Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Kérdések a "Válasz"-ról. 2. rész

KÉRDÉSEK A „VÁLASZ”-RÓL

 
2. Lator László

 

Kérdés: Hogyan lehetne a Választ jellemezni, mi volt az, amiben többi laptól?

LATOR László: Az 1946-ban újrainduló Válasz szerkesztői beköszöntője a népi irodalom fórumának szánja a folyóiratot: E folyóirat nem igényli, hogy az egész magyar irodalom szócső ve legyen. De nem is egy párt szócsöve. Az irodalomban csak egy rész akar lenni; a parasztság szellemi életében viszont azt a hajdani egész népies mozgalmat segítené a fejlődés és tisztulás felé, amelynek a falukutatás, a Márciusi Front, majd a Parasztpárt is csak egy-egy szárny hada lett, s amelynek még több szárnya és raja lehet, míg el nem éri célját: a szegényparasztság tökéletes anyagi és szellemi egyenjogúsítását. Az új Válasz csakugyan otthona lett a népieknek, olyanoknak is, akik másutt nemigen jelenhettek meg akkoriban, mégsem lett belőle népies folyóirat. Urbánus se, persze. Sőt, a legtöbb folyóirattól éppen abban különbözött, hogy szinte minden jó írót befogadott. így volt ez már az első számokban is, és méginkább így lett, mikor az irodalom függetlensége veszélybe került, fogyatkoztak a publikációs lehetőségek. Egyébként ez hagyománya volt a Válasznak. Első szerkesztője, Fülep Lajos, semmilyen irányban nem volt elfogult. Németh László, Gulyás Pál, Veres Péter vagy Sinka István mellett már akkor is ott volt WEÖRES SÁNDOR, VAS ISTVÁN, Jékely Zoltán, Zelk Zoltán, állandó kritikusokként Halász Gábor, Szerb Antal és Cs. Szabó László, de ott jelent meg, rangjához, tehetségéhez méltóan, Szentkuthy Miklós is. De hasonlóan szabadelvű volt a Magyar Csillag is. Mert Illyés Gyula bármennyire népi írónak vallotta is magát, örököse volt Babits és a Nyugat szellemének is. Én csak a második Választ ismertem közelebbről. Az valamilyen laza kapcsolatban volt a Parasztpárttal, de mikor a Kommunista Párt kezdte rossz szemmel nézni, mikor „lejtőre került”, a Parasztpárt baloldala (Darvas József és Erdei Ferenc) is ellene fordult. Noha a Válasz Illyés Gyula nevét viselte, gyakorlatilag, ezt mindnyájan tudtuk, Sárközi Márta szerkesztette. Az utolsó tüntető számot is ő állította össze. Hogy miért vállalta ezt a nagyon terhes munkát (még Kecskemétre, tördelni, korrigálni is ő járt le hajnalonta), azt csak találgatni tudom. Bizonyosan közrejátszott György emléke, az egyetlen olyan korábbi szerkesztőé aki össze tudta fogni, békíteni a Válasz gyakran marakodó gárdáját. Ezt tudta egyébként Márta is, nemcsak a folyóiratban, hanem a házában. Egyébként ő volt a folyóirat anyagi bázisa is, rá is ment a nyomdaszámlákra Molnár Ferenc Nyúl utcai háza.

Nagyon sokszínű volt a Válasz-kör, és a lap is. hogyan lett ebből koherens...

