Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Magyar gond és remény 2.

 

MAGYAR GOND ÉS REMÉNY 2.


 

FOLYÓIRATUNK ÚJJÁSZERVEZÉSEKOR körkérdéssel fordultunk művészekhez, tudósokhoz, politikusokhoz, egyszerűnek mondott emberekhez — tekintet nélkül pártállásukra —, hogy fogalmazzák meg, mit tartanak az ország legégetőbb gondjának, és mit tartanak helyzetünkben a legbiztatóbbnak. Kértük a válaszadókat arra is, hogy lehetőleg kerüljék a napi politikát, mert a Magyar Szemle napi értékelésekbe nem kíván bonyolódni. Ahol ilyesmi mégis megjelent a szövegekben, az nem a szerkesztőség álláspontját fejezi ki. De hogy mégis, az a szerkesztők azon fölfogását tükrözi, miszerint a cenzúra undorító...

Ezúton is kérjük Olvasóinkat, ha úgy vélik, e rovatunkat véleményük gazdagabbá tenné, írják meg. Az új szempontokat fölvető s a napi politizálás szintjénél igényesebb hozzászólásokat közöljük.
 

A MAGYAR PARLAMENTÁRIS DEMOKRÁCIA KILÁTÁSAI


Az a vélemény, hogy ma Magyarországon az egyik legfőbb gond az 1989-1990-ben kialakított parlamentáris demokrácia megőrzése, ellentmond annak az itthon és külföldön egyaránt elterjedt nézetnek, hogy a volt szocialista országok egyikében sem sikerült olyan stabil demokratikus politikai rendszert megteremteni, mint Magyarországon, és hogy ez az átalakulás legkevésbé vitatott eredménye. Az ellentmondás azonban látszólagos: nem a kialakított rendszer mondott csődöt, hanem a lakosság nagy tömegei ábrándultak ki belőle és ellenségesek, legjobb esetben közömbösek vele szemben. Jelentős csoportok hisznek abban, hogy a diktatúrák alkalmasabbak a nehéz helyzetek megoldására és erősen lecsökkent azok aránya, akik aktívan kiállnának az új politikai rendszer mellett, akár csak magánbeszélgetésekben is.

Valószínű, hogy az átalakulás mézesheteiben is a lakosság jelentős része helyeselte a múlttal való szakítást, különösen az idegen uralom alól való felszabadulást, de nem tekintette döntőnek, hogy a hatalmat intézményesített ellenőrzés nélkül gyakorló egyetlen párt helyébe az egymással versengésben álló pártok rendszere kerül. Ezt jelzi a viszonylag alacsony részvételi arány már az 1990. évi választásokon: a lakosság mintegy fele nem érzett belső késztetést arra, hogy voksának leadásával demonstrálja bizalmát az új politikai szisztémában.

AZ 1990-ES VÁLASZTÁSOK EREDMÉNYEKÉNT parlamenti képviselethez jutott politikai pártok viszont ekkor a többpártrendszerű parlamentáris demokrácia meggyőződéses hívei voltak. A pártok vezetői, mértékadó képviselői előtt a nyugat-európai fejlődés lebegett mintaként. Ebben a régióban a parlamentáris demokrácia nemcsak azokban az országokban bizonyult alkalmasnak a politikai, társadalmi, gazdasági változásokkal felmerülő újabb és újabb problémák kezelésére, amelyekben már a második világháború előtt is szilárd intézményei voltak, mint Nagy-Britanniában, a Benelux-államokban vagy Skandináviában, hanem életképesnek bizonyult zavaros történelmi előzmények mellett is. Legnagyobb sikerét Nyugat-Németországban érte el, ahol a parlamentáris demokrácia megsemmisítésére törő jobb és baloldali erőket sikerült visszaszorítani és megteremteni a feltételeket a nagyszabású gazdasági és társadalmi fejlődés számára. A pluralista rendszer előnyeit bizonyította a spanyol vagy a portugál fejlődés a diktatúrával való szakítás óta, de még az olasz történelem is, az ottani politikai mechanizmus számos zökkenője ellenére is.

1989/1990-ben a hat magyarországi parlamenti párt képviselői között nem volt vita arról, hogy a hatalmat olyan intézményekre, kell bízni, amelyek joggal tekinthetik magukat a nép képviseletének, amelyek tagjait a különböző elgondolásokat ajánló jelöltek közül választhatják ki az állampolgárok. A választójog, a beleszólási lehetőség alapvető fontosságú, de ahhoz, hogy az emberek ezzel a maguk érdekében megfelelően élni is tudjanak, szükségesek a politikai pártok, melyek megfogalmazzák a különféle alternatívákat. Ezért nélkülözhetetlen része az új politikai rendszernek a pártok versengése a választók kegyeiért.

Azokban az országokban, ahol a parlamentáris demokrácia már évtizedekkel ezelőtt stabilizálódott, kialakult a pártok jellegzetes arculata és híveiknek többé-kevésbé állandó tábora. Közismertek azok az amerikai vizsgálati eredmények, amelyek szerint az Egyesült Államokban az egyik legfontosabb meghatározója annak, hogy ki szavaz a demokrata vagy a republikánus jelöltre az, hogy az apja már kire szavazott, azaz a pártok iránti szimpátia öröklődik. A nyugat-európai pártoknál nagyobb szerepe van a világnézeti elhatárolódásoknak, vagy pedig egyes meghatározott társadalmi csoportok érdekei képviseletének. Nálunk ez az 1990-es választások idejére még csak egy-két pártnál következett be és ezért rövid időn belül számolni lehet a választói szimpátiák nagyobb eltolódásaival

A parlamentáris rendszerek lényege, hogy a választásokon többségi támogatást kapott párt ezzel felhatalmazást nyer, hogy meghatározott ideig gyakorolja a politikai hatalmat a kisebbségben maradt pártok állandó ellenőrzése mellett. A kormány a parlamenti többségre támaszkodik, azaz számíthat javaslatainak megszavazására, mégis az ezekhez való ellenzéki hozzászólások nem üresjáratai a Rendszernek. A viták során számos olyan javaslat merülhet — és merült is fel a magyar országgyűlés két és fél évi működése alatt —, amelyek beépíthetők a kormány javaslataiba, összeegyeztethetők azok alapvető logikájával. Az ellenzéki hozzászólások nagyobb része azonban nem ilyen természetű, hanem vagy elvi különbségeket fejez ki, vagy pedig érdekellentéteket. Az ezek során felvetődő problémákkal kapcsolatban az utolsó parlamenti választások felhatalmazták a többségi pártokat, hogy elképzelésüknek megfelelően döntsenek, de a politikai rendszer működése szempontjából kívánatos, ha ezek az elképzelések állandóan konfrontálódnak az ellenzék által képviselt véleményekkel: a kormány ezek segítségével mérheti fel a konfliktusokat a társadalomban.

GAZDASÁGI, TÁRSADALMI ÉRDEKELLENTÉTEK, összeütközések minden politikai rendszerben vannak. A diktatúrák esetében azonban nem szabad róluk beszélni és a konfliktusok a nyilvánosság elől többé-kevésbé elrejtve, felszín alatt befolyásolják a társadalmi folyamatokat és magának a diktatúrának működését is. Ha valamilyen konfliktus mégis kipattan, akkor a hatalom ezt mint a közérdeket sértő eseményt bélyegzi meg, amely a hatalom által képviselt „össznemzeti érdek” ellen van. Valójában az a „nemzeti egység”, amelynek nevében a diktatúra kormányoz, nem más mint egy vagy néhány csoport érdeke, amelyeket a hatalom mindenek fölé helyez. Minden más érdek elhallgattatása végső soron nemcsak a háttérbe szorított csoportok kárára történik, hanem akadályozza az egész társadalom normális működését és kárára van a valódi nemzeti érdeknek.

A többpárti demokráciában a társadalmi konfliktusok kifejeződésének legalkalmasabb fóruma az országgyűlés, amelynek nagy nyilvánossága biztosítja, hogy a választók követni tudják, hogy megbízottaik miként működnek közre az ország ügyeinek intézésében. Ott azonban, ahol a parlamentarizmus újkeletű, a választók jelentős része nem érti, hogy a parlamenti viták biztosítékot nyújtanak az önkényes, a titkos döntésekkel és intézkedésekkel szemben. A viták hosszadalmasságát, egyesek a valóban előforduló felesleges szószaporítást kifogásolják. Az első évtizedek országgyűléseinek népnevelő pedagógiai munkát is kellene végeznie, szem előtt tartva, hogy megnyilvánulásaikkal a parlamentarizmust kell elfogadtatniuk. Az ellenkező hatást váltják ki azok a felszólalások, amelyek célja ugyan csak a másik oldal lejáratása, de a nagyközönség számára „a képviselők”, „a pártok” alkalmatlanságára utalnak

A lakosságnak a parlamentarizmus iránti bizalmát ássák alá azok a nyilatkozatok, újságcikkek is amelyek a közvéleménykutatási eredményekre hivatkozva vonják kétségbe a megelőző általános választások eredményeként többséget szerzett párt jogát, hogy a hatalmat gyakorolja. Magyarországon már 1990 őszén, fél évvel a választások után több oldalról hangoztatták, hogy a lakosság már elfordult a kormánykoalíciótól s ezért annak — a közvélemény-kutatások figyelembevételével — változtatni kellene politikáján.

