A 2010-es országgyűlési választásokkal kapcsolatos közbeszéd kivételes vonásaként nem merült fel a szokásos tét: hogy ki fog kormányozni. Hogy valami feszültség mégis maradjon, a megváltoztathatatlan Fidesz-siker tényét elfogadva csak a biztos győztes kétharmados parlamenti többségének kérdésére vonatkozó találgatás kínálkozott. AFidesz a kormányzáshoz szükséges többséget meg is szerezte már az első fordulóban. Akétharmad-kérdést ezt követően inkább csupán az MSZP félelmei hívták elő. Az igazi kérdés már nem a Fidesz győzelmének, hanem az MSZP kudarcának mértéke volt. Ezért nyúlt a kormányzópárt a hagyományos fegyveréhez: a félelemkeltéshez, amivel alighanem csak a Fidesz-szavazók elszántságát növelte.

A kétharmados kormányoldali fölény azonban nem újdonság, igaz, azt az 1994-es országgyűlésben formálisan két párt érte el, és, döntően emiatt, a kérdés nem volt kampánytéma. Aválasztók többsége nem is számított arra, hogy a két, korábban éles ellentétben állni látszó fél koalícióra léphet. Ameglepetés elsősorban azokat érte, akik számára cáfolhatatlan tény volt az SZDSZ kérlelhetetlen kommunistaellenessége, illetve elkötelezettsége a posztkommunista hatalom elleni politika mellett.

Az 1994-es választások után, noha a jobboldal szétaprózottsága miatt az MSZP egymaga megszerezte a kormányalakításhoz szükséges többséget, az SZDSZ-szel kétharmadosra növelte fölényét. Sokan találgatták, miért volt erre Horn Gyulának szüksége - hiszen a továbbiakban semmi olyat nem lépett, amit az egyszerű többség birtokában nem tehetett volna meg. Ebben részben az európai normák betartására való külső üzenetek hatását kell látnunk, részben a mögötte álló erő megosztottságát. Mert ugyan az SZDSZ mint párt csak a baloldal szavazatgyűjtő képességének növelésére őrizte önállóságát, és a hatalmi politikában inkább csupán az MSZP frakciójaként működött - de a „baloldal" az SZDSZ formai különállásától függetlenül alkotott kétpólusú rendszert. Ezen belül az MSZP megosztottságát tette kezelhetővé a koalíció.

Ez ma már részben történelem. Ám a 2010-es országgyűlési választások eredménye serkentheti az elmúlt húsz év folyamatainak mélyebb elemzését, mert a mostani választás tartalma nem tárható fel a nyolcvanas évek végén, kilencvenesek elején zajló folyamatok, események ismerete nélkül. Amostani eredmény olyan markáns változásokat jelez, amelyek segítik a történelmi távlat megteremtését.

Ezzel összefüggésben elemzői közhely, hogy kiesett a rendszerváltás két meghatározó pártja, az MDF és az SZDSZ. Ami szembeötlő változás ugyan, de megmaradt két másik rendszerváltó párt. De hogyan! Mert a legkisebb akkori erő hatalmasra nőtt - míg az MSZP, az egykori, tévesen nem a rendszerváltók között emlegetett MSZMP utódpártja megroppant. Pedig az a párt volt, amelyik döntött a rendszerváltásról, és azt követően, függetlenül utódjának az első demokratikus választáson elért számszerű eredményétől, informálisan megőrizte egykori hálózatait, kapcsolatrendszerét, beágyazottságát, gazdasági- és médiahatalmát. Eza párt, amelyet, ismétlem, nem szokás „rendszerváltó" pártnak tekinteni, holott meg nem tagadott elődje okán az átalakulás folyamatában meghatározó szerepe volt: éppen attól volt rendszerváltó párt, hogy utódpárt volt. Olyan hatalmi centrum, amelyiknek kulcsemberei és szürke eminenciásai készítették a változások forgatókönyvét. Ademokrácia rendszerének kialakításában az MSZMP szerepe volt meghatározó, így az MSZP nem egyszerűen egy párt volt, hanem a rejtetten továbbélő pártállam hatalmi szervezete. (A folyamatnak ezt a jellemzőjét nem szabad félreérteni. Véletlenül sem jelenti azt, hogy az egykori ellenzéki vezetők, aktivisták, szimpatizánsok ismerték, ismerhették volna ezeket az elképzeléseket, vagy éppen azt a szerepet, amit a pártállam nekik szánt. De személyes bátorságuk, elszántságuk, ideáik és ideáljaik szükségszerűen beépíthetők voltak a folyamat irányítóinak terveibe. Amelyeket, Horn Gyula többször is kifakadt emiatt, a szavazók az 1990-es választásokon kisiklattak. De aztán négy év után, az utódpárt vezetőinek szemében helyreállt a rend: kétharmados támogatottsággal.) Az MSZMP-MSZP nyílt és titokban működő hatalmi centrumai azonban sohasem tudták, lévén fogalmi képtelenség, teljes egészében irányításuk alá törni a folyamatokat. Atörténelem már csak ilyen: nem hagyja magát.