A Válasz-körben sokféle nézet, politikai elképzelés, írói-költői ízlés találkozott. Ez volt-e az oka, hogy nemcsak vitáztak egymással, hanem, és nem is ritkán, marakodtak is, nem tudom. Mondhatnám, hogy a közös ügy, a folyóirat ügye mégis csak megszelídítette az indulatokat. Keresztury Dezső mondott valami olyasmit egy televíziós beszélgetésünkben, hogy azt a sok őrültet csak Sárközi György tudta megfékezni, összetartani. Való igaz: Sárközi elődeinek ez nem sikerült. De Márta talán még a férjénél is hatékonyabb volt ebben a leleményes, finom diplomáciában. Bizonyosan nagy szerepet játszott senkit-semmit sem tisztelő, kímélő eleven szelleme, bája és gorombasága meg persze a szépsége is. Mindenesetre a Válasz írói akkor is jártak hozzá, a zugligeti kis házába, amikor a folyóirat már megszűnt. Más-más összeállításban, FÉJA GÉZA Sinkával (KORMOS ISTVÁN írja le azt a nekem is emlékezetes jelentet, mikor „Sinka István és Féja Géza is megkapaszkodott az ablak alá kirakott fapadba, mert Márta "gyönyörű szájáról olyan természetesen gördültek elő a legvaskosabb káromkodások, hogy egy jutasi őrmester is elpirult volna”), Féja máskor Szabó Lőrinccel. Jellemző történet ez is: Mártától kaptam kölcsön, kéziratban, Szabó Lőrinc Huszonhatodik évéi. Mindnyájan abban a biztos tudatban olvastuk, hogy húsz-harminc évig biztosan nem fog megjelenni. Mikor Féjával, kamaszkorom egyik bálványával együtt mentünk elfelé, megkérdeztem tőle, mit szól ehhez a nagyszerű verseskötethez; talán megbotránkoztatásomra, gonoszul Válaszolta, hogy „persze, Lőrinc nagy költő, grandiózus epigon”. Mások is el-elejtettek hasonló rosszmájú megjegyzéseket pályatársaikra-barátaikra, de minél erősebb volt a fordulat éve után a nyomás, annál inkább összetartottak. Ennek az összetartásnak, a Válasz idejében is, megszűnése után is Sárközi Márta volt a gravitációs központja.

Ez azt jelenti, hogy valamilyen módon sikerült megszüntetni ezt az évszázados urbánus-népies ellentétet?

Nem tudom, sikerült-e teljesen megszüntetni, mindenesetre Mártánál, különösen a diktatúra szorongató éveiben, a torzsalkodó törzsek legalább egy időre megbékéltek, és közösen utálták azokat, akik, Márta szavával, bezupáltak. A hatalom nem válogatott, egy helyen látta Németh Lászlót és Weöres Sándort, Jékely Zoltánt és Ottlik Gézát, Tamási Áront és Pilinszky Jánost. Mai ésszel talán nehéz is volna elképzelni, ki mindenki ült egy-egy kávéházi asztalnál a Rákosi-időben, s eszükbe se igen jutott a régen elásott csatabárd. A Válasz tartalomjegyzékei mintha már 1947-ben, 1948-ban is erről a kvázibékéről tanúskodnának.

Ez az ellentét nálunk tartósan nem szűnhetett meg a két fél között. Nyugat-Európában más a helyzet, mert bár nem oldódott föl a szembenállás, de egymás mellett nagyon szépen megvannak az ellentétes irányok. Magyarországon és Kelet-Európa nagyrészében ez teljesen elképzelhetetlen.

Ha ez csakugyan így van, mert én nem tudom, csakugyan így van-e Kelet-Európa nagyrészében, annak az okát alighanem a zsákutcás kelet-európai történelemben kellene keresni, bár Bibó, úgy emlékszem, nem terjesztette ki az egész régióra ezt a metaforát. Hogy miért nincs Franciaországban? Egyszerűen azért, mert a francia irodalomnak más a természete. A francia írónak régóta nincs (ha volt egyáltalán, legfeljebb a 17. vagy 19. században volt) olyan társadalmi, politikai elhivatottság-tudata, mint a 20. századi magyar írónak, de vissza is mehetnénk a régebbi korokba is. De azért válságos pillanatokban, mondjuk a német megszállás idején, a francia irodalom másfajta egysége is megbomlott. Nálunk viszont újra és újra előhúzták a rossz kérdést: Petőfi vagy Arany, Ady vagy Babits, József Attila vagy tudom is én ki. A 20. századi francia író polgár, polgár akkor is, ha történetesen az alsóbb régiókból érkezik az irodalomba. Nálunk a század első felében súlyos élményekkel, indulatokkal egy seregnyi író érkezett, más társadalmi helyzetűekben is újfajta társadalmi érzékenységet ébresztve, eddig szinte ismeretlen mélyrétegekből. Az ütközés talán kényszerű volt, de csak egy ideig.

