Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Magyar gond és remény 4.

 
MAGYAR GOND ÉS REMÉNY 4.

 

Folyóiratunk ÚJJÁSZERVEZÉSEKOR körkérdéssel fordultunk művészekhez, tudósokhoz, politikusokhoz, egyszerűnek mondott emberekhez — tekintet nélkül pártállásukra —, hogy fogalmazzák meg, mit tartanak az ország legégetőbb gondjának, és mit tartanak helyzetünkben a legbiztatóbbnak. Kértük a válaszadókat arra is, hogy lehetőleg kerüljék a napi politikát, mert a Magyar Szemle napi értékelésekbe nem kíván bonyolódni. Ahol ilyesmi mégis megjelent a szövegekben, az nem a szerkesztőség álláspontját fejezi ki. De hogy mégis, az a szerkesztők azon fölfogását tükrözi, miszerint a cenzúra undorító...
Ezúton is kérjük Olvasóinkat, ha úgy vélik, e rovatunkat véleményük gazdagabbá tenné, írják meg. Az új szempontokat fölvető s a napi politizálás szintjénél igényesebb hozzászólásokat közöljük.

 
Parva sapientia regitur mundus. (Kis bölcsesség kormányozza a világot.) Ha korábban igaz volt is, hogy íróink, költőink jobban érezték a magyar sorskérdéseket, előbb és helyesebben mutatták meg a jövő lehetőségeit, most az ország a közgazdászok kezében van. legégetőbb gondunk — kétségkívül — a gazdaság. Mindenkinek igaza van, aki a jelen nyomorúságára panaszkodik, de nincs igaza, ha ebből tőkét kovácsol a mai országvezetés ellen. Az ország szekere még mindig a lejtőn gurul lefelé, s a tehetetlenségi erő viszi a mélyig. „Isten csodája, hogy még áll hazánk!” Tagadom, hogy mai helyzetünkért a mai vezetés a felelős. A négy évtized, az államadósság, a keleti piacok összeomlása, az öbölháború és a balkáni válság ránk háruló sok-sok következménye, a menekültáradat, Bős-Nagymaros, kárpótlás, aszály s így tovább. Nehéz a kormány sok-sok baklövését védeni, de nyugodt lelkiismerettel senki sem mondhatja, hogy ilyen körülmények között lényegesen jobban csinálná. Ezért képmutatás az ellenzék számos támadása: savanyú a szőlő; csak a posztok irigylése beszél sok bírálatból.
Holott bírálatra valóban nagy szüksége van a kormánynak, mert miniszterei, főtisztviselői zömmel „tanulóvezetők”, s minden esetleges elméleti tudásuk ellenére sincs gyakorlati tapasztalatuk. Olyan bírálatra volna tehát szükségük, amely egy-egy meghatározott ügyben mutatja ki a tárgyi tévedést és tüstént jobbat javasol. Az ilyen ellenzéki magatartás természetesen nagyfokú önzetlenséget kíván, hiszen aki bírál, építő javaslatát átengedi a megbíráltnak, hadd valósítsa meg. „Nem a pacsirta fontos, csak a dal” — el kell viselni, hogy a sikeres javaslatnak nem ötletadója, hanem végrehajtója aratja le az elismerést Ha az ország érdeke az első, s nem a párté, nem az ellenzéké, akkor a megvalósulásnak kell örülnie mindenkinek. Az ellenzék egy részének — úgy tetszik — az az elve: minél rosszabb, annál jobb. Minél rosszabbul mennek a dolgok az országban, annál jobb az én pártomnak s nekem, hiszen nő az esélyünk a következő választáson kormányra kerülnünk. A politikai erkölcstelenség alapszabálya ez.
Megdöbbentett, amikor a háborús bűnösök pőrében IMRÉDY Béla megvallotta: nem olvasta Hitler Mein Kampfját. Anélkül tárgyalt a német kancellárral: anélkül kötötte az ország szekerét Németországhoz, hogy tudta volna, a Führer mit szán a magyar népnek. Ekkor döbbentem rá, milyen kevés ész kormányozza a világot; nemegyszer vak vezet világtalant; a legfölső posztokon is gyatra tudású, gyarló erkölcsű emberek téblábolnak...
