Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Kutatás, módszertan, etika


BEVEZETÉS

AZ ELMÚLT HÉT ÉVSZÁZAD SORÁN az egyetemek meghatározó szerepet játszottak a tudományok fejlődésében. Századunkban azonban jelentős intézményi változásokra került sor, amennyiben számos országban létrejöttek az egyetemektől független tudományos kutatóintézetek hálózatai, elég csak a németországi Max Planck Intézetekre, vagy az amerikai Nemzeti Kutatólaboratóriumokra (pl. Brookhaven National Laboratory) gondolni. Bár ezek a többnyire méreteiket tekintve is igen nagy kutatóintézetek, rendkívül fontos szerepet játszanak a mai tudományos életben, továbbra is az egyetemek jelentik azt a helyet, ahol a kezdő kutatók megszerezhetik azokat az ismereteket, és elnyerhetik azokat a készségeket, amelyek képessé teszik őket eredeti kutatások végzésére.

Azonban az elmúlt néhány évtized során az egyetemek életében is világszerte lényeges változások következtek be. Jelentősen megnőtt az egyetemi hallgatóság létszáma, és az egyetemek maguk is részeseivé váltak a modern „kutatási iparnak”. Ennek szelleme részben jó, részben pedig nagyon is káros hatással van a felsőoktatás hagyományos szerepére. A megnövekedett hallgatói létszám következtében, és más okok miatt is, amelyekre később mutatunk rá, a mester és a tanítvány közötti régi kapcsolat is megváltozott. A következőkben megvizsgáljuk a tudományos kutatás néhány fontos vonatkozását és javaslatot teszünk az egyetemi oktatás javítására. Egy fontos megjegyzést elöljáróban: a következőkben elemzésünk és javaslataink csak a természettudományokra vonatkoznak, és a jelző nélküli tudomány megnevezés csak a természettudományokat jelenti, noha bizonyos következtetéseink, mutatis mutandis, érvényesek a társadalomtudományokra is.

 

A SZEMÉLYES ÉS AZ OBJEKTÍV TUDOMÁNY

 

A tudomány Janus-arcát jellegzetesen fejezi ki két fontos könyv címe: Personal Knowledge és Objective Knowledge. Az elsőt Polányi Mihály [Polanyi, Michael: Personal Knowledge. University of Chicago Press, Chicago, 1958.], a másodikat Karl Popper [Popper, Karl: Objective Knowledge. Oxford University Press, Oxford, 1972.] írta. Minden tudományos vizsgálat azon a minden észlelésünk és kísérleti vizsgálódásunk által megerősített tapasztalaton alapul, hogy a természetnek vannak törvényei, azaz azonos feltételek esetén azonos eseményekre kerül sor, és hogy ezek a törvények függetlenek a megfigyelő, illetve a kísérletező személyétől. Az alapvető kérdés az, hogy vajon ezek a törvények megismerhetők e számunkra. A kérdésre több árnyalt felelet is adható, és valószínű, hogy a kérdés körül évezredek óta folyó vita soha sem ér véget.

Az 1. ábra, túl egyszerűsítve ugyan, de kifejezi a tudományos haladás két fontos vonását. Egyrészt azt, hogy a tudományos megismerésben a lassú fejlődés szakaszai és az ugrásszerű változások — Kuhn szavaival a paradigmaváltások — követik egymást. [Kuhn, Thomas S.: A tudományos forradalmak szerkezete. Gondolat, Budapest, 1984.] Másrészt pedig azt, hogy megismerésünk aszimptotikusan közelít a teljes, az objektív igazsághoz, de azt sohasem éri el. Ez egyaránt érvényes a világ egészére a maga totalitásában, és annak kicsiny részére, pl. egyetlen sejtre, egyszerű és bonyolult molekulák szerkezetére és reakcióira, az élet keletkezésére stb.

Bár nyilvánvaló, hogy a tudományos megismerésnek vannak korlátai, nem szorul bizonyításra, hogy ezek a korlátok nem jelentik azt, hogy ne juthatnánk a különböző jelenségek rendkívül alapos és mély megismerésére, hogy ne fedezhetnénk fel alapvető jelentőségű összefüggéseket, ne állíthatnák elő új, előnyös tulajdonságú anyagokat, ne tudnánk meggyógyítani korábban gyógyíthatatlannak tartott betegségeket stb.

A tudományos felfedezés azonban mindig személyes, és a tudomány fejlődése eltérően az 1. ábrától, korántsem monoton növekvő. Éppen ellenkezőleg, számos esetben kerülő utakon keresztül bukdácsolva, és zsákutcákba tévedve jutunk végül is a megismerés magasabb szintjére. Ezekben a kerülő utakban nagy szerepe van a kutatók képességeinek, előítéleteinek és elfogultságainak. Azonban a tudományos viták során hosszabb-rövidebb idő alatt konszenzusra jutnak a kutatók. Természetesen sokszor előfordul, hogy a paradigmaváltás alapvető változásokat követel meg a korábban elfogadott nézetekben. Az új felfedezés azonban a legtöbbször nem követeli meg a korábban elfogadott nézetek teljes elvetését, hanem csak érvényességük körét szűkíti. Például az einsteini elmélet szerint a newtoni törvények nem érvényesek, ha a sebesség megközelíti a fénysebességet.

MEGFIGYELÉS (KÍSÉRLETEZÉS) ÉS ELMÉLET ALKOTÁS a megismerés két oldalát jelentik. Az a kérdés, hogy melyik volt előbb, éppolyan mesterkélt, mint a tyúk vagy a tojás problémája. Nincs elmélet tapasztalati alapok nélkül, és nem lehet semmiféle érdemleges megfigyelést tenni bizonyos feltevések nélkül. Bár a logikának sokféle szabálya és törvénye van, azok formális ismerete sem nem szükséges, sem nem elegendő feltétele a tudományos felfedezésnek. Azonban az episztemológia ismerete bizonyára hasznos a természet titkainak feltárásban és nélkülözhetetlen akár az empirikus, akár az elméleti felfedezések kritikai viszgálatakor. Ámbár igaz Polányi alapvető posztulátuma, nevezetesen, hogy az alapvető felfedezéseket sohasem a logikai szabályok sorának az alkalmazásával érik el, a tudománytörténet alapján megkérdőjelezhetetlen, alapvetően fontos annak fölismerése, hogy a felfedezést követően mindig lehetséges a logikus út megszerkesztése.

Kétségtelen, hogy amit Polányi hallgatólagos (tacit) ismeretnek nevez, meghatározó szerepet játszik a tudományos kutatás minden egyes szakaszában. Nincs alapvető felfedezés intuíció nélkül. Az intuíciót, ellentétben a logika törvényeivel, nem lehet tanítani. Az intuitív felismerés nyilvánvalóan kapcsolatban van a tudatalatti, hallgatólagos ismeretekkel, amelyeket viszont jórészt az egyén és környezete viszonya határoz meg. Ezért a mester-tanítvány kapcsolat jelentősen hozzájárulhat a kezdő kutató képességeinek alakításához, bár az igazi zseninek nincs nagy szüksége sok segítségre, módszertani útmutatásra a nagy felfedezések eléréshez. A következőkben nem a zsenik, hanem a közönséges halandók képzésének kérdéseivel foglalkozunk, akik képesek fontos és megbízható tudományos eredmények elérésére.
 

A TUDOMÁNYOS GONDOLKODÁS TANÍTÁSA

 

Igen nehéz, valószínűleg éppenséggel lehetetlen tudományos felfedezéseket tenni pusztán úgy, hogy olvasunk a tudományról. Még Faraday is, aki igazán a legnagyobbak közül való, bizonyos időt töltött Davyvel, mielőtt saját eredeti kutatásaihoz kezdett. Korábban a ,régi, szép időkben” a mester-tanítvány kapcsolat sokkal szorosabb volt, mint manapság, egyszerűen azért, mert a tudományos nagyüzemek létrejöttével a mesternek sokkal több tanítványa van mint korábban, és a „mestereket” sok más, azelőtt ismeretlen adminisztratív kötelezettség terheli. Ülés ülést követ, jelentéseket és tudományos pályázatokat kell szerkeszteni, és sokszor arra marad a legkevesebb idő és energia, amire pedig a legjobban kellene: a tanítványokkal való beható foglalkozásra.

