők simogatásától pedig berzenkedve fordul el, annyira más érintésekhez szokott. Idegrendszerének egyetlen rostja sem köti őt a falu világához. A városi viszonyokhoz alkalmazkodott szemek, fülek és lábak alig várják, hogy ismét távozhassanak, szánó tekintetük sincs erre a romlandó világra.
A csak látogatóba ideérkezők könnyen elsiklanak ezek felett a tények felett. Egy darab életet, egy élet egész darabját kell itt élni ahhoz, hogy valaki észrevegye ezt, hogy van egy még elevenen létező falusi világ mellett egy ilyen alig lézengő, tengődő másik is.
KICSI EZ A FALU, de nem lehet egyszerre az egészet áttekinteni egyetlen dombjáról sem. Csak úgy alakítható ki az összkép, ha a különböző helyekről látott részleteket összeillesztjük. A ledőlt épületeket, a megcsonkult házakat egymás mellé téve képzeletben egy nagy utcasort alakíthatnánk ki. Nagyobbat, mint az újonnan épült és rendbe tett házakból. Ez a képzeletbeli, romba dőlt utcasor jelzi a falu pusztulásának mértékét. Nem fájna a szívem ettől annyira, ha nem tudnám, hogy a környék minden falujában, nemcsak Pécselyen lehetne ilyen romos utcasorokat képezni, nagyobbakat is, mint itt nálunk.
A lakosok a városba vándoroltak, ezért nő széliében és magasságában a városokbeli házak rengetege. De nem lenne-e jobb a városokbeli lakáshelyzet, nem lehetne-e nagyobb lakásokat építeni az ott élők számára is, ha a faluról nem vándoroltak volna föl feleslegesen is ennyien? Nemcsak a romladozó házak, a műveletlenül maradt földek is visszakövetelnek az elszökött munkáskezekből. Ám azok, akik egyszer levetették falusi bőrüket s vérbeli városiakká váltak, nem fognak már visszatérni. Egyszer is elég volt átszenvedni az átültetést. A most felnövő fiatalabbakat lehetne talán, kedvezőbb feltételeket kínálva nekik, helyben tartani. S ha az itt maradtak bővebben szaporodnának, felnőhetne megint az a nemzedék, amely szeretné a falut.
Hol vagyunk ettől? A házak összedőlésénél is szomorúbb adat: az elnéptelenedés foka. A hétszáz lelkesre fogyott községben tavaly rendkívül súlyos állapot következett be: egyetlen várandós asszony sem maradt a faluban. Ide vezettek a terhességmegelőzések, a magzatelhajtások és a fiatalok kiköltözései. Száznyolcvan ház közül egyetlen egyben sem lakott olyan fiatal nőnemű lény, aki a jövőt érezte volna moccani magában, s olykor elmosolyodott volna ezen a férje vagy saját szülei arcát vizsgálva, kutatva, idézgetve egy jövendő emberi lény vonásainak szépségét. Ezidén is csak két asszony, egy ideköltözött s egy itt élő, de nem itt született fiatalasszony szakította meg ezt a falunyivá növekedett iszonyatos meddőséget. Mi ez a csekélyke szaporaság, a valamikor a harmincas években feljegyzett évi harminc-negyven újszülött érkezéséhez képest?
Ha a falu fiataljairól kellene írnom, bizony rövid lenne az írás. Minden harmadik-negyedik házban él csak fiatalnak nevezhető ember. Gyermek, anyjához bújó kicsiny utcasoronként egy ha akad. Másutt, a többi portán csupa öreg tengődik. A máris öregek, s a néhány év múlva öregekké válók. Akad olyan udvar, ahol kettőnél is több itt felejtett öregember sinlődik. Az itt maradt szülők hozzákorosodtak a még mindig élő öregjeikhez. Mindez az emberi élet tartamának megnövekedéséből adódik, ám az ilyen szaporulat igazán csak ott kívánatos, ahol nem csak a hanyatló korosztály létszáma szaporodik, hanem a fiatalságé is.
