Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Magyar gond és remény 3.

MAGYAR GOND ÉS REMÉNY 3.

 
Folyóiratunk újjászervezésekor körkérdéssel fordultunk művészekhez, tudósokhoz, politikusokhoz, egyszerűnek mondott emberekhez — tekintet nélkül pártállásukra —, hogy fogalmazzák meg, mit tartanak az ország legégetőbb gondjának, és mit tartanak helyzetünkben a legbiztatóbbnak. Kértük a válaszadókat arra is, hogy lehetőleg kerüljék a napi politikát, mert a Magyar Szemle napi értékelésekbe nem kíván bonyolódni. Ahol ilyesmi mégis megjelent a szövegekben, az nem a szerkesztőség álláspontját fejezi ki. De hogy mégis, az a szerkesztők azon fölfogását tükrözi, miszerint a cenzúra undorító...
Ezúton is kérjük Olvasóinkat, ha úgy vélik, e rovatunkat véleményük gazdagabbá tenné, írják meg. Az új szempontokat fölvető s a napi politizálás szintjénél igényesebb hozzászólásokat közöljük.

 
BIZTATÓ TENDENCIÁK ÉS ÉGETŐ PROBLÉMÁK A MAI MAGYAR TÁRSADALOMBAN

 
Az 1989-1990-ben Közép-Európa keleti részében, a hajdani szocialista országokban végbement forradalmi változásokat néhány évvel korábban még senki sem látta előre — sem Keleten, sem Nyugaton, sem társadalomtudósok, sem politikusok. A legderűlátóbbak is legfeljebb arra számítottak, hogy a magát szocialistaként definiáló rendszer, amelynek lényege a termelőeszközök nagy többségének állami tulajdona, a gazdasági folyamatok kiterjedt központi tervezése, az egypártrendszerre támaszkodó totalitariánus (későbbi szakaszaiban egyes országokban, közöttük Magyarországon autoritariánus) diktatúra és a hatalmi elitre és a hatalomnak alávetettek kevéssé differenciált tömegére osztott társadalmi struktúra volt, lassan, évtizedek folyamán a piac és a magántulajdon növekvő szerepe, egy valamivel demokratikusabb politikai élet és egy valamivel differenciáltabb társadalmi struktúra irányában fog fejlődni. A borúlátóbbak azt hangsúlyozták, hogy a totalitariánus rendszerek csak vesztett háború urán vagy véres forradalom útján változhatnak meg. Ezért a Magyarországon és néhány más országban vértelenül végbement, de mégis a gazdasági-társadalmi-politikai rendszer alapvető és igen gyors változását eredményező események, amelyeket ezért joggal nevezhetünk forradalomnak, mindenkit váratlanul, sőt felkészületlenül értek, viszont érthetően a legszélesebb körökben keltettek szinte euforikus érzéseket.
Az általános eufóriában kevesen látták előre, hogy a politikai intézmények gyors demokratikus átalakítása után milyen nagy nehézségekkel kell megküzdeni a gazdaság talpraállításában és még inkább a demokratikus és piacgazdasági társadalmi intézmények és kultúra, mentalitás megteremtésében. Pedig Ralf Dahrendorf már 1990-ben, röviddel a forradalmak után megjelent könyvében figyelmeztetett arra, hogy a demokratikus politikai rendszert létrehozó alkotmányjogi reform hat hónap alatt végrehajtható, ahhoz azonban, hogy a gazdasági reformnak az életszínvonalat kedvezően érintő hatásai általánosan érezhetőekké váljanak, hat évre lehet szükség, a piacgazdaság és a demokrácia szilárdságához és jó működéséhez szükséges társadalmi intézmények, a civil társadalom, a megfelelő kulturális értékek és viselkedési szabályok felépítése hatvan évet is igénybe vehet.(1) Két és fél-három év elég volt azonban ahhoz, hogy rádöbbenjünk a nehézségekre. Ezeknek hatására a közvélemény, talán még találóbb kifejezéssel a közhangulat Nyugaton és Közép-Európában egyformán az ellenkező végletbe, kiábrándulásba, elkeseredésbe, reménytelenségbe és némelykor magának a végbement forradalom tényének és a változások irányának megkérdőjelezésébe csapott át.
Ebben a helyzetben a társadalomtudósoknak az a feladatuk, hogy adatfelvételekkel összegyűjtsék és pontosan közzétegyék a kedvező és a kedvezőtlen tendenciákra utaló adatokat, gondosan elemezzék azok lehetséges okait és orvoslásuk alternatív eszközeit. Ebben a tanulmányban a közelmúltbeli és mai magyar társadalomban megfigyelhető tendenciákról próbálok képet adni. Csak annyiban foglalkozom a politikai jelenségekkel és a gazdasági változásokkal, amennyiben azok közvetlenül összefüggenek a vizsgált társadalmi folyamatokkal.

