Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Liberális konzervativizmus és Közép-Európa

 

KONZERVATÍV” SZÓ: ezt a kifejezést csak a britek és az amerikaiak használják széles körben, hogy egy törvényes társadalmi és politikai beállítottságot jelöljenek meg vele. Nagy-Britannia pedig a világ kevés országainak egyike, ahol egy párt „konzervatívnak” nevezheti magát, mégis megnyerheti a választásokat.

Ehhez azonban hozzáteszem a „liberális” szót, mert itt, Közép-Európában, az átlagszavazó képtelen lenne megérteni a konzervatív álláspontot, ha nem látná rögtön, hogy az egyén szabadságába vetett hit ennek az álláspontnak alapvető része. A konzervatívok az egyént védelmükbe veszik az állammal szemben csakúgy, mint a magántulajdont az állami tulajdonnal, a szabad társulást az állami rendszerrel, a választást a kötelezettséggel szemben, és elsősorban az állampolgárnak azt a jogát, hogy tehetségét és képességét a szomszédaival társulva kamatoztathassa. Mindezen meggyőződés liberális meggyőződés is, amelyet LOCKE-TÓL JOHN STUART MILLIG hagyományunk nagy liberális gondolkodói védtek meg.

Újabban azonban azok, akik magukat liberálisoknak nevezik, és csupán hangoztatják ilyenfajta meggyőződésüket, gyakorta alig mutatnak hajlandóságot arra, hogy e meggyőződésüket a politikai arénában megvédjék. Ez különösen áll az amerikai liberálisokra. És valójában: a „liberális” kifejezés amerikai szövegkörnyezetben új jelentést öltött és olyan beállítottságok és politikák együttesét jelzi, amelyet inkább lehetne szocialistának jellemezni.

Az amerikai liberálisok gyakran közelítenek gyanakodva a piacgazdasághoz és félig-meddig hajlamosak elfogadni MARXNAK erről kialakított nézetét, mely szerint az „bérrabszolgaság”. Semmi rosszat sem látnak abban, ha az állam hatalmát kibővítik jóléti, egészségügyi és más programokkal, amelyek a társadalom alján lévőket karolják fel. A kényszert elfogadják olyan ügyekben, mint az oktatás — és a szülőket még arra is kényszerítik, hogy gyermekeiket a faji elkülönülés elkerülése céljából egy adott iskolába járassák. Nem hisznek abban, hogy a szabad társulásnak a joga megnyirbálhatatlan. New York városában pl. olyan törvényt fogadtak el, amely férfiklubokat női tagok felvételére kényszerít. Gyakran a pozitív diszkrimináció hívei ők, amellyel az állam hatalma felhasználható arra, hogy független testületeket olyan emberek alkalmazására kényszerítsenek, akiket máskülönben nem alkalmaznának. És míg messzemenően kiállnak az egyén azon joga mellett, hogy szabadságban bontakoztathassa ki tehetségét, nem mindig fogalmaznak egyértelműen ezzel a joggal kapcsolatban, ha az illető nyíltan konzervatív.

E paradoxonnak az oka egyszerű. Az amerikai liberálisok két alapvető hitet örököltek. Az egyik a szabadságba vetett hit, amely a konzervatívoké is, a másik pedig az egyenlőségbe vetett hit, amelyet a konzervatívok nem vallanak. És míg komoly vita folyik arról, hogy az egyenlőség mivel egyenlő, a liberálisok hajlamosak azt hinni, hogy az nem természetszerűleg alakul ki, hanem esetenként ki kell kényszeríteni. Megtörténhet, hogy az állam teljes kényszerítő erejét kell használni arra, hogy egyenlő bánásmódot biztosítsunk a nők, a feketék, a szegények, a hátrányos helyzetűek, a betegek és a tunyák részére. Ha már erre gondolunk, a liberális ember ROUSSEAU „szánakozó buzgalmának” esik áldozatul: számára semmi sem olyan fontos hirtelen, mint az egyenlőség — megszállottja lesz a társadalomról kialakított olyan morális színezetű jövőképnek, amelyben mindenkinek egyenlő hatalma, szabadsága és lehetősége van, és ugyanannyi jut neki a föld gyümölcseiből. Ennek a jövőképnek a megvalósításához semmilyen eszköz sem hagyható figyelmen kívül. És mivel az embernek az általa valaha is kitalált leghatalmasabb eszköz — az Állam — kéznél van, hát gyerünk, használjuk is! Kényszeresük az embereket olyan egyenlőségre, amit egyébként megakadályoznának.