A fiatalok, a gyermekek, a bölcsőben ringó apróságok hiánya mellett kész szerencsétlenség a hanyatló korú emberek látványa. Az öregkor kezdetét nem lehet évszámmal keltezett pontossággal megadni. A megélt születésnapok száma csak tájékoztató adat erre, a ráncosodás, a megőszülés, a szexuális mirigyek működésének kialvása sem meghatározó jelentőségű. A legfőbb szempont az, hogy az ember értelmes tevékenységet, valamilyen hasznos munkát végezzen, s aki képes az ilyenre, az biztosan nem öreg még. A családhoz, a falu közösségéhez való tartozás tudata késlelteti a megöregedést, ennek hiánya a korán feleslegessé válás viszont sietteti. Ezért öregszenek később a családos emberek, mint általában a magánosak. Ezért öregszenek meg egyszerre azok, akik nyugdíjba mentek, s nem találnak képességükhöz mérhető elfoglaltságot. A munkájukat csak haláluk óráján abbahagyó egykori parasztemberek tulajdonképpen soha nem öregedtek meg.
A magukra maradt idősek ma a faluban hamar megöregszenek. Csak ímmel-ámmal végeznek valami dolgot, csupán az életük fenntartásáért, tengetéséért. Alig látok méhészkedő öreget, vesszőfonással foglalatoskodót, kertecskéjét gonddal kapálgatót, aprójószágot nevelőt. Tevékenység helyett dologtalanul üldögélnek, ha napmeleg van az alacsonyabb kőfalakon, kispadokon. Csak az orvostudománynak köszönhetik: az érrendszerüket, agyukat tápláló gyógyszereknek, vitaminoknak, a szívizmok erejét növelő cseppeknek és tablettáknak, hogy még mindig közöttünk vannak.
Azelőtt senki sem tekintett úgy az öregre, mint valamilyen fölösleges lényre. A legvénebbekre pláne úgy néztek, mint valami orákulumra. Nem minden érdek nélkül. Hiszen a régi idők szokásairól, a gazdálkodás ősi menetéről, az időjárás változásairól ők tudtak, sejtettek a legtöbbet. Ha a kézi irányításból már ki is koptak, térdük-kezük reszketése miatt, még mindig részt vettek a hogyan, hova és miként gondjaiban. Tipegő kisgyermekekre vigyáztak, bölcsőket ringattak, aprójószágot neveltek, vigyáztak a munkába vonult többiek által üresen maradt házra. Felbecsülhetetlen hasznuk volt, s becsületük. Még ma is van ott, ahol még folyik némi paraszti jellegű munka, s a nagyház, nagycsalád jellegét megtartották. Én még ismerek néhány ilyen patriarkális öreget.
Ám az öregségbe érkezett emberek többsége nem ilyen már. Megtört, feleslegessé vált, magányos, helyét, élete értelmét elveszített, kedvtelen emberek. Együtt romlottak meg a fejük felett düledékké változott házzal. A kilátszó gerendákkal, omladozó falakkal, szétmálló tetőkkel együtt romlanak. A házak egyharmadában, hatvan házban laknak ilyen gyermektelen vagy gyermekeiktől elhagyott öregemberek. Nagy ez a szám s még elkeserítőbb, ha meggondoljuk, hogy a többi százhúsz házban sem pezseg igazán az élet. Ritka hely az, ahol kettőnél több a gyerek-fiatal. S ki tudja, mire ezek felnevelkednek, nem távoznak-e majd, fészekhagyó madarakként kellemesebb tájak felé. Sokan közülük máris csak estére térnek haza. Veszprémben vagy Füreden tanulnak, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy kiváltsák magukat innét.
