Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Körbetekintés (A külföldi magyarok 1992-ben, Szlovákia) 1. rész

MAGYARORSZÁGON ÉS A SZOMSZÉDOS ORSZÁGOKBAN 1990 körül sorra elkészültek a népszámlálások, s megjelentek az ideiglenes vagy végleges eredmények, hol községi, hol megyei részletezésben, hol csak a végső adatok közlésére szorítkozva. Időszerű tehát, hogy ismét körbetekintsünk a Kárpát-medencében élő magyarság különböző országok közt szétszabdalt, kisebb-nagyobb csoportjain, számuk, helyzetük alakulásán az elmúlt évtizedekben (korábbi összefoglalásom: Mozgó Világ, 1982. VII. sz. 38-50.1.)
Feladatunk annyiban vált bonyolultabbá, hogy míg Trianonban a történeti Magyarországból négy országnak juttattak nagyobb területet, az utóbbi években történt változások következtében ma nyolc független országban találhatjuk meg a magyarság évszázadok óta fennálló, ősi településeit. Jelentősen könnyebb lett viszont a feldolgozás azáltal, hogy Szlovákiában újra megjelentek a községsoros adatok s a nemzetiségi megoszlás mellett a vallási adatokat is közölték. Ugyancsak megkérdezték hosszú szünet után a felekezeti hovatartozást Romániában is, az adatokat azonban egyelőre csak megyei szinten tették közre. Ezek az eredmények jól használhatók a nemzetiségi viszonyok alakulásának ellenőrzésére és kiegészítésére.
Vizsgálódásainkat ezúttal Csehszlovákiával kezdjük, ahonnan a leggazdagabb adatbázissal rendelkezünk, s az 1910. évi utolsó magyar népszámlálás nemzetiségi megoszlását a második világháború után négy alkalommal, az 1960., 1970., 1980. és 1991. évi népszámlálás községi adataival ellenőrizhettük. Vegyük azonban először a globális adatokat, mégpedig a sok tekintetben máris szétvált két állam közül elsőnek a Szlovákiában élő magyarok számának alakulását 1910 és 1991 között.
AZ ADATOKBÓL MEGÁLLAPÍTHATÓ, hogy a magyarok száma Szlovákiában 1970 óta csak minimális növekedést mutat, lényegében stagnál (1980 és 1991 között számuk 6940 fővel nőtt, 11 év alatt 1,2%-kal.) Eközben a szlovákok száma 1950 és 1991 között 3 millióról 4,5 millióra emelkedett, ami 50%-os növekedésnek felel meg. Igaz, hogy a népesség szaporodása az utolsó 11 évben a szlovákoknál is lelassult (1980 és 1991 között a korábbi 10% feletti értékekkel szemben csak 4,5%-ot tett ki), de a magyarok számának kisebb emelkedése népességen belüli arányuk állandó csökkenéséhez vezetett. Bár a természetes szaporulat pontos értékeit nemzetiségek szerinti bontásban nem ismerem, az a tényleges szaporodásnál valószínűleg a magyaroknál is nagyobb s így számuk stagnálása bizonyos rétegek (elsősorban a városlakók) elszlovákosodását jelzi.
Felmerül ugyanakkor a népszámlálási adatok torzítása is. Kétségtelen, hogy az állampolgárságuktól megfosztott, kegyetlen körülmények közt kitelepített, reszlovakizálásra kényszerített magyaroktól már az is hőstettnek számított, hogy 1950-ben 354.532 fő magyarnak merte vallani magát — a későbbi népszámlálásoktól azonban joggal vártuk, hogy a félelem görcsének oldódása után számuk még jelentősen emelkedni fog. Ez 1961-ben részben be is következett s itt-ott még az 1970. évi adatokban is előfordult, de azóta a községi sorok tanulmányozása során már nem értek újabb meglepetések: a népszámlálások beálltak egy bizonyos értékre és ezek csak igen ritkán változtak. Az 1980. és 1991. évi népszámlálások adatai tehát igazolták az 1960. és 1970. évi eredményeket és a magyar nemzetiségűek aránya csak a népesség nagyobb növekedése vagy fogyása esetén változott néhány százalékkal, de a különbségek többnyire csak tizedekkel mérhetők.
Bele kell tehát törődnünk, hogy egyes falvak népessége a kitelepítések következtében részben vagy egészen kicserélődött, hogy a városok Szlovákiában is folyó fejlesztése eredményeként népességszámuk nagy mértékben megnövekedett, s a beköltöző (vagy betelepített) szlovákok mellett az eredeti magyar lakosság még abszolút számuk növekedése esetén is erőteljesen háttérbe szorult. Véglegessé vált a korábban a magyar anyanyelvűek közt szereplő zsidók leválasztása, számuk egyébként annyira leapadt, hogy sem a nemzetiségi, sem a vallási megoszlás tábláiban külön nem szerepelnek. Megkezdődött a cigányok nemzetiséggé formálása is, kiemelésük a magyar anyanyelvűek és nemzetiségűek közül több kisebb faluban a magyarok arányának elég nagy csökkenését eredményezte, bár többségük még magyarnak vallotta magát.
