Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Kovács Imre és a Magyar Szemle

KOVÁCS IMRE kilenc éven át a Magyar Szemle munkatársa volt. Erről a folyóiratról az új Magyar Szemle főszerkesztője legutóbb méltán állapította meg, hogy „cikkeit olvasva minduntalan korszerű gondolatokkal és bámulatos sejtésekkel találkozunk” és „szerzőinek felvilágosult szellemisége a nácizmust és a bolsevizmust egyaránt elutasította”.
Szekfű Gyula — akit az alapító Bethlen István szerkesztőként a folyóirat élére állított — a Magyar Szemle konzervatív és liberális irányát kiegészítendő nagy gondot fordított arra, hogy a korszak más demokrata áramlatainak is helyet biztosítson, és ezek jelentős képviselőit megszólaltassa. Különös érdeklődéssel kísérte az ifjúság tájékozódását és útkeresését. A Három nemzedék és ami utána következik című 1934-ben megjelent könyvében magyarázatot adott arra, miért fordítja figyelmét a fiatalok felé s miért törekszik arra, hogy közülük mind többen a Magyar Szemle hasábjain is kifejthessék nézeteiket. Szóbanforgó problémák terén útmutatást „a neobarokk gondolkodás alól felszabadult fiataloktól remélhetünk” és „talán nem illúzió hinni a jövőben és az ifjúságban”.
Ezek közé a fiatalok közé tartozott Kovács Imre, aki 1932-ben érettségizett, majd még annak az évnek az őszén beiratkozott a József Nádor Műegyetem mezőgazdasági karára, de miután érdeklődése a parasztság társadalmi kérdései felé fordult, átváltott a közgazdaságtudományi karra, ahol a mezőgazdaság szakmai tárgyköre helyett inkább közgazdaságtannal, politikai földrajzzal és az agrár- politikát érintő problémákkal foglalkozhatott.
Tanulási szándékával egy időben erős közlési vágy is hatalmába kerítette. Amit magában feldolgozott, azt saját felismeréseivel kiegészítve és véleményével bővítve nyomban mások tudomására is kívánta hozni. 1934 elején, tehát huszonegy éves korában jelent meg első írása. A Pesti Napló közölte Dunántúl Erdély sorsán című cikkét, amelyben a dunántúli sváb földvásárlásokat tette szóvá. Hamarosan a Zilahy Lajos szerkesztette Magyarország is munkatársul fogadta. Másodéves egyetemista volt, amikor a Diákok Háza nevű kollégiumban, ahol lakott, megszólalt a telefon, és Szekfű Gyula jelentkezett. „Azt mondja — emlékezett vissza az esetre Kovács Imre abban a beszélgetésben, amelyet Huszár Tibor készített vele 1977. október végén —, hogy olvasta dolgaimat — akkor már a Pesti Naplóba, itt-ott kisebb egyetemi, ifjúsági lapokba írtam —, hogy szeretne velem beszélni, akarok-e a Magyar Szemlének írni. Elmentem hozzá, a Vilmos császár úton, a mai Bajcsy-Zsilinszky úton volt a szerkesztőség, nagyon elegáns, süppedő szőnyegek jó atmoszféra, fotelok... és azt mondta nekem, hogy miről írnék én, mi az, ami a fejemben van? Mondom, a gazdasági cselédek, az uradalmi cselédek helyzete. Azt mondta, jó, rendben van. Megírtam tanulmányomat a gazdasági cselédek kereseti és megélhetési viszonyairól. Átadtam Szekfűnek, azt mondta, nézd, néhány szakértő majd meg fogja nézni. Mondom, rendben van.”
Nem volt azonban egészen rendben, mert majd egy és egy negyed évig kellett még várnia, amíg ez az írása napvilágot láthatott a Magyar Szemlében. A szakértők, akik megvizsgálták, nemigen lelkesedtek érte és Bethlen Istvánnak, a szerkesztőbizottság elnökének sem tetszett. A szerzőnek biztosítania kellett Szekfűt arról, hogy a cselédek helyzete valóban olyan, amilyennek leírta. Ez nem bizonyult nehéz feladatnak, hiszen pontosan ismerte az uradalmakon belüli munkaviszonyokat és bérezési rendet. Szekfűt meggyőzte arról, hogy az igazságot és a valóságot ábrázolta. „Akkor azt mondja Szekfű — folytatta visszaemlékezését Kovács —, rendben van, leközlöm. Azt is mondta, ha ellenzik, abban az esetben lemond a Magyar Szemle szerkesztőségéről. Élére állította a kérdést. így jelenhetett meg az én tanulmányom, ami ... úttörő volt a Magyar Szemle Társaságban, a Magyar Szemle történetében, mert az volt az első ilyen tanulmány. Jelentek meg előzőleg is Kerék Mihálytól, mástól, de én voltam az első, aki ebbe a kérdésbe bele mertem markolni a Magyar Szemle hasábjain, hogy mit jelent uradalmi cselédnek lenni, mi az életük. Szekfű e tekintetben bátor volt.”