 
1. Strukturális átalakulás

 
A TOTALITARIÁNUS TÁRSADALMAKBAN EGY IGEN SZŰK politikai hatalmi elittel szemben egy hatalom nélküli és csak kevéssé differenciált helyzetű társadalmi tömeg áll. Más szóval nincsenek középrétegek, amelyeknek anyagi helyzetük bizonyos függetlenséget biztosít a hatalmi elittel szemben. A fejlett piacgazdaságokat és demokratikus társadalmakat ezzel szemben éppen az jellemzi, hogy a társadalmi hierarchia csúcsán lévő csoport hatalma lényegesen korlátozottabb, és széles középrétegek alkotják a piád gazdaságnak és a demokratikus politikának a támaszát annyira, hogy egyes nyugati szociológusok már „középosztályi társadalomról” beszéltek.
Ezért a mai magyar társadalomban a közérdeklődés homlokterében álló két strukturális kérdés, hogy
1. kifejlődik-e a középosztály? és
2. kik állnak a társadalmi hierarchia csúcsán, mennyire cserélődik ki ez a hierarchia csúcspozícióit elfoglaló réteg?
A középosztály fogalma, amelyet a két világháború közötti Magyarországon széles körben használtak, és amely a közelmúltban újra divatba jött nálunk, valójában elég pontatlan, ezért a külföldi szociológiai irodalomban nem szokták használni. Ezért jobbnak látom középrétegekről beszélni. Ide sorolnám azokat a társadalmi rétegeket, amelyeknek elég jövedelme van ahhoz, hogy a puszta létszükségleteken felül tartós fogyasztási eszközökre, kényelmesebb lakásra, kultúrára, üdülésre is teljen belőle, és amelyek nincsenek kiszolgáltatva a hatalmi elitnek, attól függetlenül, sőt azzal ellentétesen is dönthetnek, gondolkodhatnak. A nyugati társadalmakban idetartoznak az értelmiségi szakemberek, az önálló kisvállalkozók és a szakmunkásoknak nagy része.
MAGYARORSZÁGON a szocialista rendszer utolsó két évtizedéiben az értelmiség helyzete efelé közeledett, a szakmunkásoknak egy része — elsősorban a második gazdaságban, például a gmk-ban kiegészítő jövedelmekhez jutóké — is kezdett kiemelkedni a teljes kiszolgáltatottságból és igen alacsony életszínvonalból. Mivel mind az értelmiségiek, mind a szakmunkások rá voltak kényszerítve, hogy az állami szektorban lévő munkahellyel rendelkezzenek, nem függetlenedhettek teljesen a hatalmi elittől. Hiányzott viszont a középrétegek harmadik fontos eleme, a kispolgárság, vagyis az önálló kisiparosok, kiskereskedők és más kis magánvállalkozók rétege. SZELÉNYI IVÁN az 1980-as évek közepén úgy látta, hogy a piac szerepének növekedése, a második gazdaság kiterjedése következtében újra megindul e réteg „polgárosodásának” a második világháború után megszakadt folyamata.(2)
A rendszerváltozás óta viszont nagyon felgyorsult az önálló iparosok, kereskedők és más vállalkozók rétegének már korábban megindult növekedése (1980-ban az aktív keresők 1,5 százaléka, 1990-ben 4,2 százaléka, 1992 májusában már körülbelül 8 százaléka). Jelenleg még nem látjuk világosan, hogy a mezőgazdasági termelőszövetkezeti parasztok és állami gazdasági munkások mekkora része lesz önálló parasztgazda. A „kispolgárság” aránya mindenesetre megközelíti vagy eléri a nyugat-európai társadalomban jelenleg megfigyelhető arányt.
Az értelmiség egy része ugyan nehéz anyagi problémákkal került szembe az inflációnál lassabban növekvő főmunkahelyi keresete következtében, mégis az értelmiség egészének átlagos jövedelme lényegesen jobban tartotta a lépést az áremelkedésekkel, mint a munkásságé, különösen a szakképzetlen munkásoké és a mezőgazdasági munkásoké. Az sem elhanyagolható tény, hogy a korábbi másfél-két százalékról 1992-ben 36 százalékra nőtt azoknak az aktív keresőknek az aránya, akiknek munkahelye magántulajdonban lévő vállalat. Ezáltal az államtól való függetlenség nagy mértékben nőtt.
Ha a következő években sikerül megvalósítani a „felsőoktatás 2000-ben” programot,(3) amely szerint az összes nappali tagozatos egyetemi és főiskolai hallgatók száma a jelenlegi 77 ezerről 2000-ig 130-140 ezerre nő, ez távlatilag az értelmiségiek számának lényeges emelkedéséhez fog vezetni. A program megvalósulásának egyik előfeltétele, hogy az egyetem és főiskola elvégzése ne okozzon a szegényebb rétegek gyermekeinek elviselhetetlen anyagi gondokat, tehát hogy ösztöndíjak és hitelek ellensúlyozzák az esetleges tandíjat.
Egyszóval a középrétegek erősödésének vagy „polgárosodásnak” a folyamata az utolsó évek súlyos gazdasági nehézségei között is jó ütemben halad. Ez egyben lényeges társadalmi mobilitási folyamatokat indít meg a középrétegek irányába, és az ilyen egyértelműen „fölfelé” irányuló mobilitás nemcsak javítja a bennük részt vevők életkörülményeit, emeli műveltségi színvonalukat, hanem nagy valószínűséggel növeli elkötelezettségüket is a piacgazdaság és a demokratikus politikai rendszer mellett, amely számukra ezt lehetővé tette. KEVESEBB adatunk VAN a társadalmi hierarchia csúcsán végbemenő átrendeződésekről. Egyrészt megváltoznak a társadalmi hierarchia csúcsán helyet foglaló pozíciók maguk is. A szocialista rendszerben vitathatatlanul a párt- és állami bürokrácia vezető pozíciói (ma „nómenklatúrának” szokás nevezni) voltak a legmagasabb, legprivilegizáltabb helyzetben. Konrád György és Szelényi Iván az 1970-es évek első felében úgy látták, hogy „az értelmiség úton van az osztályhatalom felé”, vagyis rövidesen ki fogja szorítani a bürokráciát a hierarchia csúcsáról.(4) Később Szelényi önkritikusan megállapította, hogy jóslatuk nem valósult meg: a bürokrácia a piacorientált reformok lefékezése útján meg tudta akadályozni az értelmiség hatalomátvételét.(5)
Elméleti fogalmakkal azt lehet mondani, hogy a Pierre BOURDIEU(6) által megkülönböztetett háromféle „tőke” közül a szocialista rendszerben a „politikai” (Bourdieunél: szociális kapcsolati) tőke volt a leghatalmasabb, de a háttérben a „kulturális” tőke is nagy és növekvő szerepet játszott: például a „gazdasági elitnek 1984-ben 94, 1990 márciusában, tehát az új koalíciós kormány megalakulása előtt 96 százaléka volt felsőfokú végzettségű, viszont az MSZMP párttagok (és volt párttagok) aránya 82 százalékról 72 százalékra csökkent. A rendszerváltozás után viszont hirtelen erősen megnőtt a „gazdasági” tőke szerepe és csökkent a „politikai” tőke fontossága. A „kulturális” tőke viszont megtartotta igen lényeges háttértényező-szerepét: a vezető rétegnek túlnyomó többsége felsőfokú végzettséggel rendelkezik. Ez érvényes nemcsak a politikai vezetőkre, hanem a sikeres magánvállalkozókra és menedzserekre is.
Ez konkrétabban azt jelenti, hogy a mai magyar társadalomban a gazdasági vezetők — éspedig magánvállalkozók és alkalmazott vállalati vezetők egyformán — az állami vezetőkkel egyenrangú pozícióban vannak a hierarchia csúcsán. Ha a végzős egyetemi hallgatók — különösen a közgazdászok és jogászok — karrieraspirációit megvizsgálnánk/ valószínűleg azt találnánk, hogy sokkal vonzóbbak számukra az üzleti pályák, mint a kormányzatiak. A társadalmi hierarchia csúcsának ez az átrendeződése nem konfliktusmentes folyamat, de el kell fogadnunk, hogy piacgazdaságban a magángazdaság vezetői a politikai vezetőréteggel azonos, sőt anyagi szempontból privilegizáltabb helyzetben vannak.(7)
