Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Lelőhely nélküli lelet? – Meddig ül még átok a Seuso-kincsen? 1. rész

A kincsekről általában mesés vagyonok jutnak eszünkbe. A régészek számára a kincs szakkifejezés, amit precízebben használnak, mint a kalandregények vagy kalóztörténetek szerzői. A kincs a tudomány világában olyan nemesfémből készült tárgyak együttese, amelyeket régen földbe, víz medrébe, természetes vagy mesterséges üregbe rejtettek el. Az elrejtés után a tulajdonjog megszakadt, és a tárgyakat más találta meg, mint aki elrejtette.
Máté evangélista egyik ismert példázatában utal az olyan emberre, aki elásott kincset talált, ezután azt gyorsan újra elrejtette, majd mindenét eladta, hogy megvehesse a földet. Ez a történet jól illusztrálja azt a régi – néhány országban ma is élőjoggyakorlatot, amely szerint az elrejtett kincs osztja annak a földnek a sorsát, amelyen azt megtalálták. így tehát a mások által elhagyott kincs törvényes birtokosa az lehet, aki azt a földet is birtokolja, ahol a kincs előkerült.
A római császárkor Kr. u. 2. század végétől az 5. századig terjedő kései időszakának legértékesebb és legjelentősebb ezüstleletei közül kiemelkedik az az együttes, amit Seuso-kincs néven ismert meg a világ. Jelenlegi ismereteink szerint 15 edényt tartalmaz: nagyméretű tálakat, korsókat és kancsókat (mely utóbbiak közül kettő önálló készletet alkot egy kézmosó medencével), két vödröt, amelyek egy kancsóval szintén egy készletet alkotnak, egy amforát és azt a rézüstöt, amelybe helyezve a kincset elrejtették.1 Az említett tárgyak közül nyolcat Magyarországra szállítottak, és 2014. március 26-ától bemutattak az Országház földszinti előterében.
A Seuso-kincset – amint egyértelműen megállapíthatjuk a tárgyak felületén található ásványi lerakódásokból – valamilyen hirtelen veszély alkalmával rejtették el. Azoknak, akik elrejtették, soha többé nem volt alkalmuk arra, hogy azt visszaszerezzék, így a kincs legalább másfél ezer évig rejtve maradt, mielőtt pár évtizede az illegális műkincspiacon árulni kezdték.
Fontos emlékezetben tartanunk, hogy jelenleg még nem tudjuk, egészen pontosan melyik négyzetméternyi területen bukkant felszínre a kincs, ki volt jelen a megtalálásánál, és mindez milyen körülmények között történt. Azok, akik erről tudhatnak, inkább a hallgatást választották. Ennek legkézenfekvőbb magyarázata az lehet, hogy a kincset nem egy szabályos, engedélyezett régészeti feltárás során találták, így aztán az előkerülésről dokumentáció sem készült. A fejlett társadalmakban csak szakképzett régészek tárhatnak fel egy lelőhelyet, és ők is csak az illetékes hatóság által kiadott engedéllyel. Régészeti leletek persze földmunkák során váratlanul is előbukkanhatnak, de ilyenkor azt a megtalálónak be kell jelentenie a legközelebbi múzeumnak vagy önkormányzatnak. A Seuso-kincs esetében azonban nem volt engedélyezett feltárás sem Magyarországon, sem máshol: a kincs előkerülését a világon egyetlen múzeumnak vagy hatóságnak sem jelentették be. Éppen ezért kézenfekvő az a vélekedés, hogy a tárgyak jogellenes tevékenység következtében kerültek jelenlegi birtokosaikhoz.
Az engedély nélküli feltárások gyakran visszafordíthatatlan információvesztést okoznak. Az illegális kereskedelembe bekerült leleteket olyan portrékhoz hasonlíthatjuk, amelyek mellett nincs képaláírás: lehetnek egyszerűen szépek, vagy akár művészileg értékesek, de ha nem tudjuk, kit ábrázol, milyen alkalomból, ki és hol készítette, akkor az kevesebbet mond számunkra, mint kellene. Ez az oka annak, hogy a régészek a legnagyobb körültekintéssel és tisztelettel bánnak az információkkal.