Gazdaságpolitikánkat ma tudományosan minősített szakemberek irányítják, remélem tehát, hogy tisztában vannak a helyzetünkből adódó tennivalókkal. Aggaszt azonban, mintha olykor már elméleti megfontolásaik is ellentétben volnának, s lépéseik, intézkedéseik keresztezik egymást. Holott most kellene egyöntetű döntéseket hozni, következetes gazdaságpolitkát valóra váltani. Tudom, hogy a világgazdaság sem tud tapasztalatot kínálni a kommunista gazdaságból a tőkés gazdaságba való átmenet módozataira, de éppen ezért kellene közgazdászainknak pártállásra tekintet nélkül folyton megvitatniuk a teendőket.
CONCORDIA PARVAE RES CRESCUNT, DISCORDIA MAXIMAE DILABUNTUR. (Egyetértésben a kis dolgok növekednek, széthúzásban a nagy dolgok szétesnek.) Ha 1990-ben a nagykoalíció kormányzóképességének nem voltak is meg a nézetekben a föltételei, a kormány és az ellenzék közti viszonynak azóta bekövetkezett szakadékszerű elmérgesedése semmiképpen sem törvényszerű, és árt az ország egyetemes érdekeinek. Egyik tábor sincs a bölcsek kövének a birtokában. Függetlenül attól, ki kezdte az egyre durvulóbb hangot (emlékezetem szerint azok, akik már a kezdet kezdetén a kormány minden előterjesztését „fogalmazványnak”, „fércműnek” bélyegezték), egy sereg megoldandó ügyben nagyobb egyetértésre kellene jutnia kormánynak és ellenzéknek.
In necessoriis unitas, in dubiis libertás, in omnibus autem caritas. (Szükségben egység, kétségek közt [szóláslszabadság, mindenben pedig szeretet.) Lehetetlen, hogy a gazdaságpolitika józan szakértői ne lennének képesek a nehézségek ismeretében azonos vagy legalább rokon intézkedésekben megegyezni, s pusztán azért, hogy a másik félnek ne legyen igaza, rendre ellentmondani; körmüket aggatni; ellene dolgozva megbénítani a gazdasági életet.
Különösen fontosnak tartom, hogy kormány és ellenzék egyformán ítélje meg a külkapcsolatainkat. A határon túli magyarság sorsáért folyó munkában teljes egyetértésnek kell lennie. Helsinki szellemében foglaljon állást minden felelős politikus: hátsó gondolattal ne zaklassa senki a kormányt, amiért nem vállal többet, mint amire Helsinki kötelezi, különösen nem olyanokkal szemben, akik maguk a saját országukban Helsinki eszméit sem váltják valóra az emberi jogok, köztük a kisebbségi jogok kérdésében. A politikában, akár a szerelemben, soha sincs soha. Az elmúlt három-négy világrengető év, amely a kétszáz évvel ezelőtti francia forradalommal fölérő változást idézett elő glóbuszunkon, elég tanulság arra, hogy semmit se tartsunk lehetetlennek. S ekkor viszont időszerű Deák Ferenc bölcsessége: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és szerencse ismét visszahozhatják, de miről a nemzet, félve a szenvedésektől önmaga lemondott, annak visszaszerzése nehéz és mindig kétséges.”
Quid nimis. (Semmit sem túlzottan.) Mindkét fél mérsékletre inthetné vértolulásos híveit. A hatalmon levők elbizakodottságát szerénység, az ellenzék kákán csomót keresését több megértés válthatná föl. Mert bármennyire gúnyolják is némelyek a hivatkozást a környező országok viszonyaira, amelyekhez képest a mieink tűrhetőbbek, ez tárgyilagos szemmel is valóság és érv.
Lélektani szempontból bizonyára érthető, ha a világ jobban meg van elégedve velünk, mint mi magunk: mi a saját bőrünkön érezzük gondjainkat, sanyarúságunkat. Mégsem véletlen, hogy Európa és Amerika a legszilárdabb közép-európai országnak ítél bennünket. Ezt sem szabad túlértékelnünk, hiszen dicséretük dollárjukba nem kerül, mégsem mindegy „hírünk a világban”.
A súlyos gazdasági nehézségek ellenére az ország belső rendjét és kedvező külső megítélését biztatónak tartom a jövőre.
Péter László egyetemi tanár, az Új Magyar Lexikon főszerkesztője