Visszatérve Sárközi Mártára. Ön végül is hogyan került a Válaszhoz?

Még makói gimnazista koromban küldtem verseket a nekem tetsző folyóiratoknak, a Válasznak és a Magyaroknak. Merő véletlen, hogy az utóbbiban több versen jelent meg. Verseimre a Választ Sárközi Márta aláírásával kaptam: elfogadták, közölni fogják, de ez aztán elmaradt. Talán ha én is elmentem volna Sárközinéhez, mint KORMOS, az enyéimet is előhúzta volna egy íróasztalfiókból, mint a Kormoséit. De mikor én Mártát megismertem, a Válasz mára végét járta. 1947 őszétől Eötvös-kollégista voltam, és talán Keresztury Dezsőnek, a kollégium igazgatójának volt az az ötlete, hogy a Válasz a tehetséges kollégisták közül keressen költőket, kritikusokat, szociográfusokat. A költők közül Fazekas Lászlót, később Fodor Andrást, rendszeresen közölték. Márta járt a kollégiumban is, Kereszturynál, de én, úgy emlékszem, Grandpierre Emil sokunkat megdöbbentő előadásán, az egyetemen ismertem meg. Grandpierre, aki egyébként a Válasznak munkatársa, Mártának régi barátja volt, szokatlan indulattal, és, hogy úgy mondjam, a kelleténél hamarabb elverte a port a reakciós polgári irodalmon. Nemcsak Weöres Sándor, hanem Vas István, tán még József Attila is megkapta a magáét. Mártát talán a botrány érdekelte, azért volt ott, az irodalmi élet, különösen szervezett formában, nem vonzotta soha.

Pedig maga körül szervezett egy kört, amely...

- Azt hiszem, nem illik rá ez a szervezett. Mikor még a Választ szerkesztette, természetes volt, hogy nála, az ő kényelmes Nyúl utcai házában találkoztak a folyóiratban érdekeltek, Szabó Lőrinctől Lakatos Istvánig, Németh Lászlótól Sarkadi IMRÉIG, Bibótól Pilinszkyig. De a zugligeti kis házba, azt hiszem, nyugodtan mondhatom, mindenki magától ment. Sokan a bajaikkal mentek hozzá, az öregek csakúgy, mint a fiatalok. Ahogy Kormos írta, a mi nemzedékünknek anyja volt, bár igazán nem éreztük a korkülönbséget. Márta mindenkin szeretett segíteni, akkor is, amikor maga is segítségre szorult volna, mikor nagyon szegényesen élt a műstoppolásból. Sokan meg azért látogatták szívesen (nem volt meghívás, vasárnap bárki beállíthatott hozzá), mert a házának olyan megnyugtató nagycsalád-légköre volt.

A Válasz mellett létezett még néhány rangos irodalmi lap. A Magyarok, az Újhold. Ezek a folyóiratok hogyan helyezkedtek el az akkori köztudatban, az akkori irodalmi életben?

Lehetett mind a hármat szeretni. A Választ végül is leginkább az öregek folyóiratának éreztük, bár nagyon sok fiatal is helyet kapott benne. Ha ragaszkodunk a címkékhez, a Magyarok sokkal inkább urbánus volt, mint amennyire népies a Válasz. Az pedig, hogy Debrecenben indult, ha jól emlékszem, még az ideiglenes kormány idején, valami glóriát is font köré. Az Újhold generációs folyóirat volt, a derékhada a Nyugat negyedik nemzedéke. Vagyis az 1920 körül születettek lapja volt.

Mondhatnánk, hogy éppen ezért, a nemzedéki egymásratalálás miatt, az Újhold volt a legkoherensebb lap?