A közvélemény-kutatásról nem mondhat le a politika és így a kormány sem. Gyors tájékoztatást ad az egyes kérdésekben arról, hogy a lakosság nézetei miként alakulnak, mennyiben szükséges az emberek meggyőzése a tervezett intézkedések szükségességéről, a várható negatív fordulatok elkerülhetetlenségéről A parlamentáris rendszer alapelveivel azonban ellentétes lenne, ha a politikai vezetés az ún. közvélemény kezébe menne át.

AZOKBAN AZ ORSZÁGOKBAN, ahol a parlamentáris rendszer a legeredményesebben működik általában hosszabb időközönként, négy-öt évente tartanak választásokat. A közbeeső időszakban a többséget szerzett párt vállalkozhat olyan döntések meghozatalára is, amelyek a lakosság jelentős csoportjainál nemtetszése találnak, mert közvetlen érdekeiket esetleg sértik és hasznuk csak egy idő múlva válik nyilvánvalóvá. Nem jelent a kormányzó párt számára öngyilkosságot egy ilyen döntés: van idő arra, hogy megszülessenek a várt eredmények és meggyőzzék a szavazókat az ellenérzést keltő politika helyességéről Amennyiben a mindenkori közvélemény figyelembevételével kellene az intézkedéseket meghozni, akkor a legtöbb nehéz kérdés elintézése állandóan halasztást szenvedne, mint az meg is történik azokban az országokban, ahol az általános választások nyomán nem alakul ki stabil kormányzati többség. Az ad hoc összefogásokban részt vevő pártok állandóan a következő, közeli választásokat tartják szem előtt, és mindenekelőtt ^népszerűségükre gondolnak.

Ma Magyarországon a gazdasági rendszer átalakítása sorozatosan igényel olyan intézkedéseket, amelyek kisebb-nagyobb csoportok, esetenként az egész lakosság pillanatnyi érdekeit sérti. Nyilvánvaló, hogy ilyen intézkedésekre a közvélemény negatívan reagál, de az ország hosszú távú érdekeit szem előtt tartó kormányt ez nem kényszerítheti visszakozásra. A felelősséget nemcsak bizonyos intézkedések meghozataláért, hanem meg-nem-hozataláért is vállalni kell. Az a propaganda, amely ilyen esetekben a kormányzatot érzéketlenséggel, a lakosság véleményének figyelmen kívül hagyásával vádolja, nemcsak a kormánynak árt, hanem a politikai rendszerrel szembeni bizalmatlanságot is növeli, azt az illúziót keltve, mintha lehetséges volna az országot úgy felzárkóztatni Nyugat-Európához, hogy közben folyamatosan minden változás köztetszésre menne végbe

A közvéleménykutatások nyújtotta adatok értelmezésekor nem árt figyelembe venni azt a nyugat-európai tapasztalatot sem, hogy az ilyen vizsgálatoknál a kormánnyal vagy egyes politikusokkal szembeni nagyarányú elégedetlenség nem biztosíthatja az ellenzéket arról, hogy viszonylag rövid időn belüli újabb általános választások esetén a szavazók a kutatások által jelzett mértékben fordulnának szembe a kormánnyal, a politikusokkal. Hasonlóképpen óvatosan kell értelmezni az időközi választások eredményeit is: ezek során is erős kritika nyilvánul meg a kormányzattal szemben, amit nem mindig követ a kormánypárt bukása. A közelmúlt angol parlamenti választásai előtt például a konzervatívok sorozatosan elveszítették az időközi, pótválasztásokat, viszont az általános választósokon biztos többséget szereztek. Ismételten bebizonyosodott, hogy más szidni a kormányt a közvélemény-kutatóknak, fenyegetni a pótválasztásokon az ellenzékre leadott szavazatokkal, és megint más egy általános választáson a kormányzó párt helyébe az ellenzéket hatalmazni fel az ország vezetésére.

A parlamentáris rendszer végét jelenti, ha az ország sorsát meghatározó döntések a parlamenten kívül ún. tömegmegmozdulások, erőszakos, vagy azzal fenyegetődző politikai adók befolyása alá kerülnek. Ilyen helyzetet készítenek élő azok, akik az országgyűlés vitáit sommásan értelmetlennek minősítik és a „nép” igazi szándékát kifejező tetteket követelnek.

NAGYOBB TÖMEGEKET MOZGÓSÍTÓ, az erőszaktól sem visszariadó akcióknak sokszor volt döntő szerepe a társadalom fejlődésének útjában álló akadályok elhárításában a történelem folyamán. Utólagos elemzések ezt a pozitív szerepet azon forradalmak esetében tudják egyértelműen megállapítani, amelyek merev uralmi struktúrákat romboltak le, olyanokat, amelyek a nép számára nem adtak lehetőséget arra, hogy más formában beleszóljon sorsának alakításába. Más a helyzet viszont akkor, amikor megvannak és működnek a nép különböző csoportjainak véleményét és érdekét egyaránt kifejezésre juttató mechanizmusok. Ilyenkor a direkt akciókat szervező csoportok a többiekkel nem törődve, vagy ellenükben akarják megakadályozni a problémák parlamentáris megoldását, s így viszik keresztül saját akaratukat. Ezekben az esetekben jogtalan a népre való hivatkozás az akciók szervezői és végrehajtói részéről. Az akciók mögött állók tényleges számát és arányát senki sem tudja megállapítani, de rendszerint kezdettől fogva nyilvánvaló, hogy a kisebbség akarja így a többségre kényszeríteni akaratát A magyar történelemben emlékezetesek az 1945–1947 közötti ún. „népítéletek”, amelyeket a kommunisták szerveztek. Ezek segítségével mozdították el a helyükről a nekik be nem hódoló közigazgatási tisztviselőket és egyéb értelmiségieket. A népre hivatkoztak, miközben megakadályozták, hogy országszerte megtartsák a helyi közigazgatási testületekbe való választásokat, tudván, hogy ezek azt mutatnák, hogy távolról sem élvezik a „nép” támogatását.

Ma Magyarországon a parlamentben képviselt egyik párt sem kívánja az utca segítéségével megváltoztatni a parlamenti erőviszonyokat, viszont mind a koalíció, mind az ellenzék oldalán elhangzottak már egyes képviselők részéről olyan kijelentések, amelyek a közvetlen tömegakciókkal való egyetértést fejezték ki. Veszélyes játék ez, mert azon politikai szervezetek számára készíti elő a talajt a lakosság körében, amelyek a parlamentarizmust nemcsak kiegészíteni, korrigálni kívánják az utca mozgósításával, hanem kiküszöbölni, és helyébe valamilyen diktatúrát ültetni.

A többpártrendszerben döntő szerepe van a meghatározott időközökben megtartott általános választásoknak. Ezek teszik lehetővé a lakosság számára, hogy úgy sorakozzék fel egyik vagy másik párt mögé, hogy annak alapján kiderüljön, változást kíván-e az ország lakosságának többsége a hatalom addigi gyakorlásában vagy nem, és ha igen, milyen irányban, melyik addigi ellenzéki párt programjának megfelelően.

A változás lehetőségének intézményesítése nélkülözhetetlen eleme a demokratikus parlamentarizmusnak és a váltás időnkénti bekövetkezése nemcsak a győztesnek hoz hasznot de előnyére válhat a vesztesnek is.

A mindenkori kormányzó pártot a leváltás veszélye folyamatos önvizsgálatra készteti, melyek eredményeként ismételt korrekciókat kell eszközölnie politikájában. A hatalom hosszú időn át való birtoklása esetében azonban kialakulnak olyan érdekszövetségek a párton belül és a párt körül, amelyek megnehezítik a mélyre ható reformokat a pártban: ilyenkor a választás elvesztése segít a párton; a tömegek támogatásának elvesztése teremtheti meg a feltételeket a párton belüli konfliktusoknak tisztázásához, a konzekvenciák levonásához.

A KÜLÖNFÉLE MANIPULÁCIÓKKAL, mint a szavazati jog beszűkítésével, választókerületek határainak átrajzolásával, a kerületenként kisebbségben maradt szavazatok teljes figyelmen kívül hagyásával sikerül a váltást hosszú időn át megakadályozni, akkor ez a parlamentarizmust elszakítja a népesség nagy részétől és lehetővé teszi lényeges problémák szőnyeg alá söprését.

A hatalom, a kormányzati felelősség átvételének lehetősége az általános választáson elért győzelem eredményeként, fontos alakítója az ellenzéki pártok politikájának is. Minél inkább fennáll egy ilyen váltás lehetősége, annál jobban kényszerül az ellenzék a helyzet reális felmérésére és olyan program készítésére, amely az adottságokkal, a lehetőségekkel számol és megfontoltan ígér. Ezzel szemben azok az ellenzéki pártok, amelyek esélye minimális a hatalomra kerülésre, gátlástalanul felelőtlenkedhetnek, tudván, hogy nagyhangú kijelentéseiket, megalapozatlan ígéreteiket senki sem kérheti majd számon.

A felelős kormány mellett tehát felelős ellenzékre is szüksége van a demokratikus parlamentarizmusnak. Ma mind a kettő adott, bár ismételten elhangzanak mind a két oldalon olyan kijelentések, amelyek a másik oldalt felelőtlenséggel, alkalmatlansággal vádolják. Ez nem magyar különlegesség: a nyugat-európai országok vagy az Egyesült Államok pártharcaiban sem szokatlan az egymás hitelének rontása, annak hangoztatása, hogy a másik katasztrófába viszi, vagy vinné az országot s ettől csak akkor menekülhet meg, ha a kormányzásra egyedül alkalmas X párt mögé áll A többpárti választásokhoz hozzászokott polgárok többségét a szónoklatok viszonylag kis mértékben befolyásolják: zömük stabil szavazója valamelyik pártnak s egy kis hányaduk változtatja állásfoglalását a hallottak és a tapasztaltak hatására.