A községi adatok összehasonlításának és tanulmányozásának meglehetősen leverő eredménye a falvak népességének egyre gyorsuló fogyása. Ez gyakran a magyarság arányának növekedésével járt együtt, mintha az utóbbi évtizedekben betelepített szlovákok hamarabb költöztek volna el, mint a tősgyökeres lakosság. A különbség azonban a legtöbb esetben jelentéktelen, általánosságban el lehet mondani, hogy Szlovákiában a helységek nemzetiségi megoszlása az utolsó 20-30 évben már nem változott lényegesen. A magyar falvak megtartották eredeti jellegüket s csak ritkán tapasztalható a szlovákság további előrenyomulása. Az egykor magyar többségű vagy jelentős magyar lakosságú városok viszont mind több szlovákot vonzottak magukhoz, többségbe kerülésük, a városok jellegének teljes megváltozása az eredeti magyar lakosság lassú elsorvadásához vezetett.
A magyar nyelvhatár és települési területe nem változott lényegesen. Összességében 1980-ban 399 magyar többségű helység volt, további 65-ben arányuk 20-50% közt mozgott. A korábban erőszakkal összevont helységek szétválása és önállósulása következtében ez a szám 1991-ig 435-re illetve 86-ra emelkedett s további 32 településen élt száznál több magyar, elsősorban a nagyobb városokban — töredékeként a korábbi jelentős népességnek.
A továbbiakban végighaladunk Szlovákián s a feldolgozott községi adatok alapján megvizsgáljuk a magyar etnikum számának és arányának változásait. Minthogy egy korábbi munkámban ugyanezt az összehasonlítást az 1910. évi utolsó magyar, és az 1960. és 1970. évi csehszlovák népszámlálás adatai között elvégeztem, a korábbi magyar adatokkal négy szlovák népszámlálás eredményeit szembesíthettem. A hangsúlyt mindazonáltal az utolsó két népszámlálás eredményeinek vizsgálatára helyeztem, minthogy a korábbi változásokat már elemeztem.
Természetesen, e keretek között nincs mód valamennyi helység adatainak közlésére, ezért utunk során csak azokat a helységeket emelhetjük ki, amelyekben nagyobb változások történtek vagy valamilyen szempontból érdekes, kiugró eredményeket produkáltak. Sokszor nehéz volt a választás, hiszen mindegyik település sorsa egyformán érdekel, de sajnos válogatnom kellett. így is sok helynév és sok adat következik most egymás után. Szándékosan közlöm az ízes, olykor ezer évesnél is régibb, mára az érthetetlenségig eltorzított helységneveket, hogy a magyarországi olvasó ezáltal is kissé ismerkedjék a tájjal. (Meg kell jegyezni, hogy az itthoni helynevek felsorolása a legtöbb esetben ugyanilyen ismeretlenül hatna, hiszen alig-alig ismerjük Magyarországot is.) Ami pedig a számokat illeti: ne feledjük, hogy mindegyik mögött 74 esztendő sok-sok megpróbáltatása és nehézsége, egy nyelvének megmaradásáért, nemzeti identitásáért kemény harcot folytató közösség áll, amely a történelem váratlan fordulatai közt is megőrizte magyarságát.
Utunkat Pozsonnyal kezdjük, ezzel az eredetileg német lakosságú, de a magyar történelemben oly nagy szerepet játszó várossal, amely Szlovákia fővárosa lett. Népességszáma ennek megfelelően nagyon megduzzadt: 1991-ben elérte a 441.453 főt, s ebből 402.343 lakos szlovák nemzetiségűnek vallotta magát. Eközben a magyarok száma az 1910. évi 31.705-ről 19.505-re, a németeké 32.790-ről 1383-ra csökkent. Ám ebben az értékben a rohamosan növekvő város határába olvadt három magyar helység: Püspöki, Szunyogdi és Vereknye mellett Dévény, Dévényújfalu és a Magyarországtól 1945 után elcsatolt három helység, Oroszvár, Dunacsun és Horvátjárfalu népessége is benne van. Ezekben összesen 6107 magyar élt, de mellettük már 49.911 szlovákot vettek számba, így az egykor 96 százalékban magyar Püspökin arányuk 15,6%-ra csökkent s egyedül Oroszváron érte el a 25,8%-ot. Az egyre terjeszkedő nagyvárosban a magyar falvak helyzete mind reménytelenebb, s e Szlovákia legnyugatibb részén fekvő kis magyar nyelvsziget lassan elmerül a főváros gyors ütemben épülő új lakótelepei között. Mindazonáltal Pozsony, helyzeténél fogva, fontos szerepet játszik a szlovákiai magyarság életében, mint a kulturális élet, a politikai pártok egyik fontos központja. Valaha éltek nyugatabbra is magyarok: a Kis Kárpátok és a Morva folyó között határőrök falvai sorakoztak, de erre már csak a helynevek emlékeztetnek: Székelyfalu, Kislévárd, Nagylévárd, Magyarfalu stb... Hasonlóképpen beolvadt az ideözönlő szlovákságba a Pozsony környékén fekvő horvát falvak (Dévényújfalu, Hidegkút, Lamacs, Pozsonybeszterce, stb...) népessége is.