Nem hagyják magukat az emberek sem. Idézzük fel a rendszerváltás legfontosabb pillanatának, Nagy Imre és társai végtisztességének megadását Újratemetésnek szokás nevezni - az MSZMP forgatókönyvének szövegét mondva fel. Eza kifejezés egészében hazugság, amely azóta is a kádárizmus legitimációját szolgálta. Amártírokat gyilkosaik annak idején nem eltemették, hanem bekaparták. 1989. június 16-án nem „újra", hanem először temették el őket, akkor kerültek igazi sírba.

A temetéskor a Hősök terén összegyűlt tömeg nem MDF-esekből, SZDSZ-esekből, kisgazdákból, kereszténydemokratákból, fideszesekből állt. Atömeg akkor a magyar társadalom volt. Anép. Anemzet. Aszertartásról nem ők döntöttek, hanem az a hatalom, amelyik a maga önfelmentő szándéka érdekében jónak látta megrendezni a temetést. De a hatalom nem az áldozatait, hanem a vétkeit akarta eltemetni. És akik mártírjaiktól búcsúztak, nem tehettek mást, mint akaratuk ellenére ehhez is asszisztáltak.

Legalábbis az állampárti forgatókönyv szerint ezt kellett tenniük. Volt azonban egy szónok, aki nem az eltervezett forgatókönyv szerint beszélt. Akkor tette meg a Fidesz, jelesül Orbán Viktor az első lépést abba az irányba, amely a mostani kétharmad felé vezetett. Hogy két évtizede mi is történt a Hősök terén - az most, az áprilisi választásokon lett nyilvánvalóvá, noha az azóta eltelt időszak belpolitikai történéseinek folyamatosan ez állt a középpontjában.

A fordulat akkor abban állt, hogy az MSZMP - erős moszkvai biztatásra - beletörődött a hatalomgyakorlás korábbi formáinak megváltoztatásába. Ahogyan akkor egy éleseszű és jól tájékozott középvezetőtől hallottam, a demokrácia nem más, mint új igazgatástechnikai módszer. Erre a demokráciafelfogásra épült az MSZMP-s rendszerváltás, ennek volt része Nagy Imréék temetése. Az akkori, a rendszer repedéseit hosszú évek óta keresgélő és tágítgató, de végső soron a hatalom kegyéből működő ellenzék sem tudott mást, mint elfogadni azt a szerepet, amit rá osztottak. AHősök terén elhangzott beszédek ezt a helyzetet tükrözték - egy kivétellel. Orbán Viktor akkori szavai a korábban az ellenzékre osztott szerep elutasítását jelentették. De a rendszerváltás korai szakaszában a Fidesznek jutott a legkisebb szerep.