Szerkesztőit, munkatársait csakugyan összekötötte a legfontosabbnak tudott közös élmény, a háború, a Nyugatot, elsősorban Babitsot mintának tekintő ízlés és a korszerű európai szellem. De azért ez a koherencia sem olyan egyszerű. Mert ha azt mondjuk, hogy Újhold, Lengyel Balázsra, Nemes Nagy Ágnesre, Pilinszky Jánosra, Rába Györgyre, Mándy Ivánra szoktunk gondolni, de írt az Újhold az egyébként Válasz-szerző Lakatos István, a vitathatatlanul népi, bár franciás ízlésű Kormos, RÁKOS Sándor, és olyanok is, akik aztán másfelé kanyarodtak, mint Somlyó György, Aczél Tamás, Karinthy Ferenc. Mikor már nem volt Újhold, Nemes Nagy Ágnesék háza is találkozóhelye lett a föld alá kényszerült íróknak, nemcsak az újholdasoknak, hanem olyanoknak is, akik hasonlóan gondolkoztak a világról, az irodalomról, Jékely Zoltán, Ottlik Géza, Kálnoky László, Szabó Magda, aki költőként újholdas volt, de a prózáját ott láttuk először. Egyébként is: Nemes Nagy Ágneséknél több szó esett az irodalomról, mint Sárközi Márta hagyományos kirándulásain. Ott olvastuk Jékely, Kálnoky íróasztalfiók-verseit, Mándy tilos novelláit, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János műveit.

Nemes Nagy Ágnesnek az Apokrif kialakításában annyi szerepe volt, hogy a tördelésre vonatkozóan tanácsot adott Pilinszkynek?

Nem, Pilinszky az Apokrifot szinte soronként mutatta meg Ágnesnek, másoknak is, de Ágnes tudott mindenkinél inkább tanácsokat adni neki. De, mint Nemes Nagy Ágnes meg is írta valahol, a vers tagolását Pilinszky maga változtatta meg: mikor Ágnes már semmi hibát nem talált a versben, Pilinszky még mindig elégedetlen volt, azért alakította át, a maga s mindenki tetszésére, a szakaszolást.

Hogyan alakult a Válasznak a napi politikával való kapcsolata? Mikor lett nyilvánvalóvá, hogy nem fogják tudni megjelentetni ezt a lapot?

1948-ban már látszott, hogy a Választ a párt nem sokáig tűri. A Válasz a lejtőn (a Szabad Népben jelent meg) a Választ az ellenség gyülekezőhelyének minősítette. A legveszedelmesebbet Weörest, Némethet, néven is nevezte.

Akkor végül is a Választ csendben fojtották meg?

Azért ez a megfojtás elég zajos volt, már csak a rendőrért kiáltó cikk miatt is. Sárközi Márta még utoljára csinált egy látványos számot, benne HAJNAL ISTVÁN robbanékony cikke, aztán elárverezték Márta házát, pénz nem volt, papírt nem adtak. Korábban is Révaitól könyörögte ki Márta. Vagyis formális betiltás nem volt, mégis mindenki úgy érezte, a Választ betiltották.

Mi volt az oka, hogy Nagy Lászlóék sohasem kerültek kapcsolatba a Válasszal?

Nagy László a népi kollégista költők csoportjához tartozott. Juhász Ferenc, Simon István, Tóth Gyula meg talán Sípos Gyula voltak a társai. Azt hiszem, az ő indulásuk egy kicsit elkésett, de az is lehet, hogy a Valóságot, a NÉKOSZ folyóiratát, inkább magukénak érezték. De azt Sárközinétől tudhatjuk, hogy Juhász küldött verset a Válasznak, de ott nem jelent meg mégsem. Az „urbánus” Magyarokban viszont igen.

Sárközi Márta kirándulásaira hogyan emlékezik vissza?

