Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Kádár János és VI. Pál találkozója

Az 1970-es évek Kádár János politikai pályafutásának kétségkívül legsikeresebb periódusát jelentették. Tekintélye, népszerűsége odahaza és külhonban az egekbe szárnyalt, szinte minden történés politikai stratégiájának helyességét igazolta vissza – legalábbis külföldi utazásai során.1 Egyik legnagyobb sikerét minden bizonnyal „egyházpolitikai fronton” érte el, s ezen belül is a katolikus egyházat illető politikájában hozott gyümölcsöt hol könyörtelen, hol engedékenyebb – de mindig a hatalom szempontjait előtérbe helyező taktikája. A hetvenes évekre már sokat veszített súlyából az a tény, hogy XII. Piusz 1949. február 12-én egyházi átokkal sújtott mindenkit – így Kádárt is –, akinek egyáltalán köze volt Mindszenty bíboros vád alá helyezéséhez és elítéléséhez. Valószínűleg Kádár sem arra gondolt, hogy „mi a klerikalizmus ellen tűzzel-vassal, golyószóróval és börtönnel harcolunk”,2 amikor átvette VI. Pál saját kezűleg átadott emlékérmét (felesége pedig a rózsafüzért).
Az egyház és állam közötti kapcsolatok élhetőségének megteremtésében – Magyarországon mindenképpen – nehezen túlbecsülhető fontosságú szerepet játszott a Szentszék rendkívül bölcs döntése. Nevezetesen, a Kádár-rendszerrel történő intranzigens, csak megtorlást kiváltó szembenállást kereső egyházi és konzervatív katolikus körök szempontjainak figyelembevétele helyett inkább arra törekszik, hogy a katolikus hitélet – a körülményekhez képest – normális feltételeit biztosítsa a nagypolitikával nemigen foglalkozó, de vallását megélni kívánó hívők tömegei számára – magának az egyháznak a megőrzésével együtt.3 A történelem mindenképpen visszaigazolta a Szentszék politikájának a helyességét. A Mindszenty-ügy lezárása Kádár számára is megkönnyítette a katolikus egyház irányába tett, rendszerét nem fenyegető gesztusokat, a rendkívül óvatos továbblépést a Szentszékkel addig szakértői szinten fenntartott kapcsolatokban.
Kádárt e tekintetben nem, illetve nemcsak az motiválta, hogy „zsebre vágja” egy engedékenyebb egyházpolitika otthoni „osztalékait”, hanem az is, hogy illeszkedjen a maga szerény lehetőségeivel a szovjet külpolitika törekvéseihez. E törekvések Kádár ekkori felfogásában is végső soron a szocializmus világméretű győzelme felé vezető út egy-egy állomását jelezték, s ilyen értelemben számára teljesen legitim volt a szovjet prioritások elfogadása, támogatása. A helsinki folyamat és a záróokmány aláírása arra a következtetésre juttatta a szovjet vezetést (és Kádárt is), hogy az évtized fő tartalma az enyhülés és a békés egymás mellett élés. Nyugati ellenlábasaikhoz hasonlóan úgy látták, hogy a Helsinkiben aláírt záróokmány kitűnő kereteket nyújt a szemben álló tábor gyengítésére, „fellazítására”. Moszkva ennek érdekében, az új körülményekhez módosítva ismét elővette az ötvenes években már jó szolgálatokat tett „békeharc” taktikáját, és annak szellemében indított újabb „békeoffenzívájának” tárgya lett a világbéke megőrzése érdekében nem szűnően argumentáló Szentszék – és rajta keresztül az európai katolikusok milliói is. Kádár maga is a nagy nyilvánosság előtt méltatta és megköszönte a „pápa és a Vatikán erőfeszítéseit, amelyeket a béke ügye, a békés egymás mellett élés, az enyhülés és különösen a helsinki megállapodás érdekében tett. (…) a pápa és a Vatikán szavára többen hallgatnak, mint ahány állampolgára van a Vatikánnak”.4 Ezen túlmenően Kádár természetesen tudatában volt annak a katolikus klérus köreiben tapasztalható megosztottságnak, ami a Szentszék keleti, illetőleg a magyar kormányzat irányában folytatott politikáját illette – és ebből a megosztottságból vérbeli profi politikusként a lehető legtöbbet akarta „kivenni”. A hetvenes évek közepére megérett az a gondolat, hogy megfelelő alkalom esetén találkozik a katolikus egyházfővel.
E találkozót azonban – tekintettel az ügy egyebek mellett történelmi vonatkozásaira, lévén, hogy addig rajta kívül egyetlen első számú magyar vezető, Horthy Miklós kapott magánkihallgatást a pápától5 – a reá jellemző óvatossággal és körültekintéssel készíttette elő. A kommunista vezetők pápai audiencián történő részvételére több precedens adódott, mivel addig járt már a pápánál Podgornij mint a Szovjet Legfelsőbb Tanács elnöke, Tito jugoszláv elnök, 1973-ban Ceauşescu román, majd két évvel később Todor Zsivkov bolgár vezető. Gromiko szovjet külügyminisztert 1973-ban és 1975-ben fogadta a pápa.6 1971-ben Péter János magyar külügyminiszter7 és 1975-ben Lázár György miniszterelnök vett részt pápai magánkihallgatáson. Ennek megfelelően 1977 elejére körvonