Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Magyar gond és remény 5.

Folyóiratunk ÚJJÁSZERVEZÉSEKOR körkérdéssel fordultunk művészekhez, tudósokhoz, politikusokhoz, egyszerűnek mondott emberekhez — tekintet nélkül pártállásukra —, hogy fogalmazzák meg, mit tartanak az ország legégetőbb gondjának, és mit tartanak helyzetünkben a legbiztatóbbnak. Kértük a válaszadókat arra is, hogy lehetőleg kerüljék a napi politikát, mert a Magyar Szemle napi értékelésekbe nem kíván bonyolódni. Ahol ilyesmi mégis megjelent a szövegekben, az nem a szerkesztőség álláspontját fejezi ki. De hogy mégis, az a szerkesztők azon fölfogását tükrözi, miszerint a cenzúra undorító...
Ezúton is kérjük Olvasóinkat, ha úgy vélik, e rovatunkat véleményük gazdagabbá tenné, írják meg. Az új szempontokat fölvető s a napi politizálás szintjénél igényesebb hozzászólásokat közöljük.

 
Mit tart az ország legégetőbb gondjának?
A privatizálást. A gondot és nehézséget az okozza, hogy a magyar vállalatok előtt a piac nagyon hirtelen és gyorsan beszűkült, s ebből kifolyólag gazdasági helyzetük mérhetetlenül leromlott. Mindez előidézője lett a banki sorban állásnak, melynek kezeletlensége és megoldásának halogatása tovább súlyosbította a vállalatok likviditási helyzetét. A bevételek hiányában a vállalatok nem tudnak fejleszteni, így nem folyik komolyabb beruházás sem. Ebből adódóan konzerválódik a technológia, s ezen keresztül a termelői, előállítói géppark. Elavult technológiával és gépparkkal újszerű, világpiacon is keresett, minőségileg kifogástalan ipari termékekkel nem tudunk megjelenni. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a kutatói, fejlesztői bázis szétesett, s a kreatív értelmiség külföldön próbál magának egzisztenciát teremteni. Mindezek hatására várhatóan romlani fog a gazdasági mérlegünk, s nőni fog a deficit. Komoly gondot és problémát fog okozni a hitelek és kamatok törlesztése, az eladósodás visszaszorítása. A politikusok elmulasztották a műszaki és agrár értelmiségnek a gazdaság talpraállítása érdekében történő aktivizálását. Megvalósított találmányok, szabadalmak alig akadnak, így nem valószínű, hogy a hazai termékszerkezet a világpiaci igényekhez belátható időn belül hozzá tud majd igazodni.
Ilyen körülmények között a privatizálás nagy nehézségekkel jár, igen bonyolult és összetett problémákat takar. Miután a privatizálás világméretűvé vált, a külföldi tőke térségek, országok szerint is válogathat a befektetési lehetőség közül. Lehet ugyan gyorsítani a privatizálást az állami tulajdon áron aluli eladásával, ezzel azonban nemcsak tovább rontjuk a gazdasági helyzetünket, hanem le is mondunk az ország gazdasági problémáinak kézbentartásáról, végső fokon pedig az állam irányításáról. Hiszen egyetlen kis állam sem elég erős ahhoz, hogy ne váljék a külföldi koncentrált tőke kiszolgáltatottjává.
MIUTÁN az állami vállalatok iránti külföldi kereslet mérsékelt, a hazai magántőke pedig ma még nem elég erős, így számolni kell azzal, hogy a társasági átalakulás után is még hosszú ideig maradhatnak a vállalatok állami kézben. Sajnos az arra illetékesek ezzel a problémával nemigen akarnak számolni. És a bajok igazi okozója ez lesz. Ugyanis jelenleg minden új technológia és géppark 3-5 éven belül elavul, s ezzel már nem lehet a világpiacra tartósan termelni. Miután a kormány célja — s ezt az ellenzéki pártok is sürgetik — a vállalatok mielőbbi privatizálása, és ez el fog húzódni, így valójában ebben az átmeneti időszakban a vállalatoknak nincs igazán gazdája, hiszen az állam a vagyontól szabadulni akar, és nem gazdálkodni akar vele. Fejlesztés és piacra termelés helyett vagyonfelélés történik. A meglévő állami tulajdon leértékelődik, a piac és tőke hiányában a magánszféra működésképtelenné válik, ami előbb-utóbb a magyar gazdaság összeomlásához vezet.