KÖZÉP-EURÓPÁBAN AZ emberek TUDJÁK, hogy ez az út, amelyre a liberálisok vinnének bennünket, lefelé vezet, egy olyan végső célnak a látomása ez, amelyben a tökéletes szabadság és a tökéletes egyenlőség egyszerre van meg, és amelyben az uralkodást, az előjogokat és a megkülönböztetést megszüntették. És tudják, mi történik akkor, amikor az emberek komolyan veszik azt a javaslatot, hogy az államnak a gépezetét kell használni ahhoz, hogy eme álom felé meneteljünk. Az álmot Marx adta, a politikai programot LENIN. Az eredmény pedig előre megmondható volt: az emberek elveszítették szabadságukat, de nem adatott meg nekik az egyenlőség, csupán egy olyan visszataszító rendszer, amelyben a privilégiumok, az előjogok az erkölcsileg legkevésbé aggályosaké lettek.

Tehát hadd mondjam meg rögtön az elején, hogy a konzervatívok hihetik azt, hogy az emberek egyenlőek Isten szemében és a törvény előtt. De az egyenlőségnek ezt a tisztán alaki fogalmát nem keverik össze bármilyen lényegbeli eredménnyel, amely a hatalom, a tulajdon vagy az előny formájában jelentkezik. Mert ne feledjük: az emberek nem egyenlők intelligenciájukban, küllemükben, energiájukban, tehetségükben, sőt még magához az élethez való ragaszkodásukban sem. Erényeikben nem egyenlőek, és ahogyan felnövekednek, olyan tulajdonságokat vesznek fel, amelyek nem mindig kellemesek vagy akár elviselhetők mások számára. Röviden: társadalmi előnyeiket illetően minden tekintetben egyenlőtlenek. Olyan világban tehát, amelyben a lehetőségek egyenlőtlenek, az eredmények is teljes mértékben egyenlőtlenek lesznek. A vonzó, energikus, okos emberek jobban boldogulnak, mint azok, akik tompák, műveletlenek és csúnyák. Adjunk az embereknek szabadságot — egyenlő szabadságot — és ezen kívül minden más egyenlőségnek a reményét eltüntetjük.

MAI AMERIKAI POLITIKAI FILOZÓFIÁNAK a legnagyobb része — Rawlsé és DworkinÉ például — ennek a problémának a gyötrelmes kibogozásából áll, ami kísérlet arra, hogy a szabadságot össze lehessen egyeztetni az egyenlőséggel, annak kimutatásával, hogy mélyen lent ezek a gondolatok ugyanazok vagy ugyanazon metafizikai alapokból származnak. Az én nézetem az, hogy ez a nagy intellektuális mozgalom éppolyan kudarc, mint amilyen az egyenlősdiért indított hadjárat volt a politikában. Az államnak a hatalmát az egyenlőség keresésében csak akkor használhatjuk fel, ha feláldozzuk a szabadságot. De ilyen eszközök révén nem fogunk egyenlőséget teremteni. A természetes egyenlőtlenséget egyszerűen felcseréljük mesterséges egyenlőtlenségekkel, amelyek a hatalom irdatlanul nagy gépezetéből származnak.

De míg a politikai filozófia területén vagyunk, hadd mondjam meg azt, hogy véleményem szerint mi a mélyebb különbség a liberalizmus (és itt a liberalizmust a hagyományos formában értem) és a konzervativizmus között, ahogyan én értem az utóbbit. Mint mindannyian tudjuk, a politikában a liberalizmus kibontakozása az egyénnek azt az új fogalmát tükrözi, amely a XVII. század tudományos forradalmából és vallási válságából származott. A szabadságával és akaratával felvértezett egyént most a társadalmi rend alapzatának tekintették, és nem alkalmi melléktermékének. A törvényes kormány tehát csakis az egyén hozzájárulásával létezhet, mert a szuverenitás az akaratából fakad, és azon is nyugszik. így bontakozott ki a társadalmi szerződésnek a gondolata, amely először Locke-nál lett igazán világos. Minden tagja közötti szerződésen alapul a társadalom annak érdekében, hogy mindenki előnyét biztosítani lehessen. Az elnyomás, a kényszer és a zsarnok nagy svindlijei sohasem törvényesek, mert ezekbe sohasem egyeztek volna bele egy szerződés értelmében, amelyet az áldozatnak is alá kell írnia.