A cselédek kereseti és megélhetési viszonyairól írott tanulmány az 1935. szeptember-decemberi számban jelent meg. (Ugyanerről a kérdésről 1935 elején a Válaszban is publikált írást.) A közlés elhúzódása miatt nem ez volt Kovács Imre első cikke a Magyar Szemlében. Az 1935-ös évfolyam január-áprilisi számában a Pro Christo Diákházában folyó falumunkáról, majd ugyancsak a szeptember-decemberi számban a hubertendorfi népfőiskoláról tájékoztatott. A következő esztendőkben alig volt szám, amelyben ne jelent volna meg írása. Foglalkozott Kemsével, egy elsüllyedt dunántúli faluval, a nagy izgalmakat kiváltó kaszáskeresztes mozgalommal (egy Böszörmény Zoltán nevű szélsőjobboldali, demagóg népvezér agrárszervezkedésével), az értelmiségi és a parasztifjúsággal, az ifjúsági munka táborral, a magyar munkaszolgálattal, Mezőberény Békés megyei nagyközséggel, a parasztéletforma csődjével, a faluról való meneküléssel, a mezei munkaidővel, „Európa kenyéré”-vel, Budapesttel a számok tükrében, a nyilasok agrárprogramjával. A gyár szemle 1943-as első számában két írása is megjelent. Ennek az volt a címe, hogy Kik mívelik a magyar földet, a másiknak Szekfű Gyula és a nép. Ez utóbbi abból az alkalomból készült, hogy Szekfű hatvanéves lett és a Magyar Szemle az 1943. január-júniusi kettős számát fordította szerkesztője munkásságának méltatására. (Kovács Imre neves kortársait főleg aszerint ítélte meg, hogyan kezelik a magyar parasztság ügyét, és hogyan viszonyulnak a sürgető társadalmi reformokhoz. Amikor a nyolcvanéves JÁSZI Oszkárt ünnepeltük, a müncheni Látóhatárban Jászi és a nép címmel közölt figyelemre méltó esszét.) Utolsó szereplése a régi Magyar Szemle utolsó —1944. január-márciusi — számában volt. Ebben Agrárproblémák címmel értekezett.
Személyes beszélgetéseink során Kovács Imre egy alkalommal elmondta, hogy patrónusa a Magyar Szemlénél Szekfű Gyula volt. Neki tulajdonította, hogy írásai megjelenhettek. Valahányszor vita támadt róluk a szerkesztőbizottságban, Szekfű mindig a pártjára állt. A fiatalokat különösen kedvelte. Mai szemmel nézve is meglepő, hogy milyen sok tehetséges kezdőnek adott helyet és mennyire buzdította őket a munkára, még azokat is, akiknek a szemlélete távol állott az övétől, és más társadalomképet melengettek a szívükben, mint amelyet ő a magyarság szempontjából ígéretesnek tekintett. Kovács Imrével sem értett egyet sok kérdésben, de tisztelte véleményét és tehetségét.
Így volt másokkal is. Neki tulajdonítható, hogy a harmincas évek első felében a különböző irányzatok tehetséges fiatal képviselői megszólalási, publikálási lehetőséget kaptak a folyóirat hasábjain. Bizalmának tulajdonítható, hogy húszas és harmincas éveikben járó írók, tudósok, publicisták a Magyar Szemle révén országos hímévre tehettek szert. Sok helyet foglalna el, ha felsorolnám azokat, akik különböző műfajok és tárgykörök fiatal szakembereiként kerültek a Magyar Szemléhez. Elég talán a szociológia, a szociográfia és az agrártudomány ifjú művelői közül Kovács Imre mellett Kerék Mihály, Matolcsy Mátyás, Szabó Zoltán, Fodor Ferenc, Boldizsár Iván, Gunda Béla, Tömöri Viola, Kovrig Béla nevét megemlíteni, vagy a nemzetiségi és kisebbségi szakemberek közül Gogolák Lajosra, Szvatkó Pálra, Szász Zsomborra, Ölvedi Jánosra, Rónai Andrásra, Zathureczky Gyulára, Borsody Istvánra emlékeztetni. Hozzájuk hasonlóan számos fiatal történész, művészettörténész, jogász és külpolitikai író került ebben az időben a folyóirathoz. Végignézve az évfolyamokat, meglep, hogy milyen sokan maradtak ott a lap megszűnéséig, jóllehet többüknek lehetett volna okuk arra, hogy — mint más folyóiratoknál megtörtént — némely szerzőtársaik vagy némely álláspontok miatt a munkatársi gárdából kiváljanak. Ez mindenképpen a folyóirat nyitottságára vall és jó szerkesztőre, aki együtt tud tartani egy szemléletileg és törekvésileg sokszínű társaságot.