Nemcsak egyes pozíciók emelkednek, mások süllyednek la társadalmi hierarchiában, hanem az e pozíciókat betöltő személyek egy része is kicserélődik. Itthon és külföldön egyaránt sokan várták azt, hogy Magyarországon és a többi közép- és kelet-európai országban teljes „elitcsere” fog végbemenni. A csalódottak egy része most azt panaszolja fel, hogy ilyenre azért nem került sor, mert valamilyen összeesküvés lehet a régi elit tagjai és más erők közt. Érdemes emlékeztetni, hogy Hankiss Elemér 1989-ben azt mondta, hogy a békés rendszerváltozásnak az a feltétele, hogy a korábbi politikai elit átléphessen az új gazdasági elitbe.(8)
A társadalmi mobilitás nemzetközi szakirodalmát ismerő szociológusok tisztában vannak vele, hogy teljes elitcserét még a legvéresebb forradalmak sem tudtak tartósan megvalósítani. Természetesen „új emberek” léptek a régi elit kivégzett és kivándorlásba űzött tagjainak helyére. Az otthonmaradtak — még a bebörtönzöttek, kitelepítettek, vagyonuktól megfosztottak is — többségükben előbb-utóbb visszatértek a társadalom privilegizált rétegeibe. Ez történt Magyarországon a nagy kegyetlenséggel és erőszakkal végrehajtott kommunista hatalomátvétel után is. Az 1960-as évekre a magyarországi társadalmi mobilitás alig mutatott különbségeket a nyugat-európai országok mobilitásához képest.(9)A szocialista társadalom hatalmi elitje egyre növekvő részben került ki értelmiségi családok leszármazottaiból, a korábbi elit viszont többnyire értelmiségi (de nem hatalmi) pozíciókba került. Az örökölt kulturális tőke még a szocializmusban is döntő előny volt.
Előre kell bocsátani, hogy a szocialista rendszer hatalmi elitje maga is egyre inkább „értelmiségivé” vált az 1980-as években az erre az időszakra jellemző nagy kádercserék és fiatalítások keretében. 1990-ben azután a politikai felsővezető-réteg szinte teljesen kicserélődött (Érdemes felfigyelni arra, hogy hazánkon kívül csak Csehországban és Lengyelországban történt ilyen teljes csere.) Az új politikai felsővezetők azonban majdnem kivétel nélkül az értelmiségből, jelentős részük azon belül is a tudományos értelmiségből jött. Ez a ténybeli alapja Konrád és Szelényi közelmúltbeli válaszának arra az önmaguk által feltett kérdésre, hogy: a posztkommunista magyar társadalomban az értelmiség-e az új uralkodó elit, az új meghatározó osztály? „Végtére is olyan társadalomról nem tudunk, ahol ne lett volna elit, és ugyan ki más lenne képes eljátszani az új elit szerepét, ha a bürokrácia eltűnik a történelem színpadáról. Az értelmiség az egyetlen komoly jelölt”.(10)
A régebbi hatalmi elit „eltűnését” azonban ne úgy képzeljük el, hogy lesüllyed a munkásosztályba, amelyből való származására szívesen hivatkozott. Azoknak a kivételével, akik egyszerűen demográfiai okok miatt nyugdíjba mennek, majd meghalnak (számuk nem jelentéktelen), többféle karriermintát lehet megfigyelni a szocialista rendszer elitjének körében:
1. egy kisebb rész, felhasználva kulturális és kapcsolati tőkéjét, valamint az utolsó években felhalmozott jelentős gazdasági tőkéjét, nagy magánvállalkozó, más szóval tőkés lesz.
2. egy másik rész visszatér a kispolgárságba (ahonnan valamikor származott),
3. sokan ugyancsak kulturális tőkéjük és kapcsolataik alapján vezető pozíciókat kapnak a magánvállalatoknál, gyakorta külföldi cégeknél,
4. sokan, különösen a korábbi kormánybürokrácia második vonala megmarad állami tisztviselő, mintegy utánozva a nagy demokratikus hagyománnyal rendelkező nyugati társadalmak köztisztviselőit, akik természetesen megmaradnak pozíciójukban a kormányváltozások után,
5. végül talán legtöbbjük, felsőfokú végzettségét felhasználva, egyszerű „hatalomnélküli” értelmiségi lesz.
Mindezek a mobilitási folyamatok — akár tetszenek, akár nem — természetesek, mondhatnánk: a mobilitás vastörvényei érvényesülnek, mert a privilegizált helyzetben lévők át tudják menteni előnyeiket a következő rendszerbe, a következő nemzedékbe. Hozzá kell azonban azt is tennünk, hogy teljesen békés, nagyobb változások nélküli korszakokban is mindig végbemegy bizonyos „cseremobilitás” (talán csak az erejük teljében lévő kasztrendszerek képesek a kicserélődésnek gátat szabni). Magyarországon a következő években olyan viharos társadalmi változások lesznek, egyebek között a magángazdaság előretörése miatt, hogy e „természetes” mobilitásnál nagyobb kicserélődésre számíthatunk a társadalom felső rétegiben. Ezért az „elitcsere” lassúsága miatt indokolatlan aggódni, még kevésbé látszik ésszerűnek adminisztratív eszközökkel erőltetni a mobilitást. Ezek az eszközök a szocialista rendszerben okoztak ugyan sok kínlódást és keserűséget, de alig befolyásolták tartósan a nagy mobilitási folyamatokat.
SOKKAL KISEBB ÉRDEKLŐDÉST VÁLT KI, de lényegesen problematikusabb strukturális tendencia a társadalom hátrányosabb helyzetben lévő rétegeinek, a társadalom „alsó” egyharmadának-felének leszakadása a „polgárosodó” középrétegektől és még inkább a társadalom csúcsán lévő elittől. Idesorolhatjuk az aktív keresők közül a szakképzetlen munkásokat és a mezőgazdasági nagyüzemekben dolgozókat, továbbá a szakmunkásság egy részét, a hagyományos szakmákat. Nagy részük rosszabb jövedelmi helyzetbe került a rendszerváltozással párhuzamos gazdasági visszaesés következtében, és jövőbeni kilátásaik sem nagyon biztatóak. A nyugdíjak indexálásának hiánya, ezáltal reálértékük csökkenése miatt hasonló helyzetben van a nyugdíjasok többsége is. Ezek a rétegek eddig panaszkodva, de különösebben látványos tiltakozás (például sztrájkok) nélkül viselték el helyzetük romlását. Különösen feltűnő a különbség Lengyelországhoz képest, ahol a munkásság a rendszerváltozás óta gyakran sztrájkolt. Nagyon veszélyes lenne, ha e rétegek leszakadása fokozódnék, nem vagy alig részesülnének a rendszerváltozás hasznaiból, tehát kialakulna az, amit Nyugaton némelykor „kétharmad-egyharmad” társadalomnak neveznek, értvén ezen azt, hogy szemben a jólétben élő kétharmad résszel a társadalom egyharmad része tartósan hátrányos helyzetben marad. (Egyes nyugat-európai és amerikai adatfelvételek eredményei arra engednek következtetni, hogy a tartósan hátrányos helyzetben maradók aránya a feltételezett egyharmad résznél sokkal kisebb.) A piacgazdaságból és a demokráciából kiábrándult egyharmad rész politikai instabilitással fenyegethet, nemcsak sztrájkokon keresztül, hanem úgy is, hogy a választásokon nem vesznek részt, vagy a jövőben esetleg megjelenő jobb vagy baloldali szélsőséges pártokat támogatnak.
EZZEL KAPCSOLATBAN KELL MEGEMLÍTENI a mintegy 450-500 ezres cigány etnikum gazdasági és társadalmi helyzetét. Többsége hagyományosan alacsonyabb iskolai végzettségű és szakképzettségű, szegényebb a magyar társadalmi átlagnál. A piacgazdaságban, különösen gazdasági depresszió időszakában érvényesülni szokott az a tendencia, hogy a már amúgy is hátrányos helyzetű rétegeket fokozottan sújtják a hátrányok. Ezt látjuk a mai Magyarországon is: 1992 tavaszán a munkanélküliek 16 százaléka cigány, miközben az összes megkérdezett felnőttek közötti arányuk csak 4 százalék. A gazdasági hátrányok összekapcsolódása etnikai-kulturális különbözőséggel távlatilag robbanásveszélyes helyzeteket szokott teremteni. Talán nem eltúlzott a cigány etnikum mai és az amerikai fekete népesség 1930-as évekbeni helyzete közötti hasonlóságokra felhívni a figyelmet
A hátrányosabb helyzetű „egyharmadrész” leszakadását rövid távon szociálpolitikai eszközökkel, hosszú távon azonban az oktatás kiterjesztésével és munkaalkalmak teremtésével lehet elkerülni vagy legalább mérsékelni.

