Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Körbetekintés (A külföldi magyarok 1992-ben, Erdély) 3. rész

A SZOMSZÉDOS ORSZÁGOK KÖZÜL Romániában él a legtöbb magyar: számuk — becslésem szerint — eléri a kétmilliót. Sajnálatos módon éppen róluk van a legkevesebb adat, csak a nép- számlálások összefoglaló sorai állnak rendelkezésünkre megyék szerinti bontásban, a községi adatokat nem közlik. A közigazgatási beosztás azonban 1910 óta nagyon sokat változott, s ez erősen gátolja az összehasonlítás lehetőségeit. Ugyancsak megnehezíti a vizsgálódásokat, hogy a népszámlálások hol az anyanyelvet, hol a nemzetiséget, hol a kettőt együtt kérdezték.

Az első világháború után Romániához csatolt területen az 1910. évi magyar népszámlálás szerint 1.660.000 magyar anyanyelvű élt, míg az 1992. évi január 7-i számbavétel 1.599.000 ezer magyar nemzetiségűt mutatott ki, ami 61.000 fős csökkenést mutat. (További 21.000 magyart találtak Románia egyéb területein.)

A magyarok száma a Romániához csatolt területen 1910- 1992 között az alábbiak szerint alakult.

Ezen idő alatt a románok száma az 1920. évi román adatfelvételben kimutatott 2.923.000-ről 1992-ig 5.671.234-re növekedett, ami 94,0%-os emelkedést jelent. (A Romániához csatolt területen élő 7.709.944 fő 73,6%-a). Kissé leegyszerűsítve tehát elmondhatjuk, hogy Trianon óta a románok száma megkétszereződött, a magyaroké pedig egy helyben topog.

Az elmúlt 82 esztendő alatt a romániai magyarságot három súlyos vérveszteség érte. Az első világháború után 200.000, a második világháború alatt és után 125.000, míg a kommunizmus bukása után az utóbbi években mintegy 50.000 ember költözött Magyarországra vagy más országokba. Ily módon természetes szaporulatuk mintegy fele Magyarország népességszámát növelte.

CSAKNEM UGYANEKKORA VESZTESÉG érte a magyarságot a romániai népszámlálások végrehajtásának hibái következtében.

E szempontból fontos bizonyíték, hogy 1948 és 1956 között a magyarok kimutatott száma 1.500.000-ről 1.654.000-re növekedett, ami 8 év alatt 10 százalékos gyarapodást jelez, a következő 10 esztendő alatt viszont számuk változatlan maradt, és erről a szintről azóta sem tudtak elmozdulni. Ily módon teljesen indokolt az 1956 és 1992 közötti 36 év elmaradt természetes szaporulatának megfelelően az a 400.000 fős emelés, amellyel a Romániában élő magyarok számát két millióra egészítjük ki.

Az 1966., 1977. és 1992. évi román népszámlálás adatai szerint a Magyarországtól átcsatolt terület 16 megyéjében (amelyeket erős leegyszerűsítéssel helytelenül gyakran Erdélynek neveznek) csak két megye (Hargita és Kovászna) magyar népessége mutat növekedést, a többiben csökkenés tapasztalható. A magyarok számának alakulása a Romániához csatolt területen, 1966 és 1992 között volt nagyobb.

AZ ADATOKBÓL MEGÁLLAPÍTHATÓ, hogy 1966 és 1977 között Hargita, 1977 és 1992 között Kovászna megye szaporulata volt nagyobb. Mindkét megye eredménye fantasztikusnak mondható, hiszen Hargita magyar népességének száma 26 év alatt 250.679-ről 294.269-re (17,4%), Kovászna megyéé pedig 142.327-ről 174.968-ra (22,9%) nőtt, annak ellenére, hogy az utóbbi években mindkettőt jelentős számú kivándorló hagyta el. Kétségtelen, hogy valamennyi magyarok lakta terület közül ez a szaporodás a legjobb. Hozzá kell tenni, hogy eközben a románok száma és aránya e megyékben is folyamatosan emelkedett. (Hargita megyében 1977 és 1992 között 13,7-ről 14,0%-ra, Kovásznában 19,6-ról 23,4%-ra.) A székelyek által lakott harmadik megye, Maros 1966 és 1977 között még jelentős növekedést mutatott fel, azóta azonban a magyarok száma fogyásnak indult. (A megyéhez még korábban a Mezőségből jelentős román lakosságot csatoltak, arányuk 1992-re elérte az 52,1%-ot.) Számszerűleg a legtöbb magyar 1992-ben már Hargita megyében él, megelőzve Maros megyét, ahol 1966-ban még többet számláltak. A három, többségében székelyek lakta megyében tömörül a romániai magyarság közel fele, mintegy 700.000 lélek.