A privatizálás nagyon összetett problémák számbavételét, áttekintését és kezelését igényli, sokrétű feladat párhuzamos végzését követeli meg, s ezt mi eddig lebecsültük, a nehézségek kellő mélységű feltárását elhanyagoltuk. A privatizálást ráadásul olyan adminisztratív és bürokratikus útra tereltük, hogy az a tényleges értéktermelő képesség szempontjait és növelését elhanyagolja, s a vállalatok lassú, fel és el nem ismert tönkretételéért a vagyonkezeléssel és a privatizálással foglalkozó tanácsadó cégek, rt.-k, kft.-k kapnak jutalékot, honoráriumot. A tőke egy része ezáltal átvándorol ebbe a szférába, s nem tudni, hogy itt valójában mi történik vele, mikor válik működő tőkévé. Jelenleg inkább a privatizálás privatizálása folyik. S ennek előnye a társadalom számára felismerhetetlen. Nem tudni a kialakult körülmények mellett, az a mód ahogy ma privatizálunk segít-e elkerülni a gazdasági összeomlást.
Az adott helyzetben talán fontosabb lenne a bruttó hazai termék (GDP) növelését megcélozni, s a privatizálást a GDP növelését szolgáló eszköznek tekinteni. Szükséges lenne ebben az irányban azért is elmozdulni, mert a GDP tartós csökkenése az államháztartást is működésképtelenné teszi.
Tudom, nem illik, hogy az egyszerű állampolgár ilyen és hasonló gondolatokat megfogalmazzon, mert a tennivalókat illetően a hadakozó pártok szakértői és az általuk készített jelentések az irányadóak. — A másként gondolkodók, ha pozícióhoz, hatalomhoz jutnak, nem szeretik a másként gondolkodókat, szakértők a szakértőket. Ezért is van a pártok között a mérhetetlen gyűlölködés, az emberi értékek és adottságok semmibe vétele.

Mit tart helyzetünkben a legbiztatóbbnak?

Hogy a politikusok rádöbbentek arra, hogy viselkedésükkel, megnyilvánulásaikkal, magatartásukkal és politikájukkal mennyire elidegenítették az állampolgárokat maguktól; hogy a tömegek már nem hisznek a politikai formációkban, s nem lehet őket manipulálni, és hogy az eddig tevékenységüket a választók minősíteni, értékelni fogják. Ezáltal be fogják látni, hogy a hatalmat nem a nép ellen, hanem a nép érdekében kell gyakorolni. Evégből talán egyszer keresni is fogják és ki is alakítják a demokrácia számunkra legmegfelelőbb és legelfogadhatóbb formáját.
Dobó Andor matematikus

 
SZOMORÚ TÉNNYÉ RÖGZÜLT IMMÁR, hogy a mai Magyarország társadalmában és közéletében a jellegzetesebb nemzeti értékek, a nemzeti öntudat és önérzet természetes elemei nem tölthetik be azt a méltányos helyet és szerepet, amely a tiszta, demokratikus, egyenlő szabadságjogok jegyében megilletné őket. E nemzeti értékek, a nemzeti önazonosság meghatározó vonásai, jelképei, minőségei naponta sorvadnak, mert sorvasztják, elfojtják, gúnyolják őket. Azt hihettük volna, hogy a diktatúra alól történő felszabadulás a nemzeti felszabadulás — az egyéni, közösségi önállóság és identitás-visszaszerzés — teljességét jelenti majd. Nem így alakult. Élethalálharcot kell vívni önazonosságunk megőrizhetőségéért. A felelősség azokat terheli, akik sérthetetlenségük tudatában most már minden percnyi provokációval igyekeznek dűlőre vinni a dolgot. Akik a nemzeti vagyont lopva privatizálják, elorozzák, eladják, hogy a demokratikus Magyarország ne férhessen hozzá. Akik a jogos igazságszolgáltatás igényét újabb bűnnek címkézik. Akiket saját fennen (több százezres példányszámú újságokban) hirdetett felfogásuk szerint cseppet sem érdekel, hogy mikor hal ki az utolsó magyar, csak ők éljenek jól. Akik a magyarsággal mint értékeszmével, mint szerencsétlen nemzettel nem kívánnak foglalkozni — nyilván csak mint kincsesbányával. Akik egy lapra helyezik a magyar kultúra szellemóriásait, Németh Lászlót, Ravasz Lászlót, Szekfű Gyulát, Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Prohászka Ottokárt és másokat Hitlerrel és Szálasival. Akik az ország második legnagyobb városában, Debrecenben szabotálják a Duna TV közvetítését mintegy 40-50 ezer lakótelepi lakás, vagyis több mint 100 ezer ember számára, s ugyanitt, a „kálvinista Rómá”-ban gáncsolják — hatalmukat erőszakosan kihasználva — az egyházi, a református oktatás alig megkezdődött újra-kiépülését.
