Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Két jelenet a Szent László-legenda falképciklusról

Ugyanezen a napon László herceg meglátta, hogy egy nagyon szép leánnyal maga mögött az egyik pogány lován elszökik. Sietve felült Szög nevű lovára, de nem tudta elérni. Akkor odakiáltott Szent László a leánynak, és mondá: 'Ragadd meg a hitetlent övénél fogva és bukj le véle a földre.' A leány megtette. Ekkor László, a szent herceg megsebesítette a földön fekvő pogányt és meg akarta ölni. Akkor felpattant a pogány és sokáig birkózott Szent Lászlóval; olyan sokáig, hogy a leány szekercével lesújtott a pogány egyik lábára, hogy az elesett. Akkor László a hitetlent a hajánál fogva tartotta; a leány lesújtott a nyakára. Tehát így mentette meg a király és a herceg a leányt a fogságtól és örömmel hazamentek.” [Chronicon Henrid de Mügein, 1360.k.]

ÁRPÁD-HÁZI KIRÁLYAINK KÖZÜL „jó ismeretségben” csak Szent Lászlóval vagyok: számtalan freskón, oltáron, érmén láttam és fényképeztem e harci bárdost, a középkori lovageszmény egyik megtestesítőjét.

László királyunk hírét és nevét a képzőművészeti ábrázolásokon kívül a róla szóló énekek, imák, mondák és legendák őrizték meg, s tartották fenn napjainkig. A legendák közül egy különösen becses számunkra: ezt középkori képírók „mesélik el” a falképeken. Ezek a képek a magyarok csatáját és László herceg küzdelmét ábrázolják a leányrabló kunnal. Mivel e különös küzdelem leírását több krónika is megőrizte, tudjuk, hogy a képeken az 1068-as kerlési csatáról van szó. Pontosabban arról a részletről, amikor László észreveszi, hogy az egyik pogány elrabolt egy leányt, s mivel azt gondolja, hogy a váradi püspök leánya — bár több sebből vérzik —, üldözőbe veszi.

Eddig a Szent-László legenda falképciklusról több könyv, számtalan sok tanulmány és ismertetés, feljegyzés és cikk jelent meg. (Ezek pontos jegyzékét lásd in: LÁSZLÓ GYULA: A Szent László legenda középkori falképekről; Bp., 1993. 227-38.1.)

Írásom nem ezeknek összefoglalója kíván lenni, és a vitákban való részvétel sem célom. Ehelyett inkább olyan apró részletekről szólnék, amelyekre vagy mások útmutatása alapján figyeltem jobban fel, vagy azért láttam meg — és így most itt be is mutathatom mert sokszor és közelről nézhettem és csodálhattam, nemcsak a helyszínen, de a sötétkamrában, a nagyításkor és kidolgozáskor is.

Amiről most szólok, az az egész falképciklushoz is kapcsolódik, így csak annak ismeretében érthető meg. Ezért röviden, vázlatszerűen bemutatom az egyes jeleneteket, hogy azután a címben szereplő két jelenetről, az elsőről és a másodikról bővebben szólhassak.

A freskósor egy vár, feltehetően Nagyvárad stilizált képével kezdődik. Ha nem hiányos a falképciklus, akkor a második jelenet a magyarok és a kunok közti csatát, a krónikák említette kerlési csatát mutatja be. Ezután az Üldözés következik (ha az előző jelenet kompozíciójában nem vonódott össze, s lett a kettőből egy jelenet). Továbbiakban „szűkül a kép”, s a „kamera” László urunkat és a kun vitézt mutatja. Ez a leányrabló üldözése. Itt László megközelíti lovával a kunt, van ahol lándzsájával át is döfi, de hasztalan, mert nem éri utol, másrészt meg — kutatóink kimutatták —, a kun, mint a keleti mítoszokban szereplő hősök egy része, sebezhetetlen. A negyedik jelenet a Küzdelem, a Birkózás: a lovak kikötve, a két hős birokra kel, de nem bírnak egymással. Végül a leány dönti el a küzdelmet és a hatalmas bárddal — de van, ahol karddal — megsebzi a kun Achilles-(horgas-)inát. Az ötödik jelenet a kun lefejezése. Ahogy MÜGELN HENRICH írja 1360 körül készült krónikájában: „akkor László a hitetlent a hajánál fogva tartotta; a leány lesújtott a nyakára.”