A legsötétebb Rákosi-korban egy-egy ilyen kirándulás visszaadta az ember életkedvét. Turistaházakban aludtunk, nyolcan-tízen egy teremben, már ott is tapasztaltam, mennyire földközeli a nagypolgár Molnár Ferenc lánya, és sehogy se hasonlított ahhoz az elérhetetlenül előkelő látomáshoz, ahogy Vas István a Nehéz szerelemben megörökítette. Ismert minden növényt, füvet, gombát. Mikor később a Csiga útnál, a Zugligetben, vett egy gazos telket, sokszor láttam fát metszeni, kapálni, ásni, gereblyézni, kidolgozott kézzel földet művelni. A kirándulásokon Márta ment elöl, tehéntempóban, ahogy ő mondta, meg-megállva, ki-kitérve a kitűzött irányból. Ott voltak a volt kollégisták, Gyapay Gábor, Fazekas László, Domokos Mátyás, a festő RÁC András, Márta gyönyörű unkahúga, MÁRKUS ANNA, de a kirándulások legvalószínűtlenebb figurája Pilinszky volt, viharkabátban, bakancsban, oldalzsákkal, lázas tekintetét, gótikus angyalarcát felszegve vonult, mint egy rajongó szerzetes.

Pilinszky a Válasz-körnek különleges alakja lehetett. Kirítt viselkedésével a többiek közül?

Olykor a felszabadult jókedvével, máskor, többször, aránytalan biblikus riadalmaival, ajzottságával, színészi alakításaival csakugyan különös figura volt, de Márta körül annyi különös ember volt, beleértve magát Mártát is, hogy azért olyan nagyon nem rítt ki a többiek közül. Hiszen mondjuk Bibót vagy VARGYAS LAJOST se gondolja az ember oda egy meredek köves kaptatóra. Nem könnyű elképzelni, hogy Vargyas, Domokos Matyi erőszakos noszogatására, még versenyt is futott Törökmezőn.

És Weöres Sándor?

Weöres Sándor meg-megfordult Mártánál, de kirándulni nem járt. Jékely Zoltán viszont igen, amúgy is természetközeli ember volt. Volt persze mindig néhány lány is, D. NAGY ÉVA, a biológus meg a huga, ICA, szerelmek szövődtek, házasságok köttettek.

Márkus Anna...

Márkus Anna is, igen. Később hozzáment Pilinszkyhez, de házasságuk nagyon rövid ideig tartott.

Ez a házasság miért volt ennyire rövid életű, lehet tudni?

Gondolom, nem egyformán képzelték el a házasságot. Márkus Anna nyilván földiesebb lény volt, mint Pilinszky.

Márkus Anna furcsamód teljesen kimaradt a Válaszról megjelent bármiféle írásokból.

Talán mert régóta Párizsban él, ott lett, Anna Mark néven, ismert festő, lehet, hogy ez-az megkereste, de azt hiszem, nem nagyon szeret a magánéletéről, magánélete rövid szakaszáról beszélni.

Sárközi Márta köréhez más lapoktól is csatlakoztak?

Pilinszky, Lakatos, Kormos, Jékely, hogy csak néhány nevet említsek nemcsak a Válaszba írt, hanem a Magyarokba vagy az Újholdba is. Volt, aki többfelé is kötődött, a folyóiratok megszűnése után is.

Pilinszkyt könnyű volt befogadni a költészetének azzal a különös hangvételével, ami akkoriban igen elütött az Illyés-féle vagy Jékely-féle hangvételtől?

