Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Közép-Európa: az új törésvonalak

Az Európa szívén keresztülhúzódó vasfüggöny kettéválasztotta azt az Európát, amit általában „Nyugat”-Európának szokás nevezni, illetve azt az Európát, amit — esetünkben tévesen — „Kelet”-Európaként szokás kezelni. Kettéosztotta Németországot, felosztotta az egykori Habsburg-birodalom területeit — az egyik oldalon Ausztria, a másikon Csehszlovákia és Magyarország —, majd Dél felé haladva elkülönítette egymástól Olaszországot és Jugoszláviát. Bár a helyzet hivatalosan bonyolult és összetett volt, hiszen Ausztria semleges volt, Jugoszlávia pedig „el nem kötelezettnek” vallotta magát, a gyakorlatban nyilvánvaló volt, hogy egy esetleges konfliktus során ezen országok hová állnának.
Először úgy tűnt, hogy a vasfüggöny eltűnésével Európa — Izlandtól egészen Észtországig — újra egységes lesz, más szóval, a nyugati Európa egyesülni fog a keleti Európával, mint azzal a Közép-Európával, amelyiknek soha nem is lett volna szabad megszűnnie. Új megosztás lépett életbe, amely Közép- és Kelet-Európa (az igazi Kelet-Európa) között húzta meg a határvonalat. Az utóbbit — melybe Oroszország, Fehéroroszország (Belorusszia) és Ukrajna tartozik bele — a Független Államok Közössége révén olyan közeghez kapcsolták, amely egészen a Csendes-óceánig terjed, s nem képezi Európa részét.

 
A KULTURÁLIS MEGOSZTÁS

 
Nem telt bele azonban sok idő, hogy újabb törésvonal keletkezzen ebben a potenciálisan újra létrejött egészben; amikor is 1990-ben választásokra került sor. Ez alapvetően kulturális jellegű megosztás volt a nyugati kereszténységet (római katolikus és protestáns) valló Európa, illetve a keleti kereszténységet és az iszlám hagyományokat képviselő Európa között. Ez a megosztás Jugoszlávián haladt keresztül: a keleti tartományokból különválasztotta Szlovéniát és Horvátországot, kivételt tett Bosznia-Hercegovinával (ahol a két világ érintkezésbe került és összefonódott egymással), míg Romániát, Bulgáriát és Albániát Európa peremére sodorta.
A megosztást csak Görögország kerülte el. Félsziget mivoltának, demokratikus hagyományainak, viszonylagos gazdasági fejlettségének, valamint EK-tagságának köszönhetően megmenekült attól, hogy Európa keleti felére szoruljon. Ugyanakkor ez a kulturális megosztás kimutatható Görögországtól Északra, mégpedig abban a vonalban, amely Magyarországot, Lengyelországot és a balti államokat választja el Ukrajnától, Belorussziától és Oroszországtól.

