Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Kérdések a "Válasz"-ról. 1. rész

 

KÉRDÉSEK A „VÁLASZ”–RÓL


 

1. Domokos Mátyás


 

BEVEZETŐ


 

A KIMONDOTTAN NYILAS, fasiszta írókon kívül mindenki megszólalhatott — a kifejezetten fasiszta irányzatokon kívül minden irodalmi szélirány polgárjogot kapott. Sőt egyes, a múltban „ellenzéki” burzsoá irányzatok képviselői átmenetileg hangadó szerephez jutottak az irodalmi életben. Babitsék l'art pour l'art szemlélete — ha jórészt epigonizmus formájában is — de tovább élt, sőt – ha hervatag virágokkal is, de – új tenyészetnek indult az „Újhold” című folyóirat körül. Máraiék tovább siratták a polgári életforma pusztulását — valójában abban reménykedve, hogy a népi demokrácia fejlődése megakad a polgári forradalom szakaszában. Régi névvel, de valójában a megváltozott helyzethez képest új szereppel feléledt a népi írók folyóirata, a „Válasz”, programjában a szegényparasztság irodalmi képviseletét vállalván. E program, ha kimondatlanul is, a munkásosztály vezető szerepének a tagadása volt — narodnyik program. S hogy politikailag hová vezethet a narodnyikizmus, ennek jellemző irodalmi példázata volt a „Válasz” útja: mint mágnes a vasreszeléket, úgy vonzotta magához a népi irodalomtól vadidegen absztraktista, kispolgári anarchista irányzatok képviselőit. ... A polgári kultúra jellegzetes rothadási termékeként, főleg a költészetben, egymásután jelentkeztek a valóságtól elrugaszkodott, absztrakt irányzatok, melyeknek művelőiről kritikusaik ilyeneket írta — „Alig húsz versében... a kozmikus-metafizikus sorsérzés nagy levegője rántja magával az olvasót.” (Vidor Miklós — Pilinszky János „Trapéz és korlát” című verskötetéről a Válaszban)

Vagyis „Olyan, mintha egy összefüggő rajz gömbszférán lenne elhelyezve, soha nem lehet egyetlen szemszögbe belefogni, forgatni kell és csak így alakul ki. A szerző nyilvánvaló célja, hogy verseit ne lehessen kivonatolni.” (Vajda Endre Weöres Sándorról a Válaszban)

Így vélekedett DARVAS JÓZSEF 1951-ben* a háború után lassan bontakozó, de rövid idő alatt európai rangra emelkedő költészetünkről. Ennek a lesújtó véleménynek természetesen nem maradtak el á következményei, és az irodalom még meglévő hídfőállásait fokozatosan felszámolták, a jelentősebb írókat kozmopolita, dekadens, polgári, liberális, narodnyik címkékkel látták el és háttérbe szorították. Darvas nyugodt lélekkel állapíthatta meg az írószövetség kongresszusán: „Ma már elmondhatjuk, hogy irodalmi életünkben a polgári irodalom különböző árnyalatainak nincsen számottevő képviselete.” Az eredmény lehangoló. Az irodalmi életben az irodalomnak nem maradt számottevő képviselete. Irodalom és irodalmi élet talán véglegesen és visszafordíthatatlanul szétváltak.

Rövid volt a pillanat, amikor irodalom és irodalmi élet a háború utáni jószándékú, lelkesült hangulatban egymásra találhatott és az egyre növekvő fenyegetettség ellenére virágzásnak indulhatott a hazai kultúra. A Magyarok (1945-1949), az Újhold (1946-1948), a Válasz (1946-1949) körül kialakult társaságok, baráti körök persze valamelyest túlélték a lapok betiltását, de az irodalomból kitagadott és eltanácsolt írók, költők életműve nyilvánosságra nem kerülhetett, hatásuk korlátozottá és nagyon áttételessé vált.

EZZEL a korszakkal számtalan tanulmány, visszaemlékezés, beszélgetés, interjú foglalkozott már. Szerepét, fontosságát sokan méltatták. Hogy most mégis újból felidézzük a Válasz történetét, szellemét és — ami tőle elválaszthatatlan — SÁRKÖZI MÁRTA alakját, annak számtalan oka van. A folyóirat örök aktualitásán kívül azonban a legfontosabb az, hogy megérett a helyzet, megteremtődött a lehetőség mindenféle külső kényszerítő tényező nélkül, politikai szempontoktól mentesen szemlélni a Válasz történetét nemcsak a megalakulásától a megszűnéséig, hanem az utóéletét is, egészen 1956-ig. A beszélgetések során gyakran messze kalandoztunk, s a Válasz alkotóin, irodalmunk jelentős alakjain kívül nemcsak az ötvenes évek története, hanem szinte az egész újabb magyar történelem fölsejlik Kossuth Lajostól Göncz Árpádig, Ady EndrétőI Pilinszky Jánosig, Mészöly Miklósig.


Mikor, milyen körülmények között került a Válaszhoz?

DOMOKOS Mátyás: Furcsa módon, és a korra jellemzően a Válasz megszűnésének a pillanatában. Lator László barátom — aki az Eötvös-kollégiumban is társam volt — vitt el Sárközi Mártához, akkor, amikor a Válasz utolsó száma megjelent már, és mindenki tudta, hogy amit a Válasz utolsó számában, beharangozásként írtak a folyóirat szomorú végéről, az már valóság. Ekkor kerültem személyes kapcsolatba ezzel a körrel, illetve ennek a körnek éltető Napjával: Sárközi Mártával.

De más szálakon is kötődtem ehhez a meglehetősen heterogén Válasz-körhöz, mert az Eötvös-kollégiumban tanárom volt FÜLEP Lajos, aki az első Válasz megalapítói közé tartozott, és a második Válasz találkozóira, Sárközi Márta Nyúl utcai házába is el-ellátogatott, és mániákusan megjelölte a számokban és a kéziratokban azokat a germanizmusokat, a legnagyobb írói tekintélyeket sem kímélve, amelyeket a szövegekben föllelni vélt. Ő volt a másik szál.

A harmadik szál Weöres Sándor volt, aki a Válasz egyik verslektoraként működött, és vele kapcsolatban írta egy levelében Illyés Gyulának, jóval később, Sárközi Márta, hogy minden héten fölfödözött néhány szürrealista zsenit, míg ellenben a másik verslektor, SZABÓ LŐRINC, ugyancsak fölfödözött, szinte naponta, néhány realista zsenit, de nem érte be a fölfödözéssel, hanem táviratokat is küldött az ország legkülönbözőbb helyeire: „uram, ön föl van födözve, azonnal utazzon Pestre!” és akkor ezek a boldogtalan fölfedezettek mind Sárközi Mártára zúdultak.

MINDEZT ÉN MÁR NEM LÁTHATTAM, mert a Válasz megszűnése után kerültem kapcsolatba Sárközi Mártával, viszont szorgalmasan jártam föl a Zugligeti útra; abba a házba, amely a Zugligeti út vége felé, a Csiga utca keresztezésénél volt található. (Azóta a házat is lebontották.) Egy szoba-konyhás kis nyári laknak épült eredetileg, s Márta tulajdonképpen bérlő volt benne. A Nyúl utcai villája ugyanis ráment a Válasz nyomdaszámláira. Alatta is volt egy nagyobb házacska, amelynek SZÉL úr volt a tulajdonosa, aki azokban az időkben a Keletinél lévő nagy sportszerboltnak volt a vezetője. Vasárnaponként pedig az volt a kedvenc szórakozása, hogy jó időben kitett az udvarába egy lavór vizet, abba belerakta a lábát, és egy csillagászati látcsővel figyelte a szemben lévő Hunyad-ormon azoknak a szerelmespároknak a viselkedését, akik azt gondolták, hogy ott senki által nem háborítva hódolhatnak a szerelmi szenvedélynek. Néha föl is kiabált a fölső szintre, hogy „Mártuska...” és közvetítette a látottakat. Hát ez nem éppen irodalmi emlék, de hozzátartozott ehhez a zugligeti atmoszférához. Valamint hozzátartozott Márta két szép airdale terrier kutyája is: az egyiknek Borsos volt a neve, a másiknak Panni. Ezt azért említem, mert jártak oda föl, a Válasz-körből, meglehetős gyakorisággal olyan kiváló írók, mint NÉMETH LÁSZLÓ, vagy Pilinszky János, aki betegesen félt minden kutyától. Úgyhogy ő egy levelezőlapon mindig előre tudatta Mártával (telefonja nem volt), mikor akar eljönni, melyik vasárnap délután, és akkor a kutyákat meg kellett kötni. De ez nem volt elég, hanem a biztonság kedvéért János egy síppal is jelezte, amikor leszállt a régi végállomásnál, és jött fel a Zugligeti úton, hogy útban van már, és a kutyákat be kell zárni! Ezek nagyon jámbor jószágok voltak, dehát aki fél a kutyától, annak hiába mondja az ember, hogy ne féljen. Németh László se rajongott értük, csakhogy Németh László elfojtotta a félelmét, de mindenki tudta róla, hogy fél, úgyhogy őnála is be kellett vezetni óvintézkedéseket. Illyés sem szerette a kutyákat. Egyébként ő a költészetében elég sokat írt erről, és most nemcsak a Magánszorgalmú kutyákra gondolok, mert azok kétlábú kutyák voltak ugyan, de a valódi kutyákat sem szerette. Van egy hosszú verse a kutyákról, ami érdekes módon életében csak egyszer jelent meg, ha jól emlékszem 1951-ben, a Szépirodalmi Könyvkiadónál, egy Ifjúság című kis kötetben, amiben a hosszabb versei szerepelnek, és abban található a Kutyák című vers. Illyésnek valamilyen rossz gyerekkori élménye lehetett a kutyákkal kapcsolatban, és ezt meg is írta, talán még a Puszták népében is. Lehet, hogy megharapták, vagy azért félt a kutyától, mert a pusztai ember tudja, hogy a kutya nem ismer pardont, ha egyszer begorombul.