 
A RENDSZERVÁLTOZÁST KÖVETŐ ÁTMENETI KORSZAK egyik legégetőbb problémája, nézetem szerint, a köz- és magánérdek közötti, egyébként nagyon nehezen meghatározható egyensúly hiánya. Ennek elsősorban erkölcsi természetű oka van. A jövő szempontjából döntő súlya van annak, hogy sikerül-e egyáltalán a politikai hatalom morális alapjának megteremtése, ami nyilvánvalóan a hatalom legitimációjának igen nagy jelentőségű kérdésével függ össze. Ha a társadalom — Dantéval szólva — továbbra is a kétszínűek és hazugok között „helyezi el” a politikai szférában működők nem csekély hányadát, lehetetlen lesz az individuum és a társadalom korábban felbomlott egységének helyreállítása. A korlátlan hatalmú állam megvalósításának elképzelése soha nem kedvezett az egyén és a társadalom közötti harmónia ügyének. A polgárok „boldogítását” felülről megvalósítani törekvő állam megteremtésére törekvés, mint ezt századunk történelmi tapasztalatai is világosan bizonyították, kudarcra volt kárhoztatva. Más oldalról viszont hiba volna az erkölcs és a hatalom, a politikai hatalom antagonisztikus, egymással kibékíthetetlen voltát állítani, ahogyan ezt például Machiavelli tette. Az a politikai hatalom, amely helyes önmérsékletet tanúsít, s nem érzi feladatának a polgár magánszférájába való állandó beavatkozást, összeegyeztethető az erkölccsel. A politikai hatalmon természetesen nem kizárólag az államot, illetve az irányító szerepet betöltő kormányhatalmat értem. A politikai hatalom gyakorlásában igen fontos szerepet töltenek be a kormánypártok és az ellenzéki pártok egyaránt, s részesei a politikai hatalomnak az átalakulófélben lévő és az újonnan alakult társadalmi szervezetek, így például a szakszervezetek is. A társadalom mikrostruktúrái kialakításának szabadsága, és a már kialakult mikrostruktúrák autonómiájának maximális védelme — s nem csupán az alkotmány szintjén — alapvető feltétele a hatalom és erkölcs közötti egység kialakulásának, pontosabban ellentétük felszámolódásának.
Mi teszi, vagy inkább teheti lehetővé ennek az ellentétnek a feloldását? Mindenekelőtt a politikai hatalom gyakorlásában részt vevők morálja, erkölcsiségének kifogástalansága. Ennek nyilvánvalóan akadályát jelenti az, hogy sok esetben csupán elvben ismerik el a politikai „elit” tagjai az erkölcsi értékek abszolút prioritását. Igen problematikus ebben az összefüggésben az, hogy nincs semmi garancia, éppen a politikai demokráciából adódóan arra, miszerint huzamosabb időn át lesz mód a hatalom akár a kormány, akár pedig az ellenzék oldalán való gyakorlására. Ez óhatatlanul — legalábbis tendenciaszerűen — az erkölcs szempontjainak háttérbe szorulásához vezet. Ez, sajnos, nemcsak hazánkra, hanem térségünk — Közép- és Kelet-Európa — legtöbb államára jellemző jelenség. Reményt az adhat, hogy most már van, illetve lesz mód azok hatalmi pozícióba juttatására, akik megtagadva Machiavellit a hatalom és az erkölcs összekapcsolásának feltétlen szükségességét vallják. ARISZTOTELÉSSZEL szólva a hatalom rossz formái elkerülésének talán leghatékonyabb eszköze a hatalom és az erkölcs közötti kapcsolat megteremtése. Csakis ilyen módon váltható valóra az, hogy a polgárok ne alattvalók legyenek. A korlátokat nem ismerő állam, HOBBES Leviathanja csakis ilyen módon változtatható meg radikálisan, és válhat a polgárokkal partneri kapcsolatban lévő intézménnyé.
Hamza Gábor egyetemi tanár