Nem kell hangsúlyozni, hogy ez hatalmas, gyönyörű és igen termékeny gondolat, amely sok olyan dolognak van a gyökerénél, amely a XVIII. és XIX. század reformmozgalmaiban jó volt. Ezzel az egyetlen baj az, hogy nem igaz. A társadalom nem szerződés, mert vannak olyan tagjai, akik egy ilyen megállapodásban nem vesznek részt, és nem tudnak részt venni. Főként — mint BÜRKE hangsúlyozta — a társadalomnak megvannak a halottai és a meg nem született tagjai, akiknek nincs beleszólásuk — hacsak nem a szokások, az intézmények, a helyek, a történelem és azok iránt mutatott tiszteletünk révén, akik előttünk szálltak a sírba. A liberálisoknak a társadalomról kialakított végső képe az élők között kötött szerződés annak érdelében, hogy mindenkinek az előnye biztosítható legyen. A konzervatív úgy nézi a társadalmat, mint a halottnak és a meg nem születettnek a végtelen társas kapcsolatát, aminek az élő csak ideiglenes lakója.

NOS, SZÁMOMRA ÚGY TŰNIK, ha ezt a gondolatot kimondjuk, akkor olyan nyilvánvalóvá válik, hogy igen nehezen cáfolható. Természetes az, hogy azok miatt vagyunk ott, ahol vagyunk, akik előttünk mentek: sok mindenért lekötelezettjeik vagyunk, és kegyelettel tartozunk azoknak is, akik keveset tettek sorsunk javításáért. És az is természetes, hogy a további generációk kövessenek bennünket, akikkel szemben sokkal nagyobbak a kötelezettségeink, mint saját magunkkal szemben. Annak ellenére, hogy ez a gondolat kézenfekvő, természetes következményei nem könnyen fogadhatók el. Úgy tűnik ugyanis, hogy az élők nem az egyetlenek, akiknek érdekük van politikai döntéseinkben. A halottakat és a még meg nem születetteket olyan módon befolyásolja, amit nem is tudunk kiszámítani. Ha érdekeiket figyelembe akarjuk venni, akkor meg kell találnunk az eszközöket — az erősítőket —, melyeknél fogva távoli hangjukat hallani lehet. És itt van a konzervatív politikának a központi gondolata, ahogyan ezt a politikát az angol-amerikai hagyományban ismerjük. A jelen nem lévő nemzedékek — vallják a konzervatívok — hallathatják hangjukat, amennyiben olyan szokások, intézmények és gyakorlatok léteznek, amelyek nemzedékeket hidalnak át, és fékezik az azonnali jutalom utáni vágyat. Az iskolák és egyetemek, a klubok és társaságok és főként az egyházak és vallási intézmények alkotják a jellemépítés szilárd hátterét. Ha megfelelően tekintenek rá és kellően tisztelik, akkor ezek a kis közösségek és intézmények segítik tagjaik közösségi szellemének kiformálódását — mégpedig egy olyan szellemét, amely lehetővé teszi számukra, hogy a halottak tiszteletére és a meg nem születettek előnyére cselekedjenek.

Ez megmagyarázza azt, hogy a konzervatívok miért hangsúlyozzák az ösztönös hagyományokat és azt a hitet, hogy általában a kormánynak az emberek társadalmi intézményeit tiszteletben kell tartaniuk és arra kell törekedniük, hogy a türelmetlen liberálisok támadásaival szemben meg lehessen védeni őket. Ugyanis nincs afelől kétség, hogy a liberálisok — mihelyst látnak olyan közösséget vagy intézményt, amelyben a ranglétra, a tekintélyelv és a fegyelem gyökeret ver — egyfajta dühöt és megvetést éreznek. És vágyat, hogy leleplezzék azokat az illúziókat, amelyek embereket arra vesznek rá, hogy ilyen dolgoknak örüljenek, és ki akarják mutatni, hogy minden ilyen egyszerű jámborság nem más, mint a felszabadulás előtt tornyosuló akadály. Ez talán igaz. De a jelen nemzedék felszabadítása a következő generációnak a megfosztása a választási lehetőségtől. Egyet jelent a földgolyó jelzálogosításával a jelenlegi lakói érdekében.

Ez magyarázatul szolgál a liberálisok és a konzervatívok között folyó nagyobb csatározások némelyikére. Például az örökölt tulajdonért és a földbirtokért vívott csatára. Vagy pedig a magániskolákért, az új egyetemekért és a „haladó” tantervért vívott csatára. Ezek a csaták a politika határmezsgyéjén folynak vagy akár teljes mértékben azon kívül is, mint amikor a tradicionalisták és a reformisták egy templom vagy egy zsinagóga fölötti befolyásért küzdenek. De olykor a politika kellős közepére mennek, mint a Lordok Házával vagy a brit monarchiával kapcsolatos vita esetében.

AZ ILYEN VITÁK igen távolinak tűnhetnek föl a mai magyaroknak; de még itt is megtalálhatók egyenértékűségei. És érdemes megérteni őket, mivel némi fényt vetnek a jelen Magyar- országát leginkább zavaró kérdések egyikére. Gyakorta, amikor a magyarok meghallják a „konzervatív” szót, akkor arra az atavisztikus nacionalizmusra gondolnak, amely gyakran fenyegette ezt az országot, vagy a magyarsággal kapcsolatos egészségtelen megszállottságra meg Csurka és támogatói veszélyes, antiszemita sugallataira. Gyakran tűnhet föl úgy, mintha Magyarországnak világos és egyszerű választása lenne Budapest felvilágosult liberalizmusa és a vidék sötét előítéletei között. Az ilyen nézet könnyen ejti rabul a budapesti értelmiséget, amelynek az ország többi részével szembeni sznobsága gyakorta éppen olyan provokatív az egyszerű gazdálkodó számára, mint amennyire nekik provokatív a gazdálkodó. Ugyanakkor nincs semmi, ami jobban táplálná a parasztok egyszerű nacionalizmusát, mint a városlakó lenéző liberalizmusa, aki tekintélyt vagy jelentést kizárólag csupán elvont elvekben és univerzális gondolatokban lát.

Ennek a lehangoló konfliktusnak nem kellene léteznie és a konzervatív politikának az egyik célja ennek megakadályozása. A nacionalizmus erőként vajmi kevéssé van jelen Angliában vagy Amerikában. Azokban az országokban a konzervatív ügy nem a nacionalista szenvedélyek támogatásából és tüzeléséből áll, hanem az „intézmények iránti gondoskodásból” — azon kis társulások iránti tiszteletből és a róluk való gondoskodásból, amelyek az egyszerű emberek életének jelentőséget adnak. Ilyen intézmények léteztek Magyarországon. Azt mondták nekem, hogy KÁDÁR, amikor a sztálinista időkben belügyminiszter volt, tízezer ilyet rombolt szét. A konzervatívok legfontosabb munkája az, hogy bátorítsák az embereket ezek feltámasztására — a független középiskolától a falusi zenekarig, az egyházaktól kezdve a kerékpáros egyesületekig. Mert ezek azok, amelyek létre fogják hozni Magyarország valódi fogalmát, mint olyan szabad társadalomét, amelyben a nemzedékek kényelmesen megférnek egymással. A primitív nacionalizmus csak akkor üti fel fejét, amikor a szabad társulás és intézményépítés megszűnik. E nacionalizmus a sötétből érkező kétségbeesett kiáltás olyan rend után, amely nagyobb és jelentősebb a jelen pillanatnál.

