Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Magyar művelődés Kelet-Közép-Európában

 

1. NÉHÁNY ALAPFOGALOM RÖGZÍTÉSE

 

VIZSGÁLT TÉMÁNK TAGLALÁSÁHOZ elengedhetetlenül szükségeltetik egynémely szellemi tájékozódási pont kicövekelése, amelyek mintegy koordinátarendszerül is szolgálhatnak a későbbiekhez. Nemzetről, nemzetiségről, kultúráról számosán írtak századunkban, ki-ki ízlése, értékrendje, vonzalmai szerint választhat e munkák közül. Jómagam elsőként ILLYÉS Gyulát idézném, aki csaknem fél évszázada vetette papírra az alábbi sorokat:

Szeretem hazámat, de nem vagyok nacionalista. Patrióta vagyok — kezdte esztendők előtt (a német fenyegetés napjaiban) Svájc legnagyobb írója, a parasztábrázoló Ramuz megrendítő hittevését a maga három népből összegyúrt nemzete mellett. Azt mondta el benne, mennyivel több önfeláldozást, hűséget és lelkességet kíván az a patriotizmus, az a hazafiság, amely a nemzetet nemcsak saját maga előtt, hanem nemzettársai, sőt ellenségei előtt is megbecsültté akarja tenni (...)

Ezt kell vallani ma is. A világ összefügg; nem tesz tehát jó szolgálatot más nemzetnek az, aki a maga nemzetét rosszul szolgálja. Valamennyi nemzet jogából ad fel az valamit, aki a maga nemzetének jogaiból csak egy szemernyit is fölad [(Albert Tibor szerk.:) Illyés Gyula Új Látóhatára. Bethlen Gábor Könyvkiadó, Bp. — München, 1990,185. p.j

Huszonöt esztendővel később azután tovább árnyalja a fogalmat: „Patriotizmus és nacionalizmus, nemzeti büszkeség és nemzeti türelmetlenség: tudjuk, hogy már e szavak mennyire össze vannak kuszáivá: korszak és színhely szerint mily veszélyesen mást jelentenek; csaknem oly veszélyesen, mintha abban a hiszemben, hogy macskát hívok, tigrist invitálok be. (...) talán nem kell külön megindokolnom az én nem mai keletű különbségtevéseimet a nacionalista és a nemzeti érzésűek közt. Nemzeti, aki jogot véd, nacionalista, aki jogot sért. Bármikor és bárhol (...) A nacionalista jogot sért (más népekét, önző előnyért); a patrióta jogot véd (voltaképpen nem is a maga népéét, hanem az Emberét, az Emberiségét). [Ugyanott. 186. p.]

Másik iránymutatónk, CSOÓRI SÁNDOR, legnagyobb megfogható szerves közösségünk értelmezéséhez szolgál adatokkal A nemzet mi vagyunk című esszéjében: De vajon mi lehetne a nemzet újragondolandó fogalmának az értelme, jelentése nálunk, most, az ezredfordulat küszöbe előtt?

Az én eszményem szerint a nemzet: ki-ki maga lehet. És olyan mértékben válhat azzá, amennyire látni képes saját valóságát. Kötöttségeink természetesek és kötődéseink is. De miután nemcsak kötöttségeink vannak, s nemcsak személyi igazolványunk, hanem emlékezetünk, sorsunk és vágyaink is vannak, elmondhatjuk, hogy a nemzet mi magunk vagyunk. Mert élhet az ember Szegeden, Zámolyon, Kolozsvárott vagy Chicagóban, leginkább azonban saját magán belül létezik. A nemzet tehát belső és szabad választás is. [Csoóri Sándor: Nappali hold. Püski, Bp. 104. p.]

Harmadikként a történészprofesszor FÜR Lajost hívom segítségül, aki a nemzeti kultúra egy lehetséges meghatározását ekképp foglalta össze: Igen változatosan és praktikusan szólva: a nemzeti kultúrán azoknak az irodalmi, művészi-művészeti, vagy tudományos jellegű alkotásoknak, szellemi, erkölcsi és tárgyi (anyagi) hagyományoknak és létesítményeknek az összességét értjük, amelyeket egy-egy nép-etnikum-nemzet a történelme során (kezdetektől napjainkig), az államhatárokon belül s azokon kívül (kisebbségben, diaszpórában, emigrációban és egyéb úton-módon) teremtett, létrehozott; a kulturális értékeknek azt az összességét tehát, amelyek az egyetemes-általános természetű tulajdonságok mellett egyéni-nemzeti jegyeket is hordoznak. [Für Lajos: Sors és történelem. Magyar Fórum Könyvkiadó, Bp., é.n. (1991), 135. p.]

Látjuk, e definícióba már beszüremkedik a határon túlra szakadt magyarok sorsa. Bizonyára — tudatosan vagy tudat alatt — szintén ott munkált a jeles református tanár, KARÁCSONY SÁNDOR gondolatvilágában is, amikor papírra vetette, hogy a kultúra éppúgy közkincs, mint a levegő, vagy a víz és a kultúra éppúgy azoké, akik megmunkálják, mint a föld (...) Nem elég kiterjesztenünk a kultúrához való jogot minden emberre, gondoskodnunk kell arról is, hogy valóban élehessen e jogával minden ember, önhibáján kívül se meg ne fosztassék, se ne gátolhassák senki attól, ami jár neki pusztán azáltal, hogy embernek született. [Karácsony Sándor: A magyar demokrácia. Exodus, BP., 1945. 67., 68. p.]


