Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Magyarország földrajzi hátrányai

A magyarok „nem is az éghajlat kedvéért” jöttek háborús időkben Amerikába – emlékeztette száműzött-társait elhíresült szavaival Molnár Ferenc a New York-i Plaza Hotelben 1944-ben. De vajon oda, ahol most élnek, az éghajlat kedvéért jöttek a magyarok? Háborúk, támadások, felkelések, megszállások és (talán mindenekelőtt) békeszerződések rajzolták át meg át az ország térképét az első magyarok letelepedése óta eltelt évszázadok során. A végeredmény? Ez az etnikailag, kulturálisan és nyelvében minden szomszédjától különböző, rendkívül intelligens nép most egy laposan elterülő síkságon lakik, amelynek természetes védelme elenyésző (lovascsapat vagy tankhadosztály általi lerohanásra épp ideális), és nem kevesebb, mint nyolc határszomszédjának legalább a fele etnikai vagy irredenta indíttatású vitában áll Magyarországgal. Amikor az ismert magyar kabarétréfában megkérdezik a honfoglaló fejedelmet, miért éppen ide vezette népét, némi bizonytalankodás után ő sem tud jobb érvet, mint hogy „szélvédett” a hely. De mi lehet a valódi oka, hogy a magyarok, Európa egyik legokosabb népe éppen itt vert tábort? (Akkor mégis az időjárás?)
Az e kérdésre választ kereső külföldi merüljön csak el bátran Paul Lendvainak a honfitársai történetéről írt mélyreható Magyarok c. művében, amely a beszédes Kudarcok győztesei alcímet viseli. (Magyarul a Helikon Kiadó gondozásában jelent meg 2009-ben.) A nemrég lezárult évezredben a magyarok figyelemre méltó ügyességre tettek szert a földrajzi hátrányok leküzdésében. Túléltek háborúkat, polgárháborúkat, támadásokat, gyarmatosítást és megszállást – és bámulatra méltóan mindig visszataláltak eredeti önmagukhoz. Aligha lehet a véletlen műve, hogy Houdini magyar származású volt. Persze dehogynem, a véletlen műve, ám ezzel együtt a magyarok földrajz és történelem nagy szabadulóművészei. Kíváncsian várjuk hát, hogyan szabadulnak majd jelenlegi geopolitikai helyzetük béklyóiból!
Az örök kérdés egy csapásra igen égetővé vált. 1989-ben a nemzeti biztonság és stabilitás torz mását (visszatekintve) bámulatos könnyedséggel váltotta fel egy másik, jobb struktúra. Az 1989-től 2008-ig terjedő időszak ma egy külön, lezárult korszaknak tekinthető: ez az ún. hidegháború utáni világ. Mivel benne éltünk – a jelenre mindig jellemző bizonytalanság miatt –, ez a világ olykor igen instabilnak és veszedelmesnek tűnt. A gazdasági „sokkterápiával” együtt járó valóságos szenvedés, a demokratikus piaci reformokkal való populista szembeszegülés, a privatizációk körüli korrupciós botrányok; a régi kelet-európai nómenklatúra új kapitalistaként való „újjászületése”; a politikai hatalom leleményes átmentése az (épp hogy csak) „posztkommunista” pártokba; a mindebből következő morális kiábrándulás az új status quóból – hogy csak néhányat említsünk a gondolatainkat egykor betöltő problémák közül.
Visszatekintve azonban úgy látszik: a hidegháború utáni világ a stabil haladás korszaka volt. Nagyon leegyszerűsítve: a NATO és az Európai Unió bővítése kiterjesztette a Nyugat szabadságát, biztonságát és jólétét Kelet- és Közép-Európára. A félelmek, melyek szerint a posztkommunista Európát határviták, szélsőségek, antiszemitizmus, etnikai konfliktusok és irredentizmus fogják feldúlni – az atlanti körön kívül eső volt Jugoszlávia jelentős kivételével – túlságosan borúlátónak bizonyultak. Az atlanti struktúrák jelenléte – és kezdetben ez sokkal inkább a NATO-t, mint az EU-t jelentette – máshol mindenütt biztonsággal elhárította e veszélyeket, és ösztönzőket kínált a demokratikus és piaci reformok számára. Ugyanez Nyugat-Európában 1949-től fogva ment végbe, amikor a NATO és az amerikai csapatok jelenlétével támogatott Marshall-terv szavatolta: egyetlen nemzet sem fenyegetheti szomszédait, és mindannyian remélhetik, hogy részesülnek a viszonylag nyitott atlanti gazdaság jótéteményeiből.