 
A GAZDASÁGI MEGOSZTÁS

 
ÚGY TŰNIK FÖL, hogy az 1992 első fele óta végbement politikai és gazdasági fejlemények egy harmadik törést is előidéznek, amely viszont Közép-Európa északi részét alakítja át.
Ennek a törésnek az első oka: a lengyel válság. Amint az a lengyel történelemben mindig is lenni szokott, az elnyomója ellen egységesen fellépő Lengyelországban viszálykodás üti fel a fejét, mihelyst az ország elnyeri függetlenségét. Lengyelországnak megint azt az alapvető gondot kell megoldania, hogy hogyan hozzon létre államot a nemzetből. Döntő mértékben a viszálykodás következtében jelentkező belpolitikai válság az oka annak, hogy az ország nem rendelkezik azokkal az eszközökkel, amelyek ahhoz lennének szükségesek, hogy újjáépítsék a minden józan ésszel ellenkező, több évtizeden át tartó állami tervezés által tönkretett gazdaságot. Mindebből egyenesen következik a külpolitikai válság. Lengyelország, amely Közép-Európa második legnagyobb és legnépesebb országa (egyedül Németország előzi meg), nem tölti be azt a szerepet, amire — méreténél és népességénél fogva — hivatott lenne.
Ennek a harmadik törésnek a második oka: a csehszlovákiai belső viták eredménye. 1993. január 1-jén, az ország végleges felosztása után megalakuló két önálló állam közti különbségek nyilvánvalók. Csehországra és Morvaországra gazdasági és demográfiai jólét jellemző, míg a kis lélekszámú Szlovákiában gazdasági nyomor uralkodik.
Jugoszlávia felbomlásával ellentétben Csehszlovákia felosztása nem tragikus körülmények közepette megy végbe, s mégis, az eredmény mindkét esetben nagyjából ugyanaz. Csehszlovákia fejlett nyugati részei, vagyis Csehország és Morvaország — Szlovéniához és Horvátországhoz hasonlóan — elszakadnak az ország kevésbé fejlett keleti részeitől. Igen jellemző, hogy az 1992 júniusában folytatott tárgyalások során a cseh kormány elvetette a szlovák kormány azon javaslatát, hogy olyan csehszlovák államot tartsanak fenn, amely véget vetne Prága Pozsony feletti uralmának — bár minimális számú közös külpolitikai, honvédelmi és gazdasági lépéseket kilátásba helyeztek.
Egyértelmű, hogy ezek a Közép-Európa északi részén végbemenő eseményláncolatok milyen következményekkel járnak. Ha eltekintünk Magyarország példájától, ez a — Horvátország és a volt jugoszláv szövetségi állam többi része közötti határtól kiinduló, északi irányba tartó — törés Csehországot és Morvaországot Szlovákiától, illetve Németországot Lengyelországtól választja el. Ez az új törésvonal nem esik egybe azzal a vonallal, ami a nyugati és keleti kereszténységet választja el egymástól — ez a törésvonal a gazdag Európa és a szegényebb nemzetek Európája között húzódik.