Minden jelentős költő elüt a többitől. Miért ne lehetett volna befogadni, csak mert nem hasonlított a hangja Illyéséhez? Egyébként Jékely vagy Weöres Sándor lírája se hasonlított senkiéhez. Mondhatnám persze, hogy Pilinszky kopár izzása, monomániás megszállottsága volt a legszokatlanabb, de ez nem volna igaz. Alighogy a háború után írt első nagy versei, vékony kis kötete megjelent, mindenki felismerte jelentőségét. Mármint a költők. A kritika, különösen elhallgattatása után, nem kényeztette el. Nemcsak az újholdasok, hanem például Németh László is nagyon nagyra tartotta, már a negyvenes évek végén, az ötvenes években, amikor csak ritkán, kéziratban lehetett verseit olvasni. Különben jellemző, hogy Pilinszkyt egész tragikus élményvilága, ízlése, áttételes-tárgyias hajlandóságú lírája, és a barátságai is természetesen, az Újholdhoz kötik. De a Válaszban, úgy emlékszem, több verse jelent meg, s ennek alighanem egyetlen oka, hogy imádta Sárközi Mártát, és Márta is nagyon szerette, nemcsak mert ő is nagy költőnek tartotta, hanem védtelensége, mondhatni, kihívta, követelte Márta pártfogó szeretetét. Szóval Pilinszkynek nem kellett semmiféle ellenállást leküzdenie, csak nagyon hamar tilos költő lett, de ebben sem állt egyedül.

LUKÁCSY SÁNDOR volt az átmenet?

Meglehet, hogy először Lukácsy „írta le”, s helyezte fölébe a friss népi tehetségeket, de írtak róla sokkal rosszabbakat is, ha jól emlékszem, SZIGETI JÓZSEF, meg talán Kuczka a Testamentumában, amelyben név szerint kiszerkesztette a pokolra valókat. Nyilván Horváth Mártontól is megkapta a magáét.

Pilinszky végül eltávolodott az Újholdtól meg azoktól az emberektől, akikkel ékkor együtt volt. Sárközi Mártával haláláig megtartotta a kapcsolatát?

Igen, Mártával, úgy emlékszem, megtartotta, de ő nagyon korán, 1966-ban meghalt, és Pilinszky változása akkor még nem volt feltűnő. Mindenesetre a Harmadnapon megjelenésekor, 1959-ben, ugyanolyan volt, amilyennek az ötvenes években ismertük. Később,
többen is úgy éreztük, mikor kiköltözött belőle a tragikus szorong a kivetettség állandó tudata, némi túlzása — felszabadult világfi£ belőle. Attól kezdve más baráti köre volt, felfedezték, fiatalabb hód lók vették körül, s eltávolodott, el kell hinnünk Nemes Nagy Ágnesnek, újholdas társaitól. Sokat élt Párizsban, hol hazajött, hol vissza- ment, s bár nem veszett össze régi barátaival, egyre bajosabb lett vele beszélgetni. Mert a fiatal Pilinszky is, izzó szenvedéllyel, egyre csak a magáét mondta, fojtott tűzzel, ahogy a verseit, mégis, valahogy eljutott hozzá a világ. Régi kapcsolatai az egyenrangúságon alapultak, az újholdasokkal szinte együtt nőttek fel, tudták egymás gondolatait, ízlését. A fiatalok viszont, azt hiszem, rajongtak érte, és úgy hallgatták, amit mondott, mint a kinyilatkoztatást. S ez akkori prózáján, versein is megérzik. Én azt a magasfeszültséget, amely az egész Harmadnaponban jelen van, a Szálkáktól kezdve nem érzem benne.

Hogyan tudott abban az időben olyan sokat utazni?

Nem turistaként, természetesen. Sokszor, sokfelé meghívták, a Kádár-korszak művelődéspolitikája pedig óvatos volt vele, ha nem dédelgette is, tudta a súlyát, hagyta, hadd utazzon. Azt hiszem, leginkább PIERRE Emmanuel, illetve általa valamilyen egyházi szervezet, segítette, a művei is meg-megjelentek, azért is kaphatott valamit, ha nem is sokat, vagyis nem hiszem, hogy Párizsban szegényebb volt, mint Budapesten.

Érdekes, hogy mások költészetében Párizs milyen erősen jelen
volt, Pilinszky költészetében pedig abszolúte nem jelent meg.

Pilinszky líráját a belső spirituális izzás hevítette. A fogható világ, bármennyire is benne van súlyos részleteivel, különösen az ötvenes évek verseiben, inkább csak a kellékeket, díszleteket, színhelyeket adja kisebb-nagyobb apokalipsziseihez. Neki egy forró betonút, egy tyúkketrec, egy kallódó pléhedény többet mondott, mint a Notre-Dame.