Ez elvezet a konzervatizmus azon politikai napirendjéhez, ahogyan azt a mai Angliában és Amerikában határozták meg, és az itteni viszonyokra vonatkozó jelentőségéhez. Amit mondtam, abból az következik, hogy a konzervatív politika nagyrészt pragmatikus lesz — azzal a céllal, hogy a civil társadalom spontán növekedését ösztönözze, és meg is védje elhamarkodott vagy rosszindulatú törvényektől. Minél több dolgot lehet a társadalomra hagyni, és minél kevesebb dologba avatkozik az állam, hosszabb távon annál jobb a társadalmi egyensúly. És természetesen az első dolog, ami a konzervatívok véleménye szerint a társadalom ügye és nem az államé, az a gazdaság.

A SZABAD GAZDASÁGGAL KAPCSOLATOS VITÁT könnyen meg lehetne nyerni, ha azt megrendeznék. De a szocialisták sohase bocsátkoztak vitába. Miután kollektivista megoldásaikat és szubmarxista zagyvaságaikat kotkodácsolták mindaddig, míg minden más nyelvet elfelejtettek, aztán hirtelen nevetve emelték magasba kezüket, és azt mondták: „Hát persze, hogy hiszünk a piacban. Mindig is hittünk benne!” De ez nem akadályozza meg őket, hogy ne bírálják a piacban hívőket, mint a „kapzsiság” és a „kizsákmányolás” híveit. Ez egy létfontosságú retorikai csata, és tartok tőle, hogy a magyaroknak is bele kell bocsátkozniuk. Amikor a szocialista „kapzsiságot” mond, akkor azt érti alatta, hogy valaki a saját munkája árán akar áruhoz jutni, és amikor „népjólétről” beszél, akkor a más munkája árán való áruhoz jutást érti, állami kényszer segítségével. A törvényes profit fogalmáról nincs semmiféle elképzelése, és amikor úgymond a piacot veszi védelmébe, akkor minden pillanatban készen áll arra, hogy elvegye azok nyereségét, akiknek köszönhetően a piac működik. A siker gondolata — az egyénnek a sikere, amelyet az államgépezet segítsége nélkül ért el — mélyen ellenszenves számára. És ha valaha is világossá válna számára, hogy a piac akkor működik a legjobban mindenkinek, amikor azon keveseket is létrehozza, akik nagyon gazdagok, akkor minden bizonnyal visszatérne eredeti meggyőződéséhez. Thatcher asszony nagy teljesítménye az volt, hogy meggyőzte az angolokat — akikben a szocialista és a csaknem szocialista kormányok kibontakoztatták az irigységet és a jóléti intézményekre támaszkodás szokását — arról, hogy a nyereségtermelés jó dolog, lényeges szabadság, nemes, méltóságteljes és mindenki számára nyitva áll. Magyarországra a vállalkozás szelleme csak akkor térhet vissza, ha az emberek ismét majd ilyen módon kezdenek el gondolkodni. Gondoskodást, érzékenységet és a tények állandó megvitatását igényli ez — nem is beszélve arról a mélyebben fekvő meggyőződésről, amelyet a hosszú időn keresztül olvasatlan szerzők olvasása alakít ki.

E szerzők közül közép-európai volt a két legfontosabb: FriedRICH VON Hayek és POLÁNYI Mihály. Az utóbbi magyar és az egyik legkártékonyabb szocialista gurunak a testvére. Gondolataik jelentős hatást gyakoroltak arra a másik területre, amelyben a magánkezdeményezés fontosabb az állami irányításnál. A jog területére gondolok. A magyar fülnek talán meglepő azt a javaslatot hallani, hogy a jog magánintézmény, a társadalom spontán terméke vagy annak kellene lennie, nem pedig az állam tulajdonának. De, mondanám, éppen ez az, amit a konzervatívok mindig is elképzeltek, és ez az, amiért a konzervatívok a liberálisoknál többet tesznek a törvény uralmának a fenntartásáért.