Ez érthetővé teszi, hogy miért emlegették annyian és olykor megilletődött hangon Szekfűt azok közül, akik ifjú korukban kerülik a környezetébe. Emlékezem beszélgetésekre, amelyekben Gogolák Lajos, Ölvedi János, Szvatkó Pál, Zathureczky Gyula meleg hangon méltatták, milyen kiváló és megértő szerkesztő volt. Borsody Istvánnak iránta megnyilvánult és az emigrációban is nyíltan megvallott tisztelete legjobban abban a tanulmányában tükröződik, amelyet a Látóhatár 1953-as évfolyamában írt róla mint a hanyatló kor történetírójáról. Szabó Zoltán egy írásában feljegyezte, hogy „fiatalabbakkal szemben valamilyen határtalan, mondhatni túlzó udvariasság jellemezte”.
A Magyar Szemle abban is úttörő volt, hogy a konzervatív beállítottságú folyóiratok közül elsőnek fordult az agrárproblémák felé, és olykor egymagában tartotta napirenden a legégetőbb szociális kérdéseket. A konzervatív táborban, még annak liberális színezetű részében sem akadt folyóirat, amely a szociográfiai irodalomra felfigyelt volna, és a paraszti nyomorúság iránti érdeklődést felébresztette volna. Kivételnek csak a társadalomtudományi szakfolyóiratok számítottak, de azokat eléggé szűk körben olvasták, és megközelítéseik elsősorban tudományosak voltak. A népi mozgalom orgánumain kívül főleg a Magyar Szemlének tulajdonítható, hogy a földkérdés, a mezőgazdasági szegénység, az agrárlakosságot sújtó bajok és a vidéki Magyarország problémái országos témákká váltak, olyan köröket is foglalkoztatni kezdtek, amelyek közönyből vagy érdekből idegenkedtek mind a társadalmi változásoktól, mind az azokat napirendre tűző népi íróktól és faluvizsgálóktól. Szekfűről és a Magyar Szemléről szólva Szabó Zoltán is megemlítette, hogy „a parasztkérdés forradalmi szóbahozását” nem ellenezték, hanem kezdeményezték és olyanokat támogattak, „akik a nép ügyét gátlás és ideológia nélkül tették szóvá, noha ezek céljaikban merőben különböztek” tőlük. Kerék Mihály, Matolcsy Mátyás, Szabó Zoltán, Kovács Imre és mások e szerkesztési programnak az alapján lettek a folyóirat állandó munkatársai és tárgyalták éveken át azokat a témákat, amelyek főleg a népi folyóiratok — a Válasz, a Kelet Népe, a Magyar Élet, a Magyar Út — érdeklődési körébe tartoztak. Az is megfigyelhető, hogy Kovács Imre és a többiek a társadalmi reform és az átalakulás szükségét ugyanolyan eréllyel és határozottsággal képviselték, mint a nézeteikhez és törekvéseikhez közelebb álló orgánumokban. A népi radikalizmus a Magyar Szemle révén került az „úri osztály” tagjainak asztalára.
Mindez összecsengeni látszik azzal, amit a népi mozgalommal kapcsolatban legutóbb Tamás Gáspár Miklós vetett fel, mégpedig abban a formában, hogy a népiségre adott válaszok nem az urbánus Szép Szóban, hanem a Magyar Szemlében jelentek meg (Valóság 1992/10). A folyóirat ugyanis a népiségnek nemcsak támogatást kínált, de kritikai vizsgálatának is helyet adott, és megjelenési lehetőséget nyújtott minden érdemleges mondanivalónak.
Kovács Imre a már említett interjúban Szekfűről szólva kijelentette: „hiába mondják, hogy aulikus volt, akármennyire vádolják azzal, hogy habsburgiánus volt... ő fedezte fel a népet a történelemben. Ahogy ír, az ő történetírása, nem a szabványos, szokásos, háború, politika, események összegzése: ott van a nép is!” Több példa említ, amelyek bizonyítják, volt benne érdeklődés a szegényebb rétegek problémái iránt, és a készség is, hogy a bajok enyhítésére orvosságot leljen, vagy segítsen a megoldás és gyógyítás módjának megtalálásában.
Megvédi Németh Lászlóval szemben, aki „azt mondta Szekfűről, kitűnően ért a fiatal tehetségek gerincének fájdalommentes elroppantásához. Én nem éreztem, hogy Szekfű el akarta volna roppantani a derekamat, és ehhez fájdalommentes módszerei lettek volna, én az ellenkezőjét éreztem.” Nyomban hozzáfűzi, hogy hatott rá Szekfű, de ugyanúgy azt is megállapítja és példákkal igazolja, hogy ő is hatott Szekfűre. Valahányszor elfogadhatatlan vagy tarthatatlan jelenségekre hívta fel figyelmét, mindig kész volt közbenjárni és segíteni.