 

2. A MÁHOZ VEZETŐ ÚT


 

A FOGALMI FOGÓDZÓK KIJELÖLÉSE UTÁN emeljük ki újabbkori históriánkból azokat a csomópontokat, illetve művelődési formákat, amelyek egyrészt meghatározták a nemzet mai tudatállapotát, másrészt a szervesség többszöri erőszakos megszakítása után érdemesnek látszik fonaluk fölvétele.

Kezdjük talán a Trianon-szindrómával. Szomszédaink nem kis resze ezeréves magyar elnyomásról beszél, az oktatás, a tájékoztatás csatornáin ezt sulykolja a felnövekvő nemzedékek agyába, szívébe. A SÜTŐ ANDRÁS által oly érzékletesen lelki kútmérgezésnek nevezett gyűlölködés ellen történészeink számos érvet sorjáztak már. Most csak annyit, hogy Európa első nemzetiségi törvényét a szabadságharc utolsó napjaiban Magyarföldön hozták, ezt két évtized múlva EÖTVÖS hasonlóképp korszerű jogszabálya követte. Valóságos nemzetiségi elnyomás, (amúgy meglehetősen kis hatásfokú) magyarosítás voltaképpen csak negyedszázadon át: 1890-től az első világháborúig mutatható ki. A nemzetközi tiltakozást kiváltó, 1907. évi Lex Apponyi lényege, hogy a tisztán nemzetiségi nyelven oktató felekezeti iskolák számára kötelezővé tette — egy tantárgyként — a magyar nelv tanítását. Néhány valós sérelem mellett az egyes kisebbségek továbbra is önállóan intézhették egyházi, iskolai és alapítványi ügyeiket, sőt gazdasági, politikai megerősödésük is ezen időszakra tehető. Az azóta történtek fényében, az utódállamok nyolcadik évtizede eredményesen működő, kíméletlen asszimilációjával összevetve a korábbiak jogosan illethetők a boldog békeidők kifejezéssel.

KÖVETKEZETT TRIANON, a maga máig fel nem dolgozott traumájával, csonkolásával, görcseivel. A két világháború között s szinte máig mi, magyarok azt nem értettük meg, hogy Trianonból mi számított történelmi szükségszerűségnek. A szomszédaink pedig — akik közül az általuk lakott területek mellett mindenki gyarapodott magyar népességű vidékekkel is — sosem jutottak el annak megértéséig, mi volt a békediktátumban a meggyalázás és a nyers erőszak. Ahogy Csoóri fogalmaz: Ahol a valóságot ennyire ellentétesen ítélik meg, s az ítéletet hatalmi szóval még szentesítik is, ott megszűnik maga a valóság. A részletek veszik át a helyét, s elkezdődik fantomizálásuk folyamata. Ettől kezdve minden tény, adat s történet képzeletbeli mezőkre csap át, s külön történetté lényegül. Erdély, mint reszkető szimbólum, ekkor égetődik belénk, magyarokba, s ekkor maródik bele végképp a románokba is (...)

Trianon neurózisa őrült folyamatokat indított el minden érintett félben. A vesztesek az igazi fájdalmakon túl a fantomfájdalmaktól is szenvedtek, a nyerteseket a gőg és rémület páros érzése gyötörte. Féltékenység és félelem: meddig lesz a mienk az elhódított menyasszony? [Csoóri Sándor: i.m. 40-41.pp.]

A kisebbségi sorba kerülés bénult első pillanata után az ocsúdás, az ön-összeszedés fázisa következett. A NÉMETH LÁSZLÓ-i minőségelv, a kisebbségi messianizmus a korszak talán legidőtállóbb programja: A kevesebb joga az élethez, hogy különb. A kisebbség jogosítványa, ha elit tud lenni. Az elitté válás azonban nem a néptől való gőgös elkülönülés, hanem a nép szolgálatára történő felkészülés eszköze. Angol, skandináv, svájci settlement-mozgalmak példája nyomán megfogalmazódik a program: általános műveltséget és gazdasági szakismeretet nyújtani az agrárválság szenvedő rétegének, a parasztságnak, s — itthon a fenyegető német kultúrfölény, határon túl a többségi elnyomás ellenében — védeni a nemzeti kultúrát az önművelés készségére való neveléssel is. A faluszemináriumok, népfőiskolák a fiatal értelmiség és a kisebbségi társadalmak zömét kitevő parasztság kölcsönös megismerésének, a faluvezetésre való felkészítésnek a színterei, a polgárosodás erjesztői voltak.

A FALVAK NÉPE FELÉ FORDULÁS anyaországban és határon túl, többségben és kisebbségben egyaránt s többé-kevésbé egyidőben jelentkezik. Ahogy a hazai mozgalom egyik vezéralakja, Szabó Zoltán rámutat, az utódállamok magyarságának fiatalsága jött rá magyar viszonylatban először arra, hogy milyen fontos az intelligencia falumunkája. Nem sokkal az államfordulat után rádöbbentek arra, hogy a városokat elözönlő idegenek miatt a falu marad a magyar jelleg végvára és fölfedezték, micsoda megtartó erő van az úgynevezett alsóbb néposztályokban. Amíg az intelligencia lassan haladt a behódolás felé, a falu a maga izoláltságában megőrizte a maga népi szintű magyarságát és a fiatalság magyarnak való megtartására legjobb módszernek mutatkozott a töretlenül magyarnak maradó népi magyarság fölkeresése és fölfedezése (...)