Más a helyzet azokban az országokban, ahol újkeletű a többpártrendszer; így Kelet-Közép-Európában, ahol csak néhány éve ért véget a kommunista diktatúra és azt megelőzően sem igen működött demokratikus parlamentarizmus. Ezekben az országokban, így Magyarországon is, kockázatos a rágalmazás, az inszinuálás, egymás alkalmatlanságának bizonygatása, mert ez az egész rendszer célszerűségét vonja kétségbe az emberek előtt. Az, akit a nép bölcs vezére iránti fenntartás nélküli bizalomra neveltek, majd hozzászoktatták, hogy a PÁRT kollektív csalhatatlan bölcsessége vezeti az országot, csak elbizonytalanodhat akkor, amikor azt hallja, hogy a kormányzó pártok tehetetlenek, képtelenek az átmenet során felmerülő problémák kezelésére és igazi céljuk saját hatalmuk kiépítése; amikor azt hallja, hogy az ellenzéki pártok pedig ugyancsak a hatalomra éhesek s ennek megszerzéséért mindenre képesek, többek között az elmúlt évtizedek levitézlett alakjaival is lepaktálni. Ilyen légkörben nem lesz abban semmi különös, ha szimpátiát fog érezni valamely antiparlamentáris elképzelés iránt, amely ki akarja söpörni az egész többpárti parlamentáris rendszert, s helyébe vagy az emlékekben megszépülő kommunista diktatúrát, vagy pedig egy a romantikus nacionalizmus jelszavaival kísérletező egypártrendszert kíván helyezni.

Talán túlzás ma még az antiparlamentarizmus iránti tömeges szimpátiáról beszélni, de a parlamentarizmus iránti tömeges antipátia már realitás és az utóbbiból az előbbibe való átmenethez nem sok kell. De egy ilyen sodródás ma még meg is állítható a parlamentáris pártok határozott fellépésével, minden félreértést kizáró állásfoglalással az 1989/90-ben megteremtett politikai rendszer mellett, vállalva annak hibáit, gyengéit de tudva, hogy ez a rendszer még mindig a legkevésbé rossz, az egyéni szabadságot legkevésbé korlátozó, viszont a hatalom visszaéléseit leginkább ellenőrző az összes politikai rendszerek közül.

BÁR A KILÁTÁSOK TEHÁT nem megnyugtatóak, de nem is reménytelenek. A magyar társadalomnak vannak olyan jellegzetességei, adottságai, amelyek kedvezően dönthetik d a demokratikus rendszer további alakulását Ezek közül lényegesnek tartom azt, hogy a magyar társadalom viszonylag széles tömegei sokat tudnak a nyugati világról és az ott látottak bizonyíthatják számukra a demokratikus rendszer hasznosságát.

Ha röviden összegezni kívánjuk a Magyarország előtt álló feladatot, akkor azt mondhatjuk, hogy ez a felzárkózás a Nyugathoz. Ez a gazdasági téren annak a termelékenységnek az elérését jelenti, amely a nyugati országok termelését jellemzi és amely megalapozza azt a magas életszínvonalat, amely szintén kívánatos cél. Politikai téren jelenti annak a pluralista demokráciának a kiépítését és megszilárdítását, amely a nyugati országokban bevált eszköze lett a problémák kezelésének. Kulturális téren a Nyugat úgy él tudatunkban, mint az a világ, amelyben a racionális gondolkodás dominál, felülkerekedve a „megszokott” kritikátlan követésén és az indulatokon/ de korlátozva mások emberségének tisztelete, a humanizmus által. Ellentettje annak, amiben negyven évig éltünk: az alacsony hatékonysággal működő gazdálkodásnak, a lassan fejlődő és ezért egyre jobban elmaradó életszínvonalnak, a diktatúrának és annak a gondolkodásnak, amely ismételten beleütközött az ideológiai tabukba.

Hogy e célt mennyiben és mennyi idő alatt sikerül elérni, függ egyrészt attól, hogy miként tudja az ország megszerezni a változáshoz szükséges anyagi javakat, másrészt attól, hogy mennyiben válnak be az új termelési és igazgatási szervezeti formák, harmadsorban pedig az egyes emberek magatartásának alakulásától, attól, hogy képesek lesznek-e a megszokott viselkedési fonnák helyett újakat tanulni.

Az emberek számára nem könnyű a váltás, különösen akkor, ha az új addig ismeretlen volt, és olyan gondolkodást, értékelést, döntéshozatalt és viselkedést igényel, amely elüt az addig gyakorolttól. A „szocialista ember” ideálja, amely a kommunista politika előtt célként lebegett, alapvetően más követelményeket állított fel, mint azon ideálok, amelyek ma aktuálisak A váltás szempontjából kedvező, hogy az elmúlt negyven évben nem sikerült e célt elérni, hanem fennmaradtak elterjedtek „nyugatinak” minősülő értékek és viselkedési minták.

A „Nyugat”, mint minta nem újkeletű Magyarországon, hanem a történelmi magyar kultúra és civilizáció szerves része, sokkal inkább mint a többi kelet-közép-európai ország lakosságának esetében. Alapja, még ma is a nyugati kereszténység 1000 évvel ezelőtti felvétele. A római katolicizmus az elmúlt negyven év erőfeszítései ellenére is meghatározója maradt a lakosság nagy része értékrendjének és erkölcsi felfogásának, és közvetve hat mindazokra, akik a magyar nemzeti kultúrában nőttek fel. A keresztény gyökerekről leválaszthatatlan mindaz, amit más oldalról nézve nemzeti, sajátosan magyar kultúrának tekintünk, mint ahogyan alapja valamennyi nyugati ország kultúrájának. Kultúránknak ez a közös eredete megkönnyíti számunkra a nyugati világ megértését, eredményeinek átvételét.

A nyugati világhoz kötik a magyarokat környezetükben a múltnak azon tárgyi emlékei, amelyek a korábbi évszázadokból fennmaradtak. Köz- és lakóépületeink jelentős része közép-európai mintákat követ és ez hozzájárul ahhoz, hogy mind a nyugatiak Magyarországon, mind a magyarok nyugaton nem érzik magukat teljesen idegennek.

NYUGATI MINTÁKAT KÖVETTEK kulturális intézményeink, szervezeteink is egészen a kommunista hatalomátvételig, amikor is ezeket az ideológiának megfelelőkkel, a szovjet-orosz példát követőkkel váltották fel. A múlt emlékei azonban fennmaradtak, egyesek már a kommunista rendszer lazulásakor is hatottak, megszűnése után viszont most meghatározókká váltak és elősegítik, hogy az ország kulturális téren is integrálódjék a nyugati kultúrkörbe.

A kommunista hatalom határozott célja volt az ország elszigetelése a kortárs nyugati befolyástól. Ez különösen erősen vezette a hatalmat 1948 és 1956 között Teljes sikert azonban a radikális eszközök igénybevétele ellenére sem tudott elérni. A rádiótechnika fejlődése miatt ezekben az években a lakosság nagy része az ide irányított nyugati rádióadásokon csüngött, és ezek alapján idealizált elképzeléseket alakított ki a Nyugatról.

A hatvanas évektől fogva megnőtt a lehetősége annak, hogy a magyar lakosság megismerkedjék a nyugati világ azon produktumaival, amelyeket a hatalom átengedett szűrőin. Szaporodtak a személyi kapcsolatok is mind a magyarok kiutazásainak engedélyezésével, mind a nyugatiak, elsősorban a magyar emigránsok hazalátogatásaival. A magyar lakosság nagy része számára ennek elsősorban a fogyasztási igények alakulása szempontjából volt nagy jelentősége A fogyasztói igények rohamosan emelkedtek ezekben az években. A magasabb igények kielégítésére fejlesztették a fogyasztási javak termelését idehaza, és nőtt ezek behozatala. Javultak az élelmezés és a ruházkodás lehetőségé, az életmód változása szempontjából pedig még jelentősebb volt a tartós fogyasztási cikkek elterjedése. Ezek nemcsak javították tulajdonosaik életmódját — rendeltetésük szerint —, hanem presztízst is adtak, új értékrendet honosítottak meg. Megindult egy folyamat amelyben mindig újabb javak, fogyasztási igények motiválták az emberek erőfeszítéseit Az új minták nyugatról jöttek.

Ismert hogy miként vezetett az ország eladósodásához a kommunista hatalomnak az az erőfeszítése, hogy a túl lassan fejlődő termelés ellenére is, valahogy kielégítse a növekvő fogyasztói igényeket, és miként játszott ez közre abban a gazdasági csődben, amely a rendszer bukásába torkollt A Nyugat így is pozitív hatást gyakorolt a magyar történelem alakulására. Remélhetően ezek a nyugati minták a jövőben is pozitív hatással lesznek, de most azáltal, hogy az új gazdasági rendszerben serkentik a termelés fejlődését, a nyugatiakkal való versenyképességre szorítják a gazdaságot.

Távoli és közeli múltunk létrehozta a népesség nagy részének tudatában azokat a sajátosságokat, amelyek a nyugati világba való integrálódást előmozdíthatják. Ez a folyamat ennek ellenére nehéz lesz az anyagi feltételek terén való nagy lemaradásunk miatt Nincs viszont olyan külső hatalom, amely ismét elállna az utat. Rajtunk áll, hogy kihasználjuk-e a belső adottságokat és a külső hihetőségeket a többszörösen bevált út követésére, vagy elszalasztjuk az alkalmat, s újabb kísérletezésre pocsékoljuk időnket és energiánkat.

CSEH-SZOMBATHY LÁSZLÓ szociológus


TÖRTÉNELMÜNK EGYIK LEGSÚLYOSABB KRÍZISÉBEN VAGYUNK. A politikai változások megrendítették a talajt kultúránk egész építménye alatt. Fejünk felett beomlott a tető, amely — jól-rosszul — fedelet nyújtott az egész társadalomnak. Megzavarodott, tudathasadásos korban élünk, amikor egy történelmi világkorszak ér véget, a jövőt azonban még senki sem ismeri. Csak azt tudjuk, hogy a történetem nem fejeződött be, legalábbis nálunk nem, hogy az eszmei fejlődé még nem jutott célba. Az elmúlt időszak nem bizonyult a modernizáció melléktermékének és nem járult hozzá a demokrácia univerzalizálásához.

Nem voltunk felkészülve a gyökeres fordulatra. Csodával volt határos, ami történt A csoda keltette eufória rövid ideig elfojtotta felkészületlenségünk tudatát. Az ámulat azonban hamarosan helyt adott egy üdvös, bár annál fájdalmasabb kijózanodásnak, sőt kiábrándulásnak és elkeseredettségnek is. Kiváltképpen azokban, akik az elmúlt időszakban nem hiányolták a szabadságot. Elégedettek voltak az „állami gondozotti” léttel: a járószalag nem volt már túlságosan rövid, viszont változatlanul gondoskodtak róluk. Platón szavai jutnak eszembe a tömegemberekről — ha valaki kíváncsi rá, megtalálhatja Az állam kilencedik könyvében.

AZ ÁLLAMI GONDOZOTTI LÉTTEL függ össze az elmúlt időszak egyik legsúlyosabb ártalma, amelyet még sokáig nem tudunk kiheverni. A munkamorál iszonyú lezüllése hosszú ideig fogja még akadályozni a gazdasági kibontakozást. A megbízhatóság, a hozzáértés, a precizitás hiánya jobbára csak selejtet termel. A közvélemény formálói igyekeznek ugyan agyunkba vésni a kapitalista árak és a szocialista bérek kiáltó ellentétét, gondosan hallgatnak azonban arról, hogy a szocialista színvonalú munkával képtelenség előteremteni a kapitalista bérezés lehetőségét. Mindez logikus következménye az elmúlt rendszernek. Ha olyan célokat tűznek ki egy társadalom elé, amelyeket úgysem érhet el, és közben megkövetelik, hogy papíron eleget tegyen e célkitűzéseknek: nem kerülhető el az immoralitás. Kiváltképpen akkor, ha az uralkodó ideológia szerint a reálisan létező szocializmus a társadalmi fejlődés magasabb szintjét képviseli, mint a piacgazdálkodás. Sokan látták e kifordított erkölcs ellentmondását, de ma jóformán senki sem hajlandó elfogadni, hogy teljesítménye nem felel meg a minőségi követelményeknek. Értetlenül nézik a gyárak bezárását, a nyílt munkanélküliséget s nehezen fogadják el, hogy életük voltaképpen hiábavaló volt. Szívesen hivatkoznak az elmúlt negyven év eredményeire, s nehezen értik meg, hogy a valós értékek az elmúlt rendszer ellenében jöttek létre.

A hozzáértés és munkamorál hiányával karöltve járnak különféle egyéb tudati deformációk. A bolsevik mentalitás, amely negyven éven át bomlasztotta az emberek tudatát, még ma is virulens: csak a régi sablonokat és patronokat cserélték ki újakkal, a gondolkodás kognitív és normatív struktúrája azonban a régi. Negyven évet nem lehet nyomtalanul kiűzni az emberek értelmi, érzelmi és akarati világából. Mindehhez járul egy nagyon jellegzetes vonás: a jóság hiánya, a bizalomé és az együttműködési készségé a társadalom minden rétegében, természetesen egyháznak nevezett részében is. Nem új keletű ugyan, de lassan ijesztő méreteket ölt az általános bizalmatlansághoz kapcsolódó durvaság, kíméletlenség, kegyetlenség, magánzás és az énesség többi megnyilvánulási formája.

Bár remélem, hogy nem fenyeget semmiféle totalitarizmus reális veszélye, nem becsülhető le a hatalom kísértése: a különféle politikai csoportosulások kielégíthetetlen hatalmi igényei már-már az egész érdeke fölé helyezik a részérdeket. Értelmetlen, esztelen torzsalkodásokra fordítják energiájukat, különféle mellékharctereken morzsolják fel erejüket, ügyet sem vetve arra, hogy amit most nem tesznek meg, az talán soha többé nem lesz megtéve. E hatalmi harc leghűségesebb kiszolgálói a médiumok. Émelyítő álpátosszal tudósítanak az ország és a nemzet gondjairól, az átalakulás keserveiről, a társadalom elesettjeiről, a kikerülhetetlen munkanélküliségről, a kisnyugdíjasok szegénységéről, gondosan ügyelve arra, hogy a szegénységet egybemossák a nyomorral, a létminimumot a szegénységgel, mintha mindez az elmúlt két esztendő hozadéka volna; mintha a nyugati életszínvonal lehetne a létminimum-számítások összehasonlítási alapja.

A hataloméhség következtében ijesztő mértékben eluralkodott az intellektuális és politikai közéletben a viszály és a gyűlölködés. A demokrácia újdonsült Grál-lovagjai a régi stílusban aggódnak a demokratikus rend alapértékeiért. Nem kell különleges pszichológiai képzettség, hogy felismerjük a romboló agresszivitás beszédbeli megnyilvánulásait: a negatív jelzők megsokasodása, az infantilis szóhasználat, a szükségletek azonnali kielégítésére irányuló fordulatok, az élő beszéd hangszíne, tempója, ritmikája és hanglejtése nemcsak a mögöttük rejtőző indulatokról árulkodik, hanem a konfliktusok megoldására irányuló szándék teljes hiányáról. Nyomát sem lelni a tárgyi-ésszerű érvelésnek, a viták kimerülnek a személyeskedésekben, minősítésekben, pimasz (ha valaki nem tudná: az arrogancia pimaszságot jelent) jelzők használatában. Nem tanultunk meg — nem is lehet azt egyik napról a másikra — hogyan kell élni a szabadsággal: hogy ez nem önkény, nem ízléstelenség, nem cinizmus és nem felelőtlenség.

TALÁN AZÉRT ROGYADOZUNK e súlyos terhek alatt, mert azt hittük, hogy a diktatúra eltűnésével automatikusan beköszönt a szabad és felelős együttműködés kora. Az elmúlt évtizedek egyik legsikeresebb túlélési stratégiájának a színlelés és korrupció bizonyult. Bár LESZEK KOLAKOWSKI meggyőző szavakat talált a hipokrízis dicséretére — minél többször beszélnek valamiről, annál égetőbb lesz a hiánya —, ő sem számolt a képmutatás kárával: az erkölcsi értékrend lerombolásával, a transzcendencia iránti érzék kiölésével. Hogyan vethetünk véget a képmutatás dicséretének?

A marxizmusból, de legalábbis a reálisan létező szocializmusból kiábrándult értelmiségiek azonosságtudata — (már) nem vagyok kommunista — mára elveszítette tartóerejét. Az uralkodó ideológia összeomlása után nagyon sokan maradtak világnézeti orientáció nélkül, s azok sincsenek kevesen, akik az elmúlt rendszer iránti elkötelezettségüket valamiféle polgári radikalizmussal kompenzálják. Úgy látszik, hogy valódi meggyőződés híján elviselhetetlenül irritáló mások meggyőződésének puszta léte is. Nyomban kirekesztést kiáltanak, ha valaki elkötelezi magát egy eszme, erkölcsi érték vagy vallásos hit mellett, mintha a „mellett” nem is különböznék az „ellentől”.

A belső bizonytalanság, a mindennemű elkötelezettségtől való irtózás posztmodem ideologizálása nyilvánvalóan nem állhat össze célt, értelmet, erkölcsi értékrendet nyújtó orientáló horizonttá. Ez nyilvánul meg a keresztény kurzus gyakori felemlegetésében is: tudatosan vagy talán tudatlanul maszatolva össze a keresztény jelzőt az antiszemitával vagy a nem zsidóval. Nem vitatom, hogy hetven évvel ezelőtt létezett ilyen használata is a szónak, de a mai keresztények túlnyomó többsége nem érti, hogy mit jelent a keresztény kurzus, meg sem fordul a fejében, hogy a keresztény jelző antiszemitát jelenthet, csak azt érzi, hogy őt próbálja diffamálni, megszégyeníteni, kirekeszteni egy hangos — nem is föltétlenül zsidó — kisebbség. Lassanként ismét másodrendű állampolgároknak érzik magukat, mint az elmúlt időszakban. Nem gondolják a szavakkal felelőtlenül dobálózók, hogy ez a kirekesztés is egyik formája az antiszemitizmus politikai instrumentalizálásának? Bármennyire fájdalmas is a hívő kereszténynek, mégis meg kell értenie, hogy a zsidóság számára mást jelent a keresztény jelző, mint a keresztények számára. Si duo dicunt idem, non est idem. A keresztény jelző, a keresztény politikáról vagy társadalomról való beszéd a zsidóság számára óhatatlanul asszociálódik a két világháború közötti antiszemita politikával. S a nem zsidóknak is illenék tudni a KZ-szindrómáról: nemcsak arról, hogy az elszenvedett borzalmak állandó izgalomban tartják a tudattalant, hanem arról is, hogy ez a neurózis átszármazhat a második, sőt harmadik generációra. Az igazán tragikus azonban az, hogy ezek a neurotikus reakciók rengeteget ártanak maguknak a zsidóknak. Ilyenformán nyilvánvaló, hogy elsősorban a keresztények feladata volna meggyőzni — s nemcsak szóval, hanem metakommunikációval is — zsidó honfitársainkat arról, hogy amikor keresztényként hallatják szavukat, csakis saját lelki és erkölcsi megújulásukra gondolnak s nem politikai javakra, pozícióra vagy hatalomra. Természetesen lehetnek visszaélések a keresztény névvel is, de a II. Vatikáni Zsinat óta a katolikus egyház egyértelműen és határozottan elkötelezte magát az antiszemitizmus mindennemű formája, az egyházi antijudaizmus ellen is. Kétségbe lehet talán vonni, hogy a zsidóság egyik leghatékonyabb szövetségese ma az antiszemitizmus elleni küzdelemben II. JÁNOS PÁL pápa?