A történelemben nem mindig az megy végbe, ami éppen történik - de időről időre szinkronba kell kerülnie tartalmainak és formáinak. Apolitika (különösen a pártpolitika) maga is önálló narratíva, sajátos viszonyban áll a mögötte álló társadalom folyamataival, de sohasem fejezi ki azokat pontosan. Amostani választás rendkívüliségében a politika a valósághoz igazodott, megvalósulni látszik szinkronitásuk - hasonló a forradalmakban szokott történni. Alegfontosabb dolgokról való hallgatás törvényét egykoron elutasító Orbán Viktor nem véletlenül fogalmazott úgy, hogy „forradalom történt a szavazófülkékben".

Bejáratott demokráciákban a választások és a nyomukban következő korrekciók a nagy megrázkódtatásokkal járó igazítások kiváltására vannak hivatva. Ahibás irányba tett kormánymozdulatok nagyobb korrekciókat követelnek. 2010-ben a heveny gyurcsanyitiszben szenvedő, megbetegedett magyar társadalom, történelem- és politika- immun-
reakciója is rendkívül heves volt.

De ennél több is történt. Agyurcsanyitisz elhatalmasodását egy hosszú ideje tartó (kezelgetett, de meg nem gyógyított) alapbetegség tette lehetővé. Ebetegség lényegét a rendszerváltozás elakadása jelentette. Sok oka és sok következménye volt ennek - itt a problémát csak jelezni tudjuk. Az azonban feltűnő, hogy a mostani választáson a szavazók négyötöde (ami nagyon sokban mást jelent, mint a Fidesz-KDNP kétharmados parlamenti többsége) mondott nemet arra a rendszerre, amit maga körül tapasztalt. Aradikális (LMP, Jobbik) és a folytonosságot elfogadó (Fidesz-KDNP) rendszertagadók az összes választó több mint 80%-át teszik ki. AFidesz-KDNP szövetség kétharmados többségének legfőbb üzenete az, hogy a mögötte álló szavazók is elvetik az önmaga karikatúrájává züllött berendezkedést - miközben elutasítják a radikalizmust mint módszert. Eza kétharmad, vagyis az alkotmányozáshoz is elegendő felhatalmazás az 1989-1990-ben kialkudott átmenetbe épített, a rendszerváltozást korlátozó folytonosság elutasítását jelenti. Erről nem pártok döntöttek, hanem a társadalom.

A 2010-es országgyűlési választásokról született első elemzések egyik fontos állítása az volt, hogy a korábban már-már megváltoztathatatlannak tűnő pártstruktúra átalakult. Vagy legalábbis, „átalakulóban van". A megmaradt rendszerváltó pártok közül a Fidesz-KDNP az egyéni körzetekben elképesztően sikeres volt, 98%-ot ért el, igazolva azt a mindig csak suttogva megkockáztatott feltételezést, mely szerint akár mindenütt győzhet. Alistán elért 53%-a nem mondható extrémnek. Ezaz eredmény azonban nem egy két pártból álló, parlamenti váltógazdaságban született meg. (Bár korábban esetleg tűnhetett úgy, hogy ilyen a magyar rendszer is.) Extremitás az, hogy a győztes az utána következőnél majdnem háromszor több szavazatot kapott. Afordulat nem a Fidesz-KDNP győzelmében áll, hanem a szocialisták összeomlásában.

Szervessé váló, tartós hatású változásokhoz sok idő kell - de nemcsak az. Egy választás csak jelzés, ami sokféleképpen értelmezhető. 1990-ben az MDF, 1998-ban a Fidesz vezetésével alakultak jobbközép kormányok - de nem volt még olyan erő mögöttük, amely a politikai hatalmat jelentő kormányzásnál többet kínált volna számukra. Antall József „kamikázé kormányának" nem lehetett esélye arra, hogy a helyén maradjon, a Fidesznek 2002-ben négy év elismerten sikeres kormányzati munkája sem volt elegendő, hogy megőrizze hatalmát. Ezzel szemben a Medgyessy-Gyurcsány kormányzás négyéves hibahalmaza sem volt elég a bukáshoz. Gyurcsány 2006-os kampányszédelgésén túl ebben benne volt a pártok beágyazottsága közötti különbség, melyre hagyatkozva Kovács László elégedetten mondhatta, hogy nem népszerűségi versenyt kell nyerni, hanem választást. Ám ahogy a közvélemény-kutatások, úgy a választások sem adnak teljesen megbízható képet a bennük kifejeződő folyamatok dinamikájáról.