Sárközi Márta személyére hogyan emlékezik vissza? Vas István a Nehéz szerelemben arisztokratikusnak ábrázolta, más visszaemlékezésekből viszont teljesen eltérő kép rajzolódik ki.

Nem tudom, hogy az „arisztokratikus” jelző mit jelent. Jelentheti ebben az esetben, hogy származásilag a magyar irodalom arisztokráciájához tartozott. MOLNÁR Ferenc volt az édesapja, és az a VÉSZI Margit az édesanyja, akit Ady is megénekelt a Margita élni akar című hőseposzában. Továbbá SÁRKÖZI GYÖRGYNEK lett a felesége, és úgy tudom, hogy éppen az első Válasz idejében Sárközi Márta baráti köre, talán egy kicsit férje baráti körének ellenében is, inkább a Szép Szó körüli írókból szerveződött. Tehát ő mindenféleképpen a magyar szellemi élet arisztokráciájához tartozott; továbbá tőle tudom, hogy amikor Vészi Margit elvált Molnár Ferenctől, és másodszor is férjhez ment (azt hiszem, egy olasz báróhoz vagy grófhoz), akkor ő Rómában járt iskolába, ez is egy arisztokratikus motívum. És hát lelki arisztokrata is volt Sárközi Márta, mert szabad szája ellenére valahogyan, jellemző volt rá a lelki arisztokraták magasabb rendű tisztasága, aminek az uralkodó jellemvonása éppen az, hogy semmiféle hazugságot és megalkuvást nem ismert, jóllehet ezért nagyon sok bírálat vagy hátrány érte. Nem tett lakatot a nyelvére, és mindig megmondta, nagyon élesen és nagyon szellemesen, a magáét. Az ember ilyenkor érezte, hogy valahogyan Molnár Ferenc szelleméből is örökölnie kellett valamit, mert felejthetetlen és megsemmisítő módon tudta megfogalmazni, főleg erkölcsi kérdésekben, az írástudó emberek árulásaival kapcsolatban, amire akkor, sajnos, az ötvenes években, bőven nyűt alkalom és lehetőség, a maga megsemmisítő ítéleteit.

Hogyan emlékezik vissza a Sárközi Márta által szervezett kirándulásokra?

Szeretett kirándulni, de meg kell mondani, hogy csigalassúsággal haladtunk a turistautakon. Gyakori kiránduló társ volt, akikre emlékszem, Vargyas Lajos, a népzenekutató, Tóth Endre parasztpárti képviselő, egyébként a tanácsi apparátusban dolgozott, az ő felesége, Epstein Erzsi, aki viszont Halász Gábornak volt a menyasszonya, ott volt Pilinszky, első felesége, Márkus Anna révén is, Márkus Anna ugyanis unokahúga volt Sárközi Mártának. Jött Lator, elég gyakran jött Fazekas László. Aztán Gyapay Gábor és felesége, Márta, néha Jékely és Pilinszky unokaöccse, Kovács Péter, s RÁCZ Andris.

Ez volt a szorosabb köre Sárközi Mártának?

Az egyik, mert mi fiatalabbak voltunk, de az akkori önmagamtól számítva az apák nemzedéke lehetett volna Illyés, Szabó Lőrinc. Márta velük is tartotta a kapcsolatot, és néha ez a két kör, véletlenül vagy szervezetten, összetalálkozott. Aztán amikor Márta ott dolgozott a ruhaneműjavító-üzemben, néhányan onnan is eljöttek velünk. Köves Erzsi nevű üzletvezetőnő jött egypárszor, aztán Szabó úr, JÓNÁS PALI, aki az ötvenes években politikai fogoly volt, ötvenhatban kiment, és az amerikai magyar diákok vezetője lett.

Márta nagyon szeretett kirándulni, főleg a Pilisbe, mert valamikor gyerekkora egy részét Izbégen töltötte, ahol a Vészi nagypapának volt birtoka vagy háza, és oda jártak ki — akkor 5 még kislány volt — olyan nagyságok, mint Molnár Ferenc, vagy Ady Endre, és a többiek, tehát a Nyugat első nemzedéke, így is érthető ez az arisztokratizmus. De nagyon előkelő család volt az egyébként is, mert a Vészi nagypapa, aki a Pester Lloydot is szerkesztette, főrendiházi tag volt, elhalmozták a monarchia összes kitüntetésével, mint fontos közéleti személyiséget. Úgyhogy ők Molnárt le is nézték, ahogyan Márta mondta, „mert hát ki ez, azt hiszem orvos volt az apja, vagy ügyvéd, egy senki a Józsefvárosból”. Márta elmesélte, hogy volt ízbégen egy nagynéni, aki mindig megsértődött, ha Ady Endre kiment és ott aludt, mert akkor a szobáját oda kellett adnia.

Pilinszky hogyan tudott a kirándulók közé beilleszkedni?

Pilinszky nagyon szerette a társaságot, és szívesen jött. Mindig elragadtatottan beszélt arról, ami foglalkoztatta. Pilinszky gondolkodó agyvelő volt, nem megszállott lírai költő. Sőt a verseivel jóformán soha nem hozakodott elő. Szerette a pletykákat is, az emberi történeteket. De nem tartozott azok közé, akik szívesen olvassák föl verseiket. Erre azért is jól emlékszem, mert az Apokriffal kapcsolatban van egy kis filológiai probléma. Ez a vers ugyanis 1956-ban jelent meg a Csillagban, akkor még M. A.-nak, tehát Márkus Annának ajánlással, de Pilinszky ötvenegy-ötvenkettő fordulóján írta. És amikor megjelent a Harmadnapon című kötete, abban 1954-re dátumozta. Csakhogy a dátumozás — ezt azért tudom, mert ennek a könyvnek a szerkesztője voltam — azért történt így, mert KIRÁLY ISTVÁN (akinek nagyrészt köszönhető, hogy ez a könyv megjelent), érthetetlen okból azt kívánta, hogy évszám jelezze: nem ötvenhárom előtt íródott a vers. Miért volt neki fontos? megfejthetetlen. Pilinszky ebbe belement, odaírta, hogy ötvennégy. Ötvenkettőben írta, ötvenhatban jelent meg; megfelezte.

Később miért került le az ajánlás?

Nem tudom. Azért volt Márkus Annának dedikálva - ez is azt mutatja, hogy ötvenkettőben íródott -, mert akkoriban házasodtak össze. Persze nem róla írta, nem hozzá szól, hanem Pilinszkynek, és egyáltalán, az embernek — az ő szavával: creatura-nak — a helyzetéről. Azért volt érthetetlen Király kívánsága, mert ez a vers többről szól, mint az úgynevezett személyi kultusz időszaka. Nagyobb, hatalmasabb költemény, és a mondanivalója se kizárólag politikai. Hogy a 20. századi ember milyen helyzetbe került a létezésben, Pilinszky felfogása szerint ezt fejezi ki e vers, hatalmas erővel és máig érvényesen. Nagyon szerette ezt a verset és odaadta, Sárközi Mártának is persze és Ferenczy Béninek, akinek annyira tetszett, hogy tulajdonképpen akkor határozta el, hogy csinál egy fejet Pilinszkyről. Nekem elmondta Pilinszky a vers megírásának a történetét, azt is, milyen nehezen írta, s hogy ötvenkettő kora tavaszara fejezte be. Azon kívül élő tanú is van**, mert Nemes Nagy Ágnesnek folyton elmondta a városmajori parkban az elkészült részleteit, és a végleges formát o ajánlotta neki. Eredetileg négysoros vagy nyolcsoros strófákban tervezte.

