Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Katyn, Katyn...

 

Soha, egyetlen nép sem fejlődhet a másik kárára,

a másik függősége, meghódítása,

rabszíjra fűzése árán, a másik halála árán.

(II. János Pál)



SOKKALTA TÖBBET TUDUNK KATYN ÜGYÉRŐL MA, mint három évvel ezelőtt, amikor erről a megrázó témáról az első anyagokat közöltem a magyar sajtóban (Magyar Nemzet, 1990. IV. 4. és Hitel, 1990. IV. 18.) és amikor az első magyarországi kiállítást szerveztük Katyn áldozatai címen (Budapesti Történeti Múzeum, megnyitó 1990. IV. 27.). Azóta különösen Lengyelországban jelent meg egy sor könyv — a sajtócikkekről nem is beszélve —, melyek korábbi tudásunkat új, kegyetlen tényekkel gyarapították. A téma megismerése végeredményben messze túlnőtt azokon a határokon, amelyeket a kérdésben alapvető kiadvány, A katyni tömeggyilkosság a dokumentumok fényében (I. kiadás London, 1948, a legutóbbi Varsó, 1989) határozott meg, és amelyre egyebek között a magyarul is megjelent LOJEK JERZEWSKI-könyv (Katyn, 1940 — Babits Kiadó, Szekszárd, 1990) alapult.

 

Egykor majd támad egy nagy zenész,

a néma hantokat billentyűjére veszi,

lengyel dalnok, aki vérrel és könnyel

megírja az iszonyú balladát.

(Katyni kolinda — részlet)


A nyersfordításban idézett vers 1943-ban született a ma már nem élő lengyel költőnő, Kazimiera ILLAKOWICZÓWNA tollából, aki a háborús éveket magyar földön töltötte, ÁPRILY LAJOSSAL barátkozott, Kolozsvárott Ady verseit fordította (egész kötetnyi készült el) és éppen itt, Magyarországon érte a hír 1943-ban, hogy a katyni erdőben a szovjet titkosszolgálat, az NKVD többezer lengyel tisztet legyilkolt.

Illakowiczówna verséből nem egyszerűen azért idéztem, hogy kimutassam, miszerint több lengyel dalnok megírta már azóta a maga iszonyú balladáját (egyebek között MILOSZ és HERBERT), amelyeknek köszönhetően Lengyelországban tavaly megjelenhetett a Katyn-versek gyűjteménye Hajnali kiáltás címen. Az idézet azt is szolgálja, hogy — kiegészítésként — hangsúlyozzuk, a jelenkor az új, teljesebb, nem költői összegzések kora is. Jelenleg már belepillanthatunk a legtitkosabb szovjet dokumentumokba is, amelyek a csupasz

A tények száraz ábrázolásával lehetővé teszik a hazugság analízisét, a hazugságét, amelyet a gaztett végrehajtása után — egy teljes, hosszú fél évszázadon át — a szovjet hatalom egyre további nemzedékei alkalmaztak.

Mielőtt a legutóbbi évek fölfedezéseire térünk — rövidre fogva — ismertetem a már korábban tudottakat.

AZ 1939. SZEPTEMBER ELSEJEI, Lengyelország elleni hitlerista, német támadás után, tizenhét nappal később ugyanilyen támadást hajtott végre a Szovjetunió. Körülbelül kétszáznegyvenezer lengyel tiszt és sorkatona került szovjet fogságba. A tisztek elhelyezésére három tábort hoztak létre: Kozelszkben (Szmolenszktől légvonalban kétszázötven kilométer), Osztaskovban (a Szelinger tó szigetén, a Moszkva-Leningrád vonaltól délre, Moszkvától háromszázhúsz kilométerre) és Sztarobelszkben (Harkovtól kétszáz kilométernyire keletre). Körülbelül négyezerötszáz, hatezerötszáz és háromezerkilencszáz hadifoglyot, összesen majdnem tizenötezer személyt helyeztek el bennük.

A táborok felügyeletét az NKVD látta el, mindegyiket egy időben, 1940. április eleje és május közepe között számolták fel. Ez idő után a foglyoknak nyoma veszett. Közülük csak nem egészen négyszázötven személy menekült meg, akiket az odaszállítás előtt (egy esetben szállítás közben) elszakítottak nyomorult társaiktól. Azokról, kiknek nyoma veszett, csak annyi volt tudható, hogy Kozelszkből a Szmolenszk melletti Gnyezdovo vasútállomásra vitték őket, itt a vagonokból rabomobilokba szállították át, és ezekben vitték tovább. A sztarobelszki foglyokat illetően csupán közvetett nyomok utaltak arra, hogy Harkov irányába vitték őket. Ismeretlen volt az osztaskovi tábor foglyainak útvonala.