RÉSZBEN AZ IMÉNT MONDOTTAKKAL FÜGG ÖSSZE a magyar társadalom másik nagy veszélyforrása, az antiszemitizmus ilyen vagy olyan előjelű politikai instrumentalizálása. Egyáltalán súlyos veszély a természetszerű és indokolt politikai harcok átterelése világnézeti szintre. Ma tulajdonképpen liberális politikai erők állnak szemben konzervatívokkal, a küzdelem azonban a Voltaire-féle türelmetlen szabadgondolkodók s az ugyancsak intoleráns politikai keresztények között folyik. Pedig a politikai liberalizmus nem azonos a polgári radikalizmussal, és a keresztény is maga döntheti el, hogy keresztényként konzervatív demokrata-e vagy liberális, netán szocialista. Ma a liberális és konzervatív erők között folyik ugyan a politikai küzdelem, de nem ártana arra gondolni, hogy az erőviszonyok változása hamarosan politikai imperatívusszá teheti a konzervatívok és liberálisak (nem szabadgondolkodók) szövetségét. Ugyan ki vonhatná kétségbe az angol konzervatívok liberalizmusát és a német kereszténydemokraták — nehezen lefordítható — freiheitlich jellegét? Ha volna rá szavunk — a szabadelvű szó túlságosan megterhelt — talán nálunk is másként mennének a dolgok — már ha egyáltalán kedvelnék ma Magyarországon a közvélemény manipulálói a tiszta, világos, jól definiált szavakat.

AMINT NEM DOLGOZTUK, mert nem dolgozhattuk fel időben az antiszemitizmus történelmi tehertételét, ugyanúgy tudunk mit kezdeni az elmúlt negyven év hordalékával sem. Fiatal demokráciánk egyik legsúlyosabb gondja a kellő politikai részvétel hiánya. Az emberek megcsömörlöttek a politikától, bár nagyon is érthető, hogy akiket évtizedeken át módszeresen szoktattak le a felelősségről, nem akarnak és nem is tudnak már felelősséget vállalni, csak gáncsoskodni, a kákán is csomót keresni, a politikai döntéseket az utcára vinni, holott a szavazófülkékben kellett volna érvényesíteni a részérdekeket Ha már egy szer a képviseleti demokrácia mellett döntött az ország, akkor mindenkinek tudomásai kellene vennie a többségi elv érvényességét A weimarizálódás felé sodornak mindazok, akik az utcán kívánnak politizálni, és azok is, akik támogatják őket ebben. A parlamenten kívüli ellenzék még Nyugat-Németországban is súlyos válságot idézett elő a hetvenes években Egyébként a bolsevik típusú politizálás jellegzetessége; hogy a kisebbség mindenáron rá kívánja erőltetni véleményét a többségre.

Nincs megoldva az üldözők és üldözöttek kiengesztelődésének a kérdése sem. Ám mielőtt döntene valaki a megtorlás vagy megbocsátás alternatívájában, gondoljon arra, hogy hányszor kényszerült kompromisszumot kötni ő maga is. A kompromisszumra való képesség hiánya máskülönben infantilizmusra vall, az arra való készség pedig erkölcsi emelkedettségre, akkor is, ha nagyon nehéz megkülönböztetni az erkölcsileg nélkülözhetetlen kompromisszumot a megalkuvástól, amint azt a kompromittál ige pejoratív csengése is mutatja. A következetesen keresztény embernek pedig, mielőtt döntene, meg kellene fontolnia Jézus szavát „Ne ítélj, hogy meg ne ítéljenek! Amilyen ítélettel ítéltek, olyannal fognak megítélni titeket és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd titeket.” (Mt 7,1-2). Erre figyelmeztet Szent Pál is „Nincs tehát mentség számodra, bárki légy is, te ember, aki másokat megítélsz. Vagy semmibe veszed Isten végtelen jóságát, türelmét és elnézését. Ő megfizet kinek-kinek tettei szerint.” (Róm 2,1-6). Nem következik ebből a jogrend feleslegessége. A bűnösöket felelősségre kell vonni, és ha bűnösnek bizonyulnak, meg kell büntetni. E)e csak a minden kétséget kizáróan azokat s csak minden szempontból feddhetetlen eljárás kenetében. 5 ez az. amire már alig van lehetőség. Ugyan hogyan lehetséges a felelősség megállapítása ártatlanok meghurcolása nélkül? Mi nyom súlyosabban a latban: az ártatlanok ártatlansága vagy a bűnösök bűnössége?

A lelkileg érett személyiség egyik legfontosabb feladata, hogy megtanulja bizonyos megoldatlanságok elviselését. A keresztények sokat tanulhatnának Keresztes Szent Jánostól, Avilai Szent Teréztől, Szalézi Szent Ferenctől vagy Eckhart mestertől a nem keresztények pedig bőven meríthetnének a késői WITTGENSTEIN, Merleau-Ponty, Sartre vagy Simoné de BEAUVOIR írásából. A pszichoanalitikusok arról győznek meg, hogy bizonyos mennyiségű bizonytalanság és többértelműség az emberi egzisztencia kikerülhetetlen dimenziója. Akik nem boldogulnak többértelmű helyzeteidben, általában én-gyenge személyek, merev gondolkodásúak, ezenkívül dogmatizmus, szűklátókörűség, etnocentrizmus és fundamentalizmus túlzott alkalmazkodási készség és csekély kreativitás jellemzi őket! Súlyos kérdés, hogy a társadalomnak éppen ezt a részét kell-e kielégíteni néhány látványos perrel? Csakugyan ezek a perek teremtenék meg a kiengesztelődést?

Természetesen vallom, hogy a múlt történetének ismerete nélkül nem ismerjük a jelent sem, s az elmúlt időszak egyik legnagyobb bűne, hogy történetétől fosztotta meg a nemzetet, mert akinek nincs múltja, annak jövője sincs. Fenntartás nélkül osztom Kierkegaard véleményét, hogy életünk a jövőre irányul, de csak visszatekintve, a múltból értjük. Végre itt volna az ideje múltunk hézagtalan feldolgozásának. Koromnál fogva természetszerűen idealizálom a két világháború közötti korszakot. Feltehetően így vannak ezzel mások is. Ezért volna égetően szükségünk a HORTHY-korszak valóban tárgyilagos, különféle elfogultságoktól mentes bemutatására csakúgy, mint az elmúlt negyven évére. Csak az első világháború óta eltelt hetven esztendő történetének helyes ismeretéből tehetne szert nemzetünk igazi azonosságra.

HOSSZAN SOROLHATNÁM MÉG A NEHÉZSÉGEKET, problémákat és gondokat, ám válaszra vár a másik kérdés is: „Mit tartok helyzetünkben legbiztatóbbnak?”

Azt, hogy a diadochusok küzdelme vértelenül folyik, hogy az ország nem esett ketté, hogy a kormány nem puccsal került hatalomra. Biztató, hogy mindennek ellenére is szilárd a demokratikus rend, hogy népünk elutasítja a szélsőségességet, hogy meghasonlottságaink közepette is egyet tudunk érteni a demokrácia alapértékeiben. S ez korántsem természetes. A demokratikus rend alapposztulátumai — a személy méltósága, a szabadság, az igazságosság, az egyenlőség, a szeretet, hűség, tolerancia, szubszidiaritás és a közjó stb. — korántsem maguktól értetődnek. Ezek a nagyon igényes alapelvek rendkívül széles társadalmi evidenciával rendelkező értelmességet igényelnek. S ha ez megvan egy társadalomban, akkor abból arra következtethetünk, hogy a legfontosabb kérdésekben nagyobb a konszenzus, mint a disszenzus.

Ugyancsak biztatónak tartom az egyházak konszenzust megőrző és megalapozó funkcióját — feltéve, ha sikerül modernizációjuk. A katolikus egyház a Vatikáni Zsinaton kritikus igent mondott a modernitásra mint a történelemnek és a kultúrának az egyházzal szembeni önálló világára. Végérvényesen elfogadta ezt a világot mint saját létének és működésének vonatkoztatási keretét. Ehhez bensőleg tartozik hozzá a demokráciának mint állam- és életformának fenntartás nélküli igenlése, valamint az elkötelezettség a párbeszéd mellett, amely a lelkiismereti és vallásszabadság alapján az egyházi kommunikáció alapformája. Vannak komolyan biztató jelek arra nézve, hogy sikerülni fog ezeknek az eszméknek az átültetése az egyházi gyakorlatba. Ebben az esetben pedig a modernizált egyház — az óhatatlanul bekövetkező konfliktusok és bizonyos szembenállások ellenére is — a legerősebb összefogó, rendező és szilárd alapokat nyújtó erő lesz a társadalomban. Már JÁSZI Oszkár és POLÁNYI Mihály is hirdette, hogy a modem, szekularizált, pluralista állam és társadalom olyan feltételekből él, amelyeket képtelen magának biztosítani. A modem plurális és demokratikus állam, jóllehet nem világnézeti — nem az emberi élet végső kérdéseire adott — válasz legitimálja rendjét, mégis rászorul arra, hogy valami szentesítse alapelveit. Az állam és a társadalom szempontjából ésszerűnek látszik, hogy ezt a feladatot, amit maguk képtelenek ellátni, továbbadják az egyházaknak. A modernizálódott egyház pedig — amely igent mondott a demokratikus rendre — csakugyan alkalmas arra, hogy saját értelemközvetítő potenciáljával jó részét megalapozza annak is, amit a pluralisztikus társadalom és állam értékalapjának vagy alapértékeinek mondunk. Polányi Mihály szerint sem magától értetődő s nem következik semmiféle tudományos igazságból, hogy az ember élete sérthetetlen, s az embertárs személyének középpontja ki van vonva mindennemű emberi rendelkezés alól. Csak akkor tiszteljük a személy méltóságát, ha sérthetetlennek tekintjük személyes önrendelkezését. E mögött pedig az a meggyőződés rejlik, hogy az ember az Isten képmása, s hogy ilyenformán Isten méltóságát veszi semmibe, aki nem tiszteli az emberi személy méltóságát. A neutrális és szekularizált állam is elfogadhatja ezt a transzcendentális megalapozást, feltéve, hogy tárgyilagosan és nyitottan értelmezi saját neutralitását és pluralitását, mint például az Amerikai Egyesült Államok.

E bizakodás mögött, annak föltételeként az a remény húzódik meg, hogy mind a liberális, mind a konzervatív demokraták hamarosan rá fognak ébredni — ha hamarább nem, akkor a választások után —, hogy csak összefogásuk mentheti meg a „szabadságos” (freiheitlich) polgári rendet hazánkban, s hogy ennek az összefogásnak semmilyen ideológiai vagy világnézeti akadálya sincs — feltéve hogy valóban toleránsak, hogy lemondanak mind a voltaire-i, mind a nacionalista intoleranciáról.

Az egyiptomi kivonulás után negyven évig bolyongtak a zsidók a pusztában, amíg bemehettek az ígéret földjére. Új generációnak kellett felnövekednie, amelynek zsigereibe és sejtjeibe nem ivódott már bele sem az egyiptomi húsosfazekak, sem a szolgaság emléke. Hazánkat tekintve optimistább vagyok. Közhelyszámba megy, de csak a jövőben lehet bízni. Talán nem bizonyul illúziónak az ifjúságba vetett bizakodás, talán kikopik a mai huszonévesekből az elmúlt időszak gondolkodási stílusa. Talán elvárható tőlük, hogy húsz év múlva mind lelkileg, mind szellemileg felkészülve vegyék át az ország irányítását, a nyűt társadalom működtetését: tíz ideológiai béklyókat lehántva gondolkodásukról, egzisztenciálisan nyitottak legyenek, alkatilag és pszichésen pedig nagykorúak, akik csakugyan képesek lesznek vállalni a felelősséget egy nemzet sorsáért.

NYÍRI TAMÁS teológus, filozófus


Ad 1. A LEGÉGETŐBB GONDNAK AZT ÉRZEM, hogy az ország felelős vezetői milyen intézkedésekkel tehetnék teljessé a rendszerváltást, és mivel javíthatnának a lakosság eléggé leromlott hangulatán. Vannak szép számmal, akik úgy látják, hogy a rendszerváltozás még nem következett be, mert személyekben és módszerekben sok minden emlékeztet a régi világra. Úgy látszik, nem elegendő annak a ténynek jogos és méltányos emlegetése, hogy Magyarország demokratikus, parlamentáris jogállammá lett, külpolitikailag önálló és független. A lakosság a demokráciát életkörülményein és életszínvonalán is méri. Nehezen érti meg, hogy a demokrácia önmagában, automatikusan semmit sem old meg, hanem vezetők és vezetettek állandó fáradozására van szükség. Anyagi állapotának és életminőségének javulása győzheti meg arról, hogy valóban új országban és társadalomban él. A kormányzat elsőrendű feladata, hogy a törvény uralmát, a rendet és a belső biztonságot szavatolja, a gazdasági gyarapodást és a szociális igazságosságot előmozdítsa. Az ellenzéknek sem lehet más célja, mert neki sem érdeke a politikai káosz és az anyagi romlás. Ha majdan kormányra akar kerülni, legfőbb érdeke, hogy rendezett és kiegyensúlyozott országot vegyen át. Éppen ezért kormánynak, kormányzó koalíciónak, parlamenten belüli és kívüli pártoknak az ideológiai viták, egymás kölcsönös csepülése és lejáratása helyett az lenne a feladatuk, hogy a felgyülemlett problémák megoldásán közösen munkálkodjanak és a kölcsönös kritika se szolgáljon mást, mint a rendszerváltás teljes és mindenkit kielégítő befejezését, következésképpen a társadalom szükséges nyugalmának és megelégedettségének kivívását.

Ad 2. A reményre a legtöbb okot az szolgáltathatja, hogy az 1989-ben megindult és a szabad választásokkal, a demokratikus kormányzattal, a szovjet csapatok kivonulásával, a jogállamiság megteremtésével alátámasztott fejlődés visszafordíthatatlan. Nincs olyan külső erő a világban, amely a magyar államot, annak önállóságát, függetlenségét, társadalmának önigazgatását veszélyeztetné. A magyar államon belül sincsenek olyan, jelentősnek tekinthető erők, amelyek a jelenlegi fejlődést megszakíthatnák és a demokráciától eltérő irányba fordíthatnák. A magyar nép a maga urává lett, tőle függ, milyen lesz a jövője, és aligha képzelhető el, hogy túlnyomó többségében ne a — minden hibája és fogyatékosságai ellenére is a legmegnyugtatóbb és legígéretesebb — demokráciát válassza. A jövőt illető reményeknek ez a fő forrása.

BORBÁNDI GYULA író, szerkesztő, München


Mint csehszlovák (holnaptól pedig már szlovák) állampolgárságú magyar, csak nagy körültekintéssel szólhatok a kérdésről. Igaz, sűrűn járok át Magyarországra, a magyar lapok és folyóiratok tömegét olvasom, rendszeresen nézem a budapesti televíziót, és hallgatom a

magyar rádió adásait, ám mindez még a tájékozódáshoz sem mindig elegendő, nemhogy a tárgyilagos véleményalkotáshoz. Amit látok és hallok, amit a gyakori látogatásaim alatt tapasztalok, egy dologról mindenesetre meggyőzött. A mai Magyarország és a mai Szlovákia égető gondjai nagyjából ugyanazok: a gazdasági fellendülés késik, a privatizáció lassú ütemben halad, infláció van és nő a munkanélküliség, éleződnek az etnikai feszültségek, a középosztály elszegényedik stb. Hogy a felsorolt és a felsorolásból kimaradt gondok közül melyik a legégetőbb, meg nem tudnám mondani. Nincs értelme egyet-kettőt kiragadni közülük, mert egyik a másikával láncszemekként összekapcsolódik. Azt hiszem, ebben a pillanatban az a legfontosabb, hogy az ország őrizze meg a politikai stabilitását. Ennek viszont legelső feltétele, hogy kiláboljon a jelenlegi gazdasági válságból. A gazdasági válság mélységéhez képest, úgy érzem, sokszor másodrendű kérdésekről vitatkozik a parlament. Az a véleményem, hogy Magyarországon ma minden felelős politikusnak a stabilitás megőrzésén kellene munkálkodnia, háttérbe kellene szorítania az ideológiai vitákat, s nagyon határozottan meg kellene fékeznie a szélsőségek előretörését. Mélyen nyugtalanít az is, hogy Magyarország és néhány szomszédjának viszonya nemhogy javulna, inkább folyamatosan romlik. Elismerem, a magyar külpolitika e vonatkozásban nincs irigylésreméltó helyzetben, s nagy türelemről és érzékenységről tesz tanúbizonyságot. Pozsonyból ezt bizonyára nehéz megítélni, mégis kikívánkozik belőlem: a magyar külpolitika térségünkben jelenleg inkább passzívnak látszik, mint kezdeményezőnek.

BIZTATÓ, HOGY MINDEN BORÚLÁTÓ JÓSLAT ELLENÉRE talpon maradt a magyar gazdaság; hogy a parlamenti demokrácia működik Magyarországon; hogy az ország külpolitikai helyzete és külföldi megítélése jobb, mint bármikor korábban ebben a században az első világháborút követően. Ám továbbra is vékony jégen korcsolyázunk. A szélsőségek megerősödése kockára teheti a rendszerváltozás óta eltelt időszak szerény, de nem jelentéktelen eredményeit. Meggyőződésem, hogy az ország stabilitását nem az ellenzék, hanem a rendszerváltozás ütemével joggal vagy alaptalanul elégedetlen lakosság növekvő türelmetlensége és csalódottsága veszélyeztetheti így hát ami ma biztatónak látszik is helyzetünkben, nem szabad, hogy elbizakodottságot, önelégültséget és hatalmi gőgöt szüljön, s hogy az ilyen attitűd elnémítsa a kritikai hangot.

GRENDEL LAJOS író, Szlovákia


Fantasztikus élmény több mint négy évtized múltán visszakanyarodni fiatal önmagunkhoz. Mert én ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik a háború végét már felnőttként érte meg, és most újra hallja megvallani azokat az eszméket, amelyektől akkoriban egy beteg, szegény, háborútól kivérzett ország gyógyulását várta.

A családi és a baráti kör, amely a két világháború között környezetemet jelentette, s amely így meghatározó volt számomra, olyan kereszténydemokrata eszmeiséget képviselt, amely a keresztényszociális tanítás konkrét programjával kívánta indítani az újjászülető ország életét. Most tehát én és a hozzám hasonlóak úgy figyelnek a mára, úgy éreznek, gondolkodnak, szólnak és tesznek, mint akiknek csodaként újra módjuk van érvényesíteni napjainkban ezt a tanítást.

Figyelem közben az azóta születettek érzéseit, akiknek többsége idegenül áll ebben az átalakuló jelenben. Alig van köztük, aki tudja, hogy eddigi élete a történelem természetes menetének ellenében telt, és hogy most ért el oda, hogy lezártnak tekintheti a második világháború éveit. És még kevesebb, aki felfogja, hogy rá vár az a munka, amelyről valamikor azt hittem, hogy az én generációm történeti feladata lesz.

NAPJAINK KEZDETÉT 1988 Szent László ünnepétől datálom. A nap nem történelmi dátum, de mégis ezen a napon esett meg valami olyan, ami először érintette meg az emberek lelkét, fiatalét és öregét egyaránt. Az első nagy tüntetés volt a 20. századi Magyarországon, amely mindenfajta diktatúra ellen szólt! Ettől kezdve, ha valaki — akár csak udvariasságból — hogy létem felől érdeklődik, válaszom minden esetben az: „köszönöm, jól vagyok!” És ettől a választól nem tántorított el semmi, ami pedig keserűvé tehetett volna. Bár ilyen — szerencsére — nem volt sok de mégis volt néhány dolog. Amikor pl. az utolsó szocialista parlament 1988 őszén — talán novemberben, ha a dátumra jól emlékszem — nagy-nagy többséggel megszavazta a vízlépcső építésének folytatását Vagy ilyen volt, amikor az utolsó szocialista kormányunk engedélye alapján az országban rejtetten meglévő valutakincs átlépett a nyugati határon, és az bizony nem volt kis összeg. Látni is iszonyatos volt a maradéknak ezt az elpocsékolását.

De én akkor sem mondtam, hogy nem vagyok jól, amikor ironikus cikkek jelentek meg arról, hányszor hangzik el a magyar televízióban ez a szó: „magyar”. Pedig ez felháborított, mint ahogy azok a durva, útszéli hangok is, amelyekkel egyesek a pápalátogatást kísérelték meg bemocskolni. Ezt a kettőt említem, pedig ezeken kívül még sok minden felháborított, de azok nem ebbe a sóiba tartoznak, mivel az oka az én politikai másképpgondolkodásom volt. Ezeket nem akarom most említeni. Azonban a „magyar” szó bármennyiszer való kimondása vagy II. János Pál pápának, ennek a nagyszerű karizmatikus személyiségnek vendégként való ittléte csak azokat irritálhatta, I akik még ellenzéknek sem valók egy magyar parlamentbe. Mert mindkét dolog alapvetően morális kérdést érint, és ezenkívül intelligenciát, politikai érzéket, az ember, a másság tiszteletét, a pluralitás elfogadását és patriotizmust. így tehát ez az idő igencsak próbára tette kedvemet, de a „rossz” jelző már nem tért vissza. Ez azonban nem jelenti azt, hogy elhagyott volna az aggodalom.

Ez az érzés jellemzett engem mindig, és tudom, hogy most fokozódott, mert fokozódott a személyes és a kollektív felelősség egyaránt. 1990 óta, amikor 1947 után először lett újra módom szavazatot leadni az általam kiválasztott politikai pártra, enyém lett az ország gondja. Lehet, hogy ez kissé túlzottnak hangzik vagy talán fellengzősnek, mégis így igaz. Ez a felelősség egy demokráciában minden embert terhel. A strukturális bűn, amelyben mindannyian részesek voltunk az egypártrendszer idején, most személyes felelősséggé vált. És ez annál keservesebb, mert nincs kibúvó alóla. Az egypárt-időben megtehette valaki, hogy nem ment el szavazni, de ha most teszi, az annyi, mintha megtagadná vagy kiszolgáltatná meggyőződését mások ellenében. És az ilyen a jövőt szolgáltatja ki. Meg kívánom mondani már most: tudom, hogy arra adom szavazatomat a jövőben, akinek a programját a kereszténydemokrácia a keresztényszociális tanítást érvényesítve határozza meg. És ezzel már választ is adtam az első kérdésre, vagyis arra, mi az, amit hazánk legégetőbb problémájának tartok századunkban máig: a szociális problémák megoldásának hiányát. Tudom, hogy ennek megoldásához az egyetlen lehetséges út — erre tanít a keresztényszociális tanítás — a societas humana, a társadalom felélesztése.

A harmincas évek óta a totális diktatúrák zsarnokian rátelepedtek a társadalomra, átvették funkcióit, eltaposták közösségeit, amelyekben élete megnyilvánulhatott. Mindez két országból indult el, és hazánk ott állt az ütközőpontban. Az egyik, a nemzetiszocializmus belepusztult a maga által kirobbantott háborúba, és — Európa szerencséjére — okos, nemzetközileg szervezett gazdasági programmal és tudatos közösségépítéssel gyógyítható lett a nagyon beteg társadalom. Hatalma, a tizenegy év, egyetlen generációt sem lépett át, így a közösségek, ha üldözötten is, de működtek. A másik totális hatalom azonban győztesen került ki ebből a háborúból, és ez a győzelem lett a végzete az érdekszférájába kerülteknek. A mindent megsemmisítő állam átvette — kegyetlen eszközökkel — a társadalom funkcióit és a létrehozott pszeudo-társadalmi szervezetek: a tanácsi képviseletek, szakszervezetek, szövetkezetek, gazdasági és kulturális egyesületek masszív állami szervek voltak, sőt eszközei a központi ellenőrzésnek. A társadalom klinikai halála beállt.

MÁRMOST AZ AZ ELRETTENTŐ HELYZET, amely a szörnyű elszegényedésben mutatkozik meg, szükségszerű következménye a negyvenöt évnek, amikor pedig tömegek hitték, hogy betonerős alapzaton állunk. Pedig pódium volt az, ami most beszakadt és a mi kötelességünk, hogy kimentsük azokat, akiket maga alá temetett. A keresztényszociális tanítás szerint ez a ma társadalmának legfontosabb feladata! Természetes, hogy kormányzati feladat is, de zömmel nem az. A mi dolgunk a társadalmi önszerveződés e probléma megoldására. Amit az elmúlt negyvenöt évben felnőtt nemzedék soha nem gyakorolhatott, azt most meg kell tanulnia, és nekünk, akik valaha ezt csináltuk, magunknak is újra: túlélni segíteni a szomszédomat. A szomszéd pedig nem „állampolgár”, hanem felebarát. Ezt a munkát szervezni kell, mint legégetőbb tennivalónkat, és ezért kell megtenni mindent a társadalom életre keltéséhez.

Vannak ennek jelei, és én fejet hajtok mindenki előtt, aki részese ennek a munkának. Mert vannak már jónéhányan. Magam legerősebben az egyházaknál tapasztalom ezt, bennük látom elsősorban azt az erőt, amely politikai hátsó gondolat nélkül, világnézeti elkötelezettséggel dolgozik a társadalomért. Nélkülözhetetlenek talpraállásunkhoz, millió lelki elesett felemeléséhez, egy új generáció értelmes neveléséhez. Segítsük őket.

Ez a válaszom egyben a második kérdésre: mit tartok legbiztatóbbnak ma. Reményünk az a mozgás, amely szervezi, élteti, gyógyítja és működőképessé teszi társadalmunkat.

DÁVID KATALIN művészettörténész


 

KORUNK VITÁZÓJA általában kétfelől közelíti meg a magyar gondokat. Vagy az úgynevezett nemzeti sorskérdések megoldását, vagy az öntörvényű gazdasági-társadalmi folyamatok vizsgálatát és kedvező befolyásolását tartja szem előtt, aszerint, hogy melyik szellemi-politikai táborhoz sorolja magát, jóllehet a kettő egy és ugyanazon valósággal foglalkozik.

Épp ezt tartom a „magyar élet” mai alapproblémájának: az egész törött, ám nem szervesen, saját belső rendszereinek választó- vonalán, hanem mesterségesen osztatott két részre. S e kettéválasztásból ered az utca emberének hangulata is, a nagyközönség ösztönösen helyénvaló politikakritikája. A demokratikus politikai rendszerekben természetes a feloldhatatlan pólusosság. Szememre vetheti az olvasó, miért rovom fel ugyanezt a fiatal magyar demokráciának.

A bajt véletlenül sem abban keresem, hogy a rendszerváltás — egyéb jellegzetességei mellett — voltaképpen nyílttá tette és legitimálta a kommunizmusban álszemérmesen elrejtett hatalmi érdekellentétet, azt a természetes érdekdualizmust, amely egyébként a váltógazdálkodás mozgatóereje.

A fő gondot abban látom, hogy a létrejött pártszerkezet épülete sokkal inkább hasonlít valamiféle ideológiai terepasztalon készült makettre, semhogy a lakosok tényleges komfortigényét, utasításait tükrözné. Ugyanúgy életszerűtlen ez a képződmény, mint a tervgazdálkodás bármely produktuma, amelyben valós és mesterkélt elemek vegyülnek.