Mi volt Illyés szerepe a Válasznál?

Illyés a lapnak főszerkesztője volt, de a napi szerkesztés munkájában nemigen vett részt. A szerepe mégis nagyon fontos. Nemcsak azért, mert írásokat adott a Válasznak, hanem azért is, mert tulajdonképpen a Választ már korábban is meg akarták szüntetni, de nem tudták — nem néztek utána annak — ezt Sárközi Márta elbeszélése alapján mondom — hogy tulajdonképpen kinek a nevén van a lapengedély. Azt hitték, hogy Illyés nevén van, holott a valóságban a Parasztpárt nevén volt. Egy ideig, irodalompolitikai okokból, Illyés személyéhez nem akartak gorombán hozzányúlni. De azért elkezdődtek, majd el is szaporodtak a Válasz-ellenes támadások. Ezeknek a csúcspontja volt a Válasz a lejtőn című írás, amelyik a Szabad Népben jelent meg, és ezzel párhuzamosan Horváth Márton beszédekben támadta a Választ, amely valóban teljesen heterogén kör volt, hiszen olyan írók is szerepeltek benne, mint Szabó Lőrinc, SZENTKUTHY, vagy Weöres Sándor, vagy Pilinszky János, vagy Vas István, vagy Németh László és a régi népi mozgalom törzsökös egyéniségei, mint Veres Péter vagy Szabó Pál, azonkívül olyan írók is, akiket a népi mozgalom jobbszárnyához soroltak hivatalosan, tehát Sinka István, Kodolányi János, s az akkori fiatalok — Sarkadi Imre, Határ Győző. S a folyóirat meghatározó intellektuális gerincét BlBÓ ISTVÁN nagy tanulmányai jelentették. És a Válasz egyik nagy érdeme, amit az irodalomtörténet-írás most nem győz hangsúlyozni, de amiért akkor elítélték, hogy valóban, szekértáborként befogadott minden tehetséget, irányultságától függetlenül. A Válasz szerkesztésében semmifajta diszkrimináció nem létezett. De megtartóztatta magát az olyan íróktól és az olyan szellemektől, akik meglehetősen ingatag módon próbáltak azokban az években minden lehetőséggel kacérkodni, és politikailag olyan pártokhoz vagy táborokhoz csatlakoztak, amelyek programszerűen vonták kétségbe az irodalom autonómiáját.

A VÁLASZ SEMMIFÉLE HIVATALOS TÁMOGATÁSSAL NEM RENDELKEZETT. A Magyarok mögött még ott állt, úgy-ahogy a székesfőváros. Nem tudom, mennyit adott, hogyan támogatta a Magyarokat, de a lapnak volt valamilyen hivatalos bázisa, noha nem volt hivatalos lap. A Fórum mögött ott állt a Kommunista Párt; Kassákék folyóirata mögött, azt hiszem, a szociáldemokrácia; valamint volt egy ún. Művészeti Tanács elnevezésű intézmény, amely koalíciós alapon jött létre, és művészeti ügyek kezelésével és támogatásával is foglalkozott. Ebben KASSÁK éppúgy benne volt, mint KODÁLY ZOLTÁN, vagy, ha jól emlékszem, egy ideig Szent-Györgyi Albert, a Nobel-díjas biológus. Lehet, hogy a Művészeti Tanács adott támogatást a lapoknak, én erről nem tudok, de a Válasz teljesen független lap volt anyagi tekintetben, éppúgy, mint az Újhold, amelyet az akkori fiatal nemzedék egy része alapított, és szintén nem kaptak támogatást.

Hogyan tudta a lap az egységét megtartani, ha ennyire heterogén volt?

Nem volt irodalompolitikája, mert ez Illyés személyiségétől is idegen lett volna. Illyés, amennyire „belefolyt” a lapba, ugyanazt a szellemiséget és elképzelést képviselte és valósította meg, mint a Nyugat megszűnése után a Magyar Csillagban. Tehát azt a szerkesztői politikát akarta folytatni, hogy mindenki előtt nyitva állt a lap, az ő megfogalmazása szerint: „felmutatta a tehetség mandátumát”. Később, amikor már a Válasz végnapjai közeledtek, Illyés mindenkit, (főleg a fiatalokat!), figyelmeztetett arra, hogy jól gondolják meg, akarnak-e szerepelni a Válaszban, mert ez esetleg később, ennyi támadás után, és tudva azt, hogy az életre ráborul a kommunizmus éjszakája, kompromittáló lehet a számukra.

Illyés végig kitartott a Válasz mellett?

Hogyne!

Különös azért, mert Illyés, Szabó Lőrinc, Pilinszky nagyon távol álltak gondolkodásban...

Mégis nagyon jól megfértek egymással és egymás mellett. Egy író számára az az elsőrendű szempont, hogy ne méltatlan környezetben közöljék az írásait. És Sárközi Márta annyira otthonteremtő egyéniség volt, hogy a lapban éppúgy otthon érezte magát mindenki, mint az ő kis személyes világában. Szóval ezek az írók szinte családtagokként tartoztak oda. Sárközi Márta nagy szerepe az volt a Válaszban, hogy emberileg is odakötötte a munkatársakat. De voltak az életének anyagilag rendkívül elesett pillanatai, például amikor műstoppolással tartotta fönn magát, a Szilágyi fasor elején, egy pincében dolgozott. Szinte naponta látogattam és láttam őt, mert én meg szemben laktam a Városmajor utcában, ott voltam albérlő. A támogatásban nem ismert akkor sem határokat és akadályt, bárkinek bármilyen ügyéről volt szó, amiben tudott, segített, és soha nem érezte senki, hogy ezzel a segítségével lekötelezte volna. Ez magyarázza meg azt a hűséget, hogy a Válasz megszűnése után is, mintha mi sem történt volna, Sárközi Márta változatlanul összetartotta ezt a társaságot, vasárnap délutántól a végtelenségig, az utolsó villamosig, amelyik visszament Zugligetből. Márta összes termei, értve ez alatt azt az egyetlen szobát, nyitva állt mindenki előtt s mindenkinek jutott egy karéj zsíroskenyér és egy bögre üres tea. Néha húszan-harmincan voltunk. Hogy csak néhány nevet mondjak — nagyon jól emlékszem rá, mert elég gyakran találkoztam velük ott, Bibóval, Illyéssel, Németh Lászlóval, FÉJÁVAL, Sinkával is, a fiatalabbak közül Pilinszkyvel, Mészöly Miklóssal, Fodor Andrással, aztán jöttek oda zenészek is, SZERVÁNSZKY is előfordult, Vargyas Lajos, Sarkadi/ tehát mindazok, akik valamikor írtak a Válaszba. Bármikor eszükbe jutott hogy meg kéne látogatni Sárközi Mártát, csak fölültek a villamosra és elmentek oda, soha nem volt rossz pillanat a látogatáshoz.

Emlékszem arra is, hogy egyszer ott volt Hajnal ISTVÁN professzor, aki a Válasz utolsó számában Az ember és a gép című korszakos történeti tanulmányt írta. Azt hiszem, a magyar történeti

irodalomban először ő foglalkozott azzal, egyszerre elvileg és konkrétan, hogy a társadalom életében milyen szerepet játszott a gép, a gépek föltalálása. Úttörő munka volt az, aminek a teljesebb körű kidolgozását éppen a marxizmus-leninizmus uralkodó dogmái akadályozták meg, aztán Hajnal István váratlanul meghalt, úgyhogy ezen nem is tudott tovább dolgozni.

Mivel magyarázható az, hogy Sarkadi később sem távolodott el Sárközi Márta baráti társaságától?