A kezdő kutatónak szüksége van példaképekre. Természetesen nem feltétlenül szükséges, hogy a mester legyen a példakép, bár az természetesen nagyon üdvös. A legfontosabb elem a kezdő kutató nevelésében a kritikus gondolkodás elsajátíttatása. Sajnos ez nem könnyű. Mindenkinek, a mesternek is megvannak a saját előítéletei és elfogultságai. Ezek a kutatás bizonyos fázisaiban még hasznosak is lehetnek, de mindenkinek, még a mesternek is, tudatában kell lennie ezeknek, és a záró szakaszban meg kell tőlük szabadulni. A lelkesedés és a kritikus gondolkodás nem hatnak mindig párhuzamosan. A sikeres kutatói tevékenység legfőképpen azon múlik, hogy megtaláljuk-e a legkedvezőbb arányt a két tényező között. Ha a mester elhanyagolja az egyensúlyra törekvést, azaz ha a saját igazának bizonyítását fontosabbnak találja, mint az objektív igazságét, a tanítvány nézetei eltorzulhatnak. A mester-tanítvány kapcsolat azonban előnyös lehet a mesterre nézve is. Ez a kapcsolat ugyanis kétirányú: az nyilvánvaló, hogy a tanítvány sokat tanulhat a mestertől, de a jó mester szintén sokat tanulhat a valóban hivatott tanítványoktól. A kezdő nyílt, elfogultságoktól mentesebb gondolkodása segíthet az igazság feltárásában. Szép példája ennek a kétirányú kapcsolatnak ÖAWKINS egyik könyvének előszava: „Alán Gráfén és Mark Ridley — hivatalosan a tanítványaim, a valóságban viszont a maguk különböző módján tanácsadóim és szellemi vezetőim az elméleti kérdések ingoványában — felbecsülhetetlen mértékben hatottak e könyvre. [Dawkins, Richard: A hódító gén. Gondolat, Budapest, 1984.]

A kutatás módszertani és etikai kérdéseivel ma csak igen kevés egyetemen foglalkoznak. Pedig a jelenlegi helyzetből az következik, hogy ma erre nagyobb szükség lenne, mint bármikor korábban.

Mit tanítsunk: tényszerű ismereteket vagy a gondolkodás módját?

ZHELY, HOGY AZ ISKOLÁNAK NEM TÉNYSZERŰ ISMERETEKET, hanem a hatékony gondolkodás módját kell oktatnia, azt, hogyan lehetséges összefüggéseket megállapítani, helyes következtetésekre jutni. E nézet szerint a tényszerű ismeretek tanítása fölösleges, hiszen azok könnyűszerrel megtalálhatók a könyvekben. Ez az érv naiv és veszélyes. Összefüggések megállapításához, következetesek levonásához ugyanis sok tényszerű ismeretre van szükség. A tudományos kutatás nem légüres térben történik. Annak lényege éppen annak a vizsgálata, hogy amit ténynek tekintünk, az valójában helyes-e, és hogy elemezze a valós adatok közötti kapcsolatot. Az pedig teljesen nyilvánvaló, hogy a kísérletezés rengeteg tényszerű ismeretet követel meg, amelyek nélkül az csak üres és nagyon veszélyes játszadozás.

Az asszociáció, ami a kreatív gondolkodásnak az egyik legfontosabb eleme, ugyancsak megköveteli a tényszerű ismereteket. Az intuíció és az asszociáció szoros kapcsolatban vannak. Az intuíciót az igen távol eső helyzetek közötti asszociációnak lehet tekinteni. Az asszociáció természetesen nem csupán a tudatos, Polányi szóhasználatával a fokális, hanem a rejtett, nem-tudatos, hallgatólagos ismeretek közötti kapcsolat létesítését is jelentheti. Az asszociáció előfeltétele tehát a tényszerű ismeret. Másrészről a sok ismeret, a nem kritikus olvasás csorbíthatja a kritikus gondolkodási készséget. A mesternek a tekintetben is fontos szerepe lehet, hogy kialakítsa a legkedvezőbb arányokat az adott tanítvány esetében.

Szoros kapcsolat van az asszociáció és az analógia között. Különböző szituációk közötti analógia felismerése fontos felfedezésekhez vezethet. A tudománytörténet számos példát nyújt erre, itt csak a periódusos rendszerrel kapcsolatos fontos analogikus összefüggésekre utalunk. Ugyanakkor az analógiás gondolkodás, azaz az analógiák túlzott és kritika nélküli alkalmazása, az analógiának bizonyítékként való tekintése viszont rendkívül félrevezető lehet. A periódusos rendszer felfedezéséhez vezető úton fontos lépés volt az oktávok törvényének felismerése, de a zenei analógia túlhajtása meggátolta Newlandst a teljes törvényszerűség megállapításában. Talán joggal tételezhető fel, hogy az ősi kínai tudomány megrekedésének egyik, ha nem fő oka az analógiás gondolkodásban rejlik.