 
2. Életszínvonal-süllyedés, szegénység

 
A társadalmi struktúra átalakulása tehát távlatilag a nálunk fejlettebb piacgazdaságok irányában halad. Aktuális és a fejlettebb országokban ilyen mértékben nem jelentkező probléma az életszínvonal süllyedése, a szegénység növekedése. Előre kell bocsátani, hogy a tendencia már az 1980-as években kezdődött, sőt egészen pontosan 1978-tól csökkent a reálbérindex. Az egy főre jutó reáljövedelemnek és az életszínvonalnak a csökkenését az 1980-as években csak a második gazdaságból származó jövedelmek emelkedése tette elkerülhetővé.
1990-től három tényező együttes hatására csökkent a GDP (nemzeti jövedelem). A gazdasági rendszerváltozás, a piacgazdaságra való áttérés hatására rárakódott a korábbi szocialista vagy KGST-piac összeomlásának és a világgazdasági depressziónak a hatása. Finnországban, ahol csak az utóbbi két hatás érvényesült, szintén csökkent a GDP és a mienkhez hasonló szintre emelkedett a munkanélküliség. A volt szocialista országok nagy részében pedig a mieinknél sokkal megrendítőbb gazdasági visszaesés következett be a három tényező együttes hatására. Ezek a nemzetközi párhuzamok elősegítik, hogy tágabb összefüggésekben lássuk a nálunk bekövetkezett életszínvonal-csökkenést, de nem csökkentik a probléma súlyosságát.
Az egy főre jutó reáljövedelem — a KSH adatai szerint — 1990-ben 4,5 százalékkal, 1991-ben 2,1 százalékkal csökkent. Az 1992. évi csökkenést még nem ismerhetjük, együttvéve azonban a 10 százalékot nem lépi túl a csökkenés. Ha a visszaesés 1993-ban nem folytatódik — és ez valószínűnek látszik —, akkor ez az átlagos életszínvonal-csökkenés nem kivételesen nagy, különösképpen ha például az 1930-as évek nagy gazdasági válsága idején egyes európai országokban bekövetkezett, 20 százalékot elérő mértékű visszaeséssel hasonlítjuk össze.
Az életszínvonal-süllyedés azonban nem úgy ment végbe, ahogy minden háztartás jövedelme egyformán visszaesett körülbelül 10 százalékkal, hanem nagyon eltérő mértékben. 1992 májusában és júniusában végzett, 2000 háztartásra kiterjedő reprezentatív adatfelvételünk szerint az egy évvel korábbi jövedelemhez képest (amelyet visszatekintőén kérdeztünk) a megkérdezett felnőttek 67 százalékának egyéni reáljövedelme csökkent, 7 százaléké változatlan maradt és 26 százalék emelkedett, az utóbbiak között 10 százaléké jelentősen, több mint az infláció kétszeresével nőtt.11 Ezek az adatok érthetővé teszik, miért nagyon elterjedt és jogos a panasz az elszegényedésre, és ugyanakkor miért lehet a mai Magyarországon fényűzést látni. Az erősen gazdagodó egytized rész ugyanis képes nagy nyugati személygépkocsit vásárolni, drága külföldi turistautakat megfizetni stb. A hivalkodó fényűzés visszataszítónak tűnhet a viszonylagos egyenlőséghez (legalábbis a gazdagság titkolásához) szokott és elterjedten egyenlőségé elveket valló társadalmunkban.(12) Tisztán kell azonban látnunk azt, hogy a piacgazdaságra való áttérés és a nagyfokú egyenlőség érvényesítése ellentmondásban van egymással. Ahhoz, hogy a magánvállalkozók száma növekedjék és ahhoz, hogy a munkaerő a gazdaságilag hatékony vállalatok felé áramoljék, jelentős jövedelemkülönbségeknek kell kialakulniuk.
A fent említett 67 százalék joggal érzi úgy, hogy elszegényedik, hiszen reáljövedelme csökken, mert nomináljövedelme nem tart lépést az inflációval. Ezt a tényt azonban nem lenne szabad összetéveszteni azzal, hogy ténylegesen szegények. A szegénység persze nem objektív fogalom, mindig az adott társadalom megítélésétől és az adott kutatótól függ, hol vonja meg a szegénység határát, mit tekint szegénységi küszöbnek, illetve a létminimumnak. Magyarországon a KSH és az Újpesti Családsegítő Központ számít létminimumokat. Az utóbbinak a létminimuma rendszeresen magasabb körülbelül 10 százalékkal a KSH számította létminimumnál. Értelmetlen lenne a vita arról, hogy melyik létminimum a „jobb”, hiszen — mint említettem — minden létminimum többé-kevésbé önkényes. Azzal azonban tisztában kell lenni, hogy az adott létminimumértéknek milyen szociálpolitikai mondanivalója van. Minél magasabban állapítják meg a létminimumot, annál több természetesen a szegény, és ez azt sugallja, hogy több szegény ember között kell elosztani a rendelkezésre álló szociálpolitikai erőforrásokat. Ebből egyenesen következik, hogy magasabb létminimum és több szegény esetén egy szegény személynek, családnak kevesebb szociálpolitikai segítség jut. Más szóval a magasabb létminimum azt sugallja, hogy a „nem egészen szegények” is részesüljenek szociálpolitikai támogatásban, amelyből így kevesebb jut a „nagyon szegényeknek”.