A többi megyében a magyarok száma csökkent. Míg 1966 és 1977 között az említett három megye mellett Bihar, Brassó, Fehér, Kolozs, Krassó-Szörény, Máramaros, Szeben és Szilágy megye is több-kevesebb növekedést tudott felmutatni, 1977 és 1992 között Hargita és Kovászna megye kivételével valamennyi törvényhatóság területén megfogyatkozott a népszámlálásban kimutatott magyarok száma. Hét megye magyar népességének fogyása meghaladta a 10%-ot, öt másiké közel 10%-kal fogyott és csak két kevés magyarral rendelkező megyében (Beszterce-Naszód és Szeben) mutatkozott stagnálásnak nevezhető enyhébb fogyás. Ez az eredmény összefüggésben áll a megyék természetes és tényleges szaporodásával. így Arad, Krassó-Szörény és Szeben megyében a népességszám fogyott 77 és 92 között, de alacsony a szaporulat Beszterce-Naszód, Bihar, Fehér, Maros, Szatmár, Szilágy és Temes megyében is, amelyekben általában csak a románok és cigányok száma emelkedett, az összes nemzetiség száma csökkent. Különösen a németek megfogyatkozása volt jelentős. Tudjuk azonban, hogy e vidékek természetes szaporulata is igen alacsony. Számszerűleg a legnagyobb a csökkenés Kolozs, arányában Temes és Arad megyében, amelyekben ez a tendencia 1966 óta folyamatosan tapasztalható.

A székely megyéken kívül a legtöbb magyar Biharban él, majd Kolozs és Szatmár következik, míg a legkevesebben Krassó- Szörényben voltak, számuk mindössze 8107. Eközben valamennyi megyében rohamosan növekedett a románok száma, ennek megfelelően a magyarok aránya mindenütt erősen visszaesett, s a legtöbb megyében már a 20 százalékot sem éri el.

Varga E. Árpád hatalmas munkával átszámította az 1910. évi adatokat a mai közigazgatási beosztás szerint. A megyék 1992-es népességszámát az 1910. évi népszámlálással összehasonlítva az alábbi adatokat kapjuk.

A három székely megye közel azonos arányú növekedésével csak Brassó megye tudott lépést tartani, elsősorban szintén a székelyek ide irányuló bevándorlása miatt. A többi megyében ma kevesebb magyar él, mint az elcsatolás előtt, holott a természetes szaporodás útján meg kellett volna kétszereződniök. A legnagyobb fogyás Arad megyében tapasztalható, ahol ma már felénél is kevesebben vannak, mint 1910-ben, de 45,5%-kal fogyott Fehér megye népessége is.

ORSZÁGRÉSZENKÉNT VIZSGÁLVA a magyar etnikum számának alakulását a történeti Erdély (1910: Királyhágón túli terület, 1966 óta Beszterce-Naszód, Brassó, Fehér, Hargita, Hunyad, Kolozs, Kő- vászna, Maros és Szeben megye), az egykori magyar megyék (Arad, Bihar, Máramaros, Szatmár és Szilágy) valamint a Temesköz (Krassó-Szörény, Temes és Torontál) bontásban az alábbi eredményt kapjuk.

Ilyen nagyobb időszakot és jelentős területeket átfogó összehasonlítástól nem lehet egészen pontos eredményeket várni — hiszen például a Magyarországra költöző mintegy 400.000 fő eredeti lakhelyének megoszlása az adatokat erősen befolyásolja — eredményeink arra engednek következtetni, hogy a magyar népesség elsősorban a történeti Erdély területén fekvő helységekben (azon belül pedig a Székelyföldön) növekedett és az új határtól félbevágott megyékben csökkent. Ismételten hangsúlyozni kell azonban a népszámlálási adatok hibaszázalékát, megfelelő adatok birtokában mindhárom területrészen a magyarok számának lassú növekedése volna kimutatható.