 
ÉSZ NÉLKÜL A JÖVŐBE?

KUTATÓ FIZIKUSKÉNT MÉG NEM VOLT ALKALMAM ARRA, hogy nagyobb körben véleményt nyilvánítsak nemzetünk gondjairól, problémáiról és azok megoldásáról. Ennek két oka is van: egyrészt soha nem kérdeztek meg, másrészt nem tartom magam kompetensnek érdemi válaszra. Mint egyszerű állampolgár, most is csak annyit tudok mondani: legnagyobb elért eredményünknek azt tartom, hogy hazánkat még elkerülte a fegyveres konfliktus, és szívből remélem, hogy ez a jövőben is így marad. Országunk legnyomasztóbb gondját illetően — triviális módon — a gazdaság hanyatlását tudom megemlíteni, amelyet nap mint nap kettős minőségben is érzékelek: mint állampolgár és mint akadémiai kutató. Ezen a ponton meg is áll a tudományom; jöjjenek a bölcs és mindentudó közgazdászok és/vagy politikusok, és vezessenek ki bennünket a gödörből!
Az alkalmat megragadva azonban szóvá kell tennem egy másik, számomra rendkívül nyomasztó problémát is. A probléma pillanatnyilag elhanyagolhatónak tűnik föl gazdasági nehézségeink mellett, azonban hosszútávú hatását tekintve következményei legalább olyan súlyosak mint egy gazdasági csődé. Ez az „időzített bomba” az országunkban egyre nagyobb teret nyert irracionalizmus, gondolkodásmódunk „balkanizálódása”.
Köztudomású, hogy a demokrácia hajnalán új életre keltek az áltudományok, és szinte hetek alatt minden megjelent országunkban, amit a fejlett nyugati demokráciákban bomlott elme vagy ravasz szélhámos valaha is kitalált. Frissen elnyert szabadságunkhoz körítésnek van már mindenünk a Ki mit tud? „egyéb” kategóriájából. Elárasztanak a hazafiság helyett a napi sokszori bőséges étkezést választó ukrán gyógyító fenomének — míg hazájukban Csernobil áldozatai, köztük sok gyerek, sorra pusztulnak el. Van aztán (önkormányzati engedéllyel) kristálygömbből jósoló „információszolgáltató” kisiparos, „földsugárzást” mérő „rákot megelőző lakberendező”, és az AIDS-et talpmasszázzsal gyógyító csodadoktor. A felsorolást folytatni lehetne, de félek, valami fontosat kihagynék. A dologban azonban az a legszomorúbb, hogy e folyamathoz a médiumok nagy igyekezettel asszisztálnak.
A médiaháború fegyverropogása közepette az ember hajlamos figyelmen kívül hagyni, hogy a legnagyobb példányszámú rádióműsor „hiteles horoszkópot” és sok más válogatott áltudományos cikket közöl, az új „tudományos” rádió- és tévéműsorok szerkesztői pedig szinte szabadon kaszálhatnak az ostobaság szántóföldjén. Ahhoz, hogy valaki zenekritikus legyen, alapvető követelmény a zenei hallás. Miért lehet akkor valaki szakirányú képzettség nélkül, esetleg esti marxista liftkezelői diplomáját ügyesen forgatva, tudományos műsor szerkesztője, munkatársa, vagy ami a legrosszabb, „szakértője”?
A fenti erős szavak oka egy nemrég készült statisztikai felmérés, amely az irracionális nézetek elterjedését vizsgálta középiskolásaink körében. Az adatok aggasztóak; a vizsgált populáció csupán 3%-ának a gondolkodásmódja tekinthető racionálisnak, csak kevesebb mint harmada nem hisz az ostoba babonákban, és a divatos paranormális jelenségekben is jóval nagyobb hányad hisz, mint az Új-Zélandon korábban végzett azonos vizsgálat alanyainál. (A részletes adatok a Természet Világa c. folyóiratban fognak a közeljövőben közlésre kerülni.) Érdemes egy helyi adatot is idézni: a megkérdezettek kétharmada a tévé Nulladik típusú találkozások c. műsorát tudományos műsornak tartja, ékesen bizonyítva a tévé mint médium manipulációs potenciálját.
A megoldás kulcsa természetesen nem adminisztratív intézkedésekben keresendő. Elég lenne csupán annyi, ha megkövetelnék (az adófizetők pénzén) tudományos műsorokat készítőktől a természettudományos képzettséget. Az sem ártana, ha valahol a média vezetői között lenne egy-egy (természet)tudományosan minősített személy. Pestiesen fogalmazva, legyenek „szintén zenészek” úgy, mint a fentebb említett zenekritikusok.
Egy demokráciában természetesen mindenkinek joga van akkora bolondot csinálni magából, amekkorára csak telik neki egyre nehezedő gazdasági körülményeink között. Mások butítása azonban már közügy, fiatalságunk szellemi balkanizálása pedig jövőnk elleni merénylet.
Ha egyszer majd beléphetünk a hőn áhított Európa Házba (ha éppen nem vagyunk már nyakig benne), vigyázzunk, nehogy a középkor dohos illatát vigyük magunkkal.
Dr. Bencze Gyula tudományos tanácsadó KFKI Részecske és Magfizikai Kutató Intézet

 
ORSZÁGUNK LEGÉGETŐBB GONDJÁNAK A SZEGÉNYSÉGET, ill. a kezelésére alkalmas stratégiák elégtelenségét tartom. Az elszegényedés az átalakulással járó terhek zömét viselő munkanélküliek között a legnagyobb, de kihatásai az egész társadalmat érintik. A szegénység és a munkanélküliség növekedése azonban nemcsak a posztkommunista rendszerek sajátsága. A recesszióban lévő fejlett tőkés államok — nagyságrendben és következményekben kisebb, de — hasonló gondokkal küzdenek. Részben érthető, hogy a rendszerváltás terheit viselő, a szabad versenyt visszaállítani kívánó közösségek a fejlett kapitalista nagyhatalmaktól (is) várják sorsuk jobbra fordulását. Ezek az elvárások azonban túlzottak lehetnek akkor, ha figyelmen kívül hagyjuk a segítséget nyújtók sokirányú elkötelezettségét és a lehetőségek saját, belső társadalmi konfliktusaikból eredő, esetleg már a közeljövőben bekövetkező korlátozódását.
Erre a sokak által bizonyára eltúlzottnak tartott aggodalomra látszik utalni T. Delamothe cikke, mely a British Medical Journal múlt év augusztusi számában jelent meg. A cikkíró, aki egyúttal a lap főszerkesztő-helyettese, idézi az OECK (Organisation for Economic Cooperation and Development: Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) jelentését, mely tagállamaiban az 1990-ben 6,2%-nak talált munkanélküli arány további 1,3%-os emelkedését prognosztizálta 1992-re. A jelentés kiemeli a munkanélküliség magas arányának társadalmi kohézióra gyakorolt kedvezőtlen hatását, valamint gazdasági veszteséget és tömeges nélkülözést okozó voltát.
Az orvosíró, akit elsősorban az elszegényedés egészségügyi káros hatásai foglalkoztatnak, rámutat továbbá arra, hogy Nagy-Britanniában az átlagjövedelem felénél kevesebből élők száma 12 millió és a kiskorúak egynegyede szegény családokban nő fel. A gazdaság eredményesebb működését célzó, a tehetős rétegeket preferáló adómérséklés a szociális juttatások hasonló arányú csökkenésével járt együtt. A rászorulók törvényes jogosultságát felváltó szociális alapképzése, melyből a segélyek elnyerése kérvényezéshez kötött, még tovább rontott a helyzeten. 1992-ben készült elemzések (Hulby M.— Dix G.: Evaluating the social found. London, HMSO, 1992; DILLNER L. Social fund failing. Brit. Med. J. 1992. 305.138) nem tudtak különbséget tenni a segélyt kapók és az elutasítottak életkörülményei között. Valószínűleg ez késztette a felmérést végző kutatókat arra, hogy a szociális alap ilyen fajta elosztását a lottózáshoz hasonlítsák. Ugyanitt — mutat rá a cikkíró — a jövedelmi különbségek (évi 50.000 font felett és évi 5.000 font alatt) nagyobbak, mint 1886-os első regisztrálásuk óta bármikor (Huhne C. Pay gap „Widest since 1886”. Independent on Sunday, 1991. Sept. 29.3.)A nagy jövedelemkülönbségek iránti toleranciával kapcsolatban Delamothe idéz Galbraith amerikai közgazdász tanulmányából, aki szerint ez a magatartás a saját felfogásuk szerint jogosan gazdagok jellemzője, akik a társadalmi problémák rendezését célzó hatásos módszerek keresése helyett jobbik esetben a passzív szemlélődést, rosszabbikban az állami beavatkozás további mérséklését, a közkiadások csökkentését részesítik előnyben. Teszik ezt abban a tévhitben, hogy a gazdagokat a több pénz, a szegényeket pedig szegénységük ösztönzi majd nagyobb erőfeszítésekre.
A CIKKÍRÓ EZZEL SZEMBEN PÉLDAÉRTÉKŰNEK TALÁLJA azokat a törekvéseket, melyekkel egyes jóléti államok a munkanélküliség növekvő arányából eredő veszteségeiket igyekszenek kiküszöbölni. Svédországban az egy év alatt megkétszereződve is csak 4,4%-os munkanélküliség kezelése céljából pl. a kormány fiatal munkanélkülieket képez át. Ide sorolja Ausztráliát is, ahol tudományosan elemzik a munkába való visszajuttatás lehetőségeit. Eredményes megoldás az OECD véleménye szerint a munkaerőpiac, a gazdaság- és szociálpolitika, valamint az oktatás és képzés összehangolásától várható csak. Nyugati államok felelős szakemberei által gyűjtött adatokkal ismerkedve különösen indokoltnak látszik Galbraith kritikája, mellyel az amerikaiak „megelégedettség kultúrájá”-t illeti, amit szerinte a társadalmi konfliktusok rendezését elmulasztó tétlenség jellemez. Az ilyen csoport-attitűd nyomai saját viszonyaik között is fellelhetők. Pedig az effajta irányzat a kapitalista rendhez szokott társadalmi csoportok reagálását is maghaladó veszélyforrást jelenthet. Ahol korábban — ha csak a deklaráció szintjén is, de annál azért valóságosabban — a javak elosztása alacsony nívón, de arányaiban kevésbé különbözően történt, a társadalmi egyenlőtlenségek fokozódása a nosztalgikus érzések mellett indulatokat is kelthet. A kísérleti kommunizmus maradványai nemcsak a rendszerben, hanem a tudati szférában is élnek. A korszaknak, mely ezt követi, bármilyen rosszul sikerült is az az előző kísérlet, ezzel is számolnia kell. Úgy tűnik föl, számol is vele. Erről tanúskodik többek között a piacgazdaság szociális változatának kialakítási szándéka, mely a közgazdaságban járatlan laikus elméjében — létező nyugati példa ellenére is — a kör négyszögesítésének kísérletét idézi. A „puha” diktatúra utáni „lágy” kapitalizmus természetesen csábító jövőkép, kérdés marad azonban: milyen módon lehetséges szabad versenyen alapuló piacgazdaság felépítése egy magántőkét halmozni nem engedő, dekapitalizáló rendszer romjain? Kik nevezhetnek be ebbe a versenybe? Vagy: ahol szociális szempontok ilyen mértékű érvényesítésére van szükség, mint a mi viszonyaink között, mennyire lehet ott szabad a verseny? Végül: milyen előnyökkel jár majd a reintegrálódás abba a fogyasztói társadalomba, mely saját elemzői szerint maga is szociális reformokra szorul? Olyan kérdések, melyekre a jövőben kapunk majd — jól-rosszul — választ.
Jelen helyzetünkben véleményem szerint az a legbiztatóbb, hogy társadalmunk mostani szerkezete, a szabad választásokon alapuló parlamentáris demokrácia garanciát nyújt a kitűzött célok valóra váltásában eredménytelen vagy kevésbé eredményes csoportok leválthatóságára. A célkitűzések helyességét illetően azonban — miután magvalósításuk elkezdődött — ilyen garanciával nem rendelkezünk.
Kocsis Eszter tanár

 
MI A LEGÉGETŐBB ÉS MI A LEGBIZTATÓBB?

Magyar Szemle újraindítása szinte törésmentesen tükrözi a jelenlegi magyarországi (nem magyar!) valóságot, amely — CSOÓRI SÁNDOR megfogalmazásával — ostrom utáni állapot. Egyben azonban lényeges különbséget mutat, mert hiszen — igaz, több évtizedes bevétel után — elvonultak az ostromlókból lett „ideiglenes” megszállók. Kívül és belül nem láthatók, csak a romok, irtott támolyognak néhányan félénk aléltságban. Úgy látszik, beérett a tudatban a dúlások utáni trauma. A nép még az óvóhelyeken vesztegel, nem bízva a csatazaj elültének tartósságában. Valóban, nem ártana történetpszichológiailag utánanézni, vajon nem a tatárok átejtő, nádasból, erdőből előcsalogató rikongatása illetve annak következményei voltak-e többszörös megismétlődéssel egyik alapvető „népi-nemzeti” alaptulajdonságunk megformálói? Mert hiszékenyen előbátorkodtunk, túl korán elhittük, hogy „elmentek a kutyafejű tatárok”, de csak akkor kezdődött igazán a népirtás, mert lefegyverzetten álltunk, ezért a védekezés lehetősége nélkül.
Nem így volt ez talán a frontváltozással 1944-45 után? Micsoda buzgólkodás, felzárkózás az újjáépítés körül; hányan elhitték, főként a fiatal nemzedékek körében, hogy a maguk módján (szovjet segítséggel) megreformálhatják s felépíthetik az új Magyarországot, kiépíthetik az ún. magyar utat! Jóhiszeműségük jutalmaként következett a B-listázás, kitelepítés, börtön, sokak számára a halál is, vagy a Himnusz szavaival, nem lelve hónukat a hazában, nyakukba vették a világot Aztán legkésőbb az 1956-ot követő kényszerkonszolidáció légkörében menthetetlenül felülkerekedett a hiábavalóság tudata: a kommunista rendszer végérvényesen berendezkedett, és nem lehet mást tenni, mint elfogadni. Hiába nyilatkozott Gyilasz, Camus, az ország lakosságához talán el sem jutottak próféciáik. Következett a beletörődés, majd az óvatos alkudozásból megalkuvás lett. Én itt tapintanám a sorsdöntő fordulatot: a legyőzés akkor végleges és lesz végzetes, ha a legyőzött ösztönösen és tudatosan megdönthetetlen tényként fogadja el azt. Korábbi időszakokkal összevetve, Deák Ferenc pl. a neoabszolutizmus éveiben még mindig képes volt meghirdetni a passzív ellenállást, 1956. november 4. után viszont akadtak naiv lelkek, akik Nagy Imre ellenében — igaz, bizonyos feltételek mellett — „hajlandóak lettek volna az együttműködésre”. (Lásd Antall JÓZSEF 1988. december 1-jén kelt levelét GRÓSZ KÁROLYHOZ). Hasonló módon FERENC JÓZSEF első magyarországi látogatásakor csak a fűzfapoéták szólaltak meg üdvözlésére, 1957-ben ellenben 222 író, állítólag bebörtönzött írótársaik szabadonbocsátása érdekében (bár lehet, bebörtönzésüktől való félelmükben) tiltakozó levélben követelte az ENSZ-nél a magyar kérdés levételét a napirendről.
NEM LEHETETT VÉLETLEN AZ, HOGY NÉMETH LÁSZLÓ 1956 emelkedett hangulatú napjaiban emlegette fel Emelkedő nemzet c. cikkében a magyar lelkület torzulásait, erkölcsi hiányosságait. A továbbiakban itt, Nyugaton is (nem a hatalmak „árulására” gondolok) egyre többen keresték a modus vivendi-t, Magyarországon pedig éppenséggel disszidensek a „közmegegyezés” hangoztatása után már a „társadalmi szerződés” lehetőségét mérlegelték, miközben az óvoda udvarán észrevétlen kezdett kinőni a fű (CZAKÓ GÁBOR: Eufémia). Nem vették észre, hogy fantommá váló hatalommal készültek lepaktálni. A rendszer végül is törvényszerűen, megjósoltan önmaga ellentmondásaiba bukott bele, de erre nem számított jóformán senki. A szocialistának nevezett, egyre szellősebb barakkban, végtére is többé-kevésbé mindenki berendezkedett, ki-ki a maga módján tülekedve az asztal felé vagy körül. A ma elégedetlenek hangjából az csendül ki, hogy a felszabadultság élménye helyett a biztonságérzet hiányából eredő szorongásérzet lett domináns.
A tudósok manapság nagyjából be tudják mérni egy-egy hurrikán rohamának irányát, de sem keletkezését, sem pedig pusztulását nem tudják megakadályozni. Mit lehet akkor tenni? Egyszerűen megvárni, amíg elmúlik, és újra felépíteni azt, amit lerombolt, tudva, hogy mérgét kiadva nem fordulhat vissza. Ugyanakkor számolni kell újabb hurrikánok betörésével. A Magyarországot körülvevő klimatikus hatásokból nem sikerült kideríteni egy-egy fordulat kezdetét, hitelesen meghirdetni a zivatarok végét. Ótestamentumi példázattal: Noé nem akarja elhagyni a bárkát, mert számára még nem jelent meg az égen a vízözön végét jelző szivárvány, hozzátéve, hogy a mai nemzedékeknek nincs emlékezetük erről az ígéretről.
Igen, ezzel — úgy vélem — tényleges válasz nélkül igyekeztem érzékeltetni Magyarország légköri zavarait, a belőlük származó lelkület bénultságát, határozatlanságát. Mit is lehetne felelni a körkérdésre? Az ország legégetőbb gondja? Önmaga. Mi a legbiztatóbb? Szintén maga az ország. Már pusztán azért is, hogy van, és „felsőbb régiók” parancsa nélkül rendelkezhet önmaga felett. Tervezgethet és munkába foghat. A legbiztatóbb a történelmi esély. Ezzel élni csak akkor lehet, ha sikerül végre megszabadulni a dúlás traumájától, az évszázados átejtések szülte félelmektől. Szavahihető és példamutató személyiségeknek kell meggyőzni a népet arról, hogy a korábbi álbiztonság, de valóságos gyámkodás helyett az egyes ember és az egész társadalom felelős azért, mi történik az országban, hogyan alakul jövője. Csak az önerőből kiharcolt biztonságra, a saját erőből megtermelt javakra lehet támaszkodni, hagyatkozni. A hurrikánnal példálózva pedig az országépítéssel egyidejűleg kell gondoskodni a külbiztonságról is, ne