MAGYAR NYELVHATÁR a Duna mellett fekvő Gutornál kezdődik, innen Szencen át Boldogfa és Rété községig halad, majd Királyfától délre Egyházfánál keletre fordul. Ez a mai Dunaszerdahelyi járás, amely a Csallóköz nagyobb részét öleli fel, és változatlanul erős magyar többségű. Területén 65 község közül csupán a Pozsonyeperjes határában létesített Bellova Vés szlovák (de a magyarok aránya itt is 46,2%), a két másik telepített faluban Blahován és Hviezdoslavov-ban már enyhe magyar többség alakult ki.
A községi adatsorokat vizsgálva megállapítható, hogy a népesség szaporodása itt is megállt. Míg 1970-ig a lakosság száma általában gyors ütemben növekedett, 1980 és 1991 között már csak Dunaszerdahely, Somorja és Nagymegyer város és 14 falu mutatott több-kevesebb növekedést. Változatlanul emelkedett Bős lélekszáma, amelynek 1910-ben 2805, 1970-ben 4267, 1991-ben pedig már 4918 lakosa volt, s a magyarok aránya 94,2% maradt. Ugyancsak töretlen Nagymegyer fejlődése, amelynek 1910-ben 3591,1970-ben (a hozzácsatolt Izsap faluval együtt) 5489, 1980-ban 8063, 1991-ben 9248 lakosa volt, miközben a magyarok száma és aránya is állandóan nőtt (1960: 79,3%, 1991: 87,5%.). Somorja 1980 és 1991 között 9677-ről 12.063-ra, Dunaszerdahely, pedig 18.715-ről 23.207-re növelte lélekszámát, miközben a magyar nemzetiségűek száma e négy helységben összesen 7067 fővel növekedett és Somorja kivételével arányuk is javult.
A Dunaszerdahelyi járásban 65 helységből 44-ben a magyarok aránya 90% fölött van s itt található Szlovákiában az egyetlen 100%-ban magyar falu is: Bögellő.
Kevésbé megnyugtató a helyzet a Pozsony-vidéki járáshoz tartozó, a magyar nyelvhatár szélén lévő helységekben. Közülük már csak Dunatorony és Vök népességének több mint 80%-a magyar, a többi községben arányuk 50% alá esett. Közöttük Szene a legnagyobb, ahol hiába reménykedtünk, hogy visszanyeri 1910. évi 93,4%-os magyar többségét: gyors ütemben növekvő népességében a magyarok aránya évtizedről évtizedre csökken s 14.356-ra megnövekedett népességének már csak 27,7%-át alkotják.
TOVÁBB HALADVA KELET FELÉ, a Galántai járás székhelye ezzel szemben némi növekedést tud fölmutatni: míg az erőteljes kitelepítések következtében Galánta magyar lakossága az 1910. évi 2933-ról 1960-ra 1400 főre esett vissza (aránya 89,2%-ról 19,6%-ra) 1991-ig elérte a 6900 főt, amely a közben 16.957 lakosra duzzadt város 40,7%-át teszi ki.
Mellette a járás helységei változatos képet mutatnak. A másik, még nagyobb ütemben fejlődő településen, Vágsellyén szintén növekszik a magyarok száma és aránya: az 1960. évi mélyponthoz képest (964 magyar, 12,5%) 1991-ben 5395 magyar lakta (21,8%) — ám ugyanakkor a szlovákok száma 18.982-re, lakossága 24.745-re emelkedett, ami az ipari fejlesztéssel járó telepítések eredménye. (A kétnyelvű város magyar többségét már 1921-ben elvesztette, a magyarok aránya 1930-ig 27,8-ra esett vissza.) — A nyelvhatáron Nagymácséd még tartja erős magyar többségét 2531 lakosból 2243), miként Pozsonyboldogfa is (401 lakosból 324), de mellettük Diószegen a magyarok aránya már 46,2%-ra, Rété községben 51,0%-ra, Dunajánosházán 44,9-re apadt. A kitelepítések a legtöbb helységben a magyarság megfogyatkozását eredményezték, az utolsó évtizedben a csökkenő szaporodás miatt fogy a népesség. A városokat figyelmen kívül hagyva a galántai járás 34, egykor magyar többségű helységéből 1980 és 1991 között 30-ban fogyott a magyarok száma, időnként ijesztő mértékben (Deáki 1999-ről 1576-ra, Jóka 3068-ról 2709-re, Negyed 2473-ról 2160-ra, Szelőce 2606-ról 2094-re, Vága 1886-ról 1640-re) és ez itt mindenütt együtt járt arányuk visszaesésével is.
Ettől délre haladva, a Dunaszerdahelyi járással határos Komáromi járásban ismét kedvezőbb kép fogad: a helységek felében 90% felett van a magyar nemzetiségűek aránya és csaknem valamennyiben emelkedett 1980 óta. Visszanyerte korábbi abszolút többségét Imelyben, ahol 1960-ban csak a népesség 38,2%-a vallotta magát magyarnak, 1991-ben azonban ismét elérte az 51,6%-ot.