Mivel a középkor előtti időszakból csak kevés írott forrás maradt fenn, így a feltárásokból származó információ nagyon értékes számunkra, mert segít kitölteni a tudásbeli hiányokat – ezért a régészeti leletek elengedhetetlenek a történelem tanulmányozásához. Az itt keletkező veszteségeket nem lehet pótolni. Egy régészeti lelet összefüggései (kontextusa) szükségszerűen egy bizonyos földrajzi helyhez (szakmai kifejezéssel: régészeti lelőhelyhez) kötődnek, egy olyan konkrét ponthoz, ahová egy tárgy (szakmai kifejezéssel: régészeti lelet) konkrét időpontban, konkrét események következtében került. A régészeti kontextus a történelem olyan lenyomata, ami elválaszthatatlan egy adott földrajzi területtől. Ez az egyértelmű meghatározottság adja a régészeti leletek történeti forrásértékét, ezért lehet azokat bizonyítékként felhasználni a történelem tanulmányozásában, ezért kulcsfontosságú a lelet hovatartozása, származása (szakkifejezéssel: provenienciája) és keltezése – és éppen ez az, amiért a proveniencia és a keltezés adatainak megmásítása, manipulálása történelemhamisításhoz vezethet.
A régészeti kincseket rendszerint lelőhelyükről nevezik el, de a Seuso-kincs esetében nem ez a helyzet. A kincs eredetéről az elmúlt negyedszázadban különféle híresztelések keringtek a sajtóban. Próbálták úgy beállítani, hogy Libanonból, vagy Jugoszláviából került nyugatra. Az egyik híresztelést Libanonban vásárolt kiviteli engedélyekre alapozták (noha az ottani hatóságok megállapították, hogy a kincs nemhogy Libanonban, de még a közelében sem járt soha), a jugoszláv eredetről szóló történetet pedig maga a sajtó gerjesztette.
Egy lelet származását – bár kevésbé pontosan – még akkor is meg lehet állapítani, ha hiányzik a feltárási dokumentáció. A rendőri nyomozáson túl a kutatók régészeti, művészettörténeti, történeti vagy természettudományos vizsgálatok segítségével be tudják határolni a lehetséges előkerülés helyét. A legkézenfekvőbb módszer az, ha magukon a tárgyakon keresünk utalásokat arra, hogy hova tartoztak eredetileg. Szerencsére a Seuso-kincs edényein vannak feliratok: némelyiket az edények aljára karcolták, másokat a díszített felső oldalon, berakásos technikával alakítottak ki. Az egyik berakásos felirat, a PELSO egy vízfelület ábrázolása mellett olvasható. Régóta köztudott, hogy a római korban így hívták a Balatont. A kincsesei foglalkozó kutatók egyetértenek abban, hogy a kincs ókori tulajdonosának otthona a tó közelében volt, ott használta és rejtette el az edényeket. Ugyanezen az edényen egy hosszabb, jókívánságokat tartalmazó kétsoros verset (distichon) is olvashatunk, amely tartalmazza az egykori megajándékozott, SEVSO nevét is. Eltérően attól a gyakorlattól, hogy a kincs a lelőhely nevét viselné, azok, akikhez a tárgyak a műkereskedelem csatornáin eljutottak, 1990 körül úgy döntöttek, hogy a kincset az ókori tulajdonos nevével dobják piacra – bár meg kell jegyezni, hogy a sajtóban a leletegyüttest néha Pelso-kincsnek is nevezik.
Az illegális kereskedelemben a régészeti lelet útja a lelőhelytől a gyűjtőig akár több évet is igénybe vesz, ami alatt többször is gazdát cserélhet, mielőtt bizalmas körülmények között vagy árverésen eladják. A folyamat során az egyszerű felhajtok, közvetítők, kereskedők vagy a gazdag befektetők mind eladókká szeretnének válni, hogy minél magasabb (gyakran több száz százalékos) haszonra tegyenek szert befektetésük után. Figyelmüket a remélt árverési leütési árra összpontosítják, és minden más, még a tárgyak által hordozott belső érték is csak másodlagos jelentőségű számukra. Ebben a folyamatban a központi probléma az ár előtérbe helyezése az érték rovására, ami nem kívánt következményekkel járhat a résztvevők számára.