lehessen az ország újabb dúlások prédája. Ehhez természetesen meg kell találnia a térségben helyét, és tudnia kell „rendeltetését”. Mindamellett szervesen keveredik egymással a jó és a rossz, olyannyira, hogy aligha lehetne barátra és ellenségre választani az országlakókat, hiszen magában az egyénben kimutathatók az egymásnak ellentmondó, egymást kirekesztő tulajdonságok. Ezért is félnek sokan a bíráskodástól, pereskedő felelősségrevonástól, de főként a ne adj Isten! ítélethirdetéstől, mert minél igazságosabb lenne az, annál többen váltóműszakban vándorolhatnának, ingázhatnának a lakás és a börtön között. A Magyar Szemle keretek nélküli állapotok közepette a járatlan út helyett a kontinuitásban keres irányzékot és eligazítást. Jó, sőt fontos a folytonosság keresése, különösen a nagy radírozások után, de nagyon kell ügyelni arra, hova nyúlunk vissza, miben akarunk megkapaszkodni. Egészen más a múlt tudományos feldolgozása és kendőzetlen feltárása, és más elvetélt példák átvétele, újraültetése. 1990-ben semmi esetre sem lehet(ett) ott folytatni, ahol megszakadtak a szálak 1941-ben, 1944-ben vagy legkésőbb 1945-ben. A nyolcvanas évek polgárias tapogatózása a kommunista rendszeren belül éléshez keresett párhuzamokat, példákat. Nem nélkülözte ezért a szándékosságot SZEKFŰ GYULA Forradalom után c. munkájának újranyomása 1983-ban, nem említve ehelyütt hasonló indíttatású műveket. Ellenben rá kell döbbennünk, hogy ma — szerencsére — teljesen új helyzettel állunk szemben, amire betájolásul a legkevésbé alkalmasak a megalkuvás tanait hordozó munkák, netán emberi viselkedésformák. Bármennyire is „építő jellegű” SZABÓ ZOLTÁN méltatása Szekfű Gyuláról, hiányzik belőle a bátorság a kegyetlen őszinteségre. Az országgal szemben vállalt kényszerű szerep még talán elfogadható lett volna, azonban nem szabad elfelejtenünk éppen mai helyzetünkben említett munkájának tartalmát, tatár kurjongató léprecsalását. Mindez végtére is alig választható le Szekfű életművéről, nem amputálható le egyéniségéről. Csak bele kell olvasni, s megviláglik, milyen üdvös tanácsokkal látta el magyarjait. Diagnózisa és prognózisa pedig nagyon is kompromittáló, hiszen akkora tudós elme még füllentéssel, túlzásokkal sem foghatott volna annyira mellé, mint ő. Ábrázolásáról úgy nyilatkozik, „erről a dologról (a Szovjetunió berendezése és politikája) is őszintén és nyíltan, hátsó gondolatok nélkül (kellett) megmondanom véleményemet.” (157. old.). Tette ezt az a Szekfű Gyula, aki korszakos elemzésével a Három nemzedék és ami utána következik másként mutatkozott, hogy annak mintegy folytatásaként tárja fel és propagálja azt a modellt, amiről KOVÁCS IMRÉNEK úgy vallott, új törökkor következett be Magyarország történetében (Magyarország két megszállása). Szekfű sorstragédiák könyörtelenségével ugyanolyan szerepre vállalkozott mint az általa elmarasztalt Werbőczi István (ez is utánolvasható Magyar történetében). Ezen túlmenően az újrakezdés fékezettségét jelenti számomra, hogy 1955-re nyúlt vissza a szerkesztőség kettős szellemidézésével (Szabó — Szekfű).
KODOLÁNYI Gyula beköszöntőjével vitatkozva említem meg, történetietlen ugyan a mi lett volna ha-val való példálózás, a magam részéről mégis kétségbe vonom feltételezését. Az Ortutay Gyulák, Boldizsár Ivánok pálfordulásai, a demokratikus pártokban megbújtatott besúgók, az országos méretű feljelentések árnyékában én kétlem, hogy akár szélcsendben is szépen, az eredeti tervek szerint végbement volna a megvalósulás. Mint ahogyan az egyes ember, úgy az egész társadalom jelleme és erkölcse is bizony a rendkívüli helyzetekben mutat valós mérőfokokat. A magyaroknál pedig a hősiesség példái, a következetesség és okos megfontolás mellett bizony veszélyességi szinten kimutatható a silányság. Sok lúd pedig disznót győz.
VÉGEZETÜL: Bethlen ISTVÁN nem kért menedéket a szovjet hadseregnél. Erre annál kevésbé volt szüksége a németek ellenében, mivel rejtekhelye környékét már megszállták a szovjet csapatok. Amikor üzent a legközelebbi szovjet parancsnokságra, azzal a szándékkal tette, hogy nem személyes, hanem országos ügyekben akar tárgyalni egy magasrangú szovjet tiszttel. Korábban hasonló céllal kellett volna kirepülnie Törökországba a szövetséges hatalmakkal keresve a kapcsolatot, a körülmények azonban megakadályozták ebben. (Ezzel kapcsolatosan utalok a Bethlen István emlékirata 1944. c. kiadványra, aminek idevágó részét még élő koronatanúként egészítette ki Bolza Ilona nekem adott személyes felvilágosítással.) Nemde nála is a rossz beidegződés az újkori tatárokkal szemben, TÖRÖK BÁLINT sorsára jutva, csak éppen szovjet és nem török fogságban.
A gazdasági természetű nehézségek kiküszöbölése mellett elsőrangúan fontos új, a szolgasággal nem terhelt nemzedékek kinevelése. Zrínyi Miklós pusztába kiáltása, de legkésőbb Széchenyi óta talán abban kereshető a tulajdonképpeni nemzeti tragédia, hogy nem adódott lehetőség a kiművelt emberfők megteremtésére, csatasorba állítására, ami Széchenyi értelmében természetesen nem csupán a tudásra, hanem éppenúgy a jellemre és az erkölcsösségre, nem csupán egyénekre, hanem az egész társadalomra vonatkozik. Amikor tehát okokat és bűnbakokat keresünk, kezdjük önmagunknál. A példaképek összeválogatásával pedig legyünk rendkívül körültekintőek, igaz, a felnőttek társadalma, élén kiművelt emberfőkkel, példaképek nélkül is tudja, mit kell cselekednie a mindenkori helyzetben. Talán most kezünkre játszik a történelem.
Deák Ernő történész, a Bécsi Napló főszerkesztője