Magyar többségű maradt Komárom is, jóllehet kritikus időket élt át: számuk 1910 és 1960 között 19.224-ről 12.936-ra, arányuk 89,2%-ről 53,9%-ra esett vissza. 1991-ben folyamatos emelkedésük után számuk a népszámlálás szerint is 23.753-ra, arányuk 63,6%-ra nőtt. Biztató a jövő szempontjából, hogy a falvak, különösen az apró települések elvándorló népessége elsősorban az egykor vagy most magyar többségű városokba települ s nem távolabbi, szlováklakta városokba költözik. A népszámlálások mindenesetre nem mutatnak ki ilyen változásokat, sőt a magyar települési területtől távol eső városok lassan teljesen elvesztik egykor jelentős magyar lakosságukat.
Példa a magyar lakosság felmorzsolódására Nyitra, amelyben az 1910. évi népszámlálás még felerészben magyarokat talált (25.657-ből 12.771), most 89.888-főre duzzadt lakosságából már csak 1694 magyart mutattak ki (1,9%). Még kevesebben vannak az egykor jelentős magyar népességgel rendelkező Nagyszombatban, ahol mindössze 177 vagy Galgócon, ahol 444 magyart számlálnak. Pedig egykor a magyar-szlovák nyelvhatár közvetlenül Galgóc és Nagytapolcsány alatt húzódott, amint ezt a helynevek és a BLASKOVICS JÓZSEF prágai egyetemi tanár által nemrég kiadott 1664. évi török összeírások névsorai egyként bizonyítják.
Ennek az egykor jelentős magyar népességnek töredékei élnek még Nyitra városától északra a Zobor hegy lejtőin. Közülük már csak Geszte őrzi 91,3%-os magyar többségét, mellette Pogrányban és Kolonban növelték arányukat, a többi helységben csökken a magyarság száma és össznépességen belüli részesedése. Különösen súlyos a Nyitra völgyében az egykor tiszta magyar Nyitraegerszeg, Lajos és Vicsapapáti helyzete, ahol arányuk 16,2 illete 7,1%-ra esett vissza, de elvesztette magyar többségét Ghymes és Nyitragerencsér is. Menyhét és Szalakuszt Béddel egyesítették, de a három, korábban magyar többségű helység 1476 lakosából már csak 236 magyar maradt. Alsócsitár eltűnt (valószínűleg Gerencsérbe olvadt), Nyitrától délre Aha és Dicske alighanem Verebéllyel egyesült, a szigetként álló Királyit pedig Mocsonokkal vonták össze, így a jóval nagyobb számú szlováksággal szemben erős kisebbségbe kerültek.
Nyitra és Érsekújvár között is nagyon töredezett a magyar nyelvterület. Még szilárd Nagycétény, Nyitranagykér és Nyitracsehi magyar többsége, de már csak 49 magyar él Nemespannon (1910: 481), 118 Kis- és Nagyhiden, 71 Tildén, mindenütt erős kisebbségbe kerülve. A szlovákság a Nyitra völgyében Érsekújvárig előrenyomult, az ék mellett még Tardoskedd őrzi jelentős magyar népességét. Bár számuk az utóbbi évtizedben 4373-ról 4085-re csökkent, arányuk kissé emelkedett (76,3%-ról 77,4%-ra.)
Közben már elértünk az Érsekújvári járás területére, ahol az egykor 91,4%-ban magyar városban arányuk 1980-ban 27,7%-ra esett vissza, az utóbbi évtizedben azonban kissé javult a helyzet: számuk 9460-ról 13.289-re, arányuk 31,0%-ra növekedett. Mindenesetre itt is elmaradt a várt fordulat, s a város máig nem heverte ki a kitelepítések és a reszlovakizálás hatását, nem nyerte vissza korábbi magyar jellegét.
A járáshoz inkább az Érsekújvártól keletre fekvő, egykor Esztergom megyei falvak tartoznak, de akad Bars, Nyitra és Komárom megyei helység is. A magyar-szlovák nyelvhatár nem változott, és a helységek közt alig van vegyes lakosságú. A 34 magyar település többségében jelentős túlsúlyban vannak, felében 90% fölötti aránnyal, amely egyébként 1980 óta 21 helységben kissé emelkedett is. A változások azonban jelentéktelenek s meg kell jegyezni, hogy a kisebb falvakban már egy-két család elköltözése is változtat a nemzetiségi megoszlás arányain.
A városiasodó Párkánynánát kivéve valamennyi helységben fogyott a népesség, általában 10-21 %-kal, tehát rohamos ütemben. A járás két városának növekedése (10.351 fő) azonban meghaladja a helységek csökkenését (6070), persze Érsekújvár vonzáskörzetébe más járások falvai is beletartoznak. Az 1991. évi népszámlálásban egyébként Párkány és Nána adatai külön-külön szerepelnek, összevon
tan a népesség száma 1980 óta 12.807-ről 14.454-re, a magyaroké 9117-ről 10.774-re emelkedett, az arányuk is jobb, 71,2% helyett 7475%.
Itt egyébként az Ipoly-torkolatnál fekvő Helembánál elértük a magyar országhatárt, a nyelvhatár azonban jóval északabbra, Léva fölött húzódik. A magyar népesség azonban e tájon erősen visszaszorult, több helységből pedig — elsősorban a kitelepítések következtében — teljesen eltűnt. Maga Léva város is erős szlovák többségűvé vált, s a magyarok aránya az utóbbi évtizedben tovább csökkent. (1910: 86,9%, 1970: 17,9%, 1991: 15,1%.)