AZ 1992. ÉVI NÉPSZÁMLÁLÁS SZOMORÚ TANULSÁGA a németek (szászok) nagymértékű megfogyatkozása: az 1977-ben kimutatott 359.109-ről számuk 119.436-ra csökkent, Romániát tehát ez alatt a 15 év alatt 240 ezren hagyták el, veszteségük 66 százalékos. Az 1920. évi román népszámlálás 555 ezer németet mutatott ki, mára ebből mindössze 21,5%-uk maradt meg. Minhogy az elköltözők helyébe általában románok kerültek, főleg a vegyes lakosságú városokban a magukra maradt magyarokkal szemben most már túlsúlyba kerültek. A németek kivándorlása Szatmár megyében a magyarok számának alakulására is hatással van, hiszen a Nagykároly környéki svábok jelentős része korábban magyarnak vallotta magát, és csak a kivándorlási engedély megszerzése érdekében váltottak vissza ismét németre.

Hasonló mértékben fogyott meg Románia zsidó lakossága is. 1977-ben számuk még 24.667 volt, ez 1992-ig 9.107-re olvadt, a veszteség ezúttal is kétharmados. Bár pontos adatok nem állnak rendelkezésre, valószínű, hogy jelentős részük magyar anyanyelvű volt. így kivándorlásuk kedvezőtlenül hatott a magyarok számának alakulására, és szintén gyöngítette a városok nemzetiségi közösségét.

Jelentős veszteséget okozott a cigányok számbavételének látható „gondossága”. Számuk országosan 227.398-ról 409.723-ra nőtt és ez nem csak közismerten nagy természetes szaporulatuk következménye, hanem annak a nálunk is ismert folyamatnak eredménye, hogy a magyar nyelvterületen magyarul beszélő, tehát magyar anyanyelvű cigányokat nemzetiségként kezeljék. Bizonyára ennek a törekvésnek köszönhető, hogy számuk a 16 említett törvényhatóságban 1977 és 1992 között 123.028-ról 205.470-re nőtt. A 82.442 főnyi többlet 15 év alatt 67%-os gyarapodásnak felel meg. Számuk csak egy megyében csökkent (Kovászna) és a másik székely megyében maradt jelentősen az átlag alatt, de pl. Szilágyban, Kolozsban és Biharban kétszeresére nőtt. A cigányok számának alakulása 1977 és 1992 között.

A romániai magyarság szempontjából döntő fontosságú a városi népesség nemzetiség szerinti megoszlásának alakulása, minthogy a Székelyföldet kivéve többségük városlakó. Számuk ugyan a municipium- ként kiemelt fontosabb városokban 1977-ig növekedett, arányuk a románok jelentősen nagyobb arányú beköltözése következtében mindenütt csökkent. Erdély nagyvárosainak magyar-román megoszlása.

Az 1992. évi népszámlálás előzetes eredményei csak a lakosság számát adják meg, amely valamennyi városban nagyarányú növekedést mutat. A magyarok számára eddig kettőből sikerült adatokat szerezni. Nagyvárad 220.848 főnyi lakosából román 143.212 (64,8%) magyar 73.272 (33,2%), egyéb 4364 fő (2,0%). A románok száma 1977 és 1992 között a közölt adatok szerint 51.287 fővel növekedett (55,8%), míg a magyaroké 1853 fővel csökkent (-2,5%). A másik város Temesvár, ahol a 334.278 alakosból 274.136-an vallották magukat román nemzetiségűnek (82,0%) és 31.972-en magyarnak (9,6%) 13.240 volt a németek száma (4,0%), 7616 a szerbeké (2,3%), 2705 a cigányoké (0,8%), végül 4594 lakosa tartozott az egyéb kategóriába (1,3%). A románok növekedése ezúttal is igen magas, miközben a magyarok száma ebben a városban is erősen fogyott (-4228, azaz -11,7%).