 
Szerkesztői széljegyzetek Deák Ernő leveléhez

A nézetazonosság nem követelmény a Magyar Szemle lapjain, és a véleménykülönbség sem kíván mindig külön kommentárt. Mégis, Deák Ernő vélekedései kapcsán nem hallgathatok el négy megjegyzést a sok kívánkozó közül.

1. Ami a kétszázhuszonkét író 1957-es „tiltakozó levelét” illeti, annak születése, több aláírásának hitelessége máig homályos; s a levél az ENSZ-hez sosem érkezett meg. Általában véve is, Deák egész fejtegetése 1956-57-ről történész részéről meghökkentő aránytévesztést mutat; a Kádár-terror első évét sem a megtorlás mértékében és stratégiájában, sem a párhuzamos politikai folyamatokban nem lehet összehasonlítani a Haynau-terrorral vagy a Bach-korszak bármelyik évének légkörével.

2. Az új Magyar Szemle általam írt beköszöntőjéből (1992. november) kiderül, hogy lapunk nem a politikus Szekfű, hanem a szerkesztő Szekfű szellemét kívánja megidézni. Szabó Zoltán ugyanott egészében közölt 1955-ös Szekfű-portréjában pedig ugyancsak nehéz nem észrevenni a kritikus hangot. E kérdésekre, fontosságuk miatt, alkalomadtán részletesen visszatérünk.

3. A Bethlen István-Török Bálint párhuzam kifejtése, értelme előttem nem eléggé világos. Lehet, hogy Deák Ernő groteszk véget ért történelmi alakoknak tartja őket; én viszont — ha párhuzam egyáltalán vonható közöttük — tragikusnak, és tragédiájukat koruk jellegzetes magyar tragédiájának.

4. Úgy vélem, az olvasók inkább velem értenek egyet, ha a koalíciós időszak magyar törekvéseinek meghatározó alakjait nem Ortutay Gyulában és Boldizsár Ivánban látom, hanem például Nagy Ferencben vagy Kovács Bélában, és a hidakat, utakat újjáépítő közemberekben. Az lehet, persze, hogy ők is mindnyájan Török Bálint-szerű balekként végezték vagy tengették életüket később — de ez esetben nyilvánvalóan a balek nemzet minősítését kell használnunk az egész itthonmaradt, vagy itthonmaradni igyekvő Magyarországra nézve.
Kodolányi Gyula


« vissza