A csonkaországban később jött rá a fiatalság a falumunka, illetve általában a szociográfiai munka szükségességére. Itt nem szerepelt az a szempont, hogy hódítókkal szemben kell a kisebbségi sorba jutott magyarságnak az erejét növelni, mind ez ideig kevesen gondoltak arra, hogy a magyar nemzeti jelleg egyelőre egy nagyon halványan meghatározott fogalom, amelynek magyarázatán és megismerésén még sokaknak kell dolgozniok. A fiatalság nacionalizmusa, mivel nem voltak idegennyelvű behatások, megelégedett azzal, hogy az öregebbek nemzeti gondolatának a kitaposott útjait járja, és a magyarság védelmében a magyarság erősítésének gondolatát egész a legújabb időkig elhanyagolta. A legfiatalabbak, azok, akik mint húszévesek szerepelnek a generációs osztályozásban, rádöbbentek ennek a felfogásnak a felületességére, és fölismerték azt, hogy a magyarság szociális állapotának a fölmérése nemcsak szociális, hanem egyben nemzeti feladat is. Ezzel a generációval a magyarországi fiatalság közelebb jutott a kisebbségi fiatalság felfogásához annál is inkább, mert lassan-lassan észreveszi azt is, hogy tulajdonképpen ő is kisebbségben van. Csak éppen a kisebbségi ellentétek nem olyan élesek, mert a kisebbség forrása nem a külön nyelv és külön faj, hanem az életkor- és felfogás-különbség. Természetesen a magyar fiatalság öregekkel szembeni kisebbségi helyzete sem súlyosságban, sem minőségben nem hasonlítható az utódállamok magyar fiatalságának helyzetéhez, de végeredményképpen, ha más okok miatt is, ő sem látja a maga elkészített helyét a maga országában. Ez a körülmény vezet arra, hogy a legújabb magyar fiatalság már meglehetősen azonos gondolkodást mutat az utódállamok magyar ifjúságával, és hogy célkitűzéseik és munkaprogramjaik is mind közelebb és közelebb jutnak egymáshoz. Ami annyit jelent, hogy kialakulóban van a határokon inneni és túli magyar fiatalság egysége és az immár azonos munkaprogram egy teljes egymásra találást tesz remélhetővé. [Némedi Dénes szerk: A népi szociográfia. Dokumentumok, 1934-1940. Népművelési Intézet, Bp. 1984. 29-30. p.]

Ezzel párhuzamosan a legkülönbözőbb civil szerveződések — olvasó-, iparos- és gazdakörök, kaszinók, leány- és legényegyletek, vallásos, érdekképviseleti és szakmai szervezetek, dalegyletek és mások — szolgáltak a közösségi élet kereteiül, egyben az anyanyelv és kultúra különböző szintű ápolásának színhelyei gyanánt.

A bécsi döntések és a katonai bevonulások nyomán az elveszített területek egy része — főként a magyar többségűek — időlegesen visszatérhettek az anyaországhoz. A felszabadulás örömébe üröm is vegyült: ahelyett, hogy végre önmaga vehette volna kézbe sorsának irányítását, sok helyütt kisebbségi életet sohase próbált ejtőernyősök kerültek pozícióba, s fölényes mentalitásukkal jogos ellenszenvet váltottak ki. 1944-45 frontjai újabb keserves impériumváltozást hoztak: az ismételt kisebbségi sorba kerülés, a vérbosszú, a jogfosztás, a gulágok éveit és a — létező szocializmus évtizedeit. A világháborús megveretésünk, a szovjet érdekszférába soroltatásunk a nemzettest minden Kárpát-medencei tagjának homlokára a bűnös, fasiszta és egyéb jelzők bélyegét ragasztotta. Bár az egyes helyszíneken különböző mértékben, módokon és felhangokkal, de lényegét tekintve a sztálini modell szerint folyt az elnemzetlenítés. Belgrád és Moszkva szakítása, majd '56 fényes vihara csak olaj volt a tűzre, hogy még embertelenebb módszerekkel számoljanak le a renitens magyarokkal itt belül s amott túl.

HASONLÓKÉPP mocsaras területere TÉVEDT, aki ez ellen szót emelt KÁDÁR Magyarországán. Csoóri Sándor nem véletlenül fakad ki: Néhányan, Illyés Gyulával az élen, 25 éven át rimánkodtunk és követelőztünk, hogy a Magyar Népköztársaság kormánya vállalja magára a határon kívüli magyarok sorsát. A könyörgésért előbb csak dorgálást kaptunk, a későbbi hadakozásunkért pedig már büntetést, tiltást, megbélyegző jelzőket. Sovinisztának és nacionalistának kiáltottak ki bennünket a hivatalos állam képviselői, noha mi nem a támadás, nem a gyűlölködés haditervét szerettük volna elkészíteni szomszédaink ellen, csupán a védekezést. Azt, ami minden megtámadottnak lét szerinti joga [Csoóri Sándor: i.m., 114.p.]