 
A MEGOSZTÁSTÓL NYUGATRA: A NÉMET ÖVEZET ÉS SZLÁV CSATLÓS ÁLLAMAI

 
A MEGOSZTÁS AZONBAN mindenképpen túl fog nőni a gazdasági megosztás fogalmán. Ha tovább erősödik, az jelentős politikai következményekkel fog járni.
Csehország és Morvaország minden bizonnyal azonnal jelentős javulást tud felmutatni összes gazdasági mutatójában (legelőször is az egy főre jutó nemzeti jövedelemben), mihelyst bekövetkezik különválása Szlovákiától. Ezek a pusztán viszonylagos előnyök azonban nem tudják majd elfedni az abszolút feltételekkel együtt járó veszteségeket.
A cseh állam lakossága 10.355.000 fő lesz, területe pedig 78.864 km2. (Németországnak például 77.550.000 fős lakossága és 357.050 km2-nyi területe van.) Prága politikai befolyása döntő mértékben és hirtelen csökkenni fog. Csehország és Morvaország — mivel Lengyelország, Németország és Ausztria közé ékelődik, továbbá a Szlovákiával történő szakítás következtében Magyarországgal közös határa megszűnt — visszavonhatatlanul kénytelen lesz Németországhoz és Ausztriához folyamodni. Mivel gazdasága ettől a két országtól függ majd, politikailag pedig meggyengül, a német tömb egyfajta csatlósállamává fog válni.
Ez a folyamat még hangsúlyosabb Ausztria politikájában. A jelenleg uralkodó bécsi álláspont szerint nem a keleti szomszédokkal, hanem Nyugat-Európával kell bővíteni a gazdasági kapcsolatokat. Ausztria gazdasági téren leginkább attól tart, hogy „Duna”-elkötelezettsége miatt esetleg kizárják az Európai Közösségből. Politikai téren pedig ma mindenki annak az elméletnek a híve, amely szerint a 7.580.000 fős lakosságú és 83.850 km2-nyi területű Ausztria sokkal könnyebben megőrzi önállóságát a Nyugattal szemben, ha ugyanazon gazdasági és politikai egységen belül — és nem azon kívül — helyezkedik el. Függetlenül attól, hogy őszintén gondolják-e vagy sem, ez a tétel alapvetően azt az osztrák vágyat fejezi ki, hogy az ország a gazdagok sorába kerüljön, s arról a félelemről tanúskodik, hogy esetleg Európa szegényebb rokonai közé sorolják be.
Délen Szlovénia teljes egészében Észak-Olaszország, de még inkább Ausztria felé fordul, amellyel a leghosszabb a közös határa (természetesen Horvátországtól eltekintve). Ezzel egyidőben Horvátország a maga részéről teljes eltökéltséggel tekint Nyugat — vagyis Szlovénia és a többi nyugati ország — felé. A Bosznia-Hercegovinával közös határ mára elvesztette gazdasági jelentőségét, a magyarországi határszakasz pedig — a szerb területfoglalás miatt — jelentős mértékben lerövidült.
Egy-két kivételtől eltekintve, a kibontakozó kép történelmileg az I. Ottó által a X. század második felében létrehozott Német-római Birodalomhoz kezd hasonlítani: a Keleten az Oderáig kinyúló Németországhoz hozzácsatolták Csehországot és Morvaországot, a majdani Ausztriát (mely akkor főleg az Ostmarkból, vagyis a „keleti határvidékből” állt), valamint a „karintiai határvidéket” (melyhez Karintián és Stájerországon kívül a mai Szlovénia is hozzátartozott.)
Az újonnan kialakuló képben egyedül Horvátország tekinthető új elemnek, amely — annak ellenére, hogy önmaga sohasem volt a Német-római Birodalom része — újfent csak betölthetné a „(nyugati) kereszténység védőbástyája" (amint a kortársak nevezték ezt a térséget) szerepkört, s ebből a képből egyedül Olaszország északi része hiányozna. Figyelembe véve azonban azt a nyugtalanító politikai és gazdasági fordulatot, ami jelenleg megfigyelhető a félszigeten, továbbá az olasz szeparatisták által a legutóbbi országgyűlési választásokon Észak-Olaszországban elért sikereket elemezve joggal tehetjük fel a kérdést: a térségben vajon nem egy ilyen irányú de facto, vagy netán de jure eltolódásnak vagyunk-e szemtanúi?
Végül is nincs ebben semmi rendkívüli. Mivel a földrajzi feltételek nemigen szoktak megváltozni, csak természetes, hogy az ugyanabban a térségben élő emberek ugyanazokat a kapcsolatokat alakítják ki, s ugyanazokat a csoportosulásokat hozzák létre. A dolgok menetét csak egy olyan jellegű politikai esemény tudná megváltoztatni, ha Közép-Európa szívében Németországgal szemben egy ellensúly alakulna ki. Ha Csehország és Morvaország elszakad Szlovákiától és hátat fordít Lengyelországnak, ha Ausztria nem veszi figyelembe Magyarországot, ezzel élére állnak annak a folyamatnak, amely megakadályozza, hogy egy ilyen ellensúly létrejöhessen.
Nem érdektelen, ha felidézzük, milyen megállapításokra jutott Jacques Bainville történész, aki vizsgálatnak vetette alá az 1919-20-as szerződések által megteremtett kis államokat, azt az Európát, amely 1990-ig gyakorlatilag változatlan maradt. Végső megállapítása az volt, hogy ezeknek az államoknak a politikáját két fő dolog jellemzi, nevezetesen: viszálykodás („... ezek a kis államok a gyűlölködés és a civakodás kínzó súlya alatt gyötrődnek, mely elvakítja őket a közjóval és saját boldogulásukkal szemben”) és gyengeség („ezek a nemzetek gyengék, s a gyengék egyik tulajdonsága az, hogy önzők. Természetes módon fognak hajlani az olyan rendezések felé, amelyet úgy ítélnek meg, hogy az majd megvédi őket túlontúl is hatalmas szomszédaiktól. Ezzel viszont nyilvánvalóan csak saját bukásukat siettetik, s éppen ezen szomszédaik kezére játszanak”).