Nem volt nagyon gyakori vendég. De Sarkadi, mint fiatal író, éppen a Válaszban indult el, méghozzá azokkal a mitológiai tárgyú novelláival, amelyek persze nem a mitológiáról szóltak, hanem mindenfajta deheroizálást és dezilluzionizmust előlegző modem irányzatot képviselt ezekben az írásokban, és okozott óriási feltűnést. Parabolái nemcsak a magyar, hanem az európai irodalomban is újdonságot jelentettek. Emlékszem, két vagy három mitológiai írására, az egyiknek Párbaj az igazságért volt a címe, s arról szólt, hogy Hektor, a mítoszi hős megvallja párviadala előtt az ellenfélnek, hogy megcsömörlött a „hős” szerepkényszerétől, s arra kéri ellenfelét: szabadítsa meg, és döfje le őt végre! Vagy a másik, A szatír bőre, amelyben Apolló nyúzza a szatírt. Ezek fantasztikusan eredeti írások voltak, és hogyha a Válasz szerkesztéspolitikája vagy szemlélete beleragadt volna valamilyen provinciális kátyúba, ezeket a novellákat nem közölte volna. Ezek voltak a legmodernebb pillanatai a háború utáni új magyar novellának, amit Sarkadi képviselt, és csak ott, a Válaszban. Sarkadi később ettől elfordult, eltávolodott, viszont a hagyatékában sok olyan törmeléket, morzsát, csírát lehet találni, ami mutatja, hogy ha nem így alakulnak az idők, akkor talán a folytatás is gazdagabb lehetett volna.

A Válasz akkor mennyire volt koncepciózus?

Erről azt kell mondanom, hogy mivel nem volt egyetlen stílusirányzat lapja, és nem volt egyetlen nemzedéki csoportosulás lapja sem, mint az Újhold, a koncepció másban rejlett. Abban, amire a Nyugat óta minden folyóirat törekedett, hogy a folyóirat koncepciója és programja: a tehetség. Ezt előre sohasem lehet megtervezni. A Válasz is tulajdonképpen ezen az alapon mozgott, már csak azért is, mert ebben próbálta közvetlenebbül folytatni a Nyugatot, mert korábban Illyés másik lapja, a Magyar Csillag is azt folytatta, amit a Nyugat csinált. Illyés azt érezte, hogy az egyetlen irodalmi orgánum, amely megmaradhat a magyar szellem, a magyar irodalom számára, az a Magyar Csillag, tehát neki erkölcsi-szellemi kötelessége, hogy mindenkit beengedjen a lapba; olyanokat is, akikkel egyébként, esetleg szemben is állhatna, de megbecsüli bennük a tehetséget. És ezt nemcsak olyan dolgokban mutatta meg, hogy nem fogadta el a zsidó származású írók kirekesztését a Magyar Csillagból, hanem olyan írókat is szerepeltetett akkor, akik a törekvéseiket tekintve nem voltak egészen irodalmi ízlése szerint valóak — mint pl. Szentkuthyt. Szóval az ember elismerheti valakinek a tehetségét és nagyságát, akkor is, ha azt mondja, hogy én egyébként nem vagyok híve az írásainak.

Ez mondjuk írók között még gyakori is, ezért veszélyes, ha író szerkeszt lapot. Mert az ő írói világának a vakfoltjai sokkal könnyebben okozhatnak olyan tévedéseket, amilyeneket OSVÁT nem követett el. Illetve Osvát is elkövetett, rengeteg kiváló írót és kiváló írást kívül rekesztett a Nyugaton, mégse vonta kétségbe senki, hogy a Nyugat autonóm folyóirat, mert mindenki tudta, hogy ez Osvát egyéni tévedése. Amikor tehát Osvát azt mondta József Attilának, hogy a Tiszta szívvel című versét nem közli, vagy mikor Nagy Lajosnak azt mondta, hogy az Egy nap a Grün irodábant nem közli, mert ez a társadalom arcába való köpködés, vagy a Kakukk Marci miatt fanyalgott, akkor mindenki tudta, hogy Osvát nem valaminek az eszköze, nem manipulálja senki, hanem saját tévedéseit mondja, de ugyanakkor életével és vérével szolgálja a lapot. Szóval ez az irodalom bel- ügye maradt. De megváltozott a helyzet 1949-től kezdve, mert minden folyóiratnak egy irodalompolitikai elképzelés szolgálatába kellett állnia, és ez volt az igazi választóvonal, amelyen átlépve megszűnt az összes folyóirat. Magán-irodalompolitika és egy hatóságilag engedélyezett állami irodalompolitika, amely mögött ha kell ott áll az egész erőszakszervezet, az nem ugyanaz. Amikor tehát Horváth Márton azt mondta a Zeneakadémián, nem sokkal a Magyar közösség pere, az első magyar konstrukciós per után, hogy „a főellenség Németh László”, az nem azt jelentette, nem olyan volt az akusztikája, mintha Kassák azt mondta volna, (mint ahogyan mondta is József Attilának), hogy rímes verset nem közlök. Mert Kassák ezt mondta ugyan, de utána éjszaka nem csöngetett a rendőr azoknál a költőknél, akik rímes verset írtak. Viszont Németh László ezért hordott mérget a cipőtalpában. Mert el volt készülve arra, hogy — mint a magyar közösség ideológiai vezérét — elviszik, mert ez volt a pör konstrukciója; benne volt a vádiratban, hogy a magyar közösség ideológiáját Németh László eszméi szolgáltatják. Ezek kezdenek mostanság megint feledésbe merülni, anélkül hogy valaha is igazán tudatosultak volna.

ILLYÉS KONCEPCIÓJA AZ ÉRTÉK VOLT. A Válasz összesített tartalomjegyzékében több száz ember szerepel. Mondjuk Pilinszky ismert, de a kortárs Szeberényi Lehel, aki szociográfiát írt, ő is a Válaszban indult. Vagy verseivel Lakatos István. A legkülönbözőbb emberek. Márkus István, szintén szociográfus, aztán Jékely jelent meg sok verssel és novellával. Kodolányi, amit azért fontos emlegetni, mert Kodolányit is kikiáltották ellenségnek. És Szabó Lőrinc, aki nemcsak mint a Válasz verslektora szerepelt, hanem mint a Válasz költője is. A Valami szép ciklus verseinek a nagy része, és ha jól emlékszem, a Tücsökzene első darabjai is ott jelentek meg. Vagy Sinka például, akire borzasztó indulattal reagáltak akkoriban, és Illyésnek is bizonyos írásaira. Illyésnek ugyanis volt egy jegyzetrovata a Válaszban, ahol sok mindennek hangot adott, amit nem szívesen hallottak. Például egyet megjegyeztem, talán nem is a legfontosabb, de a legjellemzőbb a korabeli Magyarország nemzetközi helyzetének a kiszolgáltatottságára, hogy Lengyelország is bejelentett, nem tudom, hogy hány millió dolláros jóvátételi-kártérítési igényt Magyarországgal szemben, azzal az indoklással, hogy a német hadsereg elől Magyarországra átmenekült lengyel hadsereg és a civil népesség járművei elvesztek, azokat tehát fizesse meg Magyarország. S akkor Illyés megírta, hogy ami sok az sok. Nagyon jól tudta, hogy ez nem a lengyelek szívéből jött, („lengyel-magyar két jóbarát”), hanem abból a hivatalos kommunista lengyel politikából, amit azt hiszem, hogy akkor személyileg még csak nem is lengyelek irányítottak.

Németh László veszélyeztetettsége és szembeállása hogyan egyeztethető össze a moszkvai pohárköszöntővel, vagy az 57-es Kossuth-díjjal?

57-ben jónéhányan kaptak Kossuth-díjat, olyanok, akikkel szemben az új politikai gárda meg akarta mutatni, hogy bizonyos értelemben korrigálja a RÁKOSl-féle vezetés kulturális politikáját. HELTAI Jenő is akkor kapott, szegény, aki akkor már ágyban fekvő, mozdulni sem tudó beteg volt. De akkor kapott Fülep Lajos és Németh László is, amit Németh László rögtön továbbajándékozott a vásárhelyi Bethlen Gimnáziumnak, tehát ő továbbadta a Kossuth-díját.

Ami pedig a pohárköszöntőt illeti — hát egyrészt ez következménye volt annak, hogy elfogadta a meghívást. Tehát, ha valaki elfogad egy meghívást, ahol vendégül látják, és mint egy VIP személy, olyan színtereken fordul meg, mint ő, akkor egy pohárköszöntőt nem használhat föl arra, hogy felsorolja a Szovjetunió történelmi bűneit. Ezt be kell látni és meg kell érteni. Hasonló helyzetben EISENHOWER amerikai elnök ugyanilyen pohárköszöntőt mond. Németh László szellemét és jellemét ismerve egészen bizonyos, hogy ebben semmiféle opportunizmus nem játszott szerepet, inkább naivitás.