Mennyit ér a Seuso-kincs? Az emberek hajlamosak egy régészeti lelet értékét annak fémértéke szerint megítélni, azaz egy arany- vagy ezüsttárgy súlya és anyagának tisztasága alapján. Ugyanígy tettek néhányan, akik állítják, hogy Magyarországon még a műkereskedelembe való bekerülés előtt látták a kincs bizonyos darabjait, de mivel az edényeket szürke patina és ásványi lerakódások borították, nem hitték el, hogy nagy értéket képviselhetnek. Azok a szakemberek, akik ismerik a kincset, egyetértenek abban, hogy az jóval többet ér, mint amennyibe a hasonló tisztaságú és súlyú ezüstanyag kerül.
Egy másik módszer műtárgyak értékének meghatározására, ha megállapítjuk azok biztosítási értékét. Ez az érték az, amit biztosítási ügynökök a lehetséges kockázatok elemzése után, a piaci ár és a „belső” érték figyelembevételével alakítanak ki. A piaci érték a hasonló tárgyak ára alapján becsülhető meg, de a Seuso-kincs tárgyainak nagy része annyira egyedi, hogy a piacon nincs mihez hasonlítani. Éppen a tárgyak különleges ritkasága az egyik összetevő, ami a kincs valódi értékét adja.
A másik tényező, amit észben kell tartanunk, az a Seuso-kincs összetettsége, ami nem csupán azt jelenti, hogy sok tárgyból áll, hanem azt is, hogy némely tárgyak készletet alkotnak, és hogy ez a viszonylag rövid idő alatt kialakult gyűjtemény valaha egyetlen családhoz tartozott. Egyediség, ritkaság, egy készlet darabjainak összetartozása: olyan belső értékek, amelyeket a piac az árak alakításában mindig is elismert. Ráadásul a Seuso-kincs nem csupán gyűjtemény, hanem ennél több, egy a történelem során felhalmozódott és feliratokat tartalmazó régészeti leletegyüttes, tehát maga is a történelem egyik különös „lenyomata”, ezért történeti információkat hordoz, így a fenti értékek felett nagyon magas történeti értékkel is bír.
Egy műtárgy árának meghatározásánál alapvetően lényeges szempont a piacképesség. Mivel a régészeti leleteket, és így a Seuso-kincset is nemzeti jogszabályok és nemzetközi egyezmények védik, az ilyen tárgyaknak van ugyan értékük, de vitatott jogi helyzetük miatt nem lehet áruk a fejlett társadalmak legális piacain.
Noha New York Állam Legfelsőbb Bírósága 1993-ban mind Magyarország, mind Horvátország tulajdonjogi követelését elutasította (Libanon már a tárgyalás kezdete előtt visszalépett), a tulajdoni vita nem rendeződött, főleg azért, mert Magyarország álláspontjának indoklását nem lehetett megfelelően képviselni a tárgyaláson. A kincs, mivel sem provenienciája és következésképpen egyértelműen megállapítható tulajdonosa sem volt, eladhatatlanná vált.
Ha a történeti információk védelmének szükséglete ütközik a kereskedői érdekkel, akkor a műtárgyak könnyen az illegális kereskedelemben találhatják magukat, ott pedig az eladók hajlamosak tagadni az ilyen információk létét. Ebben a tekintetben a másik pólust a gyakran konzervatív hozzáállásuk miatt bírált tudományos világ: a hatóságok, a civil szakmai szervezetek és önkéntes örökségvédők képviselik, pedig ők csak azt szeretnék, ha a műtárgyakból minél több információhoz jutnának, hogy kutatásaik előrehaladjanak, vagy hogy az általuk képviselt népesség identitása gazdagodjék.