1949 bizonyos tekintetben hasznos főpróba volt 1989-re. Persze tagadhatatlan, hogy egyes nemzetek mindkét esetben jobban hasznukra tudták fordítani az atlanti struktúrák nyújtotta gazdasági lehetőségeket, mint mások. Nyugat-Németország megelőzte Nagy-Britanniát az 50-es években; Lengyelország és Csehország elhúzott Magyarország előtt az elmúlt két évtizedben. Magyarország viszonylagos veresége magyarázatra szorul. Vajon pusztán véletlenszerű politikai kudarcoknak volt betudható? Vagy azért történt így, mert Magyarország nem tudott felmutatni olyan államférfit, aki gazdasági téren a lengyel Leszek Balcerowicz vagy a cseh Václav Klaus előrelátásával és eltökéltségével dicsekedhetett volna? Talán az volt az oka, hogy a magyarországi enyhébb „gulyáskommunizmus” puhábbra főzte az embereket, mint annak nyersebb lengyel vagy cseh változata, és olyan választókat eredményezett, akik nem szívesen áldozzák fel alacsony szintű gazdasági biztonságukat a nagyobb piaci nyereség reményében? Alighanem mindhárom tényező közrejátszott. De Magyarország kudarca végeredményben akkor is csak viszonylagos.
A hidegháború utáni időszak előrehaladtával mindahány új piaci demokrácia valódi gazdasági gyarapodást tudott felmutatni, új közép- és igazi vállalkozói rétegek alakultak ki. A demokrácia minden egyes békés kormányváltással egyre mélyebb gyökeret eresztett. A posztkommunista nómenklatúrák befolyása pártjaik méretével együtt zsugorodott, néha akár egyik napról a másikra, vállalataikat pedig más vezetőkre bízták, vagy elnyelte őket az Európai Unió kiterjedtebb piaca. Az e tendenciákon nyugvó belföldi stabilitás a Nyugat hidegháborús győzelmére alapozott és a NATO által védelmezett euroatlanti világ nemzetközi stabilitását tükrözte. Európa stabilitására egyedül Oroszország jelenthetett veszélyt. De Oroszország – az energia és a fegyverkezés kivételével – minden téren gyenge hatalomnak bizonyult. Ráadásul a békepartnerségben a NATO kvázi-szövetségese volt. E geopolitikai kontextusban Magyarország földrajzi gyengeségei legrosszabb esetben apró helyi nehézségeket, legjobb esetben kitűnő kereskedelmi és idegenforgalmi lehetőségeket rejtettek magukban.
Röviden, a hidegháború utáni világ a nagyarányú gazdasági és társadalmi fejlődés korszaka volt (egyébként Európán kívül csakúgy, mint Európában), jó okot adva a derűlátásra. Két évvel ezelőtt, 2008-ban azonban ennek kurtán-furcsán vége szakadt.
A korszak különös, öngyilkosságra hajazó halálára utaló baljós előjelek visszatekintve már könnyen felismerhetők: Vlagyimir Putyin felemelkedése a Szovjetunió iránti nosztalgiahullám hátán; az egyre mélyülő szakadék az Egyesült Államok és a „vén” kontinens között, amely különösen az iraki háború diplomáciai előkészületeiben mutatkozott meg; Franciaországnak – mindenkori kormányától függetlenül – az atlantizmus irányában táplált szűnni nem akaró ellenszenve, amelyben reménye sem lehet a dominancia megszerzésére; a pacifizmusban, gazdasági erőben és Amerika-ellenességben gyökerező nemzeti identitás irányába végbemenő kulturális fejlődés a német politikában; valamennyi európai ország egyre növekvő függősége az orosz energiától; a közép- és kelet-európai kormányok elkeseredett törekvése, hogy szilárd és szoros szövetséget tartsanak fenn az USA-val, mintegy az orosz revansizmus elleni biztosítékként; az iraki háború számtalan negatív hatása, különösen a nyilvánvaló ellentmondás az európai muzulmán bevándorlók és a „terror elleni háború” európai támogatása között; az a visszatetszés, amelyet az átlageurópaiban a nemzeti szuverenitásnak Brüsszel javára történő további csorbítása keltett, és amely bármiféle valóságos európai „démosz” hiányából fakad; és végül a tény, hogy Washington a fékevesztett kormányzati kiadások finanszírozásában túlzott mértékben hagyatkozott a monetáris terjeszkedésre és az amerikai kötvényekbe történő kínai befektetésekre.