Németh Lászlónak a szocializmussal sok vitája volt, és ez nem 1945 után kezdődött, hanem a harmincas évek elejétől fogva. Amikor Németh László elindította a Tanút, akkor a Tanú beköszöntőjében azt írta, hogy „múzsám a kor lelke, a szorongó tájékozatlanság”. Tehát írói és gondolkodói programja volt az, hogy szét kell nézni a világban, és ehhez a tájékozódáshoz meghív partnerül mindenkit, hogy együtt vizsgálják, mit lehet tenni Magyarországért, az első világháború utáni trauma és sokk után. Itt van egy széttört, összeomlott ország, amit újjá kell építeni. Bekövetkezett, amit Ady mondott, a nagy szétszóródás, ami Ady utolsó kötetének is a fő jövendölése volt. És ez az Ady-vízió tette tulajdonképpen Németh Lászlót a sorskérdések kutatójává, mert kamaszkorában ismerte meg A Halottak élén című kötetet. És körülnézett — szellemi értelemben — Európában; így került kapcsolatba, meg tizenkilenc miatt is, a szocializmus eszmekörével, amelyről az volt a véleménye, hogy a marxizmus az ember szociális igényeinek a XIX. századi kinőtt ideológiai ruhája. Emiatt 1931-32-től kezdve a kolozsvári Korunk, Gaál Gábor lapja folyton támadta. Nagyon éles párbeszédet folytatott a harmincas évektől kezdve a magyar és nem tudom mennyire magyar marxista mozgalmakkal. Ugyanakkor Németh László is meg volt arról győződve, hogy Magyarországnak olyan szociális problémái vannak, amelyeknek az orvoslása nélkül nem képzelhető el egészséges társadalom. A társadalom szociális elvek, kel és intézkedésekkel való beoltásának az igényét nem adta föl, 1 mindig élt benne egy olyan illúzió, hogy hátha be lehet ezt a XIX, századi ágat ojtani valami nemesebb és korszerűbb gondolattal. Meg lehet-e nemesíteni, meg lehet-e reformálni a „minőség forradalma” szellemében? Ez a dilemma, azok számára, akik benne éltek az ún. létező szocializmusban, nemcsak az opportunizmusnak, nemcsak a helyezkedésnek a problémája volt, hanem egy nagy, életre, sőt nemzedékekre szóló gond is. Ha már ebben kell élnünk, hogyan lehet ezen változtatni, hogy jobb legyen. Ezt, amikor megdőlt, könnyű megbélyegezni, de amikor az ember benne él valamiben, és azt öröknek hiszi, akkor „az emberarcú szocializmus” iránti vágya természetes módon él a gondolkodásában. Németh László folyton kereste a változtatás lehetőségét. Egész életműve arról szól, hogy azok az emberek, akik bizonyos eszméket szeretnének megvalósítani a társadalom életében és az ember erkölcsi életében, egy adott pillanatban mit tehetnek.

Szóval ebben a pohárköszöntőben, túl az udvariassági gesztuson, bizonyára benne volt annak a belátása, hogy egy ilyen óriási ország és óriási hatalom nélkül, mint a Szovjetunió, nem lehet ezeket az óhajtott változásokat elérni. Másrészt pedig annak a gondolkodó embernek a naivitása, aki egyszerűen tényeiben nem ismerte egy ilyenfajta hatalomnak a működését, jóllehet az életében is fenyegette, ismétlem, mérget hordott a cipőjében, Vásárhelyen, és egyszer majdnem be is vette szegény, amikor éjszaka váratlanul csöngettek (Aztán kiderült, hogy csak a postás csöngetett.) Ha valaki Németh Lászlót, és egyáltalán a korviszonyokat meg akarja érteni, annak figyelembe kell vennie azt is, hogy olyan emberek, akik kitaszítottjai a kornak — Németh Lászlónak öt évig nem jelent meg eredeti írása — könnyen mártírjai lehetnek saját eszmeviláguknak Lehet valakivel manipulálni, anélkül hogy az illető megváltozna, mert az életnek bizonyos színterein, az a tény, hogy meghívják oda, pohárköszöntőt mond, végigutazza a Szovjetuniót, megír egy Utazás című darabot, abba a látszatba keveri, mintha megváltozott volna. Holott nem erről van szó.

HOGY egy ellenpéldát mondjak: a Levél a miniszterhez című írás, amit ACZÉL GYÖRGY fölkérésére írt, Aczél részéről nyilván egy ravasz gesztus volt. Ravasz, mert semmire nem kötelez, ha megkérdezi Németh Lászlót, hogyan reformálná meg a magyar művelődésügyet. Németh László pedig, a naiv író és gondolkodó, aki tele van javaslatokkal, fogja magát, és megírja hetven vagy nyolcvan oldalas levélben az elképzeléseit. Esszéje semmire nem kötelezte a magyar kulturális politikát, de a gesztus, hogy Németh László ezt megírta, olyan látszatot teremtett, mintha pozitív kapcsolatban volna a művelődéspolitika irányítóival. A valóságban viszont egészen a legutóbbi időkig még ahhoz sem járultak hozzá, hogy M az írás napvilágot lásson. Azért, mert a benne kifejtett gondolatok I kényelmetlenek voltak, mivel Németh László ebben az írásban 1 érvényesítette a meggyőződését, hogy a minőségelvet kell az oktatásügy centrumába állítani, mert egy magasan fejlett, jól képzett értelmiségi társadalom nélkül kilátástalan ez a XX. századi versenyfutás Európában. Emlékszem, fiatalabb koromban, amikor lektorként dolgoztam, a kiadóban egy értekezleten tajtékozva olvastak föl részleteket ebből a levélből; személyesen Aczél György, egy más alkalommal pedig Köpeczi Béla, mert Németh László pontosan leírta az általuk létrehozott művelődésügy apparátusának, a kulturális ochranának a működését. Például az egész Könyvkiadói Főigazgatóságét, és így tovább. A saját szférájukban, vagy abban, amit annak véltek, úgy használták föl ezt a levelet, hogy azt bizonyítsák vele: Németh László egy megátalkodott másképpen-gondolkodó; egy másik színpadon pedig úgy forgatták, hogy „Németh László és közöttünk pozitív kapcsolat van, hiszen nyolcvan oldalon fejtette ki kérésünkre, hogy milyen művelődésügyre volna szükség”. De hogy milyenre volna szükség, azt nem tudta meg senki, mert a levelet nem hozták nyilvánosságra; csak 1989-ben jelent meg, a Valóságban. A legvégén már olyan formai okokkal indokolták a közlés megtagadását, a szerzői jogra hivatkozva, hogy a levélnek a szerzői jog tekintetében két tulajdonosa van: a levél írója és a levél címzettje. Kettejük együttes hozzájárulásával lehet csak a levelet megjelentetni, és Aczél a végén azzal zárkózott el, hogy nem adja meg a jogot, mert ő ezt mint „magánszemély” kapta. Szét tudta választani magában a magánszemélyt és a művelődési minisztert úgy, ahogy KARINTHY szerint BEÖTHY Zsoltnak sikerült szétválasztani Petőfiben a költőt és az embert. Ilyen kicsiségekből is látszik, hogy az ember, az individuum mennyire kiszolgáltatott a diktatórikus szerkezetű társadalmakban. Tehát: nem írt Németh László? írt. Ott volt a Szovjetunióban? Ott volt. Mondott pohárköszöntőt? Mondott. Közben azonban elsikkad a lényeg. Közismert technika ez, csak az ember azt gondolja, hogy ő ennek nem eshetik áldozatul; aztán kiderül, hogy mindenki ki van szolgáltatva és mindenki áldozatul esik. Ez a koncepciós perek technikája is. Voltak Németh Lászlónak olyan harmadik utas gondolatai, amelyek szemben állnak a marxizmus-leninizmus eszmekörével, a létező szocializmus ideológiájával? Voltak. Voltak olyan emberek, akik szintén ellenezték, akik hallani sem akartak a szovjet típusú szocializmusról? Voltak. Hát akkor már csak realizálni kell; össze kell kapcsolni Németh László bizonyos gondolatait az „ellenséggel”. És még valami. A furcsa az, hogy Németh Lászlónak, éppen az eretnek gondolatai miatt — és ez az orosz irracionalizmus — voltak nagyon befolyásos hívei a Szovjetunióban. Németh Lászlóért rajongott a szovjet világirodalmi szemle főszerkesztője, aki folyton kért írásokat tőle, és folyton őt akarta közölni. A budapesti szovjet követségen volt olyan kultúrattasé, aki, megtanulván magyarul, olvasta Németh Lászlót, és belebolondult. Tehát rajtuk múlott az, hogy meghívták a Szovjetunióba. De annyiszor mehetett volna a Szovjetunióba, gondolom én, ahányszor csak akar.

A másik ellentmondásos személyisége a Válasz körüli vitáknak a kitűnő író, Kolozsvári Grandpierre Emil.

Az ő írói tehetségét nem lehet kétségbe vonni.