Úgy is fogalmazhatok: a politika kulturális tudathasadást kényszerített a közönségre, ám a közönség zöme a ráerőltetett szellemi kliséket — ösztönösen, vagy tudatosan — már visszadobta készítőinek. Mert aki Magyarországon töltötte az elmúlt évtizedeket, az aligha kíván választani aközött, hogy magyar vagy európai, értékőrző vagy értéksemleges, keresztény vagy humanista kultúra határozza meg a közélet fórumait, döntéseit. Inkább aszerint választ, hogy melyik erő védi a már kialakult hatalmi elit pozícióit, és melyik kívánja gyengíteni, versenyeztetni azt új elit(ek) belépésével, valamint hogy ő, a választópolgár egzisztenciája, érdekei szerint hol helyezkedik el ebben a rendszerben, ill. mely hatalmi csoportoktól vár

hat jólétet, biztonságot, előmeneteli lehetőséget. Ez ugyanis a politika természetes értékválasztó, érdekszervező és végül kompromisszumképző funkcióinak társadalmi-gazdasági-kulturális alapja.

AZONBAN a nyugat-európai demokráciákban a politikai erők ezen alapokra épülve érdekartikuláló szerepet töltenek be, addig a magyar demokrácia kialakult politikai szerkezete érdekelfedő. Ez új jelenségnek, a keleti típusú demokrácia sajátjának tűnik, mint az is, hogy egyetlen jelentős elit határozza meg a hatalmi viszonyokat. A rokon érdekű erőket irányítja, az ellenérdekűeket ellenőrzi, nehogy új, önálló és tartós hatalmi elitté tudjanak szerveződni. Ez utóbbiaknak a vegetálására viszont szüksége van a demokratikus váltógazdálkodáshoz. Az egyetlen elit számára épp az érdekelfedő politikai struktúra biztosítja a hatalmi monopólium megtartását. Magyarország e tekintetben tehát — a politika történelmi léptékű mozgását figyelembe véve — ha nem is lépett hátra, de előre sem az elmúlt két esztendőben, a háromnegyedrészt bizantin, negyedrészt közép-európai társadalomszervezést folytatott kádárizmushoz képest. A hazai pártszerkezet érdekelfedő jellege abban érhető tetten, hogy a pártok öndefiníciója és valós politológiai meghatározása többé-kevésbé eltér egymástól, s ez az eltérés fogalmi zavart, következésképp számukra kedvezőtlen társadalmi fogadtatást eredményez. A fogalmi zavart abban fedezhetjük fel például, hogy a rendszerváltás előtti status quót konzerválni igyekvő, tehát konzervatív erő szociálliberálisnak, szociáldemokratának vallja magát, míg a korábbi hatalmi helyzeten változtatni óhajtó, új tulajdonosi és hivatalnoki réteget építő erő önmagát konzervatív pártként definiálja.

A politika másik zavaró ellentmondása a két pólus történelmi meghatározása. Míg a konzervatív „baloldal” a Horthy-korszak emlékével riogatva tartja fenn hatalmi monopóliumait, addig a konzervatív „jobboldal” a történelmi folytonosság doktrínájára építve próbál diszkontinuitást teremteni a történelmi folyamatban, a kialakult hatalmi viszonyokban. Eközben pedig mindkét oldal abban érdekelt, hogy a történelmi folytonosság révén bebetonozódott, immár évszázados állami bürokrácia pozícióját ne fenyegesse a polgári-liberális fordulat, a szabadelvű államtalanítás, ill. hogy ez a történelmi korallszigetként létrejött apparátus hűségesei szolgálja őt, az éppen hatalmon lévőt.

A konzervatív tömb két eleme, tehát egyfelől egy államelvű, a régi gazdasági elitet és államapparátust megőrző erő, másfelől egy ugyancsak államelvű, a régi államapparátust kiegészíteni, a régi gazdasági elitet újjal felváltani igyekvő erő úgy gyakorolja sikeresen a demokratikus váltófutást, ha primer érdekazonosságát elfedi létező, ám szekunder érdekkülönbözőségével. Ehhez a fontossági sorrendcseréhez szükséges az az ideologikus töltetű álvita, amit a vezető politikai szereplők ráerőltettek a társadalomra, s amit az mindeddig alapvetően elutasít.

Legbiztatóbbnak azt tartom, hogy a rendszerváltás előtti történelmi jelentőségű paktum eredményeképpen kialakult politikai struktúra fokozatosan át fog alakulni egy, a tényleges társadalmi

igényeket tükröző, ezért stabil demokratikus rendszerré. (Hogy lesznek-e mindennek alkotmányjogi-intézményi következményei, az tulajdonképpen másodrangú kérdés.) A föntebb vázolt kelet-európai (egy-elites, mesterségesen polarizált) modell ideje lejárt. Csupán az a kérdés, hogy fölismerik-e a választópolgárok a struktúraváltás szükségességét (az új pártok megjelenése, és a kisebb meglévő pártok, elsősorban a FIDESZ és a KDNP tömbből „kihúzó” magatartása azt mutatja, hogy a politikai elit egy része elmozdult a számára kijelölt klisék világából a valóságos érdek- és értékközvetítés felé), vagy engednek a rosszabb, de biztosabb megoldás csábításának.

Nem elég ugyanis, ha csak a politika színtere alakul át. Arra van szükség — a demokrácia stabilizálódása érdekében —, hogy maga a társadalom jelezze, miként kívánja berendezni a közélet színpadát. Ez a jelzés egy magas részvételi aránnyal kialakuló választási eredményben válhat igazán egyértelművé, és (legalábbis egy cikluson belül) megfellebbezhetetlenné. Addig azonban le kell játszódnia annak az átrendeződésnek, amelynek eredményeképpen a két változatú, de egyetlen konzervatív tömbbel szemben valós és erőteljes alternatívát nyújtanak a pártok. Ehhez a folyamathoz főként a nagy pártok átalakulása járulhat hozzá eredményesen.

Akkorra majd — remélhetőleg — megszűnik a magyar politika érdekelfedő jellege, s helyébe érdekartikuláló, nyugat-európai típusú pártrendszer lép, amelyet valódi polgári és szociális pártok fognak elfogadtatni a magyar közvéleménnyel.

KÁDÁR PÉTER képviselő, KDNP


 

NEM TUDOK EGYETLEN „LEGÉGETŐBB” GONDRÓL BESZÉLNI. Nem tudok és nem akarok szellemi, lelki és gyakorlati gondokról külön-külön társalogni, mert az élet csak együtt látható, és az „élet látása” nem engedi meg a ma oly divatos politizáló értelmiségi magatartást. Nincs magyar honvédsereg. Nincs biztosítva Magyarország védelme. Nem védi meg a magyarokat senki. A tengerparti Európa kontinentális tudata csaknem teljesen megszűnt. Az Ost-block most hányja felszínre hetven év salakját, soha nem volt nacionalizmusokat, törzsi tudatzárványait, szennyhányásait, panaszait, gyűlöleteit ez a „sinistra-körzet” most éli ki gyilkos szürrealizmusát, tombol az abszurd, most írják a falra, hogy a háború=élet, béke=halál. És Magyarországnak nincs olyan hadserege, amely képes megvédeni Ebből a beszédből, remélem, érthető, hogy fizikai, lelki és szellemi erőről beszélek. Önbizalom, erő és az ebből táplálkozó empátia az, amire leginkább szükségünk van, és a ma már tűrhetetlen megalázottságból és félrevezetettségből születő türelemre, újra és újra türelemre.

Végre szigorúnak kell lennünk belső és külső ellenfeleinkkel. Ehhez a szigorú tisztességhez erő kell. Ez az erő egy ország esetében elsősorban az elengedhetetlenül szükséges hadsereg, amely a kontinens erőviszonyaihoz mérten korszerű. Jól tudom, hogy ez a véleményem sokakban szül ellenérzést, és militáns egyoldalúsággal fognak vádolni. Nem baj, meggondoltam, amit leírtam.

LEGBIZTATÓBBNAK az emberek intelligenciáját, életrevalóságát és nyugalmát tartom. Bízom a magyarországi emberek képességeiben. Ezért is fontos a hazai vállalkozók radikális támogatása részint előnyös vállalkozási hitelekkel, részint jelentős adócsökkentéssel. Az emberek tehetségének fejlesztését és védelmét, a komplex szociális védőhálót sürgősen meg kell alkotni. Ennek első lépése a kamarai törvény megalkotása, és az alkalmazottak érdekvédelmi rendszerének kiépítése. Ezek nélkül legnagyobb értékünk és reménységünk válhat áldozatává a külső és belső rablótőke érdekeinek.

Az emberi intelligencia jövője — minden ideologikusság és 19. századi romantika nélkül — maga a gyermek. Gyermekeink és unokáink jövőjének foglalata az iskolák és főiskolák, egyetemek sorsa.

Meg kell írni a jó és igaz tankönyveket, igazat kell mondani a gyermekeknek, jó iskolákat, jó iskolarendszert kell építeni, fel kell oldani a maffiózó „felsőoktató” csoportosulásokat, szabad, egyetemességet sugárzó főiskolákat kell sürgősen létrehozni. Persze hiába mondom, hogy sürgősen, csak lassan mehet, de mennie kell. Csak az életrevaló, fényes intelligencia a miénk, amely többet ér minden konvertibilis valutánál. A romlatlan, tiszta szellem létünk és a Teremtő létének bizonyítéka. Nem ismerek biztatóbbat annál, Aki fenntartja és kormányozza a világot.

MAKOVECZ IMRE építész



« vissza