Nem csoda, hogy az eladók és az értékvédők közötti, hosszú múltra visszatekintő, kibékíthetetlen vita a Seuso-kincs esetében is fellángolt és nemzetközi méreteket öltött. John Henry Merryman, a Stanford Egyetem jogászprofesszora, Gondolatok a Seuso-kincsről címmel tanulmányt szentelt ennek a kérdésnek.2 Írásában Merryman a vitázó feleket két csoportba sorolta: az egyikbe a régészeket, a másikba a gyűjtőket és a múzeumokat helyezte, továbbá hozzátett még egy harmadikat is, amit forrásnemzeteknek (source nations) nevezett el. Látszólag elfogadja a régészek szakmai érdekeit a proveniencia, a lelőhelyre vonatkozó megbízható információk, a kontextus, tartalom és az előkerülést követő történet fontosságára vonatkozóan; ugyanakkor elismeri, hogy a másik oldalon „a gyűjtők, múzeumi szakemberek és kereskedők sajnálják az összefüggések által hordozott és történeti információk elvesztését, és elítélik a lopást”.
Noha elismeri az összefüggésekből adódó információk értékét, mégsem teszi fel a kérdést, vajon miért van az, hogy a nemzetközi régiségkereskedelembe bekerülő leletek nagy részénél hiányoznak a lelőhelyre vonatkozó megbízható információk, és nem ismert az előkerülés utáni történetük sem.
A régiségek gyűjtését és a régiségkereskedelmet életben tartó érdek természetét vizsgálva, ennek okait a régiségek iránti emberi „étvágyban” és az általa keltett erőteljes keresletben vélte megtalálni. Arra is rájött, hogy a provenienciával rendelkező régiségek mennyisége nem tudja kielégíteni a piac igényeit, ennek pedig szerinte az az oka, hogy a „forrásnemzetek” visszatartják a kulturális javakat. Megállapítja, hogy „A lelőhelyre, a kontextusra és a történetre vonatkozó információk [...] továbbra is visszavonhatatlanul el fognak veszni. Ezt a veszteséget nem azok a nemzetek 'okozzák', ahol a piac, a gyűjtők és a múzeumok vannak, ezt a forrásnemzetek politikai gyakorlata, törvényhozása és bürokratikus magatartása 'okozza'.” Merryman professzor különös logikával tehát az áldozatot hibáztatja. Abban mégis egyetérthetünk vele, hogy a gyűjtők és a múzeumok aligha tehetők felelőssé a kontextus megsemmisítéséért: ezt elvégzik helyettük a régiségek eladásában érdekeltek és segítőik. Ami azt a javaslatát illeti, hogy a régészeti kincseket kereskedelmi tömegcikkekként kellene kezelni, egyáltalán nem új ötlet, és ha így történne, ez jókora visszalépést jelentene sok ország számára.
Egy olyan ügyben, mint a Seuso-kincsé, Merryman professzor meg sem kísérelte, hogy különbséget tegyen azok között, akik jóhiszeműen cselekszenek, és akik nem. Felveti ugyan az etikai szabályok tiszteletben tartását, ami nagyon fontos, ha régészeti leletekkel bánnak, de rögtön félre is teszi.
A biztonság kedvéért Merryman professzor felvázolt egy javaslatot arra, hogy mi a teendő a Seuso-kinccsel: szerinte el kellene adni egy múzeumnak (lehetőleg az Egyesült Államokban), ahol mint eredet nélküli együttest kellene bemutatni. Elismeri, hogy „A Seuso-kincs különleges. A kincs látványos és kulturálisan fontos lelet. Olyan múzeumban van a helye, ahol megfelelően lehet rögzíteni állapotát, ahol lehetővé válik bemutatása, élvezete, tanulmányozása és értelmezése.'' Ebben egyetérthetünk vele, és reméljük, Merryman professzort örömmel tölti el a tény, hogy Magyarország nemrég a nagyközönség és a kutatók számára hozzáférhetővé tette a kincs egy részét, azt a nyolc darabot, amelyet a Magyar Nemzeti Múzeum őrizetére bíztak.
Merryman professzor okfejtésének fő gyengesége, hogy nem ismeri fel a kontextus elsődleges fontosságát, ami valódi értéket ad a tárgyaknak, mint ahogy nem ismeri fel azt sem, hogy egyedül az általa „intézményi régészeknek” nevezett szakemberek munkája képes garantálni ezeket az értékeket.