A befejező, vagyis a hatodik jelenet a Pihenés: László fegyverét, pajzsát (rajta az Árpád-háziak címerével), páncélsisakját a fára akasztja, s a fa alatt ülő leány ölébe hajtja a fejét.

A freskók érdekessége, hogy bárhol is festik meg — Kakaslomnicon (Szepes vm.), vagy valamelyik gömöri faluban, akár a középkori Magyarország legkeletibb szélén, Gelencén (Háromszék vm.), vagy délen, Bántornyán (Szlovénia) —, mindig ezt a történetet beszélik el, s mindig ezt az eseménysort ábrázolják. Ugyanakkor a szövegben és a falképeken is találunk kivételt, eltérést, vagyis variánsokat.

ISMERÜNK olyan FRESKÓCIKLUST IS, ahol csak az Üldözést, a Küzdelmet és a Lefejezést festették meg (pl. Kakaslomnic — Szepesség), de van, ahol csak két jelenet, a Küzdelem és a Lefejezés látható. Pl. Ócsán (Pest m.), amelyet Tóth Melinda a freskóciklusok közül a legkorábbi falképnek tart. Ezekre gondolva, meg az augsburgi kiadású Thúróczy Krónika fedőlapján található ábrázolásra, a Képes Krónika „p” iniciáléjára, vagy a Csekefalván (Udvarhelyszék) talált, 16. századi kályhacsempére, — e két utóbbinál a Küzdelem jelenetébe vonták össze a történet cselekményét —, feltételezzük, hogy a legendának volt, és ez a két vagy három jelenet volt a központi magja. Ehhez azután később — vagy helyenként, esetleg Nagyvárad székesegyházában!?) — előzményt és befejezést festettek. Valamilyen mintád), forrás alapján megfestették a Kivonulás és a Csata bevezető képeit, és az utolsó jelenetet több változatban is. Bántornyán (Tumisce — Szlovénia) a Csata előtt szerepel a Pihenési (Erről többen is feltételezik, hogy az eredeti sorrendet valójában ez mutatja jól!) Van, ahol ágyban pihen a király, és nem a fa alatt (Vitfalva — Szepesség), van ahol Szűz Mária ölébe hajtja fejét (Tereske — Nógrád m., Vatikáni Legendárium). Székelyföldön két helyen is az első jelenetet egy, az ún. Kihallgatás jelenete előzi meg (Gelence — Háromszék; Homoródszentmárton — Udvarhelyszék).

Ha számba vesszük a különböző — sokszor ellentétes — véleményeket és bejelöljük az analóg példákat, a párhuzamokat, az egyezéseket, akkor valószínű, hogy a magnak mondott három középsó jelenet mellé — miként azt László Gyula és VARGYAS Lajos összefoglaló munkái ezt meggyőzően mutatják — jobbára keleti emlékanyag kerülne.

Az utolsó jelenet, a Pihenés mellé keleti és nyugati egyaránt, viszont az első két jelenet mellé jórészt csak nyugati mintákat tudunk felmutatni. Ezekről, és a két kultúrát „elválasztó” jelenetről, annak egyik apró részletéről szeretnénk szólni. Hátha ezzel sikerül valamit eloszlatni azon félreértésekből, amelyek az eredet körül zajlottak, sokszor igen élesen. (Az albák, hajnalénekek kapcsán erről egy tanulmányomban már szóltam. („Hajnal hasad...” In: Jelek és ünnepek: Fekete Sas Kiadó, 1994.)