1941-ben, miután a németek megtámadták a Szovjetuniót és a szovjet birodalom a szövetségesek oldalára állt, az emigrációs lengyel kormány a szovjet szervekkel megállapodást írt alá, hogy a Szovjetunióban az ott fogolyként tartott, vagy egyáltalán az országban tartózkodó lengyelekből lengyel hadsereget hoznak létre. A sokezer eltűnt tiszt utáni keresgélés, valamint az ügyben kezdeményezett, a legfelsőbb szovjet szerveknek és vezetőknek föltett kérdések, a lengyel kormány ismételt intervenciói mind eredménytelenek maradtak. Csak a német rádió nyújtott két évvel később váratlan választ, amikor 1943. április 13-án világgá röpítette a közleményt, amely szerint a hitleri csapatok által 1941-ben elfoglalt Szmolenszk környékén lengyel tisztek tömegsírjaira bukkantak. A sírok Gnyezdovo vasútállomás közelében, a katyni erdőben lelhetők fel. A közlemény szerint a tömegmészárlást a bolsevikok követték el. Két nappal később a Szovjetunió válaszul közzétette a saját — a németekével ellentétes — közleményét, amely viszont a hitleristákat nevezte a gyilkosság elkövetőinek. Ebben a helyzetben a lengyel kormány kérte a Nemzetközi Vöröskereszt bizottságának összehívását. A Szovjetunió ehhez nem adta beleegyezését, megszakítva egyúttal a lengyelekkel a diplomáciai kapcsolatokat.

A sírok feltárására és a holttestek vizsgálatára végül is — 1943 áprilisa-júniusa során — német felügyelettel került sor, ám három, egymástól független bizottság részvételével. Egyikük a Nemzetközi Orvosi Bizottság volt, amelyben számos európai ország tudósai, köztük Orsós Ferenc professzor, a törvényszéki és kriminalisztikai kórbonctan magyar specialistája vett részt. A vizsgálatokban közreműködött a Lengyel Vöröskereszt bizottsága is, amelynek tagjai között — illegálisan — ott voltak a földalatti Honi Hadsereg (a németek ellen harcoló partizánhadsereg) képviselői.

A vizsgálatok központi problémája a legyilkoltak halálának időpontja volt. Miután a német csapatok Szmolenszk körzetébe 1941 júliusában hatoltak, a halál korábbi időpontja a szovjetet, ellentétes esetben a németeket vádolná. Egymástól függetlenül mindhárom bizottság, különböző nemű dokumentumok alapján arra jutott, hogy a mészárlást 1940 tavaszán az NKVD követte el.

A németek visszaverése után a szovjet hatóságok azonnal, 1943 szeptemberében létrehozták saját Különleges Bizottságukat, amelyet vezetőjéről Burgyenko Bizottságnak neveznek. Ez a bizottság a katyni tömegmészárlás bűnét a németekre olvasta, ám anélkül, hogy bármilyen dokumentumot bemutatott volna.

A nürnbergi per során (1945-46), melyet a III. Birodalom vezetői ellen a II. világháborúban elkövetett népirtásért folytattak, a Szovjetunió a vádiratba belevette a katyni ügyet is: „tizenegyezer lengyel tiszt legyilkolása”. A szovjet fél ezt a bűntettet nem tudta dokumentálni, másrészt viszont Nürnbergben a szövetségesek a valódi tettes után nem kutattak.

TULAJDONKÉPPEN 1990-ig semmi többet nem lehetett tudni. Csupán a lengyel-szovjet kapcsolatok váltak — az új, Szolidaritás-párti MAZOWIECKI-kormány diplomáciai udvariasságának hivatalos felszíne alatt — egyre feszültebbé, mert hiába, hogy Gorbacsov csapata már öt éve reformálta országát, a katyni ügyben a szovjet hatalom meg sem mukkant. Ezért írtam akkoriban a szovjet archívumok megnyitásának szükségéről. Hiszen sem a lengyeleket — sem az egész világ erkölcsiségét — nem elégítette ki a két, egymással ellentétes verzió a kozelszki fogolytábor tagjainak legyilkolásáról. Bár az igazságot sejteni lehetett már az eladdig ismert tények alapján, mégis szükség volt a teljes és végleges igazságra. Az osztaskovi és sztarobelszki foglyok esetében is. Szükség volt erre már csak azért is, hogy tudjuk, hol feküsznek a halottak, és végre, megszentelt földben, végső nyugalmat biztosítsunk nekik.