Az asszociáció, az analógia és az intuíció a kreatív gondolkodás legfontosabb elemei. Azonban ezek nem feltétlenül vezetnek az igazság felismerésére vagy akárcsak megközelítésére. Elengedhetetlenül fontos, hogy az intuitíven kapott eredményeket szigorú analitikai elemzéssel vizsgáljuk meg. A tudománytörténet számos intuitív felfedezést ismer, amelyek akár a születésük időpontjában, akár később helytelennek bizonyultak.

 

A TUDOMÁNYOS KUTATÁS NÉHÁNY CSAPDÁJA

 

MINÉL NAGYOBB JELENTŐSÉGŰ A FELFEDEZÉS, annál nagyobb méretekben kell a korábbi nézeteket megváltoztatni. Egyképpen nyilvánvaló azonban, hogy a jelentősebb felfedezés alaposabb bizonyítást igényel, mint a korábban sokszorosan alátámasztott nézetek megerősítései. Sajnos a nagy felfedezés reménye csökkenti az olyannyira szükséges kritikai készséget. Jó példa erre PONS és Fleischman vélt felfedezése, a hideg fúzió. A tudományos kutatóra leselkedő egyik legnagyobb veszély a wishful thinking, aminek talán az óhajtva sejtés lehetne a legkifejezőbb magyar megfelelője. A közölj vagy kotródj (publish or perish) kényszere szintén jelentősen hozzájárulhat a kritikai gondolkodás megbénulásához. A mester sokat tehet e veszélyek elkerülésére, de sajnos nagy károkat okoz ha a mentor maga sem mentes ezektől az ártalmaktól. Sérülhet a tanítvány erkölcsi érzéke, és odaveszhet a mester tekintélye.

Minden kísérleti tudomány a kísérletek reprodukálhatóságán alapul. A reprodukálhatatlanságot esetleg valamely egyszerű kísérleti hiba is okozhatja, de reprodukálhatatlanság okozóinak felderítése és azok kiküszöbölése nagy feladatot is jelenthet, és akár jelentős felfedezéssel is kecsegtethet. Addig azonban, amíg nem sikerül a reprodukálhatóságot elérni, nem szabad messzemenő következtetéseket tenni. A reprodukálható eredmények persze csak a szükséges és nem az elégséges feltételét jelentik az érdemleges következtetéseknek.

A tudományos kutatás nagy veszélye, hogy a valóban tudományos megközelítést eltorzítják a nem-racionális megfontolások. Minden más emberhez hasonlóan, a tudósoknak is megvannak a maguk nemzeti büszkeségei és elfogultságai, vallási vagy éppen vallásellenes előítéletei. Szinte lehetetlen teljesen eltekinteni ezektől a kutatási folyamat minden fázisában, és ezek az előítéletek olykor és bizonyos ideig akár hasznosak is lehetnek. Ha azonban ezek az elemek túlságos szerepet kapnak, akkor a kutatás szenved sérelmet.

AZ ÚN. LISZENKÓIZMUS egyeduralma az egykori Szovjetunióban jó példát nyújt erre a veszélyre. Annakidején azt hangoztatták, hogy LISZENKO tanai MICSURIN, az igen sikeres növénynemesítő eredményein és a filozófiai materializmuson alapulnak, nem pedig az idealista és reakciós mendelizmuson és morganizmuson. Valójában azonban a liszenkóizmus egyáltalán nem volt tudományosan megalapozott. Éppen a modern genetika találta meg az öröklés anyagi hordozóit. A liszenkóizmust politikai megfontolások és a túlhajtott nacionalizmus hozták létre. Az ideológiai érvek csak az orosz nacionalizmus és a féktelen egyéni becsvágy álcázását szolgálták.

Másik példánk még bonyolultabb. Az élet eredete régóta foglalkoztatja a tudományt. Szinte valamennyi kutatót valamilyen mértékben befolyásolták ideológiai megfontolások. 1899-ben ERNST Haeckel, a harcos monista biológus, deklarálta, hogy az élet eredetének a problémája, a hét világrejtély egyike, megoldódott [Haeckel, Ernő: Világproblémák. Vass József, Budapest, 1905.]. Ebbéli meggyződésében nem ingatta meg az sem, hogy fő bizonyítékáról rövidesen kiderült teljesen téves volta [REHBOCK, P.F.: Isis 66, 504 (1975)]. PASTEUR csodálatosan egyszerű és meggyőző kísérletekkel bizonyította, hogy nem képződhetnek mikroorganizmusok a szerves anyagok bomlásakor. Valószínű azonban, hogy mély vallásos meggyőződése is szerepet játszott abban, hogy kísérleteiből azt a nyilvánvalóan helytelen következtetést vonta le, hogy azok végső bizonyságát szolgáltatják az ősnemzés elmélete tarthatatlanságának. MILLER 1953-as felfedezése, miszerint életfontossságú szerves anyagok keletkeznek prebiotikus körülmények között, a materialisták számára döntő bizonyságot jelentettek az ősnemzés elmélete mellett. Mélyen vallásos tudósok elfogultságaik folytán könnyebben találták meg az élet spontán keletkezésével kapcsolatos elméletek gyenge pontjait, de éppen előítéleteik folytán az egészséges és tudománytól sokszorosan alátámasztott nézeteket is elvetették [THAXTON, C. B., Bradley, W. L. és Olsen, R. L.: The Mistery of Life's Origin. Philosophical library, New York, 1984.]. Az ideológiai előítéletek egyik sajnálatos megnyilvánulása a kreacionista nézetek újraéledése.

VALLÁSOS ÉS NEM VALLÁSOS tudósok közötti kölcsönös előítéleteknek nincs ésszerű alapja, mivel — mint azt a 2. ábra mutatja — a vallás és a tudomány két nem-érintkező halmazba tartoznak. Azonban természetesen, mint az az ábrából is kitűnik, számos indirekt kapcsolódás van közöttük. A két megközelítés között nem az a különbség, hogy ugyanazokra a kérdésekre különböző válaszokat adnak, hanem az, hogy eleve különböző kérdésekre kísérelnek meg válaszolni. A tudósoknak tisztában kell lenniök a tudományos megismerés korlátaival. Aligha kell érvekkel alátámasztani azt a nézetet, hogy a tudomány sohasem lesz képes egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogyan keletkezett az élet, még akkor sem, ha valamilyen módon sikerülne életjelenségeket létrehozni, hiszen ez csak egyike lenne a lehetőségeknek. Egy-egy ilyen eredmény természetesen nem bizonyít a vallási tanításokkal szemben. A vallásos embereknek nem kell félniök a tudományos felfedezésektől. Hitüknek a tudományos megfontolásoktól függetlennek kell lenni, különben a hit nem hit, hanem racionális tudás lenne. Mind a vallások, mind pedig a tudomány oldaláról egyre inkább ez az irányzat érvényesül. II. JÁNOS PÁL pápa magyarországi látogatása idején mondotta: Mert két megismerési rend létezik: az ész és a hit rendje. A különböző szaktudományok a természeti jelenségeket és azok kölcsönhatásait vizsgálják. De a jelenségeken túl a filozófiai ész eljuthat Isten bizonyos fajta ismeretére, aki a világmindenség alapja. Ám csak az isteni kinyilatkoztatás, a hit tárgya vezet be bennünket Isten életének misztériumába. Ész és hit ugyanarra az őseredeti Igazságra törekszenek, amely nem mondhat ellent önmagának. Ezért mikor az ész és a hit látszólag szembekerül egymással, akkor minden bizonnyal vagy a kulturális tevékenység vagy a hitből származó reflexió túllépte a saját illetékességi körét, nem vette figyelembe saját módszere követelményeit. [Békés Gellért és C. Balassa Mária (szerk.): A Pápa szól hozzánk. II. János Pál pápa hazánkban, Katolikus Szemle, Róma, 1991. 77-78.0.]

Az amerikai National Academy of Sciences 1982. évi határozata pedig kimondja, hogy Vallás és tudomány különálló és egymást kölcsönösen kizáró területei az emberi szellemnek, melyeknek megállapításai ugyanabban az összefüggésben félreértésekre vezetnek mind a tudományos elméletet, mind a vallási hitet illetően [Science and Creationism. National Academy Press, Washingon D.C., 1984.]

 

A TUDOMÁNYOS KUTATÁS ÉS KÖZLÉS ETIKAI PROBLÉMÁI

 

A TUDOMÁNYOS KUTATÁS a téma megválasztásától, az eredmények publikálásáig számos etikai problémát vet fel. Sajnos az egyetemi oktatás ezekkel a kérdésekkel vagy csak alig, vagy pedig egyáltalán nem foglalkozik. Az egyetemi hallgatók számára szinte az egyetlen lehetőség a minták követése.