A Fidesz jól kormányzott és rosszul „kampányolt", az MSZP-SZDSZ koalíció csapnivalóan kormányzott, de tudott választást nyerni. Arendszerváltás óta eltelt két évtized választási eredményeit nem a kormányalakítás, hanem a pártok támogatottságában kifejeződő társadalmi ítélet változása szempontjából nézve látható, hogy például az SZDSZ és az MDF bázisa miként erodálódott ciklusról ciklusra, és hogy a Fidesz hátországa kudarcok közepette is erősödött. (A folyamatot nemcsak igazolták, hanem még látványosabban mutatták az uniós választási eredmények is.) Jól látszott, ahogyan a szocialisták - kormányzati pozíciójuk ellenére - mindinkább elvesztik vonzerejüket.

A 2010-es választás eredményeiben döntő szerepet kapott az elmúlt nyolc év politikájának középpontjában álló gyurcsányi hatalomgyakorlás elutasítása. 2006 őszén lelepleződött az uralomcentrikus kalandorpolitika: az őszödi titkos beszéd közzétételével kiprovokált polgárháborús jelenetek, a baloldalnak az önkormányzati választásokon elszenvedett súlyos veresége, a forradalom 50. évfordulója alkalmából a társadalom ellen indított hadüzenet nélküli háború, a nemzetbiztonsági eszközrendszernek a nemzet elleni felhasználása (vagy legalábbis az erre irányuló törekvések) nyilvánvalóvá tették a szocialista kormányzás és demokráciafelfogás csődjét. Aszocialisták politikai hátországa (az, amit 1989 előttről hoztak magukkal) kimerült, hatalomtechnikai eszközeik elégtelennek bizonyultak. Az úgynevezett koalíció válsága csak teljessé tette a kormányzati alkalmatlanság bizonyítékai-nak sorát. Egyfelől bebizonyosodott, hogy a szocialistáknak a hatalom megőrzésére 1990 előtt készített forgatókönyve fölött eljárt az idő. Gyurcsány Ferenc kétségkívül jól látta, hogy változtatni kell, de módszerei teljes kudarcot vallottak. Sajátos módon éppen az egykori forgatókönyv sikere (a tényleges rendszerváltoztató erők egységénak látványos visszavonulással való megbontása, majd a hátrálásból visszatámadás) akadályozta a változásokat. Amegújulás nélkül elért 2002-es szocialista „győzelem" már a későbbi bukásnak ágyazott meg, amelynek kockázatát a 2006-os választási siker tovább növelte. Asikert a sportban nem kell magyarázni - de a politikában igen! Ez elmaradt - helyette jött a fékeveszett korrupció uralma.

A két győzelem elfedte az MSZP elől egyre gyorsabban mélyülő válsága előjeleit. Elsősorban annak felismerését, hogy az egykor az MSZMP műhelyeiben elképzelt rendszerváltás nem tudta megakadályozni a rendszer megváltozását. Amit 1989-1990-ben sikerült a szocialistáknak elkerülniük, az most következett be. Kudarcuk nem egyszerű választási vereség: az egykor konstruált rendszer és a párt egyidejűleg omlott össze. Az MSZP áltathatja magát azzal, hogy nyolc év kormányzás után az egész világot megrázó válsághullám hatásaként a második helyre csúszni nem is olyan rossz eredmény. Ám a támogatottság 20% alá süllyedése, és főként az, hogy a második helyet csak kis különbséggel sikerült megszerezni egy kormányzásra nyilvánvalóan alkalmatlan párt előtt, azt jelenti, hogy más kategóriába kerültek. Eztöbb, mint politikai vereség, ez politikatörténeti korszakváltás jele.