 

AZ ELSŐ JELENET

 

A FRESKÓSOR — AHOGY MONDTUK — VÁRAD KÉPÉVEL KEZDŐDIK: búcsúzik László és a magyar sereg. Búcsúztatják klerikusok, asszonyok, kürtösök. Ez nincs meg a Képes Krónikában, de az orosz Évkönyvek szövege (1247), amely szintén megőrizte a csata és a leányrablás leírását, innen indítja az eseményeket. További észrevétel: a Képes Krónikában (és Mügein Henrich már idézett német nyelvű krónikájában) is hercegként szerepel László, ahogy az valójában is volt. De ezek a freskók 200-300 évvel László halála — vagy szentté avatása — után készültek, amikor már réges-régen úgy élt az emberek tudatában, mint aki mindig király volt, hős és szent.

Ám itt, rögtön az elején érdemes megállnunk, és egy kivételt bemutatnunk. Ugyanis van egy hely, egy templom, ahol László az elején hercegként szerepel. (Nyomban utána már idős, koronás királyként folytatja a küzdelmet!) Ez a gömöri Karaszkó falu templomában látható. E templomban többször is jártam, s mindannyiszor ezen a képen — az első jeleneten — akadt meg a szemem. Jártam-e akkor már Sienában, vagy csak később, nem emlékszem pontosan. De ismertem Simoné Martini freskóját, amelyet a sienai városházában festett, s amely a büszke és daliás GUIDORICCIO DA FOGLIANO zsoldosvezért ábrázolja, amint a két vár között léptet díszes lován. (A freskó 1328-ban készült.) Úgy ül, oly mereven, köpenyben, s úgy fogja lova kantárát Guidoriccio, mint László herceg itt, e kis falusi templom freskóján.

De szóljunk még valamiről az első jelenet kapcsán. A búcsúztatásnak elmaradhatatlan kelléke — a falképek tanúsága szerint a kürt, a harsona (busine), amelyet egyenes (bádog) trombitának is mondanak. A középkori költeményekben Európa-szerte gyakran emlegetett busine szaracén eredetű. Elsősorban herold-hangszerként volt használatos felvonulások, lovagi tornák alkalmával, olvasom az egyik német zenetörténetben. Felvonulás, lovagi torna? Igen, mintha azt is jeleznék a mi freskóink, hisz hamarosan fegyveres, majd fegyver nélküli, ölre menő — és életre-halálra menő — küzdelem tanúi lehetünk. Visszatérve a hangszer képéhez: egy egész kis magyar példatárat lehetne összeállítani ezekből. A falképeken látható kürtök, trombiták mellé egy analóg példa kívánkozik a gyöngyösi ferences templom középkori (1500 körüli) bronz keresztelő medencéjéről. Ott s azon a kisméretű korongon vettem észre ezt a hangszert, amely JÁMBOR BOLESZLÁV herceg pecsétjéről készült. (Jámbor Boleszláv herceg IV. BÉLA királyunk veje volt: szül. 1226 — megh. 1279.) E többször ismétlődő medallionban egy páncélos vitéz, talán Szent György látható, aki kardjával egy sárkánnyal viaskodik. Mögöttük a várfal, a bástya, azon kürtöt fújó alak. Ugyanaz a jelenet, mint a Szent László-legenda kezdőképén. Mint az említett és bemutatott Karaszkó, vagy a szomszédos Rimabánya, vagy az udvarhelyszéki Bogoz falképciklusán.

 

AZ ELSŐ KÉT JELENET

 

A VÁR — NAGYVÁRAD — és a kivonulás után, ha nem hiányos a ciklus, vagy nem cserélik fel az egyes jeleneteket, a harcoló és küzdő két csapatot, a magyar és a kun sereget látjuk. A küzdelem, a harc képe mellé hadd tegyem oda néhány hasonló, analóg ábrázolás képét. Elsőként a IX. századi Stuttgarti Psalteriumban található harci jelenet miniatúráját mutatjuk be. Többször nézegettem már e képeket, de csak a múltkorában jöttem rá, hogy honnan is ismerősek? Szinte hasonmásai a Szent László-legenda második jelenetének, jóllehet időben messze esnek egymástól.

A XIV-XV. századi freskókon kunokat és magyarokat látunk, ezen itt frankok és avarok(?) küzdenek egymással. Az avarok (freskón a kunok) jobb oldalt helyezkednek el, a vágtató lovaikon hátrafelé nyilaznak. Velük szemben — jobboldalt — a frankok (és a magyar sereg), akik páncélban és sisakban üldözik az ellenséget. Fegyverük a lándzsa és az egyenes kard.