A KSH létminimuma alapján 1978 óta körülbelül 1 millió volt a szegények száma. A TÁRKI 1991 tavaszi vizsgálata szerint akkor 1,5 millióra nőtt a számuk, a fent már említett 1992 tavaszi felvétel szerint elérte, esetleg némileg túllépte a 2 milliót.(13) A népességnek körülbelül 20 százalékára kiterjedő szegénység természetesen igen súlyos problémákat jelez, de — hangsúlyozva a pontos összehasonlítás lehetetlenségét — érdemes megemlíteni, hogy 1985-ben az Európai Közösség országai közül Portugáliában 33, Írországban 20, Spanyolországban 19, Görögországban 18, az Egyesült Királyságban 18 százalék volt a szegénység aránya.(14)
A szegények számához hasonlóan érdekes kérdés, hogy kik a szegények. Az 1992 tavaszi adatfelvételünk alapján ezt a kérdést első megközelítésben úgy vizsgáltam, hogy a két alsó jövedelmi decilishez, vagyis a legalacsonyabb jövedelmű 20 százalékhoz tartozó háztartások tagjait definiáltam szegényként.(15) Hozzáteszem, hogy — mivel ezeknek a háztartásoknak a taglétszáma az átlagosnál nagyobb ide tartozott a teljes népességnek 28 százaléka, tehát több mint a szegénységnek fenti becsült arány. Ezeknek a „szegény” személyeknek a megoszlása néhány kiemelt demográfiai és társadalmi-foglalkozási kategória szerint a következő:
19 évesnél fiatalabb gyermek................. 48%
háztartásbeli és egyéb eltartott............. 10%
nyugdíjas.................................... 11%
gyesen, gyeden lévő nő ..................... 4%
munkanélküli és első állást kereső............ 7%
szakképzetlen és mezőgazdasági munkás 9%
szakmunkás................................... 6%
egyéb . . ............................... 5%
együtt .................................. 100%
Egy másik ismérv szerint vizsgálva a szegénység összetételét, 24 százalékuk tartozik a cigány etnikumú népességhez.
Ha viszont úgy teszem fel a kérdést, hogy különböző demográfiai és társadalmi-foglalkozási kategóriák tagjai közül hányan tartoznak ebbe a „szegény” 28 százalékba, akkor kitűnik, hogy a 0-18 éves gyermekek 52 százaléka, a háztartásbeliek és egyéb eltartottak 60 százaléka, a nyugdíjasok 13 százaléka, a gyesen és gyeden levőknek 36 százaléka, a munkanélkülieknek és első állást keresőknek 44 százaléka, a szakképzetlen munkásoknak és mezőgazdasági munkásoknak 23 százaléka, a szakmunkásoknak 17 százaléka, a cigány etnikumú népességnek 62 százaléka tartozik a társadalom „szegény” 28 százalékához.
Ezeknek az adatoknak elemzésénél természetesen figyelembe kell venni számos óvatosságra intő tényt, például azt, hogy | minden ilyen reprezentatív adatfelvételnél éppen a legszegényebbek közül vannak a legtöbben, akiket nem sikerül megkérdezni, 2. a bevallott jövedelmi adatok sohasem teljesen pontosak, 3. a különböző életkorú személyek és a különböző taglétszámú háztartások egy főm számított létminimuma eltérő, 4. az általam itt alkalmazott szegénységdefiníció (a „két alsó jövedelmi derilisbe tartozó háztartások”) valamivel tágabb lehet, mint a ténylegesen a létminimum alatt élők köre.
Ennek ellenére levonhatónak tartok néhány nagyon fontos és többé-kevésbé új következtetést:
1. a szegénység által leginkább sújtott két csoport: a gyermekek és munkahellyel vagy nyugdíjjal nem rendelkező nők;
2. a munkanélkülieknek kevesebb mint fele él „szegény” háztartásban;
3. a nyugdíjasoknak csak egy kis része „szegény”.
EZEK AZ ADATOK támpontokat nyújthatnak egy olyan szociálpolitikához, amely megvédi a magyar társadalom legszegényebb és a szegénységtől leginkább veszélyeztetett részeit. Ahhoz, hogy a piacgazdaság és a demokratikus politikai rendszer társadalmi támogatása szilárd maradjon, élesebben fogalmazva: ahhoz, hogy a magyar társadalom tagjainak jelentős része ne ábránduljon ki teljesen a piacgazdaságból és a demokráciából, feltétlenül szükségesnek tartom egy olyan szociális védőháló létrehozását és fenntartását, amely a társadalom minden tagját megvédi az elnyomorodástól. Jelenlegi — nagyrészt még a szocialista rendszertől örökölt — szociálpolitikai intézményeink ezt nem képesek biztosítani, mert egyrészt a „nagy rendszerek” (nyugdíj stb.) védőhálójából még sokan kihullanak, másrészt a szociális kiadásoknak elég jelentős része nem a legszegényebbeknek jut, hanem a jobbmódúaknak, ennek következtében a legszegényebbeknek nyújtható szociális segítség értelemszerűen kisebb, mint ha nagyobb mértékben összpontosulnának reájuk a szociális kiadások. Ideális körülmények között — gazdag országban, ahol ráadásul évről-évre erős ütemben nő a GDP — valószínűleg jobb az olyan szociálpolitika, amely állampolgári jogon egyenlően nyújtja a szociálpolitikai támogatást; jelenlegi magyarországi körülményeink között azonban ezeknek az elveknek teljeskörű alkalmazása szükségképpen oda vezet, hogy a legszegényebbek kevesebb támogatást kapnak.
Úgy gondolom azonban, hogy bármennyire súlyos is a növekvő szegénység problémája, átmenetileg kezelhető szociálpolitika1 úton, hosszabb távon pedig a várható gazdasági fellendülés ogja enyhíteni fokozatosan a legégetőbb problémákat.