Mindezek (és más fejlemények) 2008-ban két eseményben csúcsosodtak ki: Oroszország augusztus 7-én megtámadta Grúziát, a Lehman Brothers pedig szeptember 15-én összeomlott – ezek a hidegháború utáni korszak végét jelző mérföldkövek. Mindkét eseményt kisebb-nagyobb mértékben a nyugati kormányok idézték elő. A Grúzia ellen intézett támadást csak néhány hónappal megelőzően a NATO nem nyitotta meg kapuit Grúzia és Ukrajna előtt – vagyis az oroszok biztosak lehettek abban, hogy nem kell komoly nyugati megtorlástól tartaniuk abban az esetben, ha konfliktust generálnak. A Lehman Brothers bukását megelőzően már mások is [a Long Term Capital Management és a Bear Stearns] rászorultak jelentős tőkeinjekcióra. Ám ezt követően nem tettek semmit a költségvetési, monetáris vagy szabályozási politika megváltoztatásáért, ami jelezte volna a piacoknak, hogy kezelik az összeomlások mélyén meghúzódó pénzügyi túlkapások problémáját. Az tehát, hogy veszni hagyták a Lehmant, korántsem a stabilitás helyreállítása iránti konok eltökéltségről, csak egy újabb fajta tehetetlenségről árulkodott.
Amikor végül bekövetkezett, a maga nemében mindkét kudarc azt jelentette, hogy a hidegháború utáni rend Európában többé már nem szent és sérthetetlen, és a szabadkereskedelem és a szabad tőkemozgás liberális rendszerét fogják támadások érni. Az események súlyos károkat okoztak a posztkommunista Európa fejlődő piacgazdaságainak. Emellett aláásták a nyugati elit morális és intellektuális önbizalmát, egyúttal az együttműködés atlanti struktúráinak korrodálódását is okozva.
Az események ilyetén alakulásával az embernek olyan érzése támadt, hogy a korábban erős intézmények és tiszteletben tartott elvek hirtelen romlásnak indultak és széthullottak. Az orosz támadás után néhány nappal Nicolas Sarkozy francia elnök az Európai Unió képviseletében Moszkvába sietett a grúziai válság rendezésére, mielőtt még az amerikaiak és a NATO bekapcsolódhattak volna a tárgyalásba, súlyosabb bírálatnak adva hangot. Sarkozy megállapodásra jutott Moszkvával, amelynek értelmében elfogadták Grúzia részleges annektálását, cserébe a részleges visszavonulás orosz ígéretéért – ezt az ígéretet Moszkva sosem váltotta be teljesen. Amennyiben helyes lenne az Amerikáról alkotott hagyományos elképzelés, és az egy hobbesi világban Marsként, míg Európa nemzetközi szabályok által irányított Vénuszként működne, épp az európaiaknak kellett volna hevesebben tiltakozniuk az amerikaiaknál a nemzetközi szabályok ez igen szembeszökő megsértése láttán.
Voltak is, akik megtették. A következő év júliusában 17 prominens közép- és kelet-európai vezető nyilatkozott úgy: „Számos országot mélyen zavart, hogy látta az atlanti szövetséget tétlenül állni, amikor Oroszország megsértette a Helsinki Záróokmány, a Párizsi Charta elveit, és egy olyan ország területi integritását, amely a NATO békepartnerségi programjának és az Euroatlanti Együttműködési Tanácsnak is tagja – mindezt pedig arra hivatkozva, hogy határai mentén megvédi saját érdekszféráját.” [http://neb.kezek.hu/ Nyílt levél az Obama-adminisztrációhoz Közép- és Kelet-Európából (Gazeta Wyborcza, 2009. július 15.). Magyarul: Nemzet és Biztonság, 2009. október (8. szám) 76–82. o., Rácz András fordítása.] E panaszt egy Barack Obamának címzett nyílt levélben tették közzé, amelyben arra kérték az amerikai elnököt, hogy külpolitikájában ne hanyagolja el Európa keleti felének érdekeit, értékeit és támogatását. E levelet azonban rögtön egy újabb nyilvános megszólítás követte, amelyben Gerhard Schröder volt német kancellár fejezte ki abbéli reményét, hogy az Obama-adminisztrációt a korábbi levél semmilyen módon nem fogja befolyásolni. És bár Schröder már nem tagja a német kormánynak (hanem a Gazprom alkalmazásában áll), a Merkel-kormány Oroszország- és Kelet-Európa-politikája nem sokban tér el az elődje által felvázolt geopolitikai irányvonaltól. Az orosz–német kapcsolatok békés gazdasági felszínét alig borzolta fel Oroszország önkényes, neoimperialista fellépése.