A dermedtség időszakából ismét a fiatalság életösztöne rántott ki bennünket: hátizsákos leányok s fiúk ezrei, tízezrei indultak neki a '70-es, '80-as években Felvidék, Erdély hegyeinek, falvainak, művelődési táborainak, kerékpáron s gyalogosan, csomagokkal és biztatással — érezvén a végveszélyt, a közelgő földgyaluk robaját. Mentek, amíg szabad volt. Ellenükben hozták azután a hírhedt szállástörvényt, a határátlépések szigorítását mindkét oldalról. S a megalázó rendőri zaklatások a budapesti aluljárókban hímzéseket áruló széki asszonyokkal szemben, az egyetemes magyar zenei anyanyelvet — s tegyük hozzá: Duna-medencei néptestvériséget is — sugalló táncházmozgalom lenarodnyikozó fogadtatása tovább fokozhatta keserűségünket, hogy a határokon átnyúló hatalom számára nem kívánatos meglelni honunkat e hazában.

A kommunizmus lavinaszerű összeomlása a magyar kisebbségek számára is új helyzetet teremtett. Szabadságfokuk kétségtelenül megnőtt: végre kinyilváníthatták politikai programjukat, érdek- képviseleti szervezeteket alapíthattak, sikeres választások után legitim képviselőket küldhették a helyhatóságokba, a területi és országos törvényhozásba. Ugyanakkor az eddig némiképp kordában tartott többségi türelmetlenség is zöld utat kapott: rég nem tapasztalt intenzitással tombol a magyarellenesség Északon, Keleten és Délen.


 

3. A KISEBBSÉGI KULTÚRA STÁTUSA ÉS JELLEGZETESSÉGEI

 

 

AZ anyanyelvű MŰVELŐDÉS FOLYTONOSSÁGA, fejlődése az etnikai megmaradás fő feltétele. Innen eredeztethető a nemzeti identitáshullám feltűnően kulturális jellege.

A nemzetiségi kultúra belső mechanizmusában és külső világra irányultságában megtalálhatók mindazok a szabályszerűségek, amelyek biztosítják a közösségbe szerveződött egyének viselkedésének és tevékenységének egybehangolását. A nemzedékről nemzedékre származó diakronikus információs kapcsolatok teremtik meg a nemzetiség időbeli folytonosságát, a szinkron kapcsolatok pedig a közös vállalkozást, a körülményekben való alkalmazkodásban oly fontos újítást. [FÁBIÁN Ernő: A példaadás erkölcse. Kriterion, Bukarest, 1984, 53. p.] Az etnikum önfenntartása és újjátermelése hosszabb históriai korokat átfogó szilárdsága a kultúra — a közösség emlékezete — révén valósul meg. A művelődési örökségnek, a csoport memóriájának a megőrzése, továbbadása — a nemzeti, nemzetiségi hagyomány — a közösség egész tapasztalatát összegzi. Olyan komplexum tehát, amely az illető nemzet, nemzetiség egész pályáján létrehozott értékek továbbélését biztosítja, mégpedig a korparancsok megkívánta funkcionalitásban. Nem véletlen, hogy a nemzeti türelmetlenség a kulturális genocídium eszközéhez is fordul egyes kisebbségek felszámolása végett. Ezért szükséges emlékeztetni, hogy a kulturális Endlösung is népirtás: annak időben elnyújtottabb, de tartalmában nem feltétlenül emberségesebb formája. A nemzetiségek múltjának és jelenének, nyelvének és műveltségének erőszakos kisajátítása Közép- és Délkelet-Európa történelmében nem volt ritka jelenség, s ettől tájaink ma sem teljesen tünetmentesek. A határainkon túl élő magyarok egy részének helyzete például érthető módon nyugtalanítja közvéleményünket, mert néhol nem szűntek meg — vagy kifejezetten felerősödtek — azok az államnacionalista törekvések, amelyek sorsukat — legalább kulturális értelemben — az „Endlösung der Ungarnfrage” szellemében kívánják alakítani. [Joó Rudolf: A kisebbségi demokrácia fogalma (Tiszatáj 1985. 12. 52-53. pp.)l

A helyi hagyományok a kisebbségbe szakadt területeken különböző mélységűek és minőségűek voltak, így különbözőképpen lehetett rájuk építeni. A nyomás alatti lét, a fizikai és kulturális megsemmisítésükre való törekvés szintén más és más fokot ért el, a mostoha körülmények, az eszközszegénység azonban szinte mindenütt gondot jelent. A morális megroppantás változatos skáláját vonultatták-vonultatják fel térségünkben: így születtek a szovjet magyarok, a magyarul beszélő románok, a jugoszláv és csehszlovák nemzetiség fából vaskarika kategóriái, e torzszülemények gyakorlatba ültetésének renegát serege és a nyomukban járó kulturális erózió. A háromnegyed százada folyó etnikai tisztogatás, a ki- és betelepítések, a vegyes házasságok, a kedvezőtlen demográfiai folyamatok relatív és abszolút arányunkat rontották a Kárpát-medencében, s a nyelvhatárt is kedvezőtlen irányba tolták el. A közigazgatási egységek vissza-visszatérő változtatási kedve mögött is hasonló szándékok húzódnak.