Mindezek alapján nemigen tudok egyetérteni azzal az elemzésmóddal, amely a mostani politikai szerkezet kétpólusosságát a nemzeti, illetve a demokratikus törekvések hangsúlykülönbségében keresi. Úgy vélem, hogy a nemzeti értékek, a magyar identitás jellegzetességeinek a megbecsülése és ápolása egyszersmind a legtökéletesebb demokratikus törekvés. Aki ma ezekért küzd, az a valódi — ha úgy tetszik: liberális — jog- és esélyegyenlőségért száll síkra, szemben az ezeket kiszorítani és elnémítani igyekvők erőszakos türelmetlenségével és antidemokratikus nemzetellenességével. A Fekete Gyula, Benedek István és sokak által jellemzett hazugságtotalizációval.
A NÉPI IGÉNYEK MEGJELENÍTÉSÉT azért vádolták és vádolják vagy jobb- vagy baloldalisággal, mert a hiteles gyökerű, a történelmi, kulturális, erkölcsi, vallási mélyhagyományból és mélydimenziókból táplálkozó autonómiateremtés nem is férhet be ilyen szűkös és bizonytalan keretű skatulyákba. A népiség szerves építkezésen alapul, amely előtt tanácstalanná válik az érzéketlen lekezelő vagy gyarmatosító szándék. Hasonlóképpen a lelki magyarság-fogalom előtt. Mert a magyarság — évszázadok szellemi, irodalmi öröksége szerint — mindenekelőtt erkölcsi kategória, etikai fogalom és minőség; a becsület és a jószándék szinonimája, jelentéshordozója; s a szenvedés, a gond megértésében és a vállalás ethoszában ragadható meg. Szabó Dezső szerint: „nekem nem magyar, aki élvez, aki kizsákmányol, aki élősködik. Nekem az magyar, aki dolgozik (...) nekem magyar: az élet nyolcmillió verejtékes, szomorú gladiátora”. S a kérdésre, hogy ki a magyar, ki nem s miért — régóta kész a morális válasz, amely Tamási Áron tündöklő megfogalmazásában így hangzik: aki „embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas”.
A népi politika, legkiválóbb szellemei iránymutatása nyomán, ma is a tradicionális nemzetfenntartó rétegekre, az alullévők, a zsákmányszerző invázióknak áldozatul esettek, a kiszipolyozott néptömegek sorsérdekeire alapított igénybejelentés. Lényeglátó — a mindennapos látványt és a hiteles történelmi látomást ötvöző — felfogása a népi — demokratikus társadalmi — és a csorbítatlan egész nemzetet megillető önrendelkezési, függetlenségi jog szerinti nemzeti felszabadulás követelményének. (Ami a magyar népi-nemzeti politikai törekvések sajátossága lehet, az éppen eme kollektív és egyéni szabadságjogok teljességének tényleges, intézményszerű érvényre juttatásához kötődik: vagyis az elvek valódi számonkérése semmibevételük, szólammá üresedésük vagy átértelmeződésük ellenében — s a határokon kívülre, kisebbségi sorba szorult — s a más nacionalizmusoktól folyamatosan csak szenvedő — nemzetrészek számára is egyedüli autonómiateremtő esélyként.)