A kívülállók számára a régészeti leleteknek csak akkor van jelentőségük, ha azt valaki elmagyarázza: a „jelentés” az a tárgyat körülölelő aura, amit értelmezni és mások számára érthetővé tenni csak megfelelően képzett szakember tud, aki ráadásul etikai követelményeket is betart. A tárgyak helyes értelmezéséhez nekik is szükségük van a dokumentációban rögzített összefüggésekre. Ez az egyedi jelentés az, ami a tárgyakat vonzóvá teszi mind a befektetők, a gyűjtők, mind a közönség számára. Éppen ezért kell újra hangsúlyozni, hogy mennyire fontos minden, a lelőhelyre és a leletkontextusra vonatkozó információt őszintén feltárni azoknak, akik ezeket ellenőrzésük alatt tartják.
A kincsből 10 darabot 1984-ben vételre felajánlottak a Los Angeles-i Getty múzeumnak. A leletek végleges megtisztítása előtt készült egy kép róluk3 (két mészkőfejjel, melyek valószínűleg a Közel-Keletről származnak, és egy tekintélyes szemtanú, a londoni British Museum szakértője szerint azért „dobták be” őket, hogy a kincs libanoni eredetéről szóló történetet erősítsék. Az üzlet meghiúsult, mivel a Getty munkatársainak nyilvánvalóvá vált, hogy a libanoni kiviteli engedélyek hamisak). A lerakódások nagy részét eltávolították, és csak annyit tudunk, hogy a Londoni Egyetem Régészeti Intézetében mintákat vettek egy olyan munkaszerződés keretében, amely a Sotheby's, az Intézet és annak egyik kutató munkatársa között jött létre. Csupán néhány ember ismeri a tisztítási eljárás körülményeit, és azt, hogy hol vannak a minták. Csak remélni tudjuk, hogy megőrizték és dokumentálták őket, és hogy hamarosan hozzáférhetővé válnak nemcsak a remélt vásárlók, hanem a szélesebb tudományos közösség számára is.
Az üledékek, lerakódások, korróziós nyomok részét képezik a régészeti leletanyagnak. Az ilyen lerakódások információt hordozhatnak arról a környezetről, ahol a tárgyakat eredetileg elrejtették, és az elrejtés időpontjáról is. A lelőhelyen fellelhető embertani, állattani, növénytani és egyéb szerves maradványok, az ott megfigyelhető kulturális jelenségek szintén hozzátartoznak a leletekhez, akárcsak az azokról készült írásos és képi dokumentáció. Ez az adatmennyiség olyan információkat hordoz, amit a szakma szabályai szerint mindenütt archiválnak, hogy ezeket később elő lehessen venni a kutatások számára, és ennek így kellene lennie a Seuso-kincs esetében is. A Seuso-kincs eredeti összetétele – a megtalálás után több mint 25 évvel – még mindig bizonytalan. Az a gyakorlat, hogy megtévesztési céllal „bedobnak”, majd később eltávolítanak tárgyakat, jól mutatja, milyen könnyű megváltoztatni a történeti kontextust, és milyen nagy a felelősség azok vállán, akik a kinccsel kereskednek, vagy akik meg akarják vásárolni azt. Az „intézményi régészek” számára magától értetődő a szigorú etikai szabályok betartása, de ugyanakkor nem valószínű, hogy ezzel sokat foglalkoznának azok, akik az illegális kereskedelemben részt vesznek.
A bibliai időkben és később a középkorban egészen a reneszánszig, a régészeti tárgyaknak csekély értékük volt, hacsak nem aranyból vagy ezüstből készültek, vagy ha drágakövekkel díszítették őket. Miután a 19. század folyamán a történészek belátták, hogy az elmúlt korokból kevés írott forrás maradt fenn, és kevés az esély, hogy újabbak kerülnek elő, kezdték egyre jobban értékelni azokat az információkat, amelyeket a tárgyak hordoznak, újabban pedig már nagy gondot fordítanak arra, hogy a több tárgy által közösen hordozott információkat is figyelembe vegyék. Az elmúlt kétszáz év folyamán a fejlett társadalmak mindenütt olyan saját jogi intézményt alakítottak ki, amit örökségvédelemnek nevezünk. Ez a régészeti leleteket a közgyűjtemények felé tereli, ahol megőrzik, tanulmányozzák és értelmezik azokat. Ezt a mechanizmust világszerte folyamatosan kihívások érik azok részéről, akik saját törekvéseiket és gazdagodásukat a közérdek fölé helyezik.
Merryman professzor a régiséggyűjtés és -piac körüli ellentmondásokat a régiségek iránti emberi étvággyal magyarázza. Ezzel szemben viszont tény, hogy az emberek óriási étvágyat éreznek az eredeti információk iránt is, ráadásul nem csak az „intézményi” emberek és nem csak a „forrásországokban”. Legtöbbjük számára világos, hogy ezt az igényt jobban ki tudják elégíteni a régészek és a múzeumok, mint a kereskedők és az eladásban érdekeltek.
Tehát, ha a Seuso-kincs „átkozott” – ahogyan ezt gyakran mondják -, akkor ez azért van, mert hiányoznak az eredetére vonatkozó információk, illetve ami van, annak a visszatartásához érdekek fűződnek. Az átok nem szükségszerű összetevője egy kincsleletnek. Az átok elszáll, amint a Seuso-kincs teljes régészeti anyaga és dokumentációja nyilvánosan hozzáférhetővé válik. Valószínűleg nem veszett el minden adat, és a kincs történeti kontextusát legalább részben rekonstruálni lehet. Ilyenformán a leletegyüttes be tudja majd tölteni valódi társadalmi küldetését: hozzájárulhat az emberiség múltja változatosságának bemutatásához, új elemekkel gazdagítja a kulturális referenciapontokat és a kulturális identitást. Ez az, amit a közérdek megkíván minden polgártól és a társadalmilag felelősen gondolkodó vállalkozások vezetésétől.
Felmerülhet a kérdés: a kincs eladásának előkészítésében közreműködők cselekedetei milyen értelemben és milyen mértékben feleltek meg a társadalmi felelősség elvárásainak? „A kapzsiságnak és a felelőtlenségnek ebben a meséjében”, ahogy Colin Renfrew professzor jellemezte a Seuso-kincs jelenkori viszontagságait, az Egyesült Királyság sokat tett azért, hogy felderítse az eladásoknak a jelenlegi birtokosokig, Lord Northamptonhoz és ügyvédeihez, továbbá Philip Wilsonhoz, a néhai Peter Cecil Wilson, a Sotheby's egykori elnöke fiához vezető láncolatát olyan közvetítőkön át, mint Rainer Zietz, Halim Korban és Anton Tkalec – de sok tennivaló is maradt még. A londoni Scotland Yard már 1990-ben vizsgálatot indított három, Nagy-Britanniában elkövetett bűnügyben, amely vizsgálatok eredményei bekerültek a New York-i per anyagába. A per végén a bírói ítélet patthelyzetet eredményezett: noha Magyarország követelését elutasította, az elemzők egyetértenek abban, hogy Beatrice Shainswit bírónő nem rendelkezett úgy, hogy a kincs törvényes tulajdonosa az alperes célvagyon lenne (The Trustee of the Marquess of Northampton 1987 Settlement), amelynek kedvezményezettje Lord Northampton.
A per lezárulása után a kincs sorsa továbbra is a közbeszéd egyik kedvenc témája maradt mind Magyarországon, mind pedig az Egyesült Királyságban. Több kiváló brit közszereplő felelősen cselekedett, köztük Lord Rupert Redesdale, aki megállapította, hogy a Seuso-kincs aláássa Nagy-Britannia álláspontját az illegális régiségkereskedelemre vonatkozóan, mivel „állandó kihívást jelent a hatályban lévő jogszabályok érvényesítésének... az illegális régiségkereskedelem elleni harcban.” Lord Renfrew szintén elítélte „a magas helyen lévő gyűjtőket”, akik a gyors és könnyű profitot hajszolják, és kijelentette, szégyen, hogy „Európa kulturális örökségét puszta befektetésként kezelik”.
A kincs esetétől eltekintve, általában is szükséges megérteni, hogy értékes tárgyak elrablása és az információk manipulálása nem korlátozódik a régészet területére. Közép-Európa keleti részén még él a II. világháború szomorú emléke, akárcsak az ahhoz kapcsolódó példátlan mértékű rablás. Ellentétben a Seuso-kincs esetével, a modern kor hadizsákmányszerzéseit inkább politikai, mint pénzügyi okok mozgatták, bár néha mindkét motiváció megfigyelhető. A zsákmányolás hosszú távon torzítja az identitást: a zsákmányolóban elülteti a felsőbbrendűség érzését, miközben a kirablott szükségszerűen kisebbrendűnek érzi magát. Ezt az állapotot a következő generációk örökölhetik, ami bűnbakkereséshez vagy akár ellenségeskedéshez vezethet.