A KISEBBSÉGI HELYZETBEN IS az értelmiség a sorskérdések felismerője és meg válaszolója. A nemzetiséggel való azonosulásra, a hovatartozás nyílt vállalására többnyire az intelligencia ösztönzi a társadalom különböző rétegeit, osztályait, ugyanakkor a megmaradás sorskérdéseinek a felvetésére is többnyire ők vállalkoznak. Az önismereti vizsgálódásokban normatív szenvedélyesség munkál. Tudatosult létszükségletek, a létfenntartás követelményei érvényesülnek bennük. Értelmiségi képviselőiket tehát kettős motiváció hajtja, kétszeres hivatástudat ösztökéli. Egyrészt rétegük érdekeit, aspirációit tolmácsolják, másrészt annak az etnikai csoportnak az identitástudatát alakítják, amelyek szolgálatára elkötelezték magukat. [Gáll Ernő: Kelet-európai írástudók és a nemzeti-nemzetiségi törekvések. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1987. 353. p.]

Az értelmiség — Kelet-Közép-Európában különösen — kettős funkciót is ellát. Egyfelől szakértelmiség, s mint ilyen, azon feladatokat végzi el, amelyek teljesítése magasabb szintű szaktudást igényel. A nemzetiségi értelmiség ebben a funkciójában nem feltétlenül kapcsolódik közvetlenül etnikai közösségéhez. Az értelmiség tájainkon azonban, ezen túlmenően, a demokratikus politikai intézményeket bizonyos fokig helyettesítő, vezető, nevelő, buzdító, érdekkifejező és -képviselő funkciót ellátó réteg is egyben. Ez utóbbi szerepkört ideológiai funkciónak is nevezhetjük. Tény, hogy ők a különböző programok szövegezői, a bennük kifejeződő világszemléletek, jövőképek, cselekvési irányelvek körvonalazói. Ilyen értelemben tehát nemcsak az adott helyzet tudatosításában, hanem a fennálló viszonyok előnyös megváltoztatásának a képességében is kell látnunk az intelligencia megkülönböztető jegyeinek egyikét.

A modern társadalmakban — így kisebbségek körében is — a kultúrateremtő, -közvetítő értelmiség jelentős mértékben átstrukturálódott. Régiónkra nemzetiségi tekintetben kimondható, hogy a nemzeti színvallást nem követelő értelmiséggé válás csatornái, az objektíve nagyobb gazdasági szükséglet miatt is vonzóbbak, illetve könnyebben elérhetők a kisebbség számára, mint a humán pályák.

Tágabb összefüggésben tehát az értelmiség különböző csoportjainak mentalitását és magatartását a világban érvényesülő két alaptendencia, az etnikai öntudat napjainkban erősödő irányzata, és az egyetemes műveltség ugyancsak fokozódó terjedése közötti ellentmondás határozza meg. Pontosabban: ez az ellentmondás e csoportok tudatában és cselekvésében jut a legerőteljesebben kifejezésre. [Gáli Ernő: i. m. 28.p.l

A KISEBBSÉGI LÉT VELEJÁRÓJA az a nemzeti históriánkban sem először előforduló jelenség, hogy az irodalom többnyire kultúraszervező (helyenként -helyettesítő) szerepre kényszerül. Az írók feladatvállalása aránytalanul megnövekszik, soraikból kerülnek ki a nemzetiségi kultúra mindenesei, az anyanyelv védelmezői és ápolói; az azonosságtudat őrei. E funkció lehet inspirálója, de hátráltatója is az alkotó tevékenységnek. Az egyetemes magyar irodalom tényének néven nevezése a '70-es, '80-as években még tettnek számított — mára talán már kezd átmenni a köztudatba. BÉLÁDI Miklós sorai nemcsak a literatúra, hanem kultúránk egészére is érvényesek:

A legújabbkori magyar irodalom története pontos, szabatos fogalmazás szerint régóta magyar irodalmak története (...) A külön-fejlődés irányzata azóta csak megerősödött, a határon túli irodalmak önálló szervezetté alakultak, a magyarországi mellett a maguk külön törvényei szerint rendezik be életüket. Hat évtizede tart az a különélés, sorsukban a magyar nemzetiség politikai, társadalmi helyzete tükröződik, kibontakozásuk, elakadásaik és újrakezdéseik, önállóságukért folytatott küzdelmeik és művekben testet öltő eredményeik a nemzetiségi létforma változásait minden másnál hívebben adják vissza (...)

A nemzetiségi társadalmak önálló és eredeti értékeket létrehozó mikrotársadalmi szervezetben fejlődnek, és jog szerint önálló, autonóm politikai tényezőként és intézményesen kívánnak saját sorsuknak alakításában részt venni. Jogaik nem szűkíthetők le az egész állampolgári jogokra, kollektív jogokként is biztosítani kell jogaikat (...) A nemzetiségi társadalmak eredeti, sajátszerű értékeket létrehozó »mikrotársadalmi« fejlődése, amelynek az irodalom is része, hosszú távon sem vezethet oda, hogy a makrotársadalomnak tartott anyanemzettől teljesen elszakadjon, és új nemzetet, új makrotársadalmat hozzon létre. Bajosan képzelhető el a fejlődés olyan iránya, hogy romániai, csehszlovákiai, jugoszláviai magyar nemzet alakuljon ki az ottani magyar nemzetiségből (...) a nemzetiség és az anyanemzet nyelvi, kulturális összetartozása letagadhatatlan tényként, adottságként él tovább, de anélkül, hogy az összetartozás bármiféle függőséget rejtene magában, vagy magával vonná az anyanemzeti irodalom intervencióját a nemzetiségi irodalmak ellen. [BÉLÁDI MIKLÓS: Válaszutak. Szépirodalmi, Bp., 1983. 431., 434., 440-441. p.]