Tavasszal kezdett repedezni a jég. 1990. április 13-án, negyvenhét évvel a katyni felfedezés után — a TASSZ hírügynökség útján — a szovjet hatóságok elismerték, hogy a tizenötezer lengyel tisztet az NKVD szervei gyilkolták le, és az SZKP első titkára, Gorbacsov átadta a Lengyel Köztársaság elnökének, JARUZELSKINEK a három táborban internált személyek névsorát.

Az igazságot nemcsak a lengyelek kutatták. A szovjet birodalom lakosai is igyekeztek hozzáférni: történészek (például Natalia Lebegyeva), vagy igen nagy mértékben a nyolcvanas évek második felében létrejött társadalmi mozgalom, a Memóriái, amely céljául tűzte a sztálini rendszer bűntetteinek fölfedését és dokumentálását. A lengyel ügy szempontjából különösen nagy jelentőségű volt az, hogy 1988-ban létrejött a Memóriái lengyel szekciója, hiszen ez járult hozzá a sztarobelszki és osztaskovi foglyok sorsának gyorsabb felderítéséhez. Az új hírek elsősorban 1990 májusában-júniusában jutottak el Lengyelországba és egyebek között eddig néma tanúk szájából, valamint a KGB (az NKVD jogutódja) körzeti bizottságaitól származtak. Segítségükkel sikerült az ötven évvel ezelőtti eseményeket rekonstruálni.

A sztarobelszki foglyokat vasúton elszállították Harkovba és ott lőtték agyon az NKVD körzeti székházának pincéjében. A holttesteket az NKVD Harkov melletti, erdőborította üdülőterületein, Pjatyihatki falu közelében temették tömegsírba.


 

Én, Iván Ivanovics Dvornyicsenko... sofőrként dolgoztam... Garázsunk a Puskin utca 41 alatt volt. Szemben az NKVD garázsa. Gyakran beszélgettem az ott dolgozó sofőrökkel. Különösen az egyikkel, akit OLEKSZIJNEK hívtak. Harmincéves volt és már teljesen ősz. Közvetlenül a háború előtt Olekszij mesélte nekem, hogy a pjatyihatki erdőbe szállította az agyonlőttek testét. Az embereket az NKVD Csemisevszkij-utcai épületében ölték meg, Olekszij oda vezette be a teherautót. A hullákat halomba rakták és ponyvával leterítették Az agyonlőttek között sok volt a lengyel katona.

Egy alkalommal a körzeti bizottság dácsájához kellett hajtanom, amely a bjelgorodi országúitól balra feküdt. A földim, VASZIL egyszer megmutatta, hol temetik el a kivégzetteket — kissé távolabb a körzeti bizottság dácsáitól és az országúttól jobbra. Azon a helyen mindig ügyeletet tartott egy traktor, hogy esetleg kivontassa a sárból a teherautókat.” (A Gazeta Wyborczdbán a sírgödrökhöz vezető út leírása is megtalálható, amelyet a helyi lakosság „fekete útnak” nevezett.) „A fekete út még létezik és hozzáférhető. Az erdész... mutatta meg. Abból a nemzedékből való, amely már régen nem fél. Az út a rosztovi országúttól jobbra az erdőbe vezet, kevéssel a KGB üdülőközpontja után... a 6. számú erdei körzetben... Most senki sem közlekedik rajta.

Akkor, fél évszázada téglával borították és a tetejére fekete salakot szórtak... a területet magas fal körítetté... Bent.... fegyveres őrszemek jártak, hatalmas farkaskutyákkal. Éjszakánként a kutyák úgy üvöltöttek, hogy a környékbeli falvak lakói is hallották... a háború után a kerítést nem építették újra.