A tudománnyal foglalkozó számára két alapvető etikai követelmény adott: törekvés az igazság megismerésére és a társadalom szolgálatára. Sajnos ez a két parancs néha ellentmondásba kerül: bizonyos tudományos eredmények potenciális veszélyt jelenthetnek a társadalom számára. Azonban tudatában kell lenni annak, hogy sohasem a tudományos eredmény önmagában, hanem az azzal való visszaélés lehet veszélyes. Az emberiség előtt nincs válaszút: csak arra lehet törekedni, hogy a több és mélyebb tudással hárítsuk el az emberiséget fenyegető veszélyeket.

Ma a tudományos kutatás igen költséges. Nem kétséges, hogy az emberiség számára busásan megtérülnek az összes hasznos és haszontalan — ha úgy tetszik, felesleges — kutatások költségei. Ez azonban nem menti fel a tudósokat annak gondos mérlegelésétől, hogy a várható eredmények arányban állnak-e a költségekkel. Természetesen sokszor nem lehet felbecsülni a várható eredményeket, de például én is úgy vélem, hogy ma értelmetlen dollármilliárdokat költeni arra, hogy figyeljünk esetleges idegen civilizációk által esetlegesen küldött jeleket. A vezető kutatóknak egy kissé kevésbé ellenségesnek kellene lenniök az olyan politikusokkal szemben, mint az amerikai szenátor WILLIAM Proxmire, aki több kutatónak ítélte oda az általa alapított hírhedt Arany Kopasztási Díjat (Golden Fleece Award), de az bizonyára még hasznosabb lenne, ha az illetékes politikusok szerte a világon sokkal alaposabban ismernék meg a modern tudomány működési mechanizmusát. [Proxmire, William: The Fleeching of America. Houghton Mifflin, Boston, 1980.].

Sajnos az utóbbi két évtized során jelentős számú esetre derült fény, amelyben a kutatók súlyosan vétkeztek az etikai normák ellen [Project on Scientific Fraud and Misconduct. Reports on Workshops No. 1-3. American Association for Advancement of Science, Washington D. C., 1988-1989.]. A plágiumtól a kifejezett csalásig, az eredmények meghamisításáig terjedő esetek gyakorisága nagyon megnövekedett. A tudománnyal foglalkozók közösségének harcolnia kell az etikai normák megsértői, a tudományban — és sokkal nagyobb számban a tudományon kívül — jelentkező kóros jelenségek ellen. A becstelen viselkedésnek egyébként az esetek többségében a féktelen ambíció, vagy az anyagi előnyök kísértése az oka.

 

JAVASLAT AZ EGYETEMI OKTATÁS BŐVÍTÉSÉRE

 

Bár a jelzett problémákat nyilván nem oldaná meg egyedül a tudományos kutatás módszertani és etikai vonatkozásainak intézményes oktatása az egyetemeken, legalábbis azokon, melyeken szervezett doktorképzés folyik, a jelenlegi helyzetet valószínűleg lényegesen jobbá tenné. Ma az egész világon csak kevés egyetemen tartanak ilyen jellegű előadásokat, és ezek a kurzusok is elsősorban a filozófia, és más humán tudományok iránt érdeklődők számára hasznosak. (Érdemes megemlíteni, hogy Kornis Gyula a budapesti egyetemen tartott annak idején ilyen előadásokat, és a maga idejében egyedülállóan érdekes és értékes monográfiát írt a tudományos gondolkodásról [Kornis Gyula: A tudományos gondolkodás. Franklin társulat, Budapest, 1943.].) Úgy véljük, hogy ezeknek az előadásoknak a természettudományok iránt érdeklődők, azok művelésére készülők számára kell a szükséges ismereteket tárgyalniok. Mivel számos kérdés tárgyalása a természettudományok különböző ágaiban szükségképpen igen hasonló, nem lenne feltétlenül szükséges külön előadásokat tartani a fizikusoknak, vegyészeknek és biológusoknak, de nyilván nagyon hasznos lenne, ha lehetőség nyílnék az egyes tudományágak sajátos problémáival kapcsolatos vizsgálódásokra is. A napjainkban folyó hazai egyetemi reformok remélhetőleg lehetőséget adnak majd a képzés ilyen jellegű bővítésére is.



« vissza