Végső soron tehát a magyar kultúra legújabb kori története több középpont szellemi mágneses terében fejlődik, a sokféle hangzás ellenére a részek összetartozásához nem férhet kétség. E policentrikusságban kölcsönhatás érvényesül: ahogy a törzs kihat a végtagra, a útrész működése nélkül maga a váz is megrendülne.


 

4. A HATÁRON TÚLI MAGYAR MŰVELŐDÉS SORSKÉRDÉSEI

 

 

Az új viszonyok megváltozott lehetőségei többféle előjellel tárgyalnátok. Jó, hogy kinyíltak a határok, aggasztó ugyanakkor az elvándorlás mértéke az anyaországba s még távolabb. Ki tudja, hányadszor fejeződhet le az értelmiség, csökken az intézményeket megteremtők, működtetők, látogatók, befogadók száma. Természetesen örülünk, hogy — részben évtizedek kihagyása után — ismét van felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, moldvai, vajdasági, horvátországi, szlovéniai, őrvidéki hallgatója a hazai felsőoktatási intézményeknek, de elkomorul arcunk annak hallatán, hogy immár százával íratják határon túli szülők magyarországi közép- (sőt általános) iskolába is gyermeküket. Hol a biztosíték, hogy végzés után hazamennek, s teljesítik hivatásukat a kibocsátó közösségükben? Ugyanakkor a kisebbségi magyar iskolák sorvadnak el — no nemcsak a gyermekhiány okán, hanem a diszkriminatív oktatási törvények, a tudatos visszafejlesztés miatt is. A magyar tanítási nyelvű osztályokat kétnyelvűvé, a kétnyelvűeket csupán nyelvoktatóvá változtató akarat, az ún. alternatív iskolák sanda szándéka mind-mind az alig burkolt asszimiláció eszközei.

Az idegen nyelven szocializálódó fiatal azután már megelégszik a csupán utolsó évben anyanyelvű tanítóképzővel, egyre kevésbé veszi igénybe a heroikus utóvédharcait vívó magyar ajkú egyetemi oktató semmivel sem honorált óráit Szabadkán, Kolozsvárt. A magyar nemzetiség hátrányos kulturális helyzete szinte mindenütt kimutatható a többséggel szemben a diplomások számarányában. Ennek ellenére Bukarest vagy Pozsony hallani sem akar a magyar felsőoktatási intézményről. Marad tehát a magánegyetem szinte utópisztikus terve...

Ami az anyanyelv közületi jelenlétét illeti, talán Kárpátalja és Szlovénia az üdítő kivétel. Másutt a nyelvhasználati törvények és helyi hatalmasságok visszaélési szorítják vissza egyértelműen a korábban még sűrűbb magyar feliratokat, szóbeli és írásbeli ügyintézést. A két- és többnyelvűség szép gyakorlata kezd közelmúlttá válni, kölcsönösség helyett — kevés kivétellel — csupán a kisebbség számára marad kötelesség ill. létérdek.

KÉTSÉGBEVONHATATLAN ELŐRELÉPÉS, hogy a kisebbségi kultúra és tudományosság szakmai szervezetei megalakulhattak, differenciálván ezzel az eddig tagolatlan munkát. Fejlődés ez a tekintetben is, hogy a politikai, érdekvédelmi és művelődési funkció több helyütt kettéválhat. Ugyanakkor a működési feltételeket alig biztosítják abban az országban, ahol tagjaik adófizető polgárok. A privatizáció sok esetben a kisebbségi kulturális intézmény kárára zajlik, szó szerint a használók feje fölül adják el a művelődési otthonokat. A könyvkiadást és más ágazatokat pusztán piaci alapokra helyezni a kisszámú befogadó, illetve az elszegényedés, a vásárlóerő csökkenése miatt lehetetlen.

A nyomtatott és elektronikus sajtó lehetetlenné tétele nem egy helyt bekövetkezett, annak ellenére, hogy másutt megnövekedtek a lehetőségek. Felvidéken és a Vajdaságban igen megnehezült a napi- és hetilapok, folyóiratok kiadása, a szerkesztőségek közvállalattá alakítása (vagy magánkézbe adása) gazdasági tönkretétellel, nyomásgyakorlással párosult. A cenzúra, a megvont vagy csökkentett állami támogatás, a szerkesztőségek kilakoltatása Erdélyben sem ismeretlen. A rádió- és televízióprogramok adásidejének csökkentése áthelyezése, a frekvenciamódosítás, a munkatársak elbocsátása takarékosságra hivatkozva egyaránt az elsorvasztás tünetei. Hogy anyanemzeti sajtótermék többnyire csak remittendaként vagy ajándékba érkezik, s a kisebbségek újságjait hiába keressük évek óta a hazai standokon, lassan már szóba sem kerül.