MÁR 1977-IG JELENTŐSEN CSÖKKENT a magyarok aránya a korábban erős magyar többségű Aradon, minimálisra fogyott Brassóban, de Marosvásárhely kivételével a többiben is elvesztették abszolút többségüket. Hasonló folyamat megy végbe a román környezetben elszigetelten élő kisebb magyar városokban (Máramarossziget, Szilágysomlyó, Zilah, Felsőbánya, Déva, Dés, Torda, Erzsébetváros, Dicsőszentmárton), amelyekben az egykor jelentős magyar többséget szintén a románok túlsúlya váltotta fel. Legrosszabb a helyzet Bukarestnek a két világháború között még százezerre becsült magyar kolóniájában, ahol lélekszámuk az 1977. évi 10.033-ról 8611-re esett vissza. Az elszakító erők (vegyes házasság, a magyar nyelv használatának visszaszorulása, román nyelvű iskoláztatás, a társadalmi kapcsolatok elvesztése stb.) e városokban fokozottabban érvényesülnek, mint a keveretlenül élő kisebb falusi közösségekben. Kedvezőtlen jelenség, hogy a romániai iparfejlesztés többnyire elkerülte a magyarlakta vidékeket, a Székelyföldön létesített ipari üzemekbe viszont a Kárpátokon túlról toboroztak munkaerőt. A rosszabb körülmények között élő falvak népességüket egyre kevésbé tudják magukhoz láncolni, és a belső vándorlás hullámai szaporulatukat (a fiatalokat) részben vagy egészben a városokba és az ipartelepekre sodorják.

Az 1992. évi népszámlálás adatai szerint nagyobb számban nem költöztek magyarok az egykori Románia területére az ún. Re- gátba. Kimutatott számuk a legtöbb megyében ezren alul marad és minimális a nagyobb városok és ipartelepek magyar népessége is. Egyedül Bákó megyében mutattak ki 4362 magyart, akik az évszázadok óta ott élő csángók megmaradt töredékei. Egy részüket — akik nem magyarnak, hanem csángónak vallották magukat — az egyéb rovatba sorolták, számuk azonban jelentéktelen és együttvéve is csak töredéke a csángó eredetű római katolikusoknak (számuk Bákó megyében 125.307 volt).

Egy temesvári napilap közölte Temes megye helységeinek nemzetiségi megoszlását. Ebből kiderül, hogy az 1910. évi 7 magyar többségű helységből egyedül a Temesvártól északra fekvő Újszentes (korábban Vadászerdő) őrzi enyhe magyar többségét. A megye lég- nagyobb magyar községét, Végvárt, már csak 45%-ban lakják. 1910. évi 2659 magyar lakosából 1992-re 1220 maradt, míg a románok 1294 fővel többségbe kerültek. Gátalja 8.551 lakosra duzzadt népéből az 1227 magyar már csak a népesség 14,4%-át képviseli, két kis magyar települést (Ötvösd, Dézsánfalva) valószínűleg valamelyik környező községgel egyesítették, mert a népszámlálásban nevük nem szerepel. Magyar többsége volt még a megyében Majlátfalvának és Székelyke- vének, az első valószínűleg Arad megyébe, a második Jugoszláviához került.

A felsoroltakon kívül 500-nál több magyar élt — mindenütt erős kisebbségben — az alábbi községekben: Detta (1429), Zsombolya (1969), Nagyszentmiklós (1405), Temesrékás (1106), Újvár (1461), Varjas (666), Obéd (640), Bálinc (555), Nagycsanád (737), Csene (525), Csák (783) és az eredetileg Krassó—Szörény vármegyében lévő, szintén magyarlakta Igazfalva, amelyben azonban 1925 magyarból csak 616 maradt. Ugyancsak ebből a megyéből került Temesbe Lúgos városa, amely 1910-ben 6875 magyar, 6151 német és 6227 román lakossal rendelkezett. Ma 50.983 lakosából 40.677 román, 5469 magyar és 2636 német, a magyarság egyharmados súlya tehát 10,7%-ra csökkent. Ezek az adatok bevilágítanak egy olyan terület népesedési helyzetének alakulásába, ahol a magyarság csak kisebb létszámban él. Temes megye török alatt elpusztult területének újratelepítésében a temesvári katonai adminisztráció döntése értelmében magyarok nem vehettek részt, néhány község létesítésére csak a megyék helyreállítása után kerülhetett sor. Most azt kell tapasztalni, hogy lassan ezek a szigetek is feloldódnak a többségbe kerülő román etnikumban.