 
3. Normák és értékek, attómia és elidegenedés

 
GAZDASÁGI VISSZAESÉST és a belőle következő elszegényedést tehát súlyos problémának tartom, ezért szerintem a politikáinak, a társadalomtudományoknak és a közvéleménynek a jelenleginél nagyobb figyelmet kellene reá fordítania. Mégis úgy gondolom, hogy a szocialista rendszer legsúlyosabb öröksége nem ez, hanem a normák és értékek hiánya, a széleskörű anómia és elidegenedés.
A 20. század gazdaságtörténetének tapasztalatai arra tanítanak, hogy a magántulajdon és a piac alapján hatékonyabban működnek a modem gazdaságok, mint az állami tulajdon és a központi tervezés alapján. Ebben az értelemben A nemzetek gazdaságaink megjelenése óta eltelt több mint kétszáz év Adam SMITH-t igazolta. Nem lenne azonban helyes ebből azt a következtetést levonni, hogy az önérdek korlátlan érvényesülése minden téren optimális társadalmi viszonyokhoz vezet. Ezt különben Adam Smith sem hitte: Az erkölcsi érzelmek elméletében világosan kifejtette, hogy a társadalom és gazdaság fenntartásához erkölcs, igazságosság, szeretet, segítőkészség szükséges. A szociológusok Durkheim óta és az utolsó években egyre inkább hangsúlyozzák, hogy normatív, vagyis erkölcsi alátámasztás nélkül a piac nem képes jól működni.(16) A gazdasági élet egymással kapcsolatba kerülő szereplői meg kell hogy bízzanak egymásban, ehhez bizonyos együttműködési készséget és becsületességet kell mutatniuk. Még inkább érvényes ez a demokratikus politikára: játékszabályainak elfogadása, az alapvető erkölcsi normák és a politikai ellenfél tiszteletben tartása nélkül működésképtelenné válhat. Mint Bibó ISTVÁN mondta: „a demokrácia és a közvélemény uralkodása korában az elvi és erkölcsi politika az egyetlen lehetséges politika, de egyúttal a leggyümölcsözőbb reálpolitika is.”
A szociológia az anómia fogalmát szokta annak a társadalmi állapotnak megnevezésére használni, amikor a normáknak a viselkedést szabályozó ereje meggyengül, mert a normákat alátámasztó értékekben való konszenzus, az értékek elfogadottsága összetört. Hasonló fogalom az elidegenedés, ezen a hatalomnélküliséget, az élet értelmetlenségének érzését, a normák meggyengülését, az egyén elszigetelődését, elmagányosodását, életcéljainak és önbecsülésének elvesztését szokták érteni.
Az anómiát és az elidegenedést módszertani okok miatt igen nehéz mérni. A szocialista időszakban erre azért is volt kevés lehetőség, mert a marxizmus tanítása szerint a szocialista társadalomban megszűnik az elidegenedés, így elterjedtségének kimutatása mindenképpen a fennálló társadalmi-politikai rendszer kritikáját jelentette.
A magas és folyamatosan erősen növekvő öngyilkossági arányszám és alkoholizmus, valamint a lelki betegségek igen elterjedt volta (a felnőttek 16 százaléka közepes vagy súlyos neurotikus tüneteket, 8 százaléka közepes vagy súlyos depressziós tüneteket mutat, ennél sokkal nagyobb az enyhe tüneteket mutatók aránya),(17) melyeket a szociológia hagyományosan az anómia és/vagy elidegenedés tüneteiként, következményeiként értelmez, arra enged következtetni, hogy ezek a jelenségek igen intenzívek voltak és állandóan terjedtek a magyar társadalomban.
Négy kérdés, amelyet Hankiss Elemér és munkatársai(18) 1978. évi adatfelvételükben feltettek, és amelyeket 1990-ben a Közgazdaságig tudományi Egyetem Szociológia Tanszékének adatfelvételében megismételtünk,(19) világosan jelezte az anómia és az elidegenedés terjedését !
azoknak aránya, akik legalább néha érezték úgy, hogy Ifi életnek nincs értelme”, 28 százalékról 45 százalékra nőtt, azoknak aránya, akik legalább néha érezték úgy, hogy „semmire sem jók, elvesztették a hitet önmagukban”, 29 százalékról 47 százalékra nőtt,
azoknak aránya, akik teljesen egyetértettek azzal, hogy „nem érdemes távolabbi életcélokat kitűzni”, 14 százalékról 48 százalékra nőtt,
azoknak aránya, akik szerint „az eszmények és elvek olyan gyorsan változnak, hogy az ember azt sem tudja, hogy miben higgyen, miszerint éljen”, 21 százalékról 59 százalékra nőtt.
Az anómiának és elidegenedésnek kézenfekvő magyarázata lehet az, hogy a totalitariánus rendszer tudatosan törekedett a nem általa megfogalmazott értékek és normák lerombolására, de helyükre sikertelenül próbálta saját értékeit és normáit állítani. Azt gondolom azonban, hogy a mélyebb ok az lehet, hogy a totalitariánus rendszerben a társadalom tagjai joggal érezhették azt, hogy semmi hatalmuk I sincsen, saját életük alakítására sincs lehetőségük, és hogy joggal voltak bizalmatlanok mindenkivel szemben, aki nem tartozott családjukhoz vagy közvetlen ismeretségi körükhöz, hiszen a rendszer sajátosságai következtében az egyik ember a másik kárára juthatott előnyökhöz, és erre politikai hatalmi helyzetét vagy kapcsolatait használhatta fel.
AZ 1989-1990. ÉVI FORRADALMAK UTÁN a volt szocialista országokban különösen fájdalmasan nyilvánvalóvá vált a viselkedési normák meggyengülése és az értékek hiánya. Megnyilvánul ez az olyan hétköznapi problémákban, mint a közlekedés veszélyességének fokozódása a közlekedési szabályok gyakori áthágása miatt, a bűnözés megnövekedése, a munkahelyeken folyó viták és harcok eldurvulása, de az üzleti életben gyakran megfigyelhető etikátlanságban és a politikai élet hangnemének eldurvulásában, a demagógia elterjedésében, a vetélytársak és ellenfelek ellenségként kezelésében is. Ezeknek a jelenségeknek elharapódzása a legaggasztóbb; gond, szerintem, a mai magyar társadalomban.
Ha tanulmányom első részei talán túlságosan optimistának tűnhettek is némelyik olvasónak, legutóbbi következtetéseim joggal fogják borúlátásra indítani. Normák és értékek, viselkedési szabályok és mentalitások nagyon lassan változnak meg, értődnek meg a társadalomban. Emellett egy konszenzusra számító értékrendszernek még a körvonalai sem látszanak, inkább a különféle értékrendszerek képviselői közötti heves harcot látjuk. Hozzátehetem, hogy nyugati szociológusok is sokszor írnak hagyományos értékek meggyengüléséről, például Robert Bellah(20) a „szív szokásainak” (Tocqueville kifejezése az amerikai nemzeti kultúra fő értékeinek, szabályainak megjelölésére) eltűnéséről a mai Amerikában. Nem állíthatjuk tehát, hogy egyszerűen átvehetünk Nyugatról egy érték- és normarendszert, mint ahogyan gazdasági és politikai intézményeket a hazai környezetben szükséges módosításokkal többé-kevésbé lemásolhatunk.
ENGEDJE MEG AZ OLVASÓ, hogy itt kilépjek a tudományos elemző szerepéből, és körvonalazzam, hogy milyen értékek elfogadását tartanám kívánatosnak a mai magyar társadalomban. A példát Bibó Istvántól veszem, aki szerintem a 20. század legnagyobb magyar társadalomtudósa volt. Művei olvasása és személyes kapcsolatunk alapján úgy látom, hogy négyféle értéket vallott együttesen: a kereszténység értékeit, a liberalizmus értékeit, a magyarsághoz tartozás értékét és a szociális érzékenységet. A halálát (1979) követő néhány évben, amikor a Bibó emlékkönyv megszületett és utána írásai megjelentek Magyarországon, úgy látszott, hogy példája, e négy érték együttes elfogadása, a magyar társadalom megújulásának alapja lesz. Szomorúan állapíthatjuk meg, hogy mára igen kevesen maradtak, akik mind a négy értéket magukénak vallják. Mégis azt gondolom, hogy Bibó István példája mutathatja meg a kiutat a mai magyar társadalomnak ebből a legsúlyosabb problémájából, az érték- és norma válságból.
A nagy kérdés, amely előtt ma Magyarországon állunk, az hogy fenntarthatók-e a demokratikus politikai intézmények, és megvalósítható-e kielégítő gazdasági fejlődés addig, amíg a piacgazdaság és a demokrácia megszilárdulásához és gördülékeny működéséhez szükséges értékek és viselkedési szabályok, az ehhez szükséges modem kultúra ki nem fejlődnek és széles körben el nem terjednek.
Andorka Rudolf szociológus