Visszakanyarodva kicsit az időben: Pilinszky hogyan élte meg ötvenhatot?

Nem emlékszem, hogy találkoztam volna vele '56 októberében, novemberében, de azt hiszem, hogy ő annyira kívül állt...

Csak hát lőttek...

Lőttek, igen, de azt aligha várhatta bárki, aki ismerte, hogy puskát ragad, vagy benzines palackot dob egy tankra. Őt a világ dolgai csak, hogy úgy mondjam, nagyobb léptékkel érdekelték. De lehet, hogy nincs egészen igazam, emlékszem például, hogy milyen szuggesztíven, magas hangon, jól hallhatóan magyarázta nekem a Rákóczi úton valamikor az ötvenes években: „Hogy ezek, még hogy ezek materialisták! Vinnyog kínjában a kezükben az anyag!”

Visszatérve a Válasz korára, Sárközi Márta köre mellett hol később, hol hamarabb voltak más ehhez hasonló körök. Ilyen volt SOÓS köre, amiről mostanában több szó esik, aztán talán volt RÓNAYNAK...

Soós Juciról csak hallottam, igaz, sokat, még a kollégium bán, de azt se tudom, hogy ismertem-e. Rónay asztalához se járta#/ már nem is emlékszem, melyik kávéházban volt a hét valamely** napján az összejövetelük, de ez mintha már a Kádár-korszakban lett volna. Rónayt mindenki szerette, tisztelte. Az a társaság újholdas jellegű volt, Mándy Iván, Ottlik, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, az irodalomtörténész VARGHA KÁLMÁN meg fiatalok jártak oda, ha jól tudom. De voltak korábban is eszpresszós-társaságok, előbb a Darlingban, közel az egyetemhez, aztán a Stühmerben, a Szentkirályi utcában, de ez eléggé közismert, többek közt Galsai Pongrác kitűnő írásából, Mándy Iván novelláiból, visszaemlékezésekből. Ez a negyvenes évek végén volt.

Ötvenhat után még a megszűnt Válaszhoz, Sárközi Márta köréhez elég sokan csatlakoztak. Ők hogyan kapcsolódtak a régiekhez? Göncz Árpád, Moldova...

Az már egyszerűen csak Sárközi Márta köre volt, bár mögötte volt a Válasz. Jártak hozzá, kettesével-hármasával, a Válasz nagyjai, egykori fiataljai. Márta Csiga úti kertjébe sokan jártunk dolgozni, volt ott egy kis faház, abban aludni is lehetett. Ha az ember dolgozni akart, Márta szó nélkül metszett, kapált naphosszat, legfeljebb ebédre hívta meg a vendéget, ha meg valami lelki-testi baja volt az illetőnek, szívesen vállalkozott a lélekgyógyászaira. Göncz Árpádnak sokszor hallottam a nevét, gondolom, Bibó révén került kapcsolatba Mártával, de találkozni ott nem találkoztam vele, már csak azért sem, mert börtönben volt. Moldovával viszont többször is, úgy hírlett, azért ment oda, hogy tanulmányozza a széthulló polgári világot. Megmutatta a novelláit Mártának, aki, ha nem volt is már Válasza, nyomban felfedezte, azt mondta, jól emlékszem, hogy Moldova „büdös a tehetségtől”. Akármiért ment is oda, azt hiszem, őszintén megszerette Mártát. '56 novemberében, mikor már mindenfele lőttek, Kispestről gyalogolt el Zugligetbe, és hozta Márta valamelyik unokájának a kaphatatlan orvosságot, meg egy kenyeret a hóna alatt.

Moldova magánemberként tanulmányozta a polgári környezetet vagy „felsőbb” megbízatással?

Én ezt nem tudom, egyébként nem is nagyon hiszem, Mártáról az ÁVH amúgyis minden tudhatott, a Bibó-perben le is tartóztatták, csak Révai közreműködésével szabadult.