A 2008-as pénzügyi válság okait és következményeit itt csak dióhéjban tárgyalhatjuk. Elég az hozzá, hogy az okok számosak – Kína valutaárfolyam-politikája, amely jelentős készpénztöbblettel árasztotta el a világ pénzpiacait; Washington erőfeszítései, hogy a recessziót monetáris terjeszkedéssel próbálja visszaszorítani; a bankokra gyakorolt erős politikai és jogi nyomás, hogy mérsékeljék a szegény és kisebbséghez tartozó kölcsönigénylők jelzálogterheit; a még kitalálóik által sem teljesen értett bonyolult matematikai bűvészkedésen alapuló pénzügyi innovációk; a pénzügyiszolgáltatás-ipar szabályozásának botrányos kudarca (nem pedig hiánya); a leplezetlen csalás. A legtöbb kormány és a politikai baloldal a válságért csípőből a szabályozásnak a Reagan és Thatcher politikájából fakadó hiányát okolta. Ez téves, sőt mi több, hihetetlen érvelés volt, ugyanakkor árulkodó is. Jó példája Rahm Emanuel velős mondásának, miszerint egy jó válságot nem szabad elvesztegetni – ezt a leckét Magyarország szocialista kormánya is megszívlelte, és nem volt rest saját pénzügyi tékozlását és a magyar jelzálog-tulajdonosok húsbavágó problémáit az amerikai bankokra kenni.
E félrevezetés-bizniszben (megint csak) Sarkozy elnök járt az élen „az állam visszatért” kijelentésével. Az állam persze eddig sem tűnt sehová. Ám az Európai Unió államok feletti állama már nemcsak arra törekszik, hogy szabályozási hatáskörét kiterjessze az európai pénzügyi szolgáltatásokra (beleértve a krízis során valódi értéküket megmutató pénzeszközöket is), hanem azon mesterkedik, hogy másokkal egyesítve erőit globális rendelkezéseket dolgozzon ki a szabad tőkeáramlásra világszerte. Az USA még ellenáll. Elvesztette azonban első számú globális pénzügy-politikai szövetségesét, Nagy-Britanniát, amely jelenleg az EU Brüsszelből diktált pénzügyi regulájának van alávetve (hiába London Európa fő pénzügyi központja).
Amikor az egyik világrend széthullik, a másik elkezd formát ölteni. E korai időszakban a számunkra előkészített „globális kormányzásról” még csak fel-felvillanó képeket láthatunk. Sarkozy elnök, e kialakuló világrend boszorkányinasa az elmúlt időszakban hiperaktívan ügyködött az együttműködés új formáinak kialakításán, amelyekkel a hidegháború utáni világ atlanti struktúrái felválthatók. Október közepén Deauville-ben Medvegyev orosz elnökkel és Angela Merkel német kancellárral találkozott, hogy egy összeurópai védelmi építmény létrehozásáról tárgyaljanak – és az összeurópai természetesen azt jelenti, hogy Amerika kizárva. Sarkozy azt is beharangozta: amint Franciaország kerül a G20-ak elnöki székébe, sürgetni fogja, hogy új globális pénzügyi intézményrendszer lépjen a Bretton Woods-i szisztéma helyébe, amelyben az USA a domináns hatalom és a dollár a világ tartalék valutája. Úgy tűnik, az atlanti világ liberális piacától visszavonhatatlanul egy, először a pénzügyi szolgáltatások, azután a kereskedelem terén szigorúbban szabályozott rendszer felé sodródunk. E rendszerben a kormánykerék világszinten a demokratikus kontrolltól távol eső, ugyanakkor az intervencionista-korporatista hajlandóságú nagyobb kormányok és transznacionális szervek igényeit kielégíteni készséges intézmények kezében lesz.
Ez nem tűnik ideális felállásnak egy Magyarország méretével és elhelyezkedésével megáldott ország számára. Kevésbé lesz biztonságban egy, a NATO helyett olyan összeurópai biztonsági rendszer égisze alatt, amelynek Oroszország is része. Kevésbé lesz virágzó, mint egy olyan világkereskedelmi rendszerben lehetne, amelyben a kereskedelmet, a tőkemozgásokat, a határokon átnyúló adókat és a valutaárfolyamokat az ENSZ-nek megfelelő pénzügyi szervezet szabályozza. Hogyan védheti meg Magyarország az érdekeit a legjobban egy ilyen világban?
Végtére is minden nemzet leginkább saját magára számíthat. Ezért a magyaroknak ellen kell állniuk a transznacionális szervek, az Európai Unió és a „progresszív” értelmiségieknek a hazafiasság leértékelésére, sőt démonizálására irányuló folyamatos nyomásának. A hazaszeretet fontos tényező egy nemzet megerősítésében és a – háborús vagy pénzügyi szempontból – nehéz időkön való átsegítésében. Paul Bareau-t, a Londonban élő száműzött osztrák gazdasági írót lenyűgözte, ahogyan a közönséges brit polgárok kígyózó sorokban álltak a bankok előtt, hogy adományaikkal támogassák a kormányt az országnak az 1931-es pénzügyi válságon való átsegítésében. Stanley Baldwin brit miniszterelnök magánvagyonának egyhatodával járult hozzá Nagy-Britannia 1914-18-as háborús adósságának kifizetéséhez. Egy tisztességes és tiszteletre méltó magyar hazafiasság életre keltése a nemzet történelmében rendelkezésre álló gazdag hagyományból nem volna nehéz feladat. A 2000. évi budapesti millenniumi kiállítás a megmondhatója. Mi volna, ha megismételnék, ezúttal országszerte?
Ám Magyarország, akármilyen hazaszerető legyen is, nem Svájc, ahol a nemzet védőszentje maga a pénz, nem beszélve az Alpok kínálta „katonai szövetségről” bármilyen ellenséggel szemben. Magyarországnak – háborúban, gazdaságban – szomszédaira kell támaszkodnia –, elsőként Lengyelország, Csehország és Szlovákia megszilárdult piaci demokráciájára, majd a volt kommunista országoknak a balti államoktól Kelet-Európán át a Balkánig húzódó sorára. Ezeknek a nemzeteknek nemcsak biztonsági és gazdasági érdekei közösek. Amint a közép- és kelet-európai vezetők 2009. júliusi leveléből is kiviláglik, közös a fenyegetettségről alkotott felfogásuk és liberális demokratikus meggyőződéseik sora (mely utóbbit egyre több országban megerősítette a posztkommunista baloldal hatalomból való menesztése). Ezen országok közül Észak-Európában és a Baltikumban Lengyelország a vezető, amely erős szövetséget kötött Svédországgal, hogy közösen segítsék Ukrajnát, Grúziát és más keleti partnerségbeli országokat. Magyarország betölthetné ugyanezt a vezető szerepet Dél-Európában és az Adrián. Ehhez azonban az kell, hogy Magyarország az etnikai és irredenta viták utolsó maradványait is elsimítsa szomszédaival, méghozzá baráti hangnemben. Szerencsére Orbán Viktort bizonyított hazafiassága alkalmassá teszi a helyzet ilyen rendezésére anélkül, hogy a gyengeség vádját idézné vele a fejére (és nem mellesleg arra is, hogy a radikális jobboldal támogatottságát visszaszorítsa egy számjegyűre, mint legutóbbi hivatali ideje alatt volt).
Milyen erős plusz védelmi vonalat jelent az Európai Unió Magyarország számára? Életbevágó ráébredni, hogy az EU nem vallás, nem új nemzet, nem nagybetűs, idealista ügy, sem a tisztesség záloga; az EU politikai küzdőtér, ahol Magyarország határozott fellépéssel megvédheti saját és regionális szövetségesei érdekeit. Kereskedelmi és gazdasági kérdésekben Magyarországnak az az érdeke, hogy biztosítsa: a kereskedelem olyan szabad, a közös szabályozás olyan enyhe, az adó mértéke olyan alacsony, amennyire óvatosan és józanul csak megengedhető. Ilyen feltételek mellett az EU beválhat Magyarország számára, kiterjedt kormányközi biztosítótársaságként funkcionálva, amely segíti a tagállamokat az előre nem látható kockázatokkal megbirkózni – mint amilyen például most az Északnyugat-Dunántúlon pusztító iszapömlés. Azonban az EU-val kapcsolatban veszélyek is fennállnak, amelyeknek nem árt, ha Magyarország tudatában van; el kell kerülnie például az euróövezethez való csatlakozást, ameddig csak lehet, talán örökre. Az ír és a német példából világosan látszik, hogy az eurózóna haszonélvező nemzeteinél a valutaárfolyamok rugalmassága híján komoly defláció következik be, míg a befizetőket arra kényszeríthetik, hogy támogassák gyenge szomszédaikat. Az euróhoz való csatlakozás elhalasztásának ügye létfontosságú egy olyan nemzet számára, amely éppen csak kezd megszabadulni az eladósodás súlyos terheitől. Így Magyarország szövetségesekre fog lelni azon tagállamok – rendszerint a perifériára eső országok, mint Portugália, Dánia, a balti államok, Lengyelország és mindenekelőtt az Egyesült Királyság – körében, akiknek közös érdeke, hogy szembeszegüljenek a francia-német dominanciával, az adóknak és szabályoknak (az új piaci demokráciák versenyképességét fenyegető) harmonizálásával, és a politikai integráció további mélyítésével.