 
Idézett szakirodalom

 
1) Dahrendorf R.: Reflections on Revolutions in Europe. London, 1990.
2) Szelényi Iván: Harmadik út? Polgárosodás a vidéki Magyarországon. Budapest, 1992.
3) Kocsis Károly, Andorka Rudolf, Illyés Sándor, Michelberger Pál, Réthelyi Miklós, Róna-Tas András: A magyar felsőoktatás fejlesztése 2000-ig. Budapest, 1992.
4) Konrád György, Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Budapest, 1989.
5) Szelényi Iván: A kelet-európai újosztály-stratégia távlatai és korlátai: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz önkritikus felülvizsgálata. Szelényi Iván: Új osztály, állam, politika. Budapest, 1990,51-98.p.
6) Bourdieu, P.: La distinction. Paris, 1979.
7) Lengyel György: A gazdasági elit a '80-as években és az átmenet időszakában. Andorka Rudolf, Kolosi Tamás, Vukovich György, szerk.: Társadalmi riport 1992, Budapest, 201-221 .p.
8) Hankiss Elemér: Kelet-európai alternatívák. Budapest, 1989.
9) Andorka Rudolf: A társadalmi mobilitás változásai Magyarországon. Budapest, 1982. Andorka Rudolf: A magyarországi társadalmi mobilitás nemzetiközi összehasonlítása: a férfiak nemzedékek közötti társadalmi mobilitása. Szociológia. 1988. no. 3. 221-240.p;
10) Konrád György, Szelényi Iván: Értelmiség és dominancia a posztkommunista társadalmakban. Politikatudományi Szemle. 1992. no. 1. 9-28.p.
11) Kolosi Tamás, Sik Endre: Munkaerőpiac és jövedelmek 1992. Andorka Rudolf, Kolosi Tamás, Vukovich György, szerk.: Társadalmi riport 1992. Budapest, 1992.508-530.p.
12) Kolosi Tamás: Egyenlőtlenségtudat nemzetközi összehasonlításban. Andorka Rudolf, Kolosi Tamás, Vukovich György, szerk.: Társadalmi riport. Budapest, 1990.373-401.p.
13) Kolosi-Sik: Id. mű
14) Kammer dér Evangelischen Kirche in Deutschland für soziale Ordnung: Verantwortung für ein soziales Európa. Gütersloh. 1991.
15) Andorka Rudolf: Szegénység. Magyar Háztartási Panel Műhelytanulmányok 1. sz. Jelentés a Magyar Háztartás Panel I. hullámának eredményeiről. Budapest, 1992.48-60.p.
16) Etzioni, A.: The Morál Dimension. Toward a New Economics. New York, 1988.
17) Kopp Mária, Skrabski Árpád: Magyar lelkiállapot. Budapest, 1992.
18) Hankiss Elemér, Manchin Róbert, Füstös László: Életmód, életminőség, értékrendszer. Alapadatok I-m. Budapest, 1978.
19) Andorka Rudolf: Társadalmi változások és társadalmi problémák, 1940-1990. Statisztikai Szemle. 1992. no. 4-5.301-324.p.
20) Bellah R. N. et aL: Habits of the Heart. New York. 1985.
 