Ez nyilvánvaló. De miért tartotta meg azt a beszédét az egyetem bölcsészkarán?

Ez az előadás nem függött össze a Válasszal..., én csak egy lélektani valószínűségű választ tudok adni. Minden író szeretett lény, hát még a magyar író! A magyar író különösképpen az. ffl G. E. metafizikus sértettsége talán ott kezdődött el, hogy nemzedéke kitűnő prózaírójaként, olyan ember- és társadalomszemléletet valósított meg a magyar prózában, amely nem tartozik a magyar elbeszélés divatos hagyományaihoz. Emiatt mindig azt érezhette, hogy nincs érdeme szerint megbecsülve. Majd behívták katonának, és orosz hadifogságba került. A visszatérte után nem tudott megszabadulni azoktól az emlékektől, amelyek számára ennek a bekövetkezett új világnak az igazi arculatát képviselték, annak minden félelmével együtt. K. G. E. után LUKÁCS GYÖRGY köre nyúlt ki; hátha ezzel az emberrel lehet valamit kezdeni. Többször találkozott Lukács Györggyel, megfőzték valahogyan, és rábízták a Rádió irodalmi osztályának a vezetését, majd a Magyarok című folyóiratot is. A Magyarokkal a Párt, tehát Lukács, Révai, Horváth Márton, Darvas, elégedetlenek voltak, mert abban a polgári irodalomnak meglehetősen i pregnáns megnyilatkozását látták, nem is beszélve arról, hogy Vas István éppen a Magyarok hasábján vitatkozott magával Lukáccsal meg Waldapfel Józseffel. Nemkívánatos fórum lett a Magyarok;] majd K. G. E. ezt átalakítja, gondolták. K. G. E. kitűnő író, de nem kritikus. Elkezdte, őszintén, a legjobb meggyőződése szerint átformálni a folyóiratot, és botcsinálta ideológusként elkezdte minősíteni a magyar irodalom közelmúltját és akkori viszonyait, szellemi világát; mint például abban az előadásban, a Múzeum-kőrúton.

OTT VOLTAM, harmadéves egyetemi hallgatóként abban a teremben, ahol K. G. E. ezt az előadást megtartotta. Arra emlékszem, hogy voltak ott százötvenen, túlnyomórészt költők; három költő rövidnadrágban: Nadányi Zoltán, Berda József és Kormos István. K. G. E. általános csalódottságot okozott azoknak is, akik eredetileg ővele akartak manipulálni, mert egetverő szamárságokat mondott. Például azt mondta, ha jól emlékszem, hogy még József Attila is elmenekült a kor valósága elől az idillbe, és ennek bizonyítására idézte azt a József Attila verssort, hogy „csattan a menny és megvillan/ kék tünde fénnyel fönn a tél/' (József Attila: Nyár) Mire Waldapfel Józsefet, aki megrögzött, megcsontosodott os- bolseviknek mutatta magát, de jó filológus volt, a filológiai hűség 1 arra késztette, hogy szót kérjen, és kijelentse, hogy K. G. E.-nek mindenben igaza van ugyan, de kötelességének tartja megjegyezni, hogy a vers eredetileg azzal a zárósorral jelent meg a moszkvai Sarló és Kalapácsban, hogy „megvillan,/ elvtársaim: a kaszanyél.”, ámde cenzurális okokból ezt meg kellett változtatni. Tehát ilyen sikerülj len volt ez az egész előadás, mert azt fejtegette, hogy a két háború közti magyar lírát, költészetet a bezárkózás, a valóság elől való szabadulás, a múzsa menekülése jellemezte. Ez a magatartás áthatott mindenkit: József Attilát, Vas Istvánt, Weöres Sándorról nem is beszélve, és Vasnak a köteteimét, a Menekülő múzsát használta fel ennek illusztrálására, körülbelül olyan technikával, mint amikor a Bibliából bebizonyítják, hogy nincs Isten. Az már, hogy a Menekülő múzsa mire visszhang, és a menekülő múzsa mi elől menekül, kimaradt az előadásból. Az 1983-ban megjelent kötetben ilyen sorokat olvashatni: „A világban, e kotyvasztó fazékban, ( Fölöttünk, egyre keskenyebb karéjban,) Keringve száll a keselyű idő.” — hát így... Megint mondom, így, ilyen primitíven működik a koncepciózus technika, amit ő őszinte átéléssel adott elő. Borzasztóan megtámadták, leszólták ezért az előadásért. Az egyetlen ember, aki fölszólalt mellette, Király István volt; hogy mit mondott, arra már nem emlékszem, csak arra a mondatára, hogy „Weöres Sándor pedig nem művész, hanem bűvész”. Mire egyedül Kuczka kezdett el tapsolni. Királyban volt annyi humorérzék, hogy azt mondta: „köszönöm az izolált tetszésnyilvánítást...” Jóformán minden magyar költő jelen volt. A legidősebbek — Gellért Oszkár, Dutka Ákos, éppúgy, mint az induló költők. Vas Istvánt, Zelk Zoltánt ott láttam először életemben. Illyés nem volt ott. Kabarénak tűnt, amit mindenki véres átéléssel és szenvedéllyel csinált...

Hogy jöhetett létre ez az egész előadás, fölkérték K. G. E.-t?

Igen, fölkérték, és az előadás meg is jelent a Magyarokban, 1949-ben. A keretet az szolgáltatta, hogy 1945 után megpróbálták felújítani NÉGYESSY nevezetes stílusgyakorlatait. VARGHA KÁLMÁN, az irodalomtörténész, aki azóta meghalt, ott dolgozott akkor már Waldapfel tanszékén, és Lakatos István költővel szervezték ezeket a stílusgyakorlatokat. Ebbe iktatták be K. G. E. előadását.

Milyen lett ezek után a kapcsolata a Válasszal?

Nem tudom, mert aztán mindegyik lap megszűnt. K. G. E. a Magyarokban pár számot szerkesztett, aztán megszűnt ez a lap is. De nem szakadt meg a kapcsolata a Válasszal sem. Szerették őt tulajdonképpen. Sárközi Mártának az volt a véleménye, hogy nagyon jó novellista, de... Nem folytatom. Mint írót nem vonták kétségbe.

De gondolom, Sárköziné úgy érezte, hogy elárulták.

Azt, hogy elárulták, akkor érezhette, és joggal, amikor a Válasz már megszűnt. Mert Sárközi Márta, akármilyen banálisán hangzik is, tulajdonképpen két részre osztotta a szellem világát: tehetségesekre és tehetségtelenekre. És ha egy tehetséges ember csinálta azt, ami az ő erkölcsi normáival ütközött, akkor haragot, dühöt, fájdalmat érzett. Ezzel egyébként, azt hiszem, mindenki így van, de ő ennek hangot is adott. Megmondta. Ha az illetővel találkozott, az illető képébe mondta. És ha társaságban volt, akkor is... Ilyen szempontból életveszélyes szókimondó asszonyságnak számított, mert kimondta, ami a bögyében volt.

A lap szerkesztésében nem voltak nézeteltérések Illyés és Sárközi Márta között, vagy Illyés és Szabó Lőrinc közt?

Ilyen nézeteltérésekről én nem tudok. Majdnem azt mondanám, hogy szinte magától állt össze egy-egy szám. Sárközi Márta nagyon jó olvasó volt, és nem lévén író, nem voltak írói elfogultságai. Biztos kézzel szedte ki azt, ami jó.

SZABÓ LÓRINCCEL AZ A PROBLÉMA, hogy óriási költő volt, de nem volt alkalmas arra, hogy napi, szerkesztői kritikát gyakoroljon. Ugyanis Szabó Lőrincnek megvolt az a tulajdonsága, hogy ha elolvasott egy verset, és olyasmit látott benne, ami őt, mint költőt fölizgatta, akkor már egy elképzelt verset látott maga előtt, és meghatottan mondogatta: „boldogan aláírnám a nevemet”. Mi meg csak néztük, hogy micsoda szamárság ez? Egyszerűen képtelen volt objektíve felfogni a mások munkáját. Alkalmatlan szerkesztő volt. Én Szabó Lőrinccel dolgoztam együtt, éppen 1957-ben, egy hónapig szinte, reggel kilenctől késő estig, mert akkor rakta össze az Örök barátaink új kiadásához a fordításait, és a kiadó elküldött, hogy dolgozzak a kezére, csináljam, amit mond. Majdnem mindegyik verset fölolvasta nekem, megmagyarázta, hogy miért jó. Volt az anyagban például egy SZEJFULLINA nevű költőnő: — gyönyörű! mondta a verseire, és könnyezett. Láttam, hogy van benne valami, ami őt izgatja, megragadta, ezért képtelen tárgyilagosan megítélni. Pedig milyen analitikus agya volt!... És mégis. Egyik fajtája a költői elfogultságnak, amikor egy hirtelen támadt elképzelés, hogy ő hogyan írta volna meg, elfedi az eredeti rossz verset.

De például Weöres még Jékelynek is adott vissza verset, azzal, hogy nem jó, és nem haragudtak meg egymásra. Tehát ez is hozzátartozott a Válaszhoz, hogy miközben jóformán senki sem szerkesztette, valahogy állandóan működött benne egy minőségelv, és még ilyen rangú költőnek is visszaadta a versét a nemzedéktársa, Weöres Sándor.

Hogyan tudná megfogalmazni a különbséget a második és az első Válasz között?

Szerintem a második Válasz árnyaltabb és színesebb volt, ami érdekes módon ebből a történelmi helyzetből is következett. Sokan átmentek a Válaszhoz olyanok, akiket a népi gondolat eszme- köre a Válasz első időszakában nem vonzott. Mert azért azt is tudni kell, hogy a Válasznak az első korszaka, sőt mindjárt az első száma egy összeveszéssel kezdődött. Otthagyta GULYÁS PÁL, megírta a Nemzeti öncélúság című tanulmányát, majd nyomban kilépett a Válaszból Fülep Lajos, és Németh László is eltávolodott a laptól. És gondolom, ebben közrejátszhatott olyasmi is, amit a Fülep-tanulmány, a Nemzeti öncélúság után a „népi öncélúságnak” lehetne nevezni. Második korszakának gazdagságát úgy is érzékelhetjük, ha elképzeljük, hogy ha Pilinszky a harmincas években tűnik fel ugyanazokkal a versekkel, alig valószínű, hogy a Válaszhoz fordul velük. De 1946 után valóban a gyanúsított, és szabadságában, létében fenyegetett magyar irodalom fő szekértábora lett a Válasz. Németh Lászlónak ott jelent meg néhány fontos tanulmánya, ott jelen meg pár folytatás az Iszonyból, a drámái, tehát szellemileg is ja lett a Válasz, és nagyon sok olyan írót odakötött még, akár Weöres Sándort, vagy Szabó Lőrincet, akiknek nem kínálkozott másutt fórum. Míg ellenben Szabó Lőrinc, aki az első Válasz idejében is élt, noha jó barátságban volt Sárközi Györggyel, nem tartozott a Válaszkörhöz. Odatartoztak viszont olyanok, akiket diszkriminálták, és az első Válasz fogadott be, tehát Radnóti Miklós vagy Zelk Zoltán vagy Vas István. Amikor arról esik szó, kicsit eltorzítva a történeti valóságot, hogy a mai népi-urbánus ellentétekben hogyan polarizálódik a népi oldalon egyfajta antiszemitizmus, akkor ezekről a tényekről rendszerint elfeledkezik az irányított elfogultság. Az egész népi mozgalomnak az értékelése vagy az irányultsága volt más, mint amit tulajdonítanak neki. A mai népi mozgalom soha nem követte, habár hatott rá, Szabó Dezső nézeteit abban, hogy a magyar parasztot mitizálja. Ellenkezőleg, ERDEI FERENCNEK vagy Bibó Istvánnak az első tanulmányaitól kezdve világos, hogy ők a parasztságot nem osztálynak, hanem ahogyan Erdei megfogalmazta, sorsnak tekintették, amit meg kell változtatni. A magyar szegényparasztság helyzetét, meg ami odakötődött szociográfiailag, mércének tekintették — ha abban nem történik változás, akkor Magyarország társadalmi életében semmiféle fejlődésről nem lehet beszélni. Eszük ágában sem volt mitizálni a „hárommillió koldus” mélyvilágát. Az egész népi mozgalomnak egyik fő ihletője Ady volt, aki „városos” Magyarországot akart. És a népi mozgalomhoz tartozó szociográfusok mind arról beszéltek, arról írtak, hogy a magyar parasztságot valamiképpen az urbanizáció áldásaiban is részesíteni kell — ha vannak —, és ennek nagyon jó formája a mezővárosok körül kialakult magyar tanyarendszer, mert a kétlaki életmód révén mind a kettőt megkaphatja a paraszt. Míg ellenben a falu kizárja. Tehát Erdeinek egészen haláláig minden törekvése az volt, hogy nem a falut kell fejleszteni, hanem a városokat, és a városok körzetében meghagyni a tanyai életmód termelési-gazdálkodói lehetőségét. A falu az, amely konzervál. Tehát épphogy nem a falu-romantika jellemezte a magyar népi mozgalmat! Továbbá úgy gondolták a jobboldallal szemben, nem szabad ezekről a kérdésekről a zsidókérdés középpontba állításával elterelni a figyelmet. Mert ha bármi módon, bármilyen abszurd módon oldanák is meg a zsidókérdést, mondjuk a zsidóság mind egy szálig való kiirtásával, attól még a magyar szegényparaszt ugyanolyan nyomorult marad. A kettő között nincs összefüggés. Ezt Magyarországon egyedül a népi mozgalom hirdette, miközben voltak antiszemita érzületű népi írók — ez az élet ellentmondásaihoz tartozik —, de azt világosan látta mindenki, hogy a magyar parasztság, és egyáltalán, a magyar szegénység, a hárommillió koldus sorsán az mit sem változtat, hogy zsidótörvényeket hoznak és a zsidókat diszkriminálják. Azonkívül olyan szerzők, mint Bibó, azt is nagyon jól tudták, hogy az a bizonyos magyar etnikai hegemónia, ami a történeti Magyarországon érvényesült, annak volt köszönhető, hogy a Magyarországra bevándorolt zsidóság magyar anyanyelvűnek vallotta magát. Ha nem vallja magát magyar anyanyelvűnek, akkor nincs ötven százalékos magyar etnikai részarány se Magyarországon. Arról nem is beszélve, hogy egy demokratikus és egy szabad társadalomért küzdő mozgalom jobbjai nem engedhetik meg maguknak, hogy állampolgárokat ilyen alapvető emberi jogokért vérre menően diszkrimináljanak. A népi mozgalom írói ezt nem gondolták soha. Én nem beszélhetek erről mint tanú, mert nem vettem részt a lap szerkesztésében, de amennyire a végpontjától kezdye vissza lehetett egy ilyen környezetből érezni a megelőző idők amelyről volt tapasztalatom, mint Eötvös-kollégistának, ez sohase játszott szerepet.

Akkor mivel magyarázza azt, hogy a népi-urbánus ellentét amely negyvenöt előtt létezett, utána mintha csökkent volna?

Azt nem tudom, hogy csökkent-e. Az, hogy Magyarországon az antiszemitizmus 1945 után megszűnt, csak látszat. Először azért, mert ha így lett volna, akkor Bibó nem írja meg a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című tanulmányát. Ez egyrészt teljes elítélése a magyar társadalomnak, és főleg a magyar középosztálynak, amely így viselkedett: másrészt szinte leltárba vétele azoknak a problémáknak, amiket a zsidóság bizonyos részében az önmérséklet egyfajta hiányának lehet nevezni, amelyik úgy akar ezer módon elégtételt és jóvátételt szerezni magának, hogy belemegy olyan dolgokba — a politikai rendőrségtől kezdve — amik gerjesztői lesznek egy új antiszemitizmusnak, erőszaknak. Utána Rákosiék hallani sem akartak népi-urbánus ellentétről, se a zsidó és nem-zsidó traumák kibeszéléséről. Ez egyszerűen le volt tiltva, mintha azt mondták volna, hogy sajtóban többé nem lehet sportrovat. Hogy az életben zajlik, az nem érdekelt senkit.

A másik kérdés, hogy miért pont nálunk ilyen erős ez az ellentét. Másutt ilyen élesen ez a kérdés nem jelentkezett.