Hayek érve szerint a piacra azért van szükség, mert a logikus gazdasági magatartáshoz szükséges ismeret — a gazdasági szükségletek és érdekek ismerete — csak akkor áll rendelkezésre, ha az egyes résztvevők által szolgáltatott információk parányi egységeinek milliói egy szabad gazdaság áramlatában nyelődnek el azért, hogy azt az egyidejű, óriási egyenletet létrehozzák, amelynek elképzelhető egyetlen megoldása az ár. Az ár azonban csak egy olyan piacon jelenti az ökonómiai magatartás kalauzát, ahol az árucsere szabad. Ha az árakat irányítják, akkor az ár nem lesz a gazdasági érték irányítója és az eredmény hiány, feketepiac és sorban állás. Hayek és Polányi véleménye az volt, hogy hasonló érvelés vonatkozik a törvényekre is. Törvények spontán módon keletkezhetnek, amikor a polgárok ügyeiket a bíróhoz viszik, és döntését kérik a bíró érvelését irányító elvek és előzmények fényében. Vagy keletkezhetnek úgy, hogy az állam tesz lépéseket, vagyis törvényeket hoz. Az első módszer, a szokásjog sokkal inkább előnyben részesítendő ugyanazon oknál fogva, mint amiért a piac az árak állami megszabásával szemben, nevezetesen azért, mert azokat az információkat tartalmazza és továbbítja, amelyekre az ügyletek résztvevőinek szüksége van. A szokásjog az emberek közötti konfliktusok hatására növekszik, és rugalmas megoldásokat kínál, ami lehetővé teszi a ma emberének, hogy sok millió más ember által létrehozott társadalmi helyzetre reagáljon, amelyeket megítéltek, és amelyek nehézségeire a törvény válaszolt. A szokásjog azt mutatja, hogy miként tudjuk elkerülni a konfliktust; az állam által hozott törvények azonban minden valószínűség szerint legalább annyira konfliktuskeltőek, mint konfliktus- megoldó hatásúak. És ez korunkban a törvényben és a rendben bekövetkezett üzemzavarok egyik fő oka: túlságosan sok törvény ütközik túlságosan sok ártatlan ember életének, aminek következtében az emberek semmibe veszik a törvényt.

TERMÉSZETESEN AZ ÁLLAMNAK A TÖRVÉNYT eszközként kell használnia. A konzervatívok meg vannak azonban győződve arról, hogy a törvény csak akkor lehet hatékony eszköz, ha az nem az állam tulajdona. A törvénynek az állam fölött kell állnia és állandó ítéletet mondania arról. A polgároknak pedig éppolyan könnyen kell tudniuk törvényes jóvátételt keresni az állammal szemben, mint ahogyan az állam tudja megindítani büntetési igényét az állampolgárral szemben. A törvény uralmának eszményét számos rendszerben biztosítani lehet: a polgári, a napóleoni, az angolszász rendszerben. De az angolul beszélő világ stabilitásának és szabadságának egyik magyarázata az a tény, hogy a szokásjogban az államnak alá kell vetnie magát azoknak a törvényeknek, amelyeket nem maga hoz, és amelyeket nem tud eltörölni.

A mi helyzetünk természetesen sajátos. De á törvény uralma a világnak ebben a részében nyilvánvalóan éppen annyira a konzervatív napirendnek a része, mint amennyire Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban. Gazdasági fellendülés nem lehet törvények nélkül, és egyetlen polgári társadalom sem lehet meg a konfliktus megoldásának eszközei nélkül, amelyek közül a törvény a legszebb és leghatékonyabb eszköz, amelyet az ember valaha is kiötlött. A törvény uralmának biztosítása nem könnyű. A szocialisták, akik abból a feltételezésből indulnak ki, hogy az állam a törvények őre, természetszerűleg tekintenek úgy az állam ügynökeire, mint akik mentesek a törvények alól. A törvényt megcsonkítják, és tekintélyét elsősorban azzal ássák alá, hogy pártcélok kikényszerítésének eszközévé teszik, másodsorban pedig azáltal, hogy pártatlanságát tönkreteszik és a jogrendszert beszennyezik. Saját véleményem az, hogy a „szocialista törvényességtől” és az általa bevezetett fogalmaktól teljes mértékben megtisztított magyar jog polgári rendszerként történő felélesztésének az ország konzervatív napirendjén kell maradnia.