További hasonlóságok: itt is, ott is a lovak, a vágtató paripák alatt hevernek a levágott testrészek, a megölt katonák tetemei. (Az 1080 körül készült híres bayeux-i hímzett kárpiton, HÓDÍTÓ VILMOS hastingsi csatáját bemutató részleten is hasonló ábrázolást találni.) Egy másik analóg ábrázolásra VlZKELETY ANDRÁS hívta fel a figyelmünket: a Manasse-kódex egyik tábláján látható miniatúra 1330 körül készült. (In: László Gyula: i.m. 188 1., 243. sz. kép)

Ennél jóval korábbi az a hasonló ábrázolás — szintén a várból való kivonulás jelenete mellé tehetnénk — ami az 1130-ban keletkezett Codex Callixtiusban található. Ezen Nagy Károlyt és lovas kísérőit látni (a páncélba öltözött keresztes vitézek lándzsával, sisakban, a király koronával, kezében keresztes zászlóval), amint a városkapun kilépve indulnak a mórok, a pogányok ellen.

De a következő — szintén francia földön megfestett — freskó még ennél is érdekesebb számunkra.

A hadba induló templomos lovagok képét bemutató freskó a nyugat-franciaországi Cressac-ban álló kápolnájukban található. A falfestmény a XII. század végén, 1170-80 körül készült. Itt a város kapuján lépnek ki a lovasok: a bástyáján — a torony mellett —, két bámészkodó alakra figyeltünk fel: olyan ez a kép, ez az ábrázolás, mint a Szent László-legendánk első jelenetének egy részlete. De az említett francia freskóciklus folytatása még ennél is meglepőbb! Itt a többiektől — a seregtől — különválva látható egy fehér köpenyes harcos (a templomosok viselete ez), aki lándzsáját előre szegezve, fehér lován vágtat a szaracénok elleni csatában.

Összevetve a Szent László-legenda kezdő jelenetével: itt is, ott is fehér ruhában vannak a lovasok, a lovagok, és a mohamedánok, a mi legendánkban a pogány kunok ellen vonulnak. A legenda főszereplője — talán a templomosok vezére — szintén fehér lovon ül és lándzsa van a kezében: mintha a mi Szent László-legendánk második jelenetét mutatná! Mintha ugyanúgy s ugyanazt jelölné. (Mert hasonló az ábrázolás módja, az ikonográfiái tartomány.)

MÉG EGY KÖZELI-TÁVOLI HASONLÓSÁGRÓL a keresztesekkel kapcsolatos domborműről szólnánk, bár ez is Szent Lászlóval kapcsolatos, de egy másik (ismert) legendájához kapcsolódik. Ezen az ábrázoláson — a Santiago de Compostela-i templom timpanonján — keresztes öltözékben a mórok ellen csatába induló idősebb Szent Jakab domborműve látható. Santiago s az ibériai félsziget nagy része a XI. században még mindig a mórok kezében volt, ugyanúgy, mint Nagy Károly korában. „Az egyház is támogatta azt a törekvést — írja ZARECKI —, hogy az ibériai félszigetet felszabadítsák a hitetlenek uralma alól, ez lett a zarándokmozgalom egyik hajtóereje. A zarándokok számtalan esetben csatlakoztak az arabok elleni keresztes hadjárathoz. (...) A zarándoklat és a szent háború sokak számára ugyanazt jelentette. A clavijói csatában csodás módon megjelenő Szent Jakab képe, amint fehér lován a mórok közé ront, mindkettő szimbóluma lett.”

Hogyan is meséli el Arany János a Dubniczi Krónika (1479) nyomán a székelyeknek a tatárok elleni 1345-ös csatáját?

 

Nem a székely, nem is Laczfy,

Kit Isten soká tartson;

Hanem az a: László! László!

A győzött le minket harcon:

A hívásra ő jelent meg,

Vállal magasb mindeneknél

Sem azelőtt, sem azóta

Nem láttuk azt a seregnél.