Milyen volt Révai és Sárközi Márta kapcsolata?

Fogalmam sincs, miért, de Révai valamiért tisztelte és szerette Sárközinét. Lehet, hogy sznobságból. Molnár Ferenc, VÉSZI Margit, Ady, talán még Sárközi miatt is, de az is lehet, hogy rá is hatott Márta szépsége, vonzereje, szegénységben is világító eleganciája. Márta egyébként gőgös volt, csak papírt kért tőle a Válaszhoz, csak akkor fordult hozzá, mikor fiát, HORVÁTH ÁDÁMOT kellett a munkaszolgálatból kimenteni.

Mikortól ismerték egymást?

Nem tudom, de gondolom, csak '45-től. Egyébként Erdei Ferenchez se fordult soha semmiért, pedig vele azelőtt közeli barátságban volt, ő, Erdei ment el Mártához '56 után, hogy meggyónja, amit a politikában csinált, és valamiféle feloldozást nyerjen.

Mikortól ismerték egymást?

Nem tudom, talán a harmincas évektől.

Ön is végig Sárközi Márta baráti köréhez tartozott?

Én sohasem szakadtam el tőle. 51-ben fejeztem be egyetemet, és csak a szerencsének köszönhetem, hogy tanári állást kaptam Körmenden. Mikor 1955-ben visszajöttem Budapestre nem volt hol laknom, Sárközi Mártához költöztem, abba az egyszobás lakásba, ott laktam, míg nem sikerült valami albérletet találni Márta el tudta hitetni, hogy nem vagyok a terhére, hogy örül, hogy befogadhat. Született adakozó volt.

Akik Sárközi Márta köréhez tartoztak, tartják még valahogy egymással a kapcsolatot?

Nagyon megritkult már az a társaság. Akik élnek, más formában tartják a régi kapcsolatot.

Akkor végül is az történt, hogy volt Sárközi Márta, eljártak hozzá, mindenki szerette és aztán...

Nem szerette mindenki.

Erről még nem esett szó. De néhány barátság, házasság kötődött ebben a körben, csak aztán eltávolodtak.

Domokos Mátyással, Fodor Andrással azóta is jó barátságban vagyunk. Kormos István, Jékely Zoltán, akiket nagyon szerettem, régen meghaltak. Meghalt Weöres Sándor is.

Jékely hogyan érte meg az ötvenes éveket a verseiben például...

Nem szokás észrevenni, de Jékely költészetében nagyon is benne van az a kor. Nemcsak az olyan nagy versekben, mint az Elégia egy rabhoz vagy Az utolsó szó keresése, hanem a látszólag olyan édes dalaiban is. Nem volt ő politikus alkat, csak nagyon érzékeny lény, közérzetébe a kor, a világ is beleszólt.

Előbb említette, hogy sokan nem szerették Sárközi Mártát. Miért nem, és kik voltak azok?

Márta kíméletlen tudott lenni azokkal, akikről úgy gondolta, hogy „elkurvultak”, hogy beálltak a rendszer haszonélvezői vagy pribékjei közé. Gorombán a szemükbe mondta, amit gondolt, kidobta, kitiltotta őket. Egyetlen íróra emlékszem, akinek elnézte a kurvaságot, Sarkadi Imrére. Talán gyengeségének, kiszolgáltatottságának, gyerekes ártatlanságának köszönhette, hogy Márta akkor is szerette, mikor már nem volt feddhetetlen.

Voltak ellenségei is?

Nem hiszem, nem volt méltó célpont, naphosszat műstoppolt, nyomorúságos órabérért, ki akart volna még neki ezen felül is ártani? De heves ellenszenvet ugyanúgy ki tudott váltani, mint ragaszkodó szeretetet.

Az, hogy ennyire szerették, megjelent a halálakor, pl. a temetésen. Én nem lehettem ott a temetésén, de gondolom, aki csak tehette, ott volt. De ennél fontosabb, hogy Márta legenda lett, és ez már talán velünk se múlhat el.


« vissza