NAPPAL, HA TÁSKÁVAL VAGY A NÉLKÜL JÁROM A FALUT, alig látok más embert, mint öreget. Sokszor meghat, máskor bosszúságra ingerel ez. Tán aggok házába szegődtem én orvosnak? Némelyik öregbe tízszer is belebotlom naponta, mert ha csak nem förgeteges az idő, kinn ténferegnek az utcán. Úgy lődörögnek, mintha örökös ünnepnapban élnénk. Elém állnak, szinte igényt tartanak arra, hogy megállják egy kis tereferére. Ha sürgősen hívnak beteghez, könnyen elhárítom ezt. Köszöntést váltunk, aztán hátratekintve látom, hogy tovatipegnek. Hová? Nem is tudják. Hancúrozó gyermekek, az egészen kicsik téblábolnak így, de azok gyermekek. Járnak le-föl a házuk körüli utcán még délidőben, még szeles napokon is, mint az eszüket veszítettek. Pedig veszélyes ez az állandó kinnjárás, nemcsak a hideg vagy a forróság idején, de a gyorsan hajtó járművek miatt is. Beküldőm őket, de nemigen fogadnak szót. Talán igazuk van. A kinti veszélyeknél nagyobb ártalom számukra házuk kriptacsendje. Valamit látni az utcán, egy-két szót elhallani; ez még amiben részük lehet. Figyelnek, nézik az üzletbe járókat, a csarnokba tejet vivőket, az autóbuszra felszállókat, a postára, tempómba vagy orvoshoz igyekvőket. Nézik, nézegetik, de nem hiszem, hogy igazán látják, hogy számon is tartják a körülöttük mozgó, veszendőbe ment világot.
Megszaporodtak a tehetetlen, hasznavehetetlen emberek a faluban. Újabb keletű ez a jelenség. Annyira új, hogy nyelvünkben nem akad olyan közhasználatú jelző, amely erre az állapotra igazán illik. Nyelvünk általában dicsérőleg szól az öregségről. Munkás öregségről, derűs, bölcs, nyugodt öregkorról szólnak a kifejezések. Szól rosszallóan is a nyelv az öregségről. Állítja, hogy az lehet mogorva, zsémbes, kupori, sőt eszelősen vén is. Ezen kifejezések egyike sem illik azonban a most leírt, a céltalanná, feleslegessé vált öregkor állapotának jelzésére. Talán leginkább a kopár szó illene ehhez az állapothoz, de az ezzel járó szenvedést ez sem fejezi ki eléggé. Legjobb volna egy, a mai nyelvben nem használatos, régies szavunk felelevenítésével jellemezni ezt az állapotot. Sínlődésnek nevezték valamikor a hosszantartó, gyógyíthatatlan betegségeket, melyek éveken át tartó szenvedés után halállal végződtek, s pontos mivoltukat a tudomány nem ismerte még. A fel nem ismert rákot, a tüdővészt gyanítom e jelző mögött, s lehetne sínlődő öregségnek nevezni ezt a mai gyötrelmes, értelmetlen emberi szenvedést, amely a lélek elfáradásával, kialvásával jár s éppoly halálig tartó állapot.
VALÓBAN GYÓGYÍTHATATLAN, MEGVÁLTOZTATHATATLAN-E ez az állapot? Nem hiszek semmilyen betegség és baj gyógyíthatatlanságában. Kivált a társadalmi bajokéban. A düledező házakban sínlődő öregek szenvedése is gyógyítható. Egyszerű a gyógymód. Értelmet kell adni az életüknek. Tíz év hibáit egy újabb évtized gondossága megszüntetheti. Az kéne legelőbb, hogy a bölcsők hiányai szűnjenek meg, aztán az, hogy kössék a faluhoz az itt élő fiatalokat a megjavuló életviszonyok. A szülő ne küldje el gyermekét, az unokák szeressék nagyszüleiket is. Az élet felpezsdülése még a házak düledezését is megállíthatja. A romlatlan tetejű házakban mosolygó arcú, kedvesebb nézésű öregek éldegélhetnének. Jó volna, ha megint szükség lenne ezeknek az öregeknek a bölcs tanácsaira. Kezük munkájára is: bölcsők ringatására, aprójószágok nevelésére, házimunkára. így nemcsak a táj, a falu, a házak is szépek lehetnének megint. Nemcsak madártávlatból, hanem egészen közelről, az emberarcok, még az idősödő emberek premier plánjából is!


« vissza