Ilyen helyzetben felmerül a kérdés: ki a múlt tulajdonosa, és ki annak az információnak a tulajdonosa, ami szükséges a múlt megértéséhez? A hadizsákmányszerzés számos példájának megidézése azért indokolt számunkra, mert hasonló mentalitás húzódik meg a cselekvések mögött: van példa arra, hogy egy egész nemzetet bűnösnek nyilvánítanak, megfosztanak kulturális örökségétől, és egyszerűen „forrásnemzetnek” tekintik. Törődés a kulturális és történeti gyökerekkel, a változatosság tisztelete mind fontos vonásai a civilizált társadalomnak, olyan értékek, amelyekre veszélyt jelent a kettős mérce alkalmazása. E mentalitás terjedésének megelőzésére nincs jobb gyógyszer, mint a kulturális sokféleség tiszteletének bátorítása és mások partnerként való elfogadása egy őszinte párbeszédben. A Seuso-kincs esetében az ez irányba tett első lépés az eddig még visszatartott információk hozzáférhetővé tétele lehetne.
A bulvársajtó szeret színesen bemutatni gazdag gyűjtőket, vagy ismertetni egyes közvetítők szerepét (amit utóbbiak viszont nem nagyon szeretnek) nagy magángyűjtemények felhalmozásában. Az olvasó ámul és álmodozik. De nem lenne szabad megfeledkeznünk azokról, akik kevesebb nyilvánosságot kapnak: egy-egy település közösségéről, az önkéntesekről, akik az első számú örökösei és őrzői a lakóhelyükhöz tartozó kulturális örökségnek; és nem szabad megfeledkeznünk a specialistákról és tudós szakértőkről sem, akik az értelmezésben játszanak döntő szerepet.
Ennek az esszének az a célja, hogy felvázolja, mi is egy régészeti kincs, milyen célokat kell szolgálnia, és hogyan kell kezelni, hogy a mai társadalom javára váljék. Meggyőződésem, hogy legjobb iránymutatást a fenntarthatóság elmélete ad számunkra, egy olyan elmélet, ami már elterjedt és ismert a fejlett társadalmakban. A fenntarthatóság a felelősséget és a bölcs döntést helyezi a középpontba. Ami a régészetet illeti, ha egy olyan leletegyüttes, mint a Seuso-kincs sorsa rendezetlen, mindenki, aki ellenőrzést gyakorol, vagy befolyással rendelkezik felette, óriási felelősséget hordoz, hogy bölcsen döntsön annak sorsa felől.

(Folytatjuk)
1 A kincs megtalálásakor valószínűleg sokkal, akár tizenhatszor több tárgyból állhatott. Egyes hírek szerint a most még ismeretlen helyen őrzött tárgyak között öt ezüsttál, 37 aranyozott ezüstcsésze és 187 aranyozott ezüstkanál van. A tálak egyike va­lószínűleg az a darab, amelyet egy császár portréja és négy továb­bi császári személy mellképe (Nagy Konstantin és fiai?) díszít, és amit 1986-ban próbáltak a műkincspiacon értékesíteni. Két korong alakú ezüst lószerszámdíszt, mint a kincs részeit valóban eladtak, és tudomásunk van egy Krisztus-monogrammal díszített tálról is, ami valószínűleg szintén a kincshez tartozik, de amelyek hollétéről ma nincs nyilvános információ. Két mészkőből faragott szoborfej is úgy szerepel, mint ami hozzátartozik a Seuso-kincshez.
2 Stanford Public Law and Legal Theory Working Paper Series, Research Paper No. 1105584,1, 2008. március.
3 A Seuso-kincsről készült, a 115. oldalon látható együttes fényképet Marion True asszony, a J. Paul Getty Museum munka­társa bocsátotta rendelkezésünkre. A cikkben közölt ezüsttárgyak képeit a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársai készítették.

« vissza