A LÉVAI JÁRÁS MÁSIK VÁROSA, IPOLYSÁG szintén érzékeny veszteségeket szenvedett, a magyarok száma az 1941. évi 6010-ről (97,0%) 1960-ra 2604-re, több mint felére fogyott (52,5%). Azóta kissé regenerálódott, ha korábbi szintjét nem is érte el. (1991: 5584 magyar nemzetiségű, a népesség 65,2%-a.) Betelepítések következtében nagyot változott Zseliz népessége is: az 1910. évi 2301 lakos helyett 1991-ben már 8370-en voltak, s eközben a szlovákok száma 5 főről 3770-re emelkedett, bizonyára nem csak a természetes szaporodás útján. A lakosságcsere itt is a magyarság arányának alapos változását idézte elő, míg korábban a népesség 98,8%-át tették ki, 1991-ben már csak 53,7%-a volt magyar. Ugyanerre a sorsa jutott a központ jellegű helységek közül Nagysalló is, sőt itt a korábban a lakosság 97,8%-át képviselő magyarok kisebbségbe kerültek: arányuk mára 44,0%-ig esett vissza.
Ennél is rosszabb több falu helyzete. További számok és arányok közlése nélkül, íme azok a helységek, amelyekből a magyarok nagyrészt vagy egészen eltűntek és 1910 óta a szlovákok kerültek abszolút többségbe: A nyelvhatár mentén fekvő Kiskoszmály, Mohi, Újbars, Nagykálna, Alsó- és Felsőszecse, azután Bajka, Garamlök, Szántó, Kisóvár, nem említve azokat, ahol arányuk 50% alá került.
Persze vannak kivételek, hiszen a Garam és az Ipoly mentén egységes magyar tömbben számos falu sorakozott, mint Ipolybél, Farand, Ipolyfödémes, Ipolyszakállos, Szete, Érsekkéty, Kisölved, Nyirágó, Garamsalló, Nagyölved, Ipolyvisk, Zalaba és Zsemlér, amelyekben a magyar nemzetiségűek megőrizték 80-90% fölötti arányukat, vagy a nyelvhatáron fekvő Palást, ahol 1803 lakosból még mindig 1337 magyar volt.
Egészében azonban a Lévai járásban fekvő magyar községek a második világháború utáni jelentős szlovák telepítések következtében többnyire vegyes lakosságúvá váltak, és több közülük a teljes elszlovákosodás útján halad. így e térségben folytatódik a szlovákság előrenyomulása, amely már a XVIII-XIX. században is lejjebb tolta a nyelvhatárt.
A Nagykürtösi járásban nagyon elvékonyodik a magyar nyelvterület, sőt Bátorfalu és Zsély elvesztésével (egyikben már csak 25,4%, a másikban 22,4% magyarral) Balassagyarmattal szemben, az Ipoly mentén, egy rövid szakaszon, Kővár és Ipolykér között a nyelv- és országhatár egybeesik. Előzetesen azonban érdekes jelenségre figyelhetünk fel: néhány az Ipolytól északra fekvő faluban 1980 és 1991 között jelentősen nőtt a magyarok aránya. így a nyelvhatáron fekvő Dacsókesziben visszanyerte abszolút többségét (42,5%-ról 50,8%-ra) Apátújfalun 61,2%-ról 76,0%-ra Sirákon 67,1%-ról 88,0%-ra, Lukanényén 68,3%-ról 75,3%-ra, Kőváron 70,5%-ról 88,0%-ra, Terbegecen pedig 59,3%-ról egyenesen 86,1 %-ra nőtt a magyar lakosság aránya. E meglehetősen ritka jelenség valószínűleg a szlovák lakosság nagyobb mérvű elvándorlásával magyarázható, s ezeken a kis lélekszámú településeken ez a helység nemzetiségi összetételében hamar előidézhet nagyobb változást. Például Terbegec 1980. évi 317 lakosából 188 volt magyar. A lélekszám 1991-ig 245-re fogyott, ebből 219-en vallották magukat magyarnak, így alakult ki arányuk jelentős növekedése.
Ki kell még emelni e tájon néhány községet, amelyek dacolva az idővel ma is őrzik kis falujukban a magyar nyelv egyeduralmát, mint Inám, ahol 545-ből 537, Kelenye (a Lévai járásban fekvő Ipolyfödémessel együtt, a nyelvhatáron), ahol 403-ból 383 vagy Ipolyszécsényke, ahol 460-ból 433 volt magyar. (A felsorolás korántsem teljes.
ERŐSEN FOSZLADOZIK VISZONT az a vékony köldökzsinór, amely az Ipoly mentén meredeken észak felé forduló országhatár mentén a Hont megyei magyar tömböt a Nógrád megyei falvakkal összeköti. Közülük Óvár még őrzi 81,9%-os magyar többségét, de Galábocson már csak 86, Rárósmulyadon 113, Felsőzellőn 168 magyar él, a népesség fele-fele arányban magyar és szlovák Csaláron, Bussán, Tőrincsen s ezekben a helységekben a magyarok aránya is csökkent az utóbbi évtizedben.