***

KEVÉS OLYAN KÉRDÉS TEHETŐ FEL, amelyre annyira sokféle, sokrétű válasz lenne adható, mint éppen erre. Ha csak belelapozunk a legtöbb újságba, bekapcsoljuk a rádiót vagy a tévét, egyébről sem hallhatunk, mint a magyar társadalom gondjairól: nagy államadósság, restrikció, az ipari fejlődés stagnálása vagy visszaesése, munkanélküliség, a létminimum alatt vagy körül élők egyre nagyobb száma, az infláció, a kárpótlás lassúsága, a mezőgazdaság bizonytalansága, az aszály, a sok termés, a kevés termés, az iskolaügy, a kórházügy — és sorolhatnánk napestig, ismételve az unos-untalan hallottakat.
Én azonban nem ezekben látom a magyar társadalom legégetőbb gondjait, hiszen szerencsés körülmények között legtöbbjük néhány év alatt rendezhető. Sokkal hosszabb ideig tartó, és nehezebben orvosolható az a pusztítás, amelyet a negyven évig tartó szocialista-kommunista kísérlet a lelkekben okozott. Kiölte az emberekből a felelősségvállalást, az erkölcsi tartást, talpnyalóvá tett milliókat, lerombolta a tulajdon szentségét, szabad rablóvá tette a társadalmat.
Nemzedékek nőttek fel anélkül, hogy a keresztény normákkal akár csak távoli kapcsolatba is kerültek volna. A rendszer ilyen szempontból kiválóan működött. Kezdetben vala a népbírósági ítéletek garmadája, az igazoltatás, a B-listázás, a kitelepítés, az internálás, Recsk és a többi munkatábor. És amikor valami lazulni látszott, jött az ötvenhatot követő időszak a maga halálos ítéleteivel, pufajkásaival, újra az internálásokkal, a besúgásra kötelezéssel, rendőri felügyelettel, útlevélmegvonással és a többi és a többi. Megtörték ezek az egész társadalom és az egyes emberek gerincét, de ami a legszomorúbb, talán legjobban a pedagógusokét.
Pedagógusból igazából nem volt hiány. Ha nem akadt diplomás, képesítés nélkülieket alkalmaztak — világos tehát, hogy minden pedagógus féltette a kenyerét. Főleg vidéken — ahol csak egy templom van — a legvallásosabb érzelmű pedagógusok is többször meggondolták, hogy el merjenek-e menni a vasárnapi misére. Tudok eseteket, amikor kizárólag a templomba járásért mondtak fel pedagógusoknak. Nem ítélhető el ilyen körülmények között óvatosságuk, de tény, hogyha az erkölcs egyik sarka megbillen, könnyebben megdől a többi is.
LEHET-E EZEK UTÁN CSODÁLKOZNI, hogy az ember ösztönévé vált a félelem, ami — mint a sok névtelen levél mutatja — ma is tart. Lehet-e csodálkozni, hogy a nép, a társadalom nem fogékony igazán az önkifejező demokráciára. A nagy rendszerváltozásra még csak-csak szavaztak az emberek, de elképesztő az a közöny, amely egy-egy helyi választást kísér, valószínűleg az elképzelt rendszerváltozás elmaradásáért.
Legnehezebbé a pedagógusok állapota teszi a kérdést. A felnőtteket már csak mérsékelt eredménnyel lehet nevelni. A mai gyerekeket kellene, de kinek? A múlt rendszertől lelke mélyéig fertőzött pedagógusnak, aki elhitte az általa negyven évig tanult maszlagot és különben is megszokta, hogy csak azt taníthatja, ami a könyvben van. És érdemes nézni az egykori kommunista pedagógus szakszervezet átvedlését és mai szereplését — a különbség annyi, hogy ma nyíltabban mételyeznek. Tudjuk természetesen, hogy voltak azért kivételek is a pedagógusok között. Közülük nem egy vállalta a kockázatot, kitartott elvei, világnézete mellett, és megúszta a kommunizmust. Volt olyan is, aki felvette a kesztyűt, és harcolt is igazáért, tanítványait pedig saját belátása szerint oktatta. Ismerek olyant, aki nem ejtette ki a száján az „ellenforradalom” szót. Voltak, akik alaposan kivették részüket a rendszerváltozás előkészítésében. Tisztelet nekik. De a többséget, sajnos, nem ezek jellemezték.
Új pedagógusnemzedékre volna tehát szükség sürgősen, de képzésük 4-5 évig tart. Utána kezdődhet az akkori gyermekek egészséges nevelése. Mindez azonban — országosan — eltarthat évtizedekig, félő, hogy tovább, mint amennyi idő a keresztény, vagy ha tetszik, emberi erkölcs lerombolásához szükségeltetett. Nagy szerepük lenne — lehetne — az egyházi iskoláknak is, de sajnos a pedagógusok újratermelése ott sem gyorsabb.
Mi a legreményteljesebb mozzanat?
Reménytelen tehát rövid idő alatt új pedagógusokat képezni. De van egy lehetőség, amelyet sok országban — egészen más okból — sikeresen alkalmaznak, ez pedig a televíziós távoktatás. Ha lesz egy tisztességes nemzeti televízió — akár földi, akár műholdas sugárzással —, aránylag gyorsan összeállítható lenne egy olyan iskolatelevíziós program, amelyet be lehetne illeszteni a tanrendbe, és nézését az iskolában kötelezővé lehetne tenni. Az ország legjobb pedagógusait, szellemiségükben tisztességeseket, tisztességesen maradtakat kellene felkérni erre a programra, színvonalas, a gyermekek számára érdekfeszítő adásokat készíteni, hogy ne kötelező nyűgként éljék meg a megtekintését, és a kommunistának maradt pedagógus gunyoros megjegyzései se érhessék el hatásukat.
Ausztrália, India nagy részén működik így az általános oktatás. Miért ne lehetne itt, hazánkban az erkölcstant (hittant), a történelmet, a világ tisztességes szemléletét ily módon terjeszteni. Áthidaló megoldásnak mindenesetre jobb lenne, mint a mostani rendszertelenség), s közben az egyetemek, főiskolák évről évre bocsátanák ki az új szemléletet magukba szívott fiatal pedagógusokat.
Ez a rendszer aránylag nem is lenne drága, nem nagyon kell hozzá más, mint néhány jó szellemű pedagógus — és egy nemzeti televízió. Ezt pedig úgyis meg kell teremteni!
Horti József újságíró, a Hírlapkiadó Vállalat vezérigazgatója
 
***

MIBEN látja az ország legégetőbb gondját?
Egyéni szinten a legfőbb gond a gazdasági helyzet. A körülmények azonban fokozatosan javulnak, és azt is tekintetbe kell venni, hogy 40 éves rombolás után három év alatt nem lehet rendbe hozni az országot. Az általános helyzetet tekintve hazánk legégetőbb problémája a külső biztonság megőrzése. Mint a volt Jugoszlávia területén zajló események is mutatják, a valamikori totalitárius államokban nagyon veszélyes helyzet alakult ki. Ne feledjük, hogy Oroszországban még mindig másfél milliós hadsereg áll fegyverben, és a KGB-nek egymillió katonája van; ehhez jön még harmincötezer atombomba. Ezzel számolnunk kell, és ezért véleményem szerint Magyarországnak ez a legfontosabb megoldandó problémája.
Mit tart helyzetünkben a legbiztatóbbnak?
A legbiztatóbb szerintem az, hogy a magyar nép dolgozik és az elkeseredés ellenére bizakodva tekint a jövőbe. Ugyanakkor pedig nap nap után növekszik a nemzetközi bizalom Magyarország iránt.
Dr. Habsburg Ottó Az Európa Parlament elnöke


« vissza