Hát remélhetőleg föl fog oldódni, mert ez képtelen dolog. Agyrém. Csak az a baj, hogy a történelemben az agyrémek is tudnak realizálódni. Szóval nem lehet a kérdést azzal elintézni, hogy agyrémnek minősítem, mert miközben igazam van a minősítésben, semmit sem változtatok a dolog állapotán. Én csak abban bízom, hogy majd megszűnik, de nem fog deklarációk révén megszűnni. Mindenki, aki ebben a kérdésben megnyilatkozik, azzal kezdi, hogy számára ez a kérdés nem létezik, és utána boldogan lubickol a kérdés körül gerjesztett indulatokban. Legyünk őszinték — mindenütt van antiszemitizmus, — én nem ismerem az angol, francia vagy német viszonyokat, szóval nem tudok véleményt formálni — csak talán van egy alapvető különbség. Franciaországban vagy Angliában nem képzelhető el olyan politikai változás vagy fordulat, amely az ilyen indulatokra törvényt épít. Meggyőződésem, hogy Magyarországon is ennek lehetetlensége hozza meg a megoldást. És mihelyt ennek a féld' me elmúlik az idegzetből, akkor másképpen fogják egymást csépel' ni, akiknek ez a szórakozásuk. Bibó ebben a tanulmányban mondta, hogy minden, amit az antiszemiták mondanak a zsidókra, az igaz. És minden, amit a zsidók felpanaszolnak az antiszemitákra, az is igaz. Csak éppen a kettő kapcsolódása, az torz. Végzetesen az.

HA MÁR ERRŐL BESZÉLÜNK, hirtelen eszembe jut, hogy Hegelnek van egy kivételesen érthető írása, egy brilliáns cikke: Ki gondolkodik absztraktul, ez a címe. És az a példája, hogy ha valaki kimegy a piacra Berlinben, tojást akar venni, és megkérdezi, mibe kerül a tojás — mondjuk öt garasba — és a vevő azt mondja, drága, akkor a kofa le piszok-gazemberezi. Namost ki gondolkodik absztraktul? A kofa. Mert a kofa egy magasabb kategóriát rendel alá annak az empirikus tapasztalatnak, hogy én drágálltam a tojást. Tehát ha valaki azt mondja, találkozván egy tolvaj zsidóval vagy egy csaló antiszemitával, hogy mindet ki kell irtani, mert minden zsidó vagy gój csaló gazember, akkor ugyanez megy végig a gondolkodásában. Eleve nincs, nem lehet igazságtartalma. Szóval ez egy logikai probléma is. De az életben nem az, az életben nagyon véres probléma.

A Válasz mennyire ismerte ezt a problémát?

A Válasz nem ismerte ilyen értelemben. Az, hogy Bibó zsidókérdésről írt tanulmánya ott jelent meg, mutatja és jelzi, hogy semmiféle képmutatás, illemből vagy elfogultságból, nem vette körül ezt a kérdést. Ez volt jó a Válaszban, a folyóiratban is, meg a Válasz utóéletében is, hogy ilyenfajta megkülönböztető gondolkodással vagy érzülettel ott nem találkozott az ember. De ez nem zárta ki a legélesebb viták lehetőségét! A Válasz ilyen értelemben nagyon emlékeztet a felvilágosodás egyik utópiájára, hogy ha a világot nem is lehet rendbe hozni, létrejöhet a jobb szellemek csoportosulása vagy szövetsége, amiben érdemes élni. Ezt valahogy megéreztette a létével a Válasz, és ebben oroszlánrésze volt Sárközi Mártának, mert Illyés mint főszerkesztő távol volt a laptól.

Milyen értelemben volt távol?

Sokat volt külföldön. És már e miatt is, kényszerűségből, valakinek kellett vinni a folyóiratot. Ez Sárközi Mártára hárult. Ő azért csak a fontosabb dolgokról beszélt Illyéssel. De más szempontból is jó volt ez: a Választ sok kritika érte, éppen az erényei miatt, és valahogy megfoghatatlanná tudták tenni a lapot. Illyés azt mondta, hogy én akkor Párizsban voltam, Sárközi Márta azt mondta, hogy Illyés... szóval elpárologtatták a dolgot. E nélkül hamarabb kitörték volna a lap nyakát.

Mekkora volt a Válasz olvasótábora?

Azt hiszem, hogy kevesen vették meg. Nem tudom, hogy mennyi volt a Válasz előfizetői létszáma, de kevesen vették meg. Az irodalom világa érdeklődött elsősorban a Válasz iránt, és vidéken voltak olyan előfizetők, literátus emberek, orvosok, akik komolyabban érdeklődtek az irodalom iránt, azok vették a Választ. Nem sokan.

Az értelmiség nem érdeklődött komolyabban?

Az értelmiség... mondjuk volt olyan, akit a szociográfusok nem tekintenének értelmiségnek a puszta társadalmi besorolás alapján, de azok voltak. Hogy egy példát mondjak — Vásárhelyen élt egy pék, aki autodidakta volt, elment Párizsba, megtanult franciául, és olvasott mindent. Még egy folyóiratot is elindított, egy vagy két száma jelent meg. Ezt tekintem én értelmiségnek. Ilyen kedves-fontos csudabogarak mindenfelé éltek Magyarországszerte. TÓTH LÁSZLÓ is ilyen volt, mert Tóth László jogi doktor volt, és ebből még következett volna, hogy érdeklődjön az irodalom iránt. De érdeklődött, méghozzá a kortárs magyar irodalom iránt, mert már a harmincas évektől kezdve támogatta nyomdájával a magyar irodalmat olyanformán, hogy viszonylag olcsón vállalt munkát; ő nyomta a Tanút például, sőt honoráriumot is fizetett. Éppen Németh Lászlónak, egy darab földet ott Kecskemét környékén. Tóth nem tudott mással fizetni, és ez a gesztus lett az alapja a Cseresznyés című Németh László darabnak, mert gondolkodott rajta, hogy oda kéne elvonulni, és hátat fordítva a világnak meg a politikának, paraszti munkából megélni, és közben szellemi életet élni. Amit aztán a Bocskai- kertben Debrecenben később meg is valósított bizonyos ideig.

A folyóirat megszűnése után még nagyon sokan csatlakoztak a Válasz köréhez...

Hogyne, járt oda például MOLDOVA is. Nagyon sokat volt Sárközi Mártánál, sőt Mártának volt a Csibe úton még egy kis faháza, azt is igénybe vette, és ott dolgozott. Amikor Moldova feltűnt Mandarin, a híres vagány című novellájával (a megújult Új Hangban jelent meg), majd megjelent egy másik novellája a Csillagban, akkor került össze Sárközi Mártával. Nem tudom, hogy ki ismertette őket össze, és akkor nagyon sokáig, 58-59-ig járt oda, aztán valamin összekülönböztek.

Mostanában kezdenek úgy visszaemlékezni ezekre az irodalmi baráti körökre, mint Peskó...

Peskó Zoltán járt oda, a karnagy, az orgonista, aki most Milánóban él. Nagyon jóban volt Mártával, a fiának volt iskolatársa.

Ezek a különféle baráti körök, mint a Válasz, vagy Soós JUCIÉ, mennyire számítottak a háború utáni irodalmi életben?

Sokat. Soós Jucival talán egyszer találkoztam, de én később kerültem oda. Negyvenhat és negyvenkilenc között, amikor a Válasz élt, nagyon sokfelől jöttek, mert az Eötvös-kollégisták egy része, akik kapcsolatot találtak a Válasszal, mint Gyapay vagy Fazekas László, Ruttkay Kálmán, Major Jenő, Orosz László, Niederhauser Emil, ők kapcsolatban voltak NÉKOSZ-os, meg egyéb körökkel, és az ő révükön sokan kerültek oda. Sárközi Márta pedig! elfogulatlan volt, mindenkit szívesen látott.

Nagy László miért nem tartozott a Válaszhoz?

Nagy László a Valóságban jelent meg először, tehát a NÉKOSZ folyóiratában, LUKÁCSY SÁNDOR mutatta be, aztán a Tűnj el, fájás című kötete, az első, akkor jelent meg, amikor a Válasz megszűnt. Nagyon sok minden múlott a véletlenen is, hogy ki kit ismert meg, meg hogyan kereste, hogyan nem a nyomdafesték lehetőségét. Azt is el tudom képzelni, hogy Nagy Laci nem kereste, mindig rátarti volt, meg nem is tartott a Válasz pillanata hosszú Azt hiszem, hogy Juhász Ferenc kereste a Választ, de nem tudtak találkozni. Nagyon sok baráti kör volt, és ők már másban éltek, mikor Nagy Laci visszajött Bulgáriából, már nem volt Válasz. Később, tehát ötvenhat után, lehet, hogy fölment Sárközi Mártához Zugligetbe, de ezt nem tudom, nincs ilyen emlékem. Juhász volt egypárszor, de aztán Juhász kapcsolata is meglazult ezzel a körrel. Pedig Sárközi Márta nagyon nagyra tartotta a tehetségét, A tékozló országot remekműnek látta, költőjét pedig a sematizmusnak vermébe zuhant magyar líra megújítójának.


 

* A magyar írók első kongresszusa. 1951. április 27-30. Bp. 1951.16. old.

** Az interjú készítésekor még élt Nemes Nagy Ágnes — A szerk.



« vissza