Vilke már a Losonci járásba esik, ahol a nyelvhatár ismét keletre fordul. Valaha a magyar települési terület itt kiszélesedett, mára azonban apró falvaik sora erősen megszakadozott. A Tőrincs mellett fekvő Vilke még őrzi enyhe magyar többségét (60,6%), de tőle északra Jelsőc már elvesztette (42,9%), felére csökkent Rapp és Panyidaróc magyar lakossága s a helyzet egyre romlik. Minthogy Losonc város korábban erős magyar többsége szintén elenyészett és jelenleg csupán 16,7%-a magyar, továbbá mivel a nyelvhatár Losoncapátfalva és Kétkeresztúr elvesztésével amúgy is behorpadt, meg kell állapítanunk, hogy a második világháború óta a szlovákság itt is fokozatosan előrenyomul és lassan sikerül kettészakítani a Hont és Nógrád megyei magyar települési területet.
Az életképes magyar falvak sora Füleknél kezdődik újra, bár a magyarok száma a Losonci járás valamennyi helységben csökkent, még Fülek városában is, ahol számuk 1980 és 1991 között 7320-ról 7074-re, arányuk 69,7%-ra esett vissza. (Igaz, ebben Fülekpüspöki önállósodása is szerepet játszott.) A várostól délre fekvő dombok közt 90%-nál több magyar él még Béna, Csákányháza, Sőreg községben, északra Perse, Sávoly, Bolgárom, Sid maradt csaknem teljes egészében magyar, de őrzi többségét a nyelvhatáron Nagydaróc is.
Ezek a községek már átvezetnek a gömöri tájra, ahol a Rimaszombati járásban 90, többnyire kis népességű falunak volt egykor csaknem teljes egészében magyar lakossága, nem számítva a közben
egyesítetteket pl. Alsó- és Felsővály, Alsó- és Felsőkálosa, Harkács és Sánkfalva, Alsó és Felső Balog, vagy a Tornallyához csatolt Királyi. Érdekes módon a legutolsó népszámlálás szerint itt is jelentkezett az a törekvés, hogy a korábban összecsatolt községek ismét különváljanak, pedig egyik-másiknak száznál alig több lakosa van.
Rimaszombaton és a régi nevét ismét visszakapó Tornallyán kívül mindössze 8 községnek van ezernél több, ám 40 falunak JL m.300-nál kevesebb lakosa. A legkisebb Kisvisnyó 68 és Gömörlipóc 81 lakossal, de az újra felbukkanó falvak között olyan is önállósult, mint a 113 lakosú Gömörmihályfalva vagy a 123 lakosú Gömörispánmező. A két városon és két központ jellegű helységen (Feled és Rimaszécs) kívül mindössze 3 községben volt minimális lélekszámnövekedés, 83 település népességszáma fogyott. A magyarok száma csak 11 helységben nőtt, fogyásukat az alacsony születésszám és elvándorlás mellett néhány községben a cigányok öntudatosodása okozta (Szkáros, Guszona, Lökös, stb.) A kis lélekszámú, apró falvacskákban néhány család átminősítése is az arányok jelentős megváltozását eredményezheti, mint Sajákeszin, ahol 12 cigányt kivontak a magyar nemzetiségűek közül és emiatt arányuk 96,7%-ról 84,0%-ra esett vissza. (Mindössze 119 lakosa van.) Ijesztő fogyás tapasztalható Cakó községben, ahol a magyarok száma 250-ről 131-re, s ennek következtében arányuk 95,4%-ról 58,5%-ra esett vissza.
A magyar-szlovák megoszlás egyébként nem változott lényegesen. Rimaszombat és Tornallya is beállt egy szintre: az első 40, a második 70%-ra, de 1980 óta a magyarok aránya kicsit romlott, annak ellenére, hogy abszolút számuk nőtt. Ugyanez a helyzet Rozsnyón, ahol a magyarok aránya amiatt esett vissza nagyobb mértékben, mert az 1980-ban hozzácsatolt Berzéte és Kőrös község 1991-ben ismét önállósult. így viszont 1960 óta a város eddigi legalacsonyabb értékét könyvelheti el, a magyarok aránya 30,4%-ra csökkent.
A Rozsnyói járás magyar falvai szervesen kapcsolódnak a Rimaszombati járáshoz, attól északkeletre sorakoznak. Számuk csak 33, ám ennek megfelelően népességszámuk valamicskével nagyobb. Csaknem mindegyik helység népességszáma itt is csökkent, ez a tendencia tehát mindenütt azonos. Itt-ott javult a magyarok aránya, mint Felsőcön, ahol a népességszám 2585-ről 2432-re fogyott, a magyarok száma viszont 1353-ról 1438-ra, arányuk 52,3%-ról 59,1 %-ra emelkedett. Rozsnyórudna már-már elveszettnek látszott, hiszen 1970-ben csupán 17,8%-a volt magyar lakosainak aránya, 1980-ban elérte a 35,9,1991-ben pedig az 51,7%-ot, így ismét többségbe kerültek. A cigányok önálló nemzetiségként kezelése viszont több községben erősen rontott a magyarok arányán, amely Krasznahorkaváralján 373 cigány kiemelése miatt 78,8%-ról 61,6%-ra Körtvélyesen 61 cigány elkülönítésével 95,5%-ról 76,9%-ra esett vissza. Félő, hogy ez a folyamat a jövőben erősödni fog, hiszen egyelőre a cigányok többsége továbbra is magyarnak vallotta magát, nagyobb számban inkább a szlováklakta vidékek helységeiben vált külön.