KÉT KÜLÖN TÉMA VAN, amelyet meg szeretnék említeni úgy, hogy az angol konzervatívoknak a tapasztalatát a magyarországi helyzethez kapcsolom. A háború utáni szocializmusnak a két legkártékonyabb öröksége a roppant társadalmi és politikai erővel rendelkező szakszervezetek és a népjóléti politikával bevezetett, korlátok nélküli közkiadások és az ezek által keltett elvárások voltak. A szakszervezetek hosszú időn át bűvkörükben tartották a szocialista gondolkodást és bizonyos mértékben a liberális gondolkodást is. A valódi történelem és a vágyálmos mítosz keveréke a sorsuk jobbítására erőiket egyesítő és a közjó javára érdekeiket feláldozni kész elnyomottak hősi csapatának képét vetítette ki. A szak- szervezetekről kialakított kép nem mindig volt hamis, de gyorsan azzá vált, mihelyst a szakszervezeteknek törvényes privilégiumot adtak, amely lehetővé tette számukra a jóvátételi eszközök nélkül maradt ártatlan felek megkárosítását. Thatcher asszony a szakszervezetek elleni csatát tartotta politikai pályafutásában a legdöntőbbnek, és igaza volt. Szerencse, hogy nyert, de ezt a csatát nem fogják mindenütt megnyerni, és nem biztos, hogy itt megnyerik.

A szakszervezetek, ahogyan azok működtek, amikor Thatcher asszony hatalomra került, nagyjából védettek voltak a szerződésen belüli és a szerződésen kívüli károkozás ügyeiben indított polgári peres eljárásokkal szemben. Akkor is tervezhettek sztrájkokat, ha saját tagjaik érdekei közvetlenül nem voltak érintve. Nem kellett tagjaik véleményét kikérniük, mielőtt egy akciót megindítottak volna. És nemcsak tagokat tudtak ok nélkül kizárni vagy felvételüket megtagadni, hanem monopóliumot is ki tudtak alakítani cégek, gyárak vagy akár egész iparágak fölött. De monopolisztikus hatalmuk kiterjesztése bukásukhoz is vezetett. Vezetőik — akik közül sokan kommunisták vagy társutasok voltak — ezt a hatalmat politikai eszközként használták fel, hogy tisztán politikai célokat biztosítsanak maguknak. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem cselekedtek tagjaik érdekeinek megfelelően, és az is, hogy azok érdekei ellen cselekedtek, akik nem voltak tagjai a szakszervezeteknek. Ennek következtében sikerült elnyernie Thatcher asszonynak a választók támogatását a szakszervezetek hatalmát korlátozó törvények meghozatalára és arra, hogy a szakszervezeteket ismét az önkéntes társulások státuszára korlátozza. Ez volt a brit ipar átalakításának kulcsa, ami negyven évet késett Németországgal összehasonlítva, de nem annyit, hogy ne lehessen ismét reménykedni a jövőben.

Legyenek tehát óvatosak: Ne adják meg a szakszervezeteknek azt a törvényi immunitást, amit kémek, ne tegyék lehetővé számukra, hogy monopolhelyzetbe kerüljenek az alkalmazottakkal szemben; tegyék őket felelőssé tagjaiknak, és ne feledjék azt, hogy a kommunisták a szakszervezetek és a senkinek sem felelős hatalom óriási erőforrásai révén próbálják majd Magyarországot ismét uralmuk alá hajtani.

A közkiadások kérdése valóban nehéz ügy. A közkiadások minden emelése az állam hatalmát növeli. A nyugati tapasztalat mindenütt ugyanaz: ennek a kiadásnak a fő haszonélvezője az állam és a közvetlen állami alkalmazásban lévő bürokraták. Vegyünk egy példát. A brit oktatási rendszer kiállta az összehasonlítást a világ bármely iskolarendszerével. 1929-ben az oktatási főfelügyelő megállapította, hogy az országban csaknem mindenki tudott írni-olvasni, és a lakosságnak megvolt a kellő matematikai felkészültsége ahhoz, hogy ki lehessen jelenteni: a kötelező iskolarendszer bevált. Az elmúlt években az írás-olvasási és matematikai ismeretek katasztrofálisan csökkentek és az alaptárgyak — görög-római civilizáció, történelem, természettudományos tárgyak, zene — gyakorlatilag eltűntek. Mindezen időben a közkiadások növekedtek. Ennek ellenére a Munkáspárt azt mondja, hogy a konzervatívok „fukarsága” és az iskolák „kiéheztetése” a bajok valódi oka. De vessünk egy pillantást a rendszerre és nézzük meg, hogyan növekedett. Jelenleg az állami oktatási rendszer minden két oktatóra három bürokratát alkalmaz. Senki sem tudja, hogy ezek a bürokraták mit csinálnak azon kívül, hogy egymást szükségessé teszik. De ez a kormány költekezésének nyilvánvaló eredménye. Ezzel szemben a magániskolákban gyakorlatilag az összes pénzt a tanárokra költik, akiket megfelelően fizetnek, és akik sokkal hatékonyabbak.