 
A MEGOSZTÁSTÓL KELETRE: A MAGYAR KÖZEG

 
HA AZ ÚJ EURÓPAI MEGOSZTÁS Nyugaton I. Ottó birodalmát tűnik újra felépíteni, ugyanilyen valószínű, hogy Keleten viszont nehezen kezelhető politikai nyugtalanságokhoz vezethet. Bár a több évtizeden át tartó szocialista gazdaság meggyengítette, Magyarország mégis olyan ország, amely — Cseh- és Morvaországhoz hasonlóan — a legnagyobb eséllyel rendelkezik ahhoz, hogy a belátható jövőben újjáépítse gazdaságát. (Emiatt aztán gondban is vagyunk, amikor azt kell eldöntenünk, hogy Magyarországot a gazdag és szegény országok között húzódó megosztástól Keletre vagy Nyugatra helyezzük-e el.) Mindenesetre egy valami bizonyos: az osztrák határszakasz kivételével Magyarországot csupa olyan ország veszi körbe, amelyek ez utóbbi csoportba tartoznak: Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Jobb gazdasági mutatóinak köszönhetően az ország ennek a csoportnak az élén helyezkedik el.
Ezenkívül azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a trianoni szerződést — amely 1920. június 4-én felosztotta a dualista Magyarország területét — a népek önrendelkezési jogára hivatkozva kötötték meg, jóllehet, éppen ugyanezen önrendelkezési jogot tekintve igazságtalanságot követtek el. Az új Magyarország határain kívül rekedt 3 millió magyar. Ebből a 3 millióból a délen lakókat Jugoszláviának adták át — leszármazottaik ma a Szerbiához tartozó Vajdaságban élnek. Keleten Romániának ítélték őket, s — bár az Erdélyben élő közösségek igencsak szövevényes és összetett képet mutattak — a meghúzott határ egyértelműen hátrányos a magyarságra nézve. Északon Csehszlovákiához juttatták őket, noha itt könnyen lehetett volna a magyar és a szlovák közösséget valóban elválasztó határt vonni, északabbra a kijelöltnél.
Ezt a magyarok sohasem tudták elfelejteni. Amikor Németország bekebelezte Csehországot és Morvaországot, Magyarország 1938. november 4. és 11. között megszerezte Szlovákia déli, magyarlakta részét. 1940-ben Észak-Erdélyt szerezte meg, s végül a tengely- hatalmakkal közösen részt vett Szerbia megcsonkításában.
Valójában semmilyen változást sem jelentett, hogy később Sztálin az 1937-es határok közé szorította vissza Magyarországot. Ha valami változásról egyáltalán beszélhetünk, az mindössze annyi, hogy a helyzet tovább romlott. 1920-ban 3 millió magyar került az ország határain kívülre, számuk ma a nyugatra szakadtakkal együtt eléri az 5 milliót. Azt követően, hogy megválasztották egy olyan kormány élére, amely tíz és fél millió magyarnak tartozik felelősséggel, ANTALL JÓZSEF kijelentette, hogy ez a nap 15 millió magyar nagy napja. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a miniszterelnök Budapest egyik legmértéktartóbb politikusa. Ezt a kormány által előterjesztett kisebbségi charta is bizonyítja.
A szomszédok nem könnyítik meg a magyarországi mérsékelt irányzatú politikusok dolgát. A kisebbségekkel kapcsolatban Szerbia az „etnikai tisztogatás” esztelen politikáját folytatja. A román kormányt sem kellett külön biztatni arra, hogy az országa területén élő magyar közösségekkel szemben ugyanolyan bizalmatlan magatartást tanúsítson, mint bűnös elődje. Szlovákiában pedig sok éve először fordul elő, hogy a magyar kisebbség nincs képviselve a kormányban, mivel nem tagja a Pozsonyban 1992-ben hatalomra jutott nacionalista koalíciónak. Az itt jelentkező gond akkor mutatkozik meg a maga teljes valóságában, ha belegondolunk, hogy a Cseh-Morvaországtól elvált Szlovákia — amely eddig 15 és fél milliós tömböt alkotott, szemben a 10 és fél milliós Magyarországgal — lakossága 5.265.000 főre csökkent, s ebből 600.000 a magyar kisebbség.
Aligha vall világosan gondolkodó józan észre, ha napjainkban egy ilyen jelentős kisebbség jogait nem veszik figyelembe. Hosszú távon nem ér meg folytatni szinte semmilyen politikát, amely erőszakon alapul. Ha ez ráadásul nem rendelkezik a szükséges eszközökkel, akkor a szó szoros értelmében öngyilkos politika. Ugyanakkor nehezen várhatjuk el továbbra is a magyaroktól, hogy ne válaszoljanak szomszédaik nacionalista dühkitöréseire, hiszen ezek korlátozzák a magyar kisebbségek jogait, vagy esetleg nyíltan elnyomják őket.
Közép-Európában a középkor óta geopolitikai konstans volt, hogy valahányszor nyugati részén a német hatalom valamilyen formában megújult, keleti végein a magyar pólus körül újjászerveződés ment végbe. Mivel a Közép-Európára jellemző alapvető tények ma sem változtak meg, az égvilágon semmi okunk sincs feltételezni, hogy nem ugyanaz fog ismét bekövetkezni. Nyilvánvaló, hogy ez a helyzet milyen feszültségeket és felfordulást fog előidézni. A Balkán példáján lemérhetjük, hova vezethet, ha túlcsordulnak a nacionalista indulatok.