Nagy nyeresége az 1992. évi népszámlálásnak, hogy hosszú évtizedek után ismét közli a népesség vallás szerinti megoszlásának adatait. Az első szembeötlő eredmény, hogy az ország közel 23 millió lakosából csupán 24.740 nem tartozott egyik felekezethez sem, s mindössze 11.339-en vallották magukat ateistáknak. Nem nagy sikere ez a 40 éves, meglehetősen türelmetlen ateista propagandának!

FELTŰNŐ A KÜLÖNBÖZŐ SZEKTÁK SOKASÁGA, melyek közül néhány nálunk tudtommal ismeretlen. A korábbi adatokkal való összehasonlíthatóság érdekében 8 szektát és a sehova nem tartozók 3 csoportjának adatait összevontuk, és az egyéb vallásúak rovatához adtuk. Elterjedésükre a népszámlálás értékes adatokat tartalmaz. Románia népességének vallás szerinti megoszlása 1910 és 1992 között.

VÉGEREDMÉNYBEN az ortodox egyház nagy előretörésének lehetünk tanúi, Románia lakosságának 86,8%-a vallotta magát odatartozónak. Jelentéktelenné zsugorodott a görög katolikusok korábban jelentős száma, ma mindössze a népesség 1 százalékát teszik ki. A szászok távozásával nagyon megfogyatkoztak az evangélikus egyház hívei is, számuk az egész országban 39.552-re esett vissza.

Erdélyben valaha a vallás egybeesett a nemzetiséggel. Az ortodoxok és görög katolikusok javarészt románok, a reformátusok és unitáriusok magyarok voltak, miként a római katolikusok is, akik legfeljebb a svábok lakta megyében lehettek németek, végül az evangélikusok zömmel szászok voltak. A mai, sokféle szektával tarkított kép kissé megzavar, de azért Romániában a római katolikusok, reformátusok és unitáriusok összes száma ma is elsősorban magyarokat jelent. Együttes számuk 2.022.730, megegyezik a magyarok általunk becsült számával. A közöttük lévő más nemzetiségűekkel azonos számban találhatunk magyarokat az ortodoxok, görög katolikusok és főleg a 700.000-es lélekszámú egyéb vallásúak (baptisták, adventisták, szombatosok) között. E szempontból különösen rossz a moldvai csángók helyzete, akik közül alig 5000 magyart mutattak ki, holott Bákó, Iasi és Neamti megye 225.000 római katolikus lakosa eredetileg jórészt magyar volt.

A vallási megoszlás adatainak összehasonlítása a korábbi adatokkal sok tanulságot ígér, de a területi változások miatt nem könnyű egységes sorokat alkotni. A legjobb eredmény a tulajdonképpeni Erdély adatainak összevetésétől várható, hiszen itt a belső határok változásai a végső eredményt nem változtatják meg. (Ld. 7. sz. tábla)

AZ ÖSSZEHASONLÍTÁS AZT MUTATJA, hogy 1910 és 1992 között a görögkatolikusok az állami erőszak hatására csaknem teljesen beolvadtak a román ortodox egyházba. Arányuk 30%-ról 69%-ra növekedett, miközben a szekták kivételével az összes történelmi egyház aránya csökkent. Míg 1910-ben a reformátusok száma 10%-kal magasabb volt, mint a római katolikusoké, 1992-ben egy szinten álltak. A Romániához csatolt egész területen viszont enyhe túlsúlyba kerültek a római katolikusok. Az evangélikusok és zsidók már említett erős megfogyatkozása mellett föltűnő az egyéb rovatba soroltak nagy növekedése: számuk az 1910. évi 366-ról 1992-ig 173.066-ra nőtt.

(Folytatjuk)



« vissza