Nagy lovon ült a nagy férfi,

Arca rettentő, felséges;

Korona volt a fejében

Sár-aranyból, kővel ékes;

Jobb kezében, mint a villám.

Forgolódott csatabárdja:

Nincs halandó, földi gyarló

Féreg, aki azt bevárja.” stb.

 

Hogy az öreg tatár igazat mondott, fejezi be a legendáját Arany, azt a templom őre is bizonyította, aki beszámolt arról, hogy három napig hiába kereste Lászlót a sírjában, míg a negyediken átizzadva találta ott a testét.

Tehát közel három évszázaddal halála után, az 1390-ben (ZUDAR JÁNOS püspök megrendelésére) felállított sárarany — Szög nevű és színű lován vonul László az 1345-ös csatába, hogy győzelemre segítse a keresztény székelyeket a pogány tatárok ellen! Mennyi idősík tolódott össze s egyesül e legendában, amelynek egyik, nyugati rokona lehetne a santiagói Matamoros, a mórölő ábrázolás: keresztes zászlóval, kétélű karddal s a vágtató fehér lóval. A legenda szerint itt is több száz évvel halála után tette ezt, s így vitte, vezette győzelemre a sereget az idősebb Szent Jakab. BÁUNT SÁNDORT idézzük: „Jakab hírét, tiszteletét a Roland-monda is népszerűsíti, amely az énekmondók ajkáról szerte Európában elterjedt. Hat — mellesleg szólva — a nemzeti-népi epikai hagyományokra, így a mi Szent László- mondánkra is.” (Szintén erre utal Barna GÁBOR néprajzkutató egyik írásában. In: Távlatok, 1993/3-4.sz., 452.1.)

 

ÖSSZEFOGLALÁS HELYETT

 

PRÓBÁLJUK ÖSSZEGEZNI AZ EDDIGIEKET. A fehér ló, a harcos lovagok, a templomos vitézek ábrázolásai nyugati kódexekben csakúgy, mint a falképeken, eszünkbe juttatták a mi Szent László-legendánk első két jelenetét: a hasonlóságok okán gondoltunk arra, hogy nem elképzelhetetlen, hogy ezen ábrázolások, motívumok indították el a képíró mesterek fantáziáját. (Akikről — egy kivétellel — nem tudjuk, hogy kik voltak. És talán azt sem fogjuk soha megtudni, hogy ha volt „prototípus”, az milyen volt?!) Ezért is csak elképzeléseket és a feltételezések szülte gondolatokat írtunk le, hisz ezek mögött — vagyis bennünk — mindig ott volt és ott van a „talán”, a „lehet”! Az elképzelhető, a lehetséges, de nem bizonyítható hatás, a minta, amit oly sokan keresnek s nem ok nélkül feltételeznek.

László Gyula könyvéből idézünk:

Úgy látszik tehát, hogy ... keleti jellegű falfestménysorozatunk is bőven feltöltődött nyugati és bizánci elemekkel. Voltaképpen ez a falfestményekről is leolvasható, hisz a kezdő jeleneteknek Keleten nincsen párja: a várból való kivonulás, a püspök áldása stb. nyilván a nyugati művészetben fogalmazódott meg először.

Az sem lehet vitás, hogy a festők között lehetett több idegen festő is, s ezek is belevihettek új elemeket a maguk tudásából. Mindezek ellenére nagyban és egészben legendánk keleti hagyományokat őrző magyar alkotás és nem véletlen, hogy éppen a harcos szenthez, a határokat védő Szent Lászlóhoz tapadtak a monda és az ábrázolás keleti mozzanatai.” (42.1.)

A bemutatott nyugati minták, az összecsapásokat ábrázoló képek egy részén véres jelenet játszódik le. Megtalálható ez a mi Szent László-legendánk falképein is. Ott hasonlón levágott fejek, véres kezek hevernek a földön, a lovak tapodják a megcsonkított testeket. Erről szóltunk tehát a második jelenet kapcsán. De itt már van egy nagyon lényeges különbség, és erről nem szabad elfeledkezni, amikor összehasonlítunk: ugyanis a falképeken, a második jeleneten megjelenik egy harmadik személy, aki a későbbi küzdelmet eldönti. (Szerepe enyhén szólva kétes az elején, ám a végén döntő! így, erkölcsi fejlődésében is rokona a balladabeli Molnár Annának.)