 
FRANCIAORSZÁG GEOPOLITIKAI KÖTELESSÉGEI

 
MILYEN ÁLLÁSPONTOT kell ebben a helyzetben Franciaországnak kialakítania? Franciaországnak nem joga, hanem kötelessége beavatkozni a közép-európai ügyekbe, hiszen felelősség terheli azért a felfordulásért, amely ma Közép-Európát jellemzi, mivel döntő szerepe volt abban, hogy 1919-20-ban hol húzták meg az új határokat. Szomorú, hogy ebben kitüntetett szerep jutott a francia földrajztudománynak, leginkább EMMANUEL DE MARTONNE-nak, aki Közép-Európa szétdarabolásakor Clemenceau tanácsadójaként működött közre, s később ennek a földrajztudománynak vezető képviselője lett.
Ráadásul Németországon kívül Franciaország az egyetlen olyan kontinentális hatalom, melynek hallgatnak a szavára. Ennek viszont az a feltétele, hogy igenis legyen határozott álláspontja, ne próbáljon meg félénken elrejtőzni valamilyen nemzetek feletti csoportosulás névtelensége mögé. E helyütt ismét érdemes felidéznünk, hogy az akkori, hasonló helyzet elemzése végén milyen következtetésre jutott Jacques Bainville: „Közép-Európa jövőbeni sorsa egy új sadovai csatának, vagy egy újabb Sadova politikai és erkölcsi megfelelőjének a kimenetelétől függ.”
TÉRSÉG TÚL SOK APRÓ DARABRA TÖREDEZETT és túl sekélyesen szervezett ahhoz, hogy egy nap újra ne következzék be a koncentráció. Ebből viszont Franciaország számára újfent csak az következik, hogy figyelnie kell azokat a helyeket, ahol ezek a jövőbeni koncentrációk elkezdődhetnek, és mindenütt jelen kell lennünk. Bár területe lecsökkent, úgy tűnik, Magyarországra (a Dunán elfoglalt, kivételesen kedvező központi fekvésének köszönhetően) mindenképpen olyan döntő szerep hárul a jövőben, amely elsőrendű feladatunkká teszi, hogy ne feledkezzünk meg erről az országról — függetlenül attól, hogy kedvező vagy kedvezőtlen irányú fordulatot vesz-e.
Milyen előzetes intézkedéseket és politikai lépéseket célszerű tennünk? Azt a XVIII. századból származó receptet kell követnünk, amelyet — tévesen — semmitmondónak szoktunk megítélni, s ezért nem is szoktuk betartani, nevezetesen: „készüljünk fel mindenre és ne féljünk semmitől!” Fel kell idéznünk II. FRIGYEST is, aki szerint „mindig létezik egyfajta elkerülhetetlenség — ennek hiányában mindig megjelennek a másodlagos okok, amelyek gyakran olyan mederbe terelik a dolgokat, amit nem érthetünk meg és nem is láthatunk előre.” Mint ehhez hozzáfűzte, „ha a körülmények kedvezőek, hirtelen derült égboltot látunk, amit az okos ember a saját javára tud fordítani.” Fontos, hogy olyan helyzetbe kerüljünk, amelyben az ilyen körülményeket ki tudjuk használni.
Vajon megértőbb fülekre talál-e ez a tanács 1992-ben, mint 1920-ban? Csak remélhetjük, hogy így lesz. Mióta azonban 1990-ben és 1991-ben elmulasztottuk a remek lehetőségeket, egyre ritkábban derül ki az égbolt.


« vissza