HOGY SZERKESZTŐKÉNT MI VOLT A VÉLEMÉNYE RÓLA, negatív példával próbálom érzékeltetni, elnézést kérve, hogy esetleg szerénytelenségnek tűnik fel egy személyes eset megemlítése. Valamikor a hetvenes években egy levelében elpanaszolta, hogy sokat javítok, áthúzok, igazítok az Új Látóhatárnak küldött kéziratain. Ez nagyon bántja őt, mert nincs hozzászokva, ilyet még — írta — Szekfű Gyula sem tett meg vele. Elszégyelltem magam, noha egy pillanatig sem vártam, hogy bárki Szekfűvel hasonlítson össze, és ez az összehasonlítás ne legyen kedvezőtlen számomra. Részletesen válaszoltam, azzal mentegetve magam, hogy a korrekciók a kézirat javát kívánták szolgálni. Kovács Imre láthatóan elfogadta a magyarázatot, mert soha többé nem tért vissza az esetre, és barátságunk zavartalan maradt. Bennem ellenben erősítette azt a korábbi felismerést, hogy Szekfűt a lehető legjobb szerkesztőnek tartotta, és mindenkit hozzá hasonlított.
A Magyar Szemlének készült írásait különös gonddal írta, talán azért is, hogy ne veszítse el Szekfű bizalmát. Ezek a tanulmányok és cikkek valóban értékes munkák voltak, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy huszonkettő és harmincegy éves kora között születtek, tehát egy fiatal szerző alkotásai. Maga is érezhette, hogy sikerült dolgozatok. 1940 végén megjelent A parasztéletforma csődje című kötete. Addigi legjobb írásainak gyűjteményét úgy állította össze, hogy annak tizenhárom tanulmányából és cikkéből nyolc először a Magyar Szemlében jelent meg, jóllehet több más folyóiratban is publikált.
A Magyar Szemle fiatal munkatársa jelentős írói és politikusi pályát futott be. A néma forradalom című szociográfiai műve és az 1937-es megjelenését követő per széles körökben ismertté tette nevét. Röviddel ezt megelőzően ott állt a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, hogy felolvassa a Márciusi Front programját. Az elkövetkező években több könyvet és tanulmányt írt, részt vett számos népi kezdeményezésben és 1939 Péter és Pál napján Makón, a Maroson az egyik partról a másikra közlekedő dereglyén barátaival együtt megalapította a Nemzeti Parasztpártot. Annak főtitkáraként, a majdani legális működésre felkészülendő, a szegény parasztság politikai öntudatának emelésén fáradozott, és mint a Szabad Szó című baloldali lap szerkesztője érdemleges szervezői munkát végzett. A háború alatt a nácizmus és a német terjeszkedés elleni küzdelem élvonalában találjuk, harcot vív a szélsőjobboldallal a demokrácia és a függetlenség védelmében.
1945-ben megnyílt előtte a magyar történelem alakulásába való beleszólás lehetősége is. A Nemzeti Parasztpárt vezetőinek egyikeként a kormánykoalíció mértékadó egyénisége. A demokrácia és a paraszti önállóság híveként azonban hamarosan összeütközésbe kerül a kommunista párttal. Az egyenlőtlen küzdelemben alulmaradva, 1947 őszén elhagyja az országot. Az emigrációban, amelyet Svájcban kezdett és az Amerikai Egyesült Államokban folytatott, két célt tűzött maga elé. Egyfelől a nyugat-európai és az amerikai nemzeteket felvilágosítani a sztálini kommunizmus természetéről és törekvéseiről, másfelől a demokrácia elvrendszeréből kiindulva és helyzetét erősítve küzdeni a hazai önkényuralom ellen. Antikommunizmusának alapja demokrata meggyőződése volt. Nem engedett abból minden csábítás ellenére sem. Tanulmányaiban, politikai eszéiben és cikkeiben annak a stratégiának a megtalálásán fáradozott, amelyről feltételezhető volt, hogy segítségével a magyar nép a kommunizmusból leggyorsabban és legelőnyösebben kerül át a demokratikus parlamentarizmus és jogállamiság világába.
A diktatúra összeomlását és az általa oly sokszor emlegetett „virtuális Magyarország” győzelmét már nem érhette meg, pedig még csak most lenne nyolcvanéves. A sors nem engedte meg, hogy visszatérhessen szülőföldjére, amelyért egy életen át küzdött, és amelyhez mindvégig hűséges volt.

(Kovács Imre nyolcvan éve, 1913. március 10-én született a Fejér megyei Alcsúton.)


« vissza