 

5. ANYANEMZETI ERŐFESZÍTÉSEK

 

 

A NÉGY ÉVTIZED UTÁN ELSŐ szabadon választott magyar kormány tudatában van annak, hogy nem az országhatáron belül élő tíz-, hanem a Kárpát-medencében élő s a világban szétszóródott tizenöt-tizenhat milliós nemzet érdekeit szem előtt tartva kell gondolkodnia és cselekednie. Tekintettel arra, hogy a magyarság egyharmada határainkon kívül él, a magyar államnak különleges felelőssége a magyar nemzet mint kulturális és etnikai közösség megmaradásának támogatása. Ezért állunk ki — a fennálló nemzetközi szerződések tiszteletben tartásával, azok szellemében és a szomszédos államok kormányainak kinyilvánított ígéreteivel is összhangban — a határainkon kívül élő magyar közösségek jogainak, köztük az önrendelkezésnek a betartása (ennek keretében a kulturális autonómia létrehozása) mellett. Támogatjuk a határainkon túl élő magyar közösségeket nemzeti önazonosságuk megőrzésére irányuló törekvéseikben. Fontosnak tartjuk a civil társadalom minden ilyen irányú kezdeményezését. Ideje, hogy a nemzeti kisebbségek valóban az országok közötti barátság legfontosabb hídját alkossák, de ezt csak a jogaikat és méltóságérzetüket visszanyert közösségek láthatják el. Ebben a tiszta törekvésünkben számítunk a nemzetközi szervezetek, különösen az Európa Tanács és az Európai Közösségek, valamint az egyes államok kormányainak és közvéleményének a támogatására.

Az emberi jogok és a demokrácia iránti elkötelezettségünkből fakadóan arra törekszünk, hogy mielőbb épüljenek ki a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogainak gyakorlásához szükséges intézményes keretek: legyenek biztosítottak a kisebbségek önszerveződésének lehetőségei, jöjjenek létre autonóm kisebbségi struktúrák. Fontos, hogy a nemzetiség akadálytalanul ápolhassa rokoni és baráti kapcsolatait, megőrizhesse kulturális hagyományait, történelmi emlékeit, tanulhassa anyanyelvét az iskolai oktatás minden szintjén. Mindehhez mind kétoldalú alapon, mind regionális és összeurópai szinten megfelelő biztosítékot és intézményes kereteket kell kialakítani, beleértve egy védelmi ellenőrzési rendszer létrehozását is. Ennek legalkalmasabb formája az egyetemes, illetve európai kisebbségpolitikai kódex lenne.

Amíg ez a nemzetközi szabályozás nem születik meg, a Magyar Köztársaság kormánya támogatja szomszédos országok magyar közösségeinek jogos törekvéseit az őket esetleg ért sérelmek nemzetközi fórumokon történő szóvátételében. Folytatjuk erőfeszítéseinket a kérdéskör nemzetközi jogi kereteinek továbbfejlesztésére, valamint a kulturális jogok csorbítása, az erőszakos asszimiláció, a diszkrimináció ellen és az önigazgatás kiteljesítése érdekében. [A nemzeti megújhodás programja. A Köztársaság első három éve. Bp., 1990. szept. 184. p.]

A magyarság sorskérdéseit illetően nincs lényeges különbség a pártok között, valamennyien a magukénak vallják azt az elvet, hogy a határainkon túl élő magyarság kérdéseivel a magyar külpolitikának meghatározóan kell foglalkoznia. Itt csak a mértékben van különbség. A koalíciós pártok más mélységben és más módon gondolják megvalósíthatónak ezt az elvet, míg az ellenzékieknek eltérő véleményük van. Ami az európai integrációt illeti, abban teljesen azonos az elképzelésünk (...) A magyar külpolitikának legfontosabb pillérei közé tartozik a határainkon túli magyarság kérdése. Tevékenységünket két csomópont körül lehet meghatározni, az egyik: az európai integrációs rendszerbe való mielőbbi csatlakozás, a másik: a határainkon kívül élő magyarság kérdése — nyilatkozta a magyar országgyűlés külügyi bizottságának alelnöke a napokban. [NIKOLITS ÁRPÁD: A határokat békésen kell lebontani. Beszélgetés Csóti Györggyel, a külügyi bizottság alelnökével — Pesti Hírlap, II. (CLII.) no. 73. (1993. márc. 29.), 10. p.] Az anyanemzeti segítségnyújtást kormányzati szinten egy országos hatáskörű szerv: a Határon Túli Magyarok Hivatala hangolja össze. Kapcsolattartása kiterjed a kisebbségi és nyugati magyar szervezetekre és hazai szaktárcákra egyaránt.

Költségvetési és külső forrásokból, eredményesen működik az Illyés Alapítvány. Az alapítványtevő, a magyar állam szándékának megfelelően támogatja

a határainkon túl élő magyarság önazonosságának megőrzését, fejlődését és megerősítését célzó kezdeményezéseket;

az anyanyelv ápolását, fejlesztését szolgáló programokat; a határainkon túl élő magyarságot érintő tudományos munkát;

az anyanyelvű hitélet tárgyi és személyi feltételeinek a javítását; végül

a határon túli magyar kisebbségek hazai kulturális bemutatóit. [A Kormány 1047/(1991. (IX. 29.) Korm. határozata az Illyés Alapítvány Alapító Okiratának megállapításáról — Magyar Közlöny 1991/105. 2155. p.]