...A különböző tulajdonságú talajrétegek összeforgatása következtében — homok, tőzeg, feketeföld — az évek múlásával, a víz és a hőmérsékletváltozások hatására a rétegek elmozdulnak, a föld felszínre hozza azt, amit egykor a mélyébe akartak rejteni. A céltudatos és skuruplózus NKVD egykor elhanyagolta a talajvizsgálatot és a föld most nyilvánosságra hozza a gyilkosság bizonyítékait. Az emberek igen gyakran találtak itt a felszínen emberi csontokat, koponyákat, egyenruhák darabjait. És a gyerekek állítólag máig találnak gombot, sasjelvényt, rangjelzéseket...”


 

Hasonló sors várta a harmadik tábort is.

A lengyeleket Osztaskovból 1940 tavaszán elszállították Kalinyinbe (időközben ez a város visszakapta saját, történelmi nevét: Tver) és az akkori NKVD-székházban (jelenleg ebben az épületben Zeneművészeti Akadémia működik) lőtték agyon. A holttesteket Mednoje faluba szállították és egy tágas gödörbe szórták. Később ennek a tömegsírnak a tetején építettek egy falusi házat, amelyben az új üdülőtelep őre lakott.

A Tveri Memorial egyik társelnöke... a kalinyini KGB funkcionáriusának segítségével helyszíni szemlét tartott a Miednoje üdülőtelepen, amely máig a KGB-hez tartozik. Azonosította a falusi házat... Mellette — a kiásott homok dombja, amelyen fenyőliget nőtt.” (Gazeta Wyborcza, 90. VI. 25.)

ILYEN HELYZETBEN TETT LÉPÉSEKET A LENGYEL LEGFELSŐBB ÜGYÉSZSÉG, melyet a Lengyelországban 1979 óta (kezdetben illegálisan működő Katyn Intézet és a Katyni Családok Társasága ösztönzött, hogy a szovjet hatóságok tegyék lehetővé a feltételezett sírok exhumálását. Az engedélyt Lengyelország gyakorlatilag csak a következő évben kapta meg. Az engedélyezett idő — és a technikai lehetőségek — azonban csak a holttestek részleges exhumálására voltak elegendők. A feltárás Harkovban (Pjatyihatkiban) 1991. VII. 24.-VIII. 9. között, Miednoje faluban VIII. 15-30. között folyt. Az akkor még létező Szovjetunió Katonai Legfelsőbb Ügyészségének részvételével folytatott vizsgálatok minden kétséget kizáróan tisztázták az exhumált holttestek származását, legalább 161 személy maradványainak alapján Harkovban és kétszáznegyvenhárom holttest alapján Mjednojében.

Nagy mennyiségű tárgyi bizonyíték került elő: katonai rendjelek és kitüntetések, szalmavirág-fonatok, egyenruhagombok a lengyel címersassal, a lengyel szerelés és katonai lábbeli részei. Sok esetben például még postai elismervények is megmaradtak a fogoly nevével, levelezőlapok még mindig olvasható névvel és szöveggel, egy negyvenhat nevet tartalmazó kimutatás a rendőrök szolgálati fokozatával együtt, akik Osztaskovban „a IV. részleg 12. számú termében” voltak együtt.

A hóhérokban semmi emberi érzés nem volt, erről tanúskodik egy Mjednoje-beli, döbbenetes felfedezés. A feltárás oldalfalában építmény maradványaira leltek, amely — mint sikerült megállapítani — szennyvízderítő volt. Alapzata alatt is emberi maradványokat találtak. „Nem volt elég orgyilkos módon lemészárolni? A legyilkoltak testét az éjszaka leple alatt elásni, méghozzá egy üdülőterületen?

A csontjaikra még pöcegödröt is kellett építeni?” (E. Baran — Katyni Buletin, Krakkó, 1992.1. szám.)

A temetési szertartás alkalmával, melyet az exhumálási feladatok elvégeztével mindkét helyen megtartottak, a legyilkoltak maradványait őrző koporsók mellett nagyon sok gyertya égett. Volt közöttük egy olyan is, amelyet az egyik megölt tiszt zubbonya zsebében találták. Ötvenegy éven át várt a földben, hogy még egyszer loboghasson, mindannyiunkért.