A plebejus, népi radikalizmus elválaszthatatlan a társadalomelméleti (s nemcsak külpolitikai) jelentőségű harmadikutasság eszmekörétől. Szabó Dezső, Németh László, Bibó István nyomán a magyar önállóság ideálját a szabadság, egyenlőség, testvériség belső társadalmi rendhez vezető eszménytartalmaival feltöltöttnek lehet elképzelnünk. Ha az egyik oldalon a korlátlan szabadság és szabadverseny által serkentett rideg gazdasági, emberi hierarchizálások, alávetések működését, a másik oldalon az egyenlősítő erőszak politikai diktatúráját észleljük, akkor ez a feltételezett harmadik megoldás tulajdonképpen a dilemmatikusan szétvált szabadság- illetve egyenlőségtendenciák méltányos újraegyeztetését célozza meg. Az egyenlőség természetesen az egyenlő emberi méltóság, a személyiségi és közösségi autonómia feltétlenségét, a biztosított, konkretizálható és alkalmazott abszolút jogegyenlőséget jelenti. Ezen belül a teljesítményen alapuló elkülönböződések végtelen szabadsága bontakozhat ki. De ez a másodlagos — mert nem eredendő, (természet)jogi, hanem keletkezett, anyagi — egyenlőtlenség is, a különböző igazságérzetek érdekküzdelme során, valamennyire méltányos és elfogadható viszonylatokká szervezhető. A születési és a vagyoni kiváltságok megszüntetése és hiánya azt a határt, azt az elsődleges feltételt és körülményt jelzi, amelyet az individuális vagy csoportszabadság bizonyos következményei nem hághatnak át az eszmei, lényegi (esélyegyenlőség megsértése nélkül. A jogegyenlőség, az egyenlő és intézményszerűen teljes szabadság talaján sarjadt szabadságprogram teszi éppen lehetővé a mindennemű privilégiumok elleni fellépést, például az örökletes mamuttulajdonnal, mamutvagyonnal szemben is. S ez már jellegzetes iránya az úgynevezhető harmadik útnak. Amely szerint egyik szabadságot úgy korlátozhat másik szabadság, hogy az a maga igazságosság iránti vágyát a fennálló (vagyoni, élethelyzeti stb.) különbségek elviselhetővé, beláthatóvá, elfogadhatóvá tétele vagy mérséklése felé fordítja.
Bibó is definiálja a mamutvagyon liberális kultuszával szemben az igazságosság és méltányosság szempontjait hordozó szabadságtörekvések jogosultságát, a gazdasági és politikai alávetésekkel, kizsákmányolásokkal megküzdő társadalmi aspiráció időtállóságát. Ebbe beletartozik a merev függőségeket szétoldó kölcsönös szolgáltatások rendszerét, a hatalom moralizálását, erkölcsi gyökereztetését, megnemesítését igénylő szándék is. A mai Magyarországon, a vadkapitalizmus, a rablógazdálkodás, a változatos gazdasági, politikai, szociális, civilizációs leszorítások, szakadékképzések, leigázások sűrűsödő jelenségei közepette különösen fontos a különféle társadalmi hatalmak és hatalmasságok bírálata és csökkentése — az alacsony sorba taszított (vagy mindig is ott tartott) széles népi rétegek felszabadítása érdekében, a morális egalitarizmus jegyében. A kapitalizmus elvi korrekcióját ma már semmiképpen nem a szocializmus ideológiája felé hajló gondolatkísérletek, hanem olyanfajta — további kidolgozásra váró — modem harmadikutas koncepciók végezhetik el, amelyek szabadság és egyenlőség egyidejű és tényleges érvényesítését a „testvériség”, vagyis az etikai szempont bekapcsolásával igyekszenek elősegíteni. A szabadverseny gátjait vagy kompenzációját nemcsak az elosztási méltányosság, hanem a minőségtermelés, az erkölcsi szolgálatelv, az uralom szolgáltatássá humanizálása is képezheti; hasonlóképpen a közvetlen politikai beleszólás és népképviselet (Szabó Dezső), a minőséggondolat (Németh László), a kölcsönös szolgálatok fogalma (Bibó István), „ethosz” és „ethnosz” egybetartozása (Ravasz László), a közösségi kohézió, a szolidaritás erősödése, az önszerveződés, az önirányítás és önigazgatás presztízsének növekedése és így tovább. Hogy a népi és nemzeti magyarságot ne lehessen — anyagi és szellemi vagyonából, tulajdonából, értékeiből kiforgatva — gyarmatosítani.
A hatalmi helyzetté, sokszoros előnnyé duzzadó tőkehalmozás vagy tőkeuralom, általában a gazdasági, politikai, tömegkommunikációs elnyomástípusok sújtotta néprétegek védelme és a súlyosan folytatódó — a kommunista diktatúra haszonélvezőinek pozícióit szentesítő — kontraszelekció alóli felszabadítása az egyik legégetőbb feladat. („Magyarországnak a magyarok a proletárjai” — írta a „bennszülött-sorsról Németh László.)
Ma is népéhez, nemzetéhez hű, az értelmiségi mentalitáshoz közelítő magyar középosztályra van szükség; „néphez húzó” értelmiségi irányító rétegre, amelynek az, hogy vannak nála nyomorultabbak, nem tekintély-büszkeség, hanem „lelkiismeret-furdalás és felelősség” (Németh László). Fájdalmasan aktuális a Németh László-i terv minden további eleme is: „magyar nézőpont, társadalmi felszabadítás, új mélymagyar kultúra, európai küldetés”, az önálló történelmi magyar műhelynek az egyetemes társadalomfejlődést is lendítő autonóm, szuverén modellje, s a konkrét tennivalók a hagyomány- és népismeretet, a népművészet értését, tájszeretetet, honismereti tájékozódást, nyelvápolást stb. ösztönző művelődéspolitikai programtól a paraszti tehetségfejlesztő népfőiskola-tevékenységen keresztül az egyszerre európai látókörű és szilárd magyarságtudattal minőségi életeszményt vállaló emberek neveléséig, a keresztény vallásos érzés magyar formáinak kiszabadításáig s tovább. A népi kultúra és a transzcendentális világkép megismertetése, illetve megtartása politikai jelentőséggel bír: a bárminemű földi, evilági hatalmasságok ellen lelki-szellemi-erkölcsi fegyverül szolgál, s a minőségi, értéktudatos élet- és gondolkodásmódra, a műveltség, a kulturális ízlés és az értelmes szaktudás megbecsülésére, az értéktelített közösségi összetartozásra sarkall. Ha egy nép nem tud autochton szellemi létezésével azonosulni, s szerves világképével, vallásával, kulturális létformáival együtt elveszti erkölcsi és lelki biztonságát, akkor idegen hódító szándékok, külső vagy belső hatalmi akaratok kiszolgáltatott prédájává válhat, vagy nyers anyagiasságba, a távlattalan, egydimenziós fogyasztói tárgyiasság szintjére süllyedvén a tömegösztönöket és alantasságokat kihasználó és felkorbácsoló, lélektelen világ-technokrácia manipulált eszközévé zsugorodhat. A nemzeti megmaradás alapfeltétele a CSOÓRI SÁNDOR emlegette magyar ihletettség és stílus, az, hogy „magyar kulturális égbolt” (Csurka István) feszüljön a magyar társadalom fölé. Túl minden vádaskodáson, ami közben még azt sem döntötték el a magyar népi mozgalmat bíráló ellenfelek, hogy jobb- vagy baloldalisággal (vagy esetleg felváltva, netán egyszerre mindkettővel) denunciálják-e azt (miközben a népi követelések perspektívájából és alternatívájából az ellenerők miatt lényegében semmi nem valósulhatott meg, azaz a népi eszmerendszert még nem próbálta ki ténylegesen a történelem) — végül is ez marad az igazi magyar kérdés: „elveszünk, mert elvesztettük magunkat”, vagy lehet-e mégis a „fajok cirkuszában” ép lélekkel és balsorsot legyőző nemzetként fennmaradni, „földnek bolondja, elhasznált, szegény magyarok”, az „Idő rostájában”. (ADY)
Bertha Zoltán irodalomkritikus

 
DILETTÁNS VÉLEKEDÉSEK

AZ ÁRVÍZ visszahúzódott, és vele együtt elvonult a várost borító iszapréteg. Az emberek gyorsan magukhoz tértek a százhúsz éves álomból, és az áradás napján félbehagyott munkájukhoz láttak. Valahogy így kezdődik egy KARINTHY-novella. No, ezt nagyon jól értjük. Az iszap keserű ízét még érezzük a szánkban mindannyian, még vakít a váratlan napfény, de mindannyian máris a majd ötven éve abbahagyott teendőink mellett vagyunk. A kollektív emlékezet biológiai csodája: így vannak még a fiatalabbak is, akik az iszap alatt látták volna meg a napvilágot, már ha az iszap alatt sütött volna a Nap.