Itt kell megemlítenünk egy késő szkíta korból való (Kr. e. V-IV. század) ábrázolást, egy szibériai, arany övlemez egyik párját: itt a fa alatt látni két férfit és egy nőt, akinek ölébe hajtja az egyik férfi a fejét, s annak haját a nő keleti kedveskedéssel tisztogatja. (A másik férfi itt a két lóra vigyáz.)

Fontos, Keletre vezető, korai ábrázolás, amit a kitűnő megérzésű és éleslátású NAGY GÉZA fogalmazott meg az Ermitázs aranylemezeivel foglalkozván, amit aztán Fettich Nándor újított fel és László Gyula is átvett a könyvében.

De van még EGY APRÓNAK tetsző, de lényeges különbség, s már ettől is — de a lány megjelenésétől is — a hasonló egészen más s eltérő lesz: eltérő jelentést és tartalmat hordozó. Ez pedig a harmadik, az Üldözés jelenetének egy, távolról alig észrevehető részlete. A legtöbb ábrázoláson, ahol László különválva, vagy a seregével együtt üldözi a leányrabló kunt (akinek íját a legtöbb helyen a leány tartja, tehát segíti!), a lándzsájával, ha eléri, átdöfi testét, nyakát. Látni a vért, s azt is, hogy áthatol testén a fegyver, de mindhiába: a kun sebezhetetlen! És itt, ezen a ponton, úgy is mondhatnék, hogy a lándzsa hegyén fordul át a nyugati minta, a mintaként vett ábrázolás, és kapcsolódik a keleti hagyományhoz. S ezzel elérkeztünk a legenda magjának mondott jelenet-együtteshez, amely immáron így együtt, a nyugati, lovagi kultúra s ábrázolás és a keleti hagyomány, az ősi toposz s pogánykori — régi —, vallási emlékek együttes foglalata. Rejtélyes, titokzatos foglalata.

Két kultúra — mely itt az új hazában, a Kárpát-medencében egyesült és keveredett — lenyomatát, emlékét mondja és mutatja ez a tipikusan magyar legendasor, ezek a falképek. Sokszor hiányosan, kopottan, töredezetten vallanak a múltról. Arról, amit tudunk, s talán mondanak arról, amit nem tudunk: amit a népdalok, balladák, mesék és szokások, s ezek egy-egy sora, motívuma őrzött s ártott fenn máig: az íratlan történelemről.

 

 

A felhasznált források jegyzéke:

 

László Gyula: A Szent László-legenda középkori falképei. Bp., 1993. Tájak-Korok- Múzeumok Könyvtára, 4. sz.

Tóth Melinda: Árpád-kori falfestészet. Akadémiai Kiadó. Bp., 1974.

Lovag Zsuzsa: A középkori bronzművesség emlékei Magyarországon. Corvina Kiadó Bp., 1979.

Peter Gülke: Szerzetesek, polgárok, trubadúrok. (A középkor zenéje.) Zeneműkiadó Bp., 1979.

Magyarország története 1/1. Akadémiai Kiadó Bp., 1984.

Lukács Zsuzsa: A Szent László-legenda a középkori magyar fal festészetben. (In: Athleta Patriae. Szent István Társulat, Bp., 1980.

Bori Imre: Irodalmak — kölcsönhatások. Fórum Könyvkiadó, Újvidék. 1971.

G. Zamecki: Kolostorok, szerzetesek, barátok. Corvina, 1986.

La pittura romanica in Francia. Seconda parte. Milano, 1966.

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium II. Szent István Társulat Bp., 1977.

Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpád-háziak alatt I-II. Bp., 1889. Pesthy Frigyes: A templáriusok Magyarországon. 1861.

Kerny Teréz: A katonaszentek ikonográfiájának néhány sajátossága és szerepe a középkori magyar művészetben. In: Ars Hungarica, 1984/2.



« vissza