A Tornai mészkőhegységben a Bódva folyó mentén sorakozó többi magyar község folyamatosan csatlakozik a gömöriekhez, de ezek már a kassai járáshoz tartoznak. A nyelvhatár itt keletnek fordul és — az utóbbi évtizedek fejleményeként — jóval Kassa alatt Kenyhecnél és Miglécnél eléri a magyar államhatárt. Azelőtt a nyelvhatár Kassánál húzódott, legészakibb pontja Magyarbőd község volt. Még korábban, a XVII. században a Hernád és Tárca völgyében, Sáros megyében, Eperjes és Kisszeben között is sűrűn álltak magyar falvak. A dézsmajegyzékek névsorai szerint Kellemes, Alsósebes, Finta, Gergelylaka, Asgut, Töltszék, Kapi, Magyarjakabfalu, Orkuta és még mintegy 20 faluban többségben éltek magyarok. Beolvadásuk vagy elvándorlásuk a XVIII. század folyamán ment végbe. Az 1773. évi Lexicon Locorum Populosorum már valamennyi népességét „slavonica”-nak vagyis szlováknak jelöli meg. Nem tud a megyében egyetlen magyar helységről később Fényes Elek sem.
KASSÁTÓL DÉLRE A SZLOVÁKOK BEKÖLTÖZÉSÉT a megyei monográfusok az 1708. évi pestisjárvánnyal hozták kapcsolatba. Kétségtelen, hogy a XX. század elején e tájon magyar és szlovák községek mellett több falu kétnyelvű volt, ingadozó nemzeti tudattal. Ez eredményezte, hogy míg az 1910. évi magyar népszámlálásban csaknem teljes egészében magyar anyanyelvűnek vallották magukat, 1921-ig 23 helység (köztük Kassa) lakossága nagy többségben szlovák nemzetiségűnek mondotta magát. Ugyanez a váltás 1938-ban, illetve 1945 után is végbement. Mára Kassa gyors ütemű fejlődésével s a terület kiemelt fontosságának megfelelő nagy arányú szlovák betelepítésekkel a folyamat befejeződött, ennek eredményeként Kassa és az országhatár között olyan helységek is szlovák többségűek lettek, amelyek lakosságának magyar voltához nem férhetett kétség (Migléc, Kenyhec, Hernádcsány, Györke, Magyarbőd, Szina, Perény, Hym stb.) Ezt többek közt jelentős számú református lakosságuk bizonyítja. Az 1991. évi népszámlálás szerint Magyarbőd 1078 lakosából már csak 58 magyar volt, ugyanakkor 455 reformátust mutattak ki. Mellette Györkén 350, Abaújszinán 380, Nagyszaláncon 271 református találtatott s ez megkérdőjelezi a nemzetiségi adatok pontosságát.
Ily módon a járásban csak a Kassától nyugatra fekvő, egykor Torna megyei helységek őrizték meg érintetlen magyar többségüket, mint Zsarnó (94,1%), Péder (93,4%), Reste (93,1%)
Bódva vendégi (Tornahorvátival és Tornaújfaluval 93,1%), Szádelő (89,9%), Alsólánc (85,4%) stb... Föltűnő néhány helység javuló irányzata, Komorócon például 77,4%-ról 89,5%-ra emelkedett a magyar lakosság aránya, de jelentős mértékben nőtt a környék két fontos központjában, Szepsin (számuk 2584-ről 4323-ra, arányuk 40,9%-ról 49,1 %-ra, a mélypont 1970-ben 39,0% volt) és Tornán (53,8%-ról 65,3%-ra), továbbá Szesztán (39,3%-ról 60,7%-ra, Somodin Jánokon és még olyan községekben is, ahol a magyarság korábban erős kisebbségbe szorult. így Csécsen 17,0%-ról 30%-ra, Makrancon pedig abszolút számuk jelentős növekedésével (150-ről 439-re) arányuk 12,3%-ról 34,0%-ra emelkedett. Kassán is nőtt a magyarok száma (8070-ről 10.128-ra, ami háromszorosa az 1960. évi 3023 léleknek), ám közben nagyot ugrott a város összlakosságának száma is. így a jelenlegi 234.840 főnyi népességből a magyar nemzetiségűek csupán 4,3%-ot tesznek ki. Csigalassúsággal haladnak előre (1960: 3,8%, 1970: 3,9%, 1980:4,0%, úgy látszik az összeírok is tesznek róla, hogy erről a szintről ne emelkedhessenek följebb.
A Hernádtól keletre Sátoraljaújhelyig a nyelvhatár ma már az országhatáron halad. A fölötte lévő magyar falvak (így például Nagyszalánc, Nagytoronya, Legenye, Hardicsa, Kolbása, Magyar Izsép, Kazsu stb...) lassan teljesen elszlovákosodtak, egyedül Kis Toronyán mutattak ki még 163 magyart, a falu lakosságána 32,8%-át. Magyar voltukra utalnak több helyen a reformátusok megmaradt töredékei, így Bistén 33, Egresen 48, Gercsely községben 36 és így tovább.