Társadalmi struktúránkat, gazdaságunkat, külpolitikai környezetünket, mindent átalakított a víz alatt is sebesen haladó idő, a változásoknak előnyeit is, hátrányait is érezhetnénk, más ember nézhetne más ember szemébe, hiszen szinte mindent elvesztettünk, nemcsak a jót, a rosszat is; mi az elvonuló vízből mégis az ellen- és rokonszenvek ötvenéves szerkezetével kristályosodunk ki újra. Vannak 1920-ból származó gyanakvásaink és gyűlöleteink, vannak 1946-ból fennmaradt érdekeink és rokonszenveink, nincsenek friss indulataink és vonzalmaink. Valóban átaludtuk az egész időt, és most riadt félálomban keressük a tapéta rajzát, ahogy elalvásunk percében láttuk, nem véve észre, hogy már a ház fala is leomlott.
Politikatörténésznek való feladat lenne kimutatni, hogy pártjaink, (köreik, platformjaik, mozgalmaik) hogyan ismétlik a régi mintákat. Részletes ismeretek híján benyomásokkal kell beérnem. Azzal az érzéssel, hogy jó esetben a háború utáni koalíciós idők — visszatekintve nagyon is különös, mert egy nagyhatalmi szándékról tudomást venni nem akaró — csatározásait nézem újra. Rosszabb esetben a negyvenes évek elejére kell gondolnom, amikor — egyebekről nem szólva — megint csak elfelejtődött a fölénk tornyosuló (másik) nagyhatalom jelenléte. Most láthatóan nem győzünk azon csodálkozni, hogy nincsen kitől félnünk. Ez azonban alig változtat azon, amit egymás iránt érzünk.
Hiszen volt már ilyen álmot követő félálom a magyar történelemben. A közvetlen utókor úgy emlékezett a Világos és a Schmerling-provizórium közti időszakra, hogy „nem volt akkor fényes semmi, csak a zsandárok sisakja”; az öreg nemes, az utolsó gazdája egy régi udvarháznak pedig egy kendővásárlásnyi erőt sem érezve magában, tehetetlenül nézi, hogy hogyan változik (rovására!) körülötte és nélküle a világ. Az ébredés kissé abruptra sikerült akkor is: húsz évvel korábbi eszmék csaptak össze olyan erővel, hogy a korszak egyik legkiválóbbja, különc a maga módján, főbe lövi magát. Arany János gúnyversben kénytelen helyére billenteni a „demokratát”:

Deák Ferencz! Megélünk mi
Kend nélkül:
Kívánjuk a szabadságot
Rend nélkül.

Ez A REND, úgy látszik, akkor sem sikerült igazira, olyanra legalábbis nem, hogy az erkölcsre és stílusra egyaránt finnyás Aranynak is tessék. Mert tíz évvel később már nem gúnyolódik, panaszkodik:

A hazáról egy merész szót
Én is ejtek hajdanába',
Mikor annyit is nehéz volt:
Most közömbös lettem, s gyáva.
Most!... mikor szabad sajtó van,
És üvölt a pajkos gyermek,
S vén asszony az útcz!ajtóban
Nagy-bátran fülébe ordít
A királynak, miniszternek.

Hozzáértésemből nem futja, hogy a „palota foglyának”, aki „gyengeségből és világutálatból jegyezte a nemzeti klasszicizmus nevű vállalkozást” föl merjem mérni fegyelmezett ellenszenveit. Elég is itt a szó maga — a szkeptikus csalódásról tanúskodó.
A korszak egyébként, úgy tetszik, az iróniát megtűri ugyan, talán kedveli is, azonban nehezen viseli a szkepszist és a gúnyt. Arany vigyáz is, hogy ilyenfajta bajba ne keveredjék. Elég volt A nagyidai cigányok tapasztalata: annak főbekólintó lehetett a fogadtatása. A nemzet frissen megalázott dicsőségének fölszabadító erejű sárba magasztosítását mégis el kellett olvasniuk a kortársaknak.
Minekünk is el lehet, de úgy látszik, nem megyünk vele sokra. Újabban mintha elkezdenénk 1956-ról az iskolai március tizenötödikék nyelvén, Gracza György stílusában beszélni.
Ezt a pátoszt — alkalma és szereplője válogatja persze — még eltűri a forradalom emléke. Gúny azonban nem érheti az öntudat vulkáni rövidségű kitörésének ezt a korszakát. Még gondolni is alig meri az ember: mikor lesz valaki elég okos és bátor (meg persze elég tehetséges) ahhoz, hogy az '56-os traumát a kiábrándult irónia erejével gyógyítsa?