Ugyanez áll az egészségügyre. És itt pillantjuk meg először a mai konzervatívok legnagyobb problémáját. A konzervativizmus az elvont gondolatok — a francia forradalom és a felvilágosodás — politikája elleni reakcióként jött létre. Ezek az absztrakt eszmék a törvényeket és a kormányt az emberiség teljes megreformálása eszközeinek tekintették. A konzervativizmus üzenete az volt: „Lassan a testtel, ne olyan gyorsan, vegyük csak számba a meglévő jót, és mindig emlékezzünk arra, hogy könnyebb pusztítani, mint létrehozni”. De hamar észrevette, hogy csak akkor tud sikerrel szembeszállni a liberális eszmék nagy árjával, annak a parancsoló sürgetésével, hogy fogyasszuk el a világot amíg még itt vagyunk a földön, ha élvezi a nép támogatását. Azoknak a hűségére kell támaszkodnia, akik megtanultak türelmesnek lenni, és akik látják azt, hogy az erőforrásokkal takarékoskodni kell, nem rögtön elfecsérelni. így született meg a „tory demokrácia”, a XIX. század egyetlen realisztikus demokrata mozgalma. De éppen azokat az embereket, akik a legközelebb állnak konzervatív ösztöneikhez — vagyis a társadalom alján lévők — lehet a legkönnyebben lekenyerezni és elcsábítani. A kormány kiadása növekedik, mivel a pártok a szavazatvásárlás szokásába esnek. Szavazzatok ránk, mondják, és kaptok ingyenes egészségügyi ellátást, nyugdíjat, olcsó autót, televíziót és óvszert. Az eredmény másodrendű egészségügyi ellátás, sovány nyugdíj, használhatatlan autók stb., ugyanakkor az államhatalom és a bürokrata struktúrák óriásira növekednek. Fontos — sehol sem jobban, mint itt —, hogy meggyőzzük az embereket, az ő érdekük a közkiadások csökkentése, és hogy ennek az eredménye jobb szociális ellátás lenne, amelyet magánúton adnának és vennének, a bürokrácia összeomlana. A jóléti állam privatizációja szerepel a konzervatív napirend legfontosabb helyén. De hogyan lehet ezt megtenni? Ez az a pont, ahol keményen kell kezdeni gondolkodni.

EGY UTOLSÓ SZÓT még. Senkinek sem szabad botorul azt hinnie, hogy a liberális konzervativizmusnak nincsenek itt meg — jobban, mint másutt — az eltökélt és kibékíthetetlen ellenségei. A gondolkodás szocialista berögződéseit nehéz kiküszöbölni, és a szocialistáknak gyakorlatuk van abban, hogy a hatalom megszerzése érdekében hatékonyan működjenek együtt. Egyáltalában nincs kizárva az, hogy a magyarokat félrevezetik a tekintetben, hogy majd ismét elérhetik azt a biztonságot és tunyaságot, mint amit a KGST idejében élveztek anélkül, hogy megfizetnék azt az árat, amit annak idején fizettek szabadságuk elvesztésével. A kommunisták és a szocialisták készen állnak arra, hogy hasznot húzzanak ebből a nagy illúzióból. Mit tesznek a konzervatívok és a liberálisok, hogy erre előkészüljenek? Készen állnak arra, hogy szövetségre lépjenek, hogy félretegyék különbségeiket, és hogy az ország érdekében együtt cselekedjenek? Tartok tőle, hogy sokan elfeledték azt, hogy az egyén szabadságát nem egyének, hanem csoportok vívják ki, és csak azzal a képességgel, hogy a közjóért feladják az egyéni előnyöket.



« vissza