A MAGYAR HELYSÉGEK SORA csak a Bodrog mentén indul újra északnak Bodrogszögnél és Borsinál, ez utóbbi 1991-ben nyerte vissza magyar többségét, miután arányuk az 1980. évi 39,8%-ról 61,4%-ra emelkedett. Fölötte Kis és Nagy Bári, Csarnahó, Zemplén és Ladamóc még megtartotta magyar többségét, de Imreg és Szürnyeg magyar lakosai már kisebbségbe kerültek, Magyar Jesztreb, Céke, Garány és a többiek viszont teljesen elvesztették magyar lakosaikat. (Holott például Garányon még 273 református volt 1991-ben.) Szürnyegtől a magyar nyelvterület kelet felé a Laborc, Latorca és Ung folyó mellett folytatódik, összefüggésben a Bodrogköz magyar falvaival. Hármat közülük (Bajánháza, Kisráska, Hegyi) a Nagymihályi, a többit teljesen ésszerűtlenül a Tőketerebesi járáshoz csatolták, ahelyett, hogy Királyhelmecet tették volna meg a vidék központjának.
A Tőketerebesi járás helységeinek több mint fele (28 község) tiszta magyar lakosságú (arányuk 90% felett van), további 10-ben arányuk 80 és 90% között mozog. Sajnos a népesség száma — a magyarokéval együtt — a központokat (Királyhelmec, Nagykapos, Tiszacsernyő) kivéve mindenütt csökken. Ma már a Bodrogköz népe sem szaporodik. A magyar nemzetiségűek aránya 37 helységben kisebb mértékben javult, ez azonban nem a szlovákok elmagyarosításával, hanem a megfélemlített magyarok visszatérésével, a szlovákok elköltözésével és a népszámlálás pontosságának növekedésével függ össze. Királyhelmec 6422 magyar lakosával (80,5%) legmagyarabb központjaink közé tartozik, bizonyára ezért nem lett járási székhely.
Számos érdekességet tartalmaz a népesség vallás szerinti megoszlását tartalmazó kötet is, amelyből néhány adatot már hasznosítottunk. Részletes vizsgálatába most sajnos nem mehetek bele. A legmeglepőbb eredmény, hogy az általában vallásos népnek tartott szlovákok közül csak a népesség 72,1%-a tartozott valamelyik felekezethez, 511.185 lakos (9,7%) felekezeten kívüli, 953.874 lakost (18,2%) pedig a „bizonytalan és egyéb” kategóriába soroltak. (Romániában ugyanakkor 23,6 millió lakosból csupán 52 volt ateista vagy vallás nélküli. A kettő közül a szlovák népszámlálás eredménye hihetőbb.) Magyar szempontból kedvezőtlen adat, hogy a reformátusok száma az 1930. évi 145.829-ről 84.691-re esett vissza. Lehetséges, hogy a kitelepítések elsősorban őket sújtották.

 
***

 
Összefoglalásul megállapítható, hogy Szlovákiában a stagnáló létszámú magyar nemzetiség adataiban nem következett be nagyobb változás, a népszámlálás lényegében igazolta a korábbi statisztikai felvételek eredményeit. Ha nem is lehettünk tanúi kellemes meglepetéseknek, a magyar népesség tartja fogyatkozó falvait és megmaradt városait, de nincs annyi népfölöslege, hogy visszaszerezze, amit a kitelepítések és az állandóan folyó nyelvi és tudati asszimiláció következményeként elvesztett.
Minthogy az adatok a magyar nemzetiségűek számát tartalmazzák és a magyar anyanyelvűek ennél mintegy 50.000-rel többen vannak, összes számukat több mint 600.000-re tehetjük. Az ennél magasabb becslések (korábban magam is 700.000-rel számoltam), bizonyára a városok és falvak kétnyelvű lakosaiból emel még mintegy 100.000, részben a szlovákosodás útján járó lakost a magyarok közé.
Már Csehszlovákia közjogi szétválása előtt kettéváltak a népszámlálások. A szlovákiai népszámlálásban nincsenek adatok a csehországi viszonyokról. Minthogy az ott élő magyarok telepítések vagy spontán vándorlás következtében a mai Szlovákia területéről kerültek Csehországba, számukkal foglalkoznunk kell, már csak azért is, mert eddigi adataink mindig Csehszlovákia egész területére vonatkoztak.
Számuk nem jelentős, de az utóbbi évtizedekben állandó növekedést mutat: míg 1960-ban 15.152, 1970-ben 18.472, 1980-ban 19.816 magyar volt s ma már bizonyára elérik a 20.000 főt. Az 1945 utáni magyartalanítási akciók során Csehországba deportált mintegy 50.000 magyar többsége tehát visszatért eredeti lakóhelyére. Jelenleg Sokolov, Karlovy Vary, Cheb és Chomutov környékén élnek magyarok, teljes szétszórtságban, arányuk egyedül a sokolovi járásban éri el az 1,2%-ot (1141 fő).
(Folytatjuk)


« vissza