(Ennél többre csak öngyilkos őrült vállalkozhatnék. ANATOLE Francé a század elején bőszítette honfitársait a büszke francia nemzet történetének vérlázító travesztiájával. Magyarországot teljességgel alkalmatlanná teszi meteorológiai viszonyai arra, hogy a Pingvinek szigetének Duna menti változatát akár létrehozza, akár elviselje. Vagy ehhez valóban büszke nemzetre van szükség? Ezt az országot mások már eléggé megalázták; arra, hogy maga-magát gúnyolja, se ereje, se szüksége? Vagy éppen ezért szorulna erre mindenkinél inkább? Elnézést, mégis csak orcátlanság a részemről, posztulálni egy irodalmi irányzatot!)
Humortalan, morózus, merev félálomban vagyunk tehát? A bundás indulatú viták, szerencsére a villamoson alig, inkább az ezzel megbízott (ezzel megbízott?) reprezentánsaink nyelvén, nagyon is ezt mutatják. Nem merem minősíteni a magatartásukat. Csupán egy anekdotára gondolok. Gellért Oszkár visszaemlékezéseiben találtam, remélem, hiteles. VÁZSONYI VILMOS egy parlamenti szóváltás során annyira fölizgatta magát, hogy rosszul lett, orvost kellett hozzá hívni. „Nem értem ezt a Vázsonyit”, mondta erre Apponyi, „hát nem tudja, hogy a politika csak szport?” (így mondta volna, sz hanggal.) Hogy ez a századfordulói megjegyzés megszelídítené a mai vitázókat, alig hiszem. Inkább azért idézem, mert örömmel vettem észre, hogy ennek az esetnek nem lehet ma analóg párját találni. Vázsonyit éppen lehetne^urbánusnak nevezni, mert kétségtelenül városban lakott, közelebbről a Terézvárosban. Apponyi grófot azonban mégoly nagy politikatudományi leleménnyel se tudná senki népinek tekinteni.
AZT VEGYÜK SZÁMBA, AMINK VAN. Ha egyszer a múltunkkal ébredtünk a jövőnk helyett, tekintsük a hagyatéki leltárát, mi van abban biztató. Az eltelt két-három év eseményei, azt hiszem, arra mutatnak, hogy régen múlt közösségi életünknek egy rendkívül értékes darabját felejtette motyónkban az idő. Szokás volt a magyarságot jogász nemzetnek gúnyolni. Persze, a jogi tanulmányok idejét átlumpoló, végeérhetetlen birtokpereket folytató dzsentrire is lehet ennek a szónak a hallatán gondolni. A Békés megyéért pereskedő Laczkó-hadra, vagy a Nyírségben váltókat vásárló Alvinczi Eduárdra.
Idézzük fel inkább a fogalmazói kar jogászi becsületét védő Bibó István szavait. Ennek a becsületnek nagy múltja van. Abból az eleven jogérzékből származik, amely az osztrák abszolutizmus idején mégoly kisszerű gravamenek fölemlegetésével védte a sérthetetlennek remélt nemesi alkotmányt. Abból, amely a forradalom legzavarosabb napjaiban is megvédette a rendőrminisztertől szorongatott írót Kossuthtal, aki Mikszáth szerint „szigorú tisztelője a formáknak”: pedig a jognak volt szigorú tisztelője a forradalmár. Abból, amelyen Deák minden érvelése, egész eszejárása nyugodott. Abból, amely rendőri védelmet adott a nyilasoktól fenyegetett, nemzetközi oltalom alatt álló budapesti zsidóknak.
Az elmúlt évtizedek meglehetősen kilúgozták a jog fogalmait a gondolkozásunkból. Nemcsak a nyilvánvaló jogsértésekre: internálásra, kitelepítésre, koncepciós ítéletekre gondolok itt. De ahol kiérdemelni való jóakaraton múlik mindaz, aminek természetes szabadságjognak kellene lennie, ott a jogérzék bizony elsorvadhat. Nem lehet egyidejűleg körültekintően kérincsélni meg öntudatosan kiperelni valamit.
És mégis! Nem tudom, a hagyomány ereje-e, az életösztöné-e vagy egyszerűen az ország szerencséje, de a legutóbbi évek arra mutatnak, hogy a jog intézményei és alkalmazói bátran és függetlenül tevékenykednek. Én ezt elég oknak látom a reménységre. Én ezt látom oknak a reménységre.


« vissza