Az MSZP drámáját legbensőbb szövetségesének megsemmisülése tovább mélyíti. Az SZDSZ ellenzéki mítoszával és éles antikommunista retorikájával 1990-ben még a kormányzásra is esélyes volt. Rövidesen látható lett, az MSZP-vel 1994-ben alkotott koalícióval pedig nyilvánvalóvá vált, hogy nem az, aminek mutatja magát. Túl azon, hogy a rendszerváltást egzaltálva az antikommunista ellenzék megosztásával valójában fékezte a változásokat, utóbb nyíltan legitimálta az állampárt örököseit. Arendszerváltozás korának pártjait tekintve figyelemre méltó, hogy magukat egységesnek mutató pártok belülről jobban emlékeztettek koalícióra (az ős-MDF), míg szervezetileg önállónak mutatkozó pártok politikailag szorosan összeépültek (MSZP-SZDSZ). Így a „balliberális" kormányzás koalíciós vitái, majd a szakítással megerősített további együttműködés után a legkevésbé sem volt meglepő, hogy amikor az anyapárt összeomlott, „leányvállalata" is megsemmisült. Eza fejlemény is az állampárt majd negyedszázados forgatókönyvének érvénytelenné válását, a posztkommunista modell összeomlását mutatja.

És itt egy pillanatra meg kell állnunk. Mert más egy párt, és más a szavazója. Az MSZP összeomlása után is szükség van (volna) egy valóságos szociáldemokrata pártra, az SZDSZ eltűnése után is szükség van (volna) egy valóságos liberális pártra. Az MSZP tán át is alakulhat egyszer azzá, amivé már régen lennie kellett volna, a liberális gondolkodás képviseletére azonban, ha nagyon halkan és rejtekezve is, már bejelentkezett a Lehet Más a Politika néven tevékenykedő, civil mozgalomból lett párt, amely részben meg is örökölte a liberális szavazóbázist. Az LMP-nek megvan az esélye arra, hogy ne váljon az SZDSZ utódjává. Hogy civil kezdeményezést miként lehet „befogni", arra épp az SZDSZ előtörténete a példa (SZETA, Hálózat). Aválasztási kampányban az LMP-t sok okból többször támadták azzal, hogy az SZDSZ-nek nem is mutánsa, hanem klónja. Arokonság igaz lehet, nem csak a szavazói kört tekintve. Ám az LMP-t nem a pártállam hatalomátmentő stratégái ötlötték ki, nem az állampárt mentőtutaja, nem a trójai faló, amellyel az egykori diktatúra tartalék csapatát be lehet csempészni a demokrácia erődjébe. Nem az a célja, amit a pártállam igazi erejét jelentő árnyékhatalom egykor az SZDSZ-nek szánt, hanem a demokrácia liberális és környezettudatos kontrollja. Ökopártként alighanem elsorvad, de liberális pártként, a hasonló nyugati pártokhoz hasonlóan a konzervatív-középpárti tömbhöz csatlakozva stabilizálódhat. AFidesz ugyan aligha tud beleszólni abba, hogy az LMP útja a továbbiakban hogyan alakul, de érdemes olyan pályát nyitnia az LMP előtt, amelyik ebbe, a - mondjuk - Németországban működő modell irányába vezet.

A nagy kérdés azonban, hogy miként lehet rendszert változtatni akkor, amikor ennek már nincs szezonja. Van egy kialakult modell (piacgazdaság, parlamentáris demokrácia, euro-atlanti elkötelezettség stb.), és van egy változóban lévő világ, amelyik, más értelemben, ugyancsak meg szeretné változtatni rendszerét. Aközéppárti pozíciójában megerősödött, kivételes legitimációt kapott Fidesz-KDNP szövetség előtt nemcsak a kormányzás egymásra torlódott, első pillantásra már-már megoldhatatlannak tűnő feladatai, vagyis a szocialista kormányzás által hagyott csődtömeg kezelésének kényszere áll. Ezen dolgozva ki kell alakítania egy olyan új modellt, amely a megváltoztathatatlan pilléreket természetesen nem érintve, minden megváltoztathatóban elkanyarodik attól a rendszertől, amit idáig rendszerváltás néven forgalmaztak.