Az alapítvány kuratóriumának összetételében tükrözi a magyar parlament erőit: valamennyi kormányzó és ellenzéki párt személyiségei egyaránt megtalálhatók benne. Az Illyés Alapítvány 1992. évben 389 pályázatra összesen 166, 5 millió Ft-ot folyósított.

Egyes minisztériumok (pl. Művelődési és Közoktatási, Népjóléti) égisze alatt különböző szakalapítványok működnek a határon túli magyarok támogatására. E kezdeményezések egyik alapelve, hogy az igény az érintettek érintettek részéről jelentkezzék, Magyarország ne akarjon semmit ráerőszakolni a kisebbségben élőkre. Másrészt viszont a passzív segítségnyújtás helyett a nagy valószínűséggel működésre képes kezdeményezéseik felkarolását részesítik előnyben. Tehát a hal helyett hálót elvet vallja, vagyis azt, hogy sokkal célravezetőbb a talpraállás módszertanával megismertetni a kisebbségeket.

A kormányszervek és alapítványok mellett számos egyesület, társadalmi és szakmai szervezet, párt, település, egyház ápol határon túli magyar kapcsolatokat. Az elmúlt év karácsonyán megindult magyar műholdas televíziózás pedig soha nem látott távlatot nyújthat az anyanyelvű művelődésnek és tájékoztatásnak.


 

6. A MEGMARADÁS TECHNIKÁI

 

 

VÉGEZETÜL NÉHÁNY PÉLDA ARRA, hogy a nehézségek ellenére nem reménytelen a helyzetünk.

Egyrészt olyan világpolitikai konstelláció vesz körül bennünket, amelyből — a számos bizonytalansági tényező ellenére — előnyt csiholhatunk az egész nemzet számára. Magyarország nemzetközi megítélése, aktivitása a különböző regionális, európai és globális szervezetekben igen jó. Viszonylagos helyzetünk a térség élvonalába helyez bennünket, mind a politikai stabilitás, mind a gazdasági kilátások szempontjából. Az emelkedő és megerősödő anyaország a kisebbségeinek a kézzel fogható segítségen kívül hitet, büszkeséget, öntudatot ad.

Ezzel párhuzamosan az erkölcsi-szellemi megújulás valamennyi nemzetrészben elindulhat. Az elitté válás, a már SZÉCHENYI által óhajtott közértelmesség kifejlesztése, az elhivatottság és a szakértelem párosításából kinövő sikerek meghozhatják önbecsülésünket, amely valóban megroppant az elmúlt időszakban. KLEBELSBERG Kunó, e század legnagyobb formátumú magyar kultuszminisztere igazolt tétele, hogy a nemzeti lét szilárd és ellenálló fundamentumát a művelődés- és gazdaságpolitika, illetve a műveltség és a vagyonosodás együtt, vállvetve építik. Anyagi jólét nélkül nem fejlődhet ki számottevő műveltség, de szellemi kultúra híján nem bontakozhat ki anyagi kultúra sem, mert a gazdasági fejlődésnek is nélkülözhetetlen feltétele az észnek kezdeményező ereje és csiszoltsága, találékonysága és alkalmazkodó képessége, az érzelemnek kötelesség- és felelősségmélysége, az akaratnak alkotó vágya és szívós kitartása. Naiv gondolat a gazdasági élet prioritása a műveltséggel szemben, a kettő párhuzamosan fejlődik, egymásnak kölcsönös hajtóerői. [Idézi VENCZEL JÓZSEF: Erdélyi föld — erdélyi társadalom. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1988. 215. p.]

Tehát a határon túli magyarnak meg kell tanulnia vállalkozni, hogy legyen miből a kultúrára áldoznia. S nemcsak a kultúrára.

Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben és a Délvidéken megszülettek azok az autonómiakoncepciók, amelyek összhangban az európai dokumentumokkal perspektívát adhatnak az érdekvédelmi harchoz. E programok az önkormányzatiság helyi, területi és személyi elven alapuló pilléreit fektetik le, s ha ma utópiának tűnnek is, egyáltalán nem kizárt, hogy a holnap realitásának előképei. így nőhet a gazdaságban, műveltségben megizmosodott nemzetrész társnemzetté az állampolgársága szerinti országában, teheti jelképessé az egyesült Európában egyre anakronisztikusabbá váló határokat, válhat végre sorsának valós alakítójává. Csoóri Sándor szavaival:

Komoly sorsfordító idők várnak ránk otthon. Lehet, hogy ezek az idők a lassú visszavétel esztendei lesznek. A civil társadalomnak egymás után, lépésről lépésre kell majd visszaszereznie az államtól a kisajátított oktatást, a kisajátított emlékezetet, kezdeményező erőt és a kisajátított szellemi életet. Sőt magát a nemzetet is, apró hódításként. Ez a folyamat még a láthatóvá vált gazdasági romlás előtt megindult Magyarországon. Megbátorodó egyének állnak ki meggyőződésük mellett, hogy a megnyilvánuló, de fáradt hazugságoktól visszaszerezzék a maguk igazát. S ugyanezzel a szándékkal egyre több kis közösség is szerveződik.

Ha valamihez, hát épp ehhez a visszaszerzéshez kell a legnagyobb erkölcsi erő, szerencsére ennek a föltételei mindenekelőtt magunkban vannak. [Csoóri Sándor, i. m., 107.p.]



« vissza