AZ UTOLSÓ ÉS EGYÚTTAL LEGFONTOSABB dokumentumköteg (pontosabban ezek kópiája), amelyet a lengyel fél megkapott, az úgynevezett 1-es dosszié anyagai, melyeket Walesa elnöknek 1992. október 14-én adott át JELCIN elnök személyes megbízottja. Ez a dosszié a Szovjetunió archív dokumentumai között a legszigorúbban őrzött gyűjteménybe tartozott. Gyakorlatilag csak az SZKP első titkárai láthatták. Az itt szereplő anyagok között van egy 1940. március 5-én kelt irat: a tiszti fogolytáborokban lévő internáltakra, valamint (amiről korábban nem volt tudomásunk) a Szovjetunió nyugati területein más táborokban tartott személyekre összesen körülbelül huszonnégyezer-hétszáz emberre kiadott halálos ítélet. A javaslatot az akkori belügyi komisszár, Berija írta alá, engedélyezte Sztálin, Vorosilov, Molotov, Mikojan, távollétükben pedig Kaunyin és KAGANOVICS is. A dokumentum leglényegesebb része (a Katyni dokumentumok: a döntés, Interpress Kiadó, Varsó, 1992. c. könyv szerint):

Azzal kapcsolatban, hogy mindannyian a szovjethatalom megrögzött és kibékíthetetlen ellenségei, az NKVD szükségesnek tartja:


 

I. Meg kell bízni az NKVD-t

1. hogy a hadifogolytáborokban lévő tizennégyezerhétszáz személy, volt lengyel tisztek, hivatalnokok, földesurak, rendőrök, az elhárítás emberei, csendőrök, telepesek és fegyőrök ügyét,

2. valamint az Ukrajna és Belorusszia nyugati kerületeiben letartóztatott és ottani börtönökben lévő ezeregyszáz személy, különféle kémszervezetek és diverziós ellenforradalmi szervezetek tagjai, volt földbirtokosok, gyárosok, volt lengyel tisztek, hivatalnokok és szökevények ügyét különleges eljárás során megvizsgálja, és velük szemben a legmagasabb büntetést, a főbelővést alkalmazza.

II. Az ügyeket a letartóztattak értesítése és a vádak ismertetése nélkül kell lefolytatni...

III. az ügyek vizsgálatát és a döntést a következő három személyre kell bízni: Merkulov, Kabuklov és Bastakov elvtársak...” (mindhárman az NKVD magasrangú funkcionáriusai — A szerző megj.)


 

A korábban tudottakra és a nemrég Lengyelországnak átadott SZKP-dokumentumok kópiáira alapozva — ezeknek egy része a háború éveiben kelt, más része a háború utáni, különböző időszakokban — legalábbis igen nagy rövidítéssel megkísérelhető az ötvenéves színtiszta hazudozás anatómiájának leírása.

A bocsánatot nem ismerő osztályharc köpenye alatt a diktátumra, társadalmi elnyomásra alapozott szovjet hatalmi rendszer nemhogy kényszerítette volna a Szovjetunió állami és párt elitjét az etikus lépésekre, de inkább elriasztotta ettől. A hazugság a tetszőlegesen kijelölt célok elérésében alapvető eszközzé vált számukra. „Vara” (kuss) járt a kényelmetlen kérdések feltevőinek s különösképpen kizárt volt a kapott információk hitelességét megkérdőjelezni. A merészekre börtönök és lágerek vártak, voltak hóhérok mindenütt, a külföldi közvélemény pedig akkoriban nem számított.

A Szovjetunió történelmében az első olyan kérdés, amely fölött az ország vezetői nem térhettek napirendre, amellyel kapcsolatosan állást kellett foglalniuk, a lengyel emigráns szervek által föltett kérdés volt a kozelszki, osztaskovi és sztarobelszki táborokban internált, majd onnan az NKVD által 1940 tavaszán ismeretlen helyre hurcolt lengyel tisztek sorsára vonatkozólag.

Kezdetben a szovjet válaszok látszólag naivak és egymásnak ellentmondóak voltak:


 

Megszöktek... Mandzsúriába... Bizonyosan szabadon bocsátották őket, csak még nem érkeztek meg oda.” (Sztálin, 1941. december 3.)

Lehetséges, hogy táborokban vannak a németektől elfoglalt területeken, szétszóródtak...” (Sztálin, 1942. március 18.)

Itt nincsenek a tisztek... Talán a Szovjetunión kívül vannak, talán egy részük meghalt. Mindenkit szabadon bocsátottunk. (VISINSZKIJ külügyi helyettes komisszár, 1942. július 8.) „Nagy hibát követtünk el... többségüket átadva a németeknek.” (Berija, 1943. május 6.)