A politikai integráció egy meghatározott formája különösen káros lehet a magyar érdekekre nézve – és ez a NATO-n kívüli európai védelmi és biztonsági struktúra irányába történő elmozdulás. Ez az ötlet javarészt az USA és az európai centrum között egyre mélyülő ellentétből táplálkozik, illetve az Amerika-ellenesség térnyeréséből az európai politikában. Ez elkerülhetetlenül gyengítené a NATO szerepét, amely másként az európai biztonság legfőbb védőbástyája. És az orosz politika, amelynek bizonyos formáját Sarkozy elnök is napirendjére tűzheti, igen közeli rokonságban áll a „közös európai ház” szovjet elgondolásával.
Kell-e fejtegetni, milyen komoly hátrányba kerülne Magyarország egy olyan védelmi struktúrában, amelynek nem tagja az Egyesült Államok, tagja viszont Oroszország? Mintha rókát küldenénk a tyúkólba, míg a gazda a tengerentúlon vakációzik. Ezt nemcsak magyar vezetők ismerték fel, mint Orbán Viktor miniszterelnök is; a tavaly júliusi levél bámulatra méltó világossággal megmutatta, hogy Közép- és Kelet-Európa szinte teljes politikai vezetése is. Magyarország érdeke végső soron tehát az, hogy vezesse regionális szövetségeseit – és (az EU-n belül és nélküle) együttműködjön „perifériás” szövetségeseinek tágabb csoportjával – mint Lengyelország és Nagy-Britannia – annak érdekében, hogy támogassa a NATO keretén belüli transzatlanti szövetséget, sőt, ahol lehetséges, annak a védelmen kívüli területre való kiterjesztését. E szövetségben félelmetes potenciál rejlik.
Ugyanakkor fennállhat egy előreláthatatlan akadály. A jelenlegi körülmények között az amerikai politika érthető módon a hazai gazdasági problémák orvoslására összpontosít. Még inkább érthető az Afganisztán ügyében az európai szövetségesekkel szembeni türelmetlenség. Ennélfogva könnyen kísértésbe eshet mindhárom politikai erő (a demokrata, a republikánus párt és a Tea-Party), hogy vállrándítással intézve el az ügyet arra bátorítsa Európát: oldja meg problémáit az USA segítsége nélkül. Lehet, hogy egyenesen örülnének is, ha a NATO-t fokozatosan felváltaná a KBVP (Európai Közös Biztonsági Paktum), ezáltal mintegy osztozva a terheken. És való igaz, hogy hasonló érvelések egyre gyakrabban hallhatók Washingtonban. Persze az atlanti világ a „libertárius” Amerikára és a „korporatista” Európára való felosztásának nincs sok értelme sem geopolitikai, sem geogazdasági szempontból egy olyan kontextusban, ahol a teljesen más ideológiákkal és szemléletmóddal rendelkező Kína és India van feltörekvőben. Az atlantizmus pártolására tett felhívás ezért éppúgy szól az amerikai, mint az európai közvélekedéshez. A magyarok pedig, akik kicsiny, de magasan kiemelkedő diaszpórával rendelkeznek a nyugati világban mindenhol, jó helyzetben vannak, hogy kiálljanak az ügy mellett.
Nagy tétek forognak kockán. A hidegháború utáni világ még nem nyugszik biztos alapokon. Jövendő formája még képlékeny. És tapasztalatból tudjuk, hogy Európa az amerikaiak nélkül minden pillanatban komoly bajba sodorhatja magát.
Elvégre nem az éghajlat kedvéért jöttek ide.

(Kazanlár Szilvia fordítása.)


« vissza