 

EZEKET A VÁLASZOKAT egységbe kapcsolja az, hogy az igazságot akarják elleplezni, miközben a lengyel kormány képviselői (nagyobbrészt még nemrég maguk is szovjet börtönök vagy internálótáborok lakói) igen jól tudták, hogy az NKVD pontos listákat vezet a foglyokról és a letartóztatottak minden mozgását is dokumentálja.

A tudatlanság képzetét keltő szovjet taktika a Katynról kiadott német közlemény után alapvetően megváltozott. A moszkvai rádió közölte (1943. április 15.): a lengyel hadifoglyokat „építkezési munkálatokon foglalkoztatták 1941-ben a Szmolenszktől nyugatra eső területeken, és ...a német-fasiszta hóhérok kezébe kerültek 1941 nyarán, miután a szovjet csapatok Szmolenszk körzetéből visszavonultak.”

Ennek a változatnak a hitelessége már az első perctől kezdve gyanút ébresztett, mert hogyan is voltak képesek a szovjet szervek alig két nappal a katyni mészárlás nyilvánosságra hozatala után kategorikusan kijelenteni, hol voltak a lengyel hadifogolytáborok, ha ugyanezt a választ a lengyel-szovjet tárgyalások hosszú, tízhónapos időszaka alatt képtelenek voltak megadni?

Ezt a változatot az 1943/44-es évek folyamán fejlesztették tovább, míg elnyerte végső formáját: A német fasiszta agresszorok által a katyni erdőben lengyel hadifogoly tisztek agyonlövetését megállapító és körülményeit vizsgáló Különleges Bizottság jelentése címen. (Az úgynevezett Burgyenko-bizottság.)

Ebben az összeállításban a Bizottság nem volt képes megadni még a helységek nevét sem, amelyek környékén az állítólag Szmolenszk körzetében lévő lengyel hadifogolytáborok voltak. Csak számokkal jelölték őket: „1-ON, 2-ON, és 3-ON, Szmolenszktől nyugatra 25-45 kilométeres körzetben.” Egymásnak ellentmondóak voltak a „tanúvallomások”, az időpontok, hiányoztak a meggyőző tárgyi bizonyítékok...

A „vizsgálatok” eredménye — annak kifejezett hiányossága ellenére — elegendő volt a szovjetnek ahhoz, hogy Nürnbergben a hitlerista vezérek szemére vessék a katyni vérengzés elkövetésének vádját. Önmaga, a bizonyítás nélküli vád (mint általában) elegendő volt a bolsevikoknak, nem volt azonban elegendő a szabad világ nyilvánossága előtt. Ezért a nürnbergi ítéletben Katyn egyáltalán nem szerepel.

1959-ben a KGB akkori főnöke, SELJEPIN március 3-ra dátumozott, szigorúan titkos információt adott át HRUSCSOVNAK. Ebben írja: „...az NKVD három különleges megbízottjának döntése alapján agyonlőttek 21857 személyt, ebből: a katyni erdőben (Szmolenszk körzet) 4421 személyt, a Harkov melletti sztarobelszki táborban 3820 személyt, az osztaskovi táborban (Kalinyin körzet) 6311 személyt, és 7305 személyt más táborokban és börtönökben... Az egész likvidációs műveletet... az SZKP Központi Bizottsága 1940. március 5-i határozata alapján hajtották végre... A szovjet szervek számára... ezek az akták nem képezik operatív érdeklődés tárgyát, sem történelmi értékük nincs.”

HRUSCSOV volt az első szovjet pártfőtitkár, akit a katyni bűntett ügyében nem terhelt személyes felelősség. Az információt mégis megőrizte a maga számára. Hiszen „történelmi értéke” sincs. Az 1-es számú dossziéba betekintést nyert az SZKP minden főtitkára, és megismerkedett tartalmával — följegyzések bizonyítják, hogy ki és mikor. Mégis, a Központi Bizottság titkársága (és GROMIKO külügyminiszter) 1971. április 15-én a következő utasítást küldi a londoni szovjet nagykövetnek:

Menjen az angol Külügyminisztériumba és jelentse ki: ...a BBC televíziós társaság bemutatni kívánja... az úgynevezett katyni ügyről szóló filmet... Az angol fél igen jól tudja, hogy ennek a vérengzésnek elkövetői a hitleristák, bűnüket kétségbevonhatatlanul bebizonyította az illetékes Különleges Bizottság... 1945-46-ban a Nürnbergi Nemzetközi Hadbíróság bűnösnek találta a legfőbb német háborús bűnösöket... egyebek között a katyni erdőben lengyel hadifoglyok agyonlő vetésében...”

BREZSNYEV idejében tehát a hazugságot eszkalálták. Az eleddig ismert hazugsághoz, mely a németekre hárította a felelősséget, most újabb hazugság került, szemtől szembe: a kijelentés, miszerint a nürnbergi hadbíróság a szovjeteket igazoló ítéletet (egyáltalán, bármiféle ítéletet) hozott volna Katyn ügyében. Hasonló nyomást igyekeztek gyakorolni a Nyugatra 1972-ben, 1973-ban és 1976-ban.

Csak 1988-ban rezdül először pozitív irányba a Szovjetunió politikai barométere: az SZKP KB február 11-i határozata „a lengyel tisztek katyni nyughelyének rendezéséről... és a Lengyel Népköztársaság, valamint más országok polgárainak az odajutását szélesebb körben kell lehetővé tenni”.

A Szovjetunió új főnökei egyre inkább érezték, hogy a szabad információáramlás körülményei között (még az állami cenzúrával ellenőrzött országokban is) a katyni hazugság egyre inkább ellehetetlenül. Ezért kelt 1989. március 2-án az SZKP KB számára az a jegyzet, amelyet többek között a külügyminiszter, SEVARDNADZE írt alá:


 

Olyan mértékben, ahogyan közeledik 1939 kritikus napjainak évfordulója Lengyelországban, egyre élesebbé válnak a Szovjetunióhoz (Oroszországhoz is) fűződő kapcsolatok úgynevezett fehér foltjai. A legutóbbi hetekben a figyelem középpontjába került Katyn... Valószínűleg nem kerülhetjük el, hogy a Lengyel Népköztársaság vezetőségének és a lengyel társadalomnak kinyilvánítsuk a múlt tragikus eseményeit... amíg a katyni tragédia nincs teljesen földerítve, addig nem beszélhetünk a Lengyelország és a Szovjetunió közötti normális viszonyokról.”


 

AZ ÁLLÁSPONT MEGVÁLTOZTATÁSÁNAK JAVASLATA továbbra sem erkölcsi alapú, hanem kizárólag politikai számítás. Arról volt szó, hogy meg kell szabadulni a púptól, amelyet már a lehető legjobban szabott ruha sem képes eltakarni. Ezért az idézett feljegyzés (a lengyel közvélemény szüntelen nyomására, amelyhez a nyolcvanas évek végén a hivatalos Lengyelország nyomása is társult) elindította a Szovjetunió álláspontjának megváltozását. Végeredménye lett — az ötvenéves hazugság után végre — a rádió által ismertetett TASSZ-közlemény, amely szerint a lengyel tisztek legyilkolása az NKVD munkája volt.

Az „i”-re a pontot — már a szovjet birodalom romjain — az orosz elnök, Jelcin tette fel, amikor a korábban már ismertetett 1-es számú dosszié anyagát 1992. október 14-én átadta Lengyelországnak.

Csak ennék alapján adhatta ki a szabad Lengyel Köztársaság Szejmje két nappal később a reménnyel teli nyilatkozatot:


 

Fél évszázados kommunista hazugság és hallgatólagos összeesküvés után az oroszországi szervek nyilvánosságra hozták a katyni gyilkosságnak és elkövetőinek legfontosabb dokumentumait. A lengyel nemzet mindig tudta a gyilkosok valódi nevét, a dokumentumok nyilvánosságra hozatala azonban új erkölcsi alaphelyzetet teremt lengyel-orosz viszonylatban. Az igazságot teljes mértékben nyilvánosságra kell hozni, a bűnöket büntetni, az okozott sérelmet jóvátenni.

A Lengyel Köztársaság Szejmje annak a meggyőződésnek ad hangot, hogy az új jövőt építve mindkét állam — a jogra és igazságra támaszkodva — elbírja a múlt terhét.”


 

Van lehetőség, hogy ez a remény teljesüljön. Bárcsak új Katynok ne jöjjenek létre már sehol, sem Európában, sem másutt a világon. Még ha a sötét gőg és gyűlölet továbbra is igyekszik meghatározni a nemzetek sorsát.

(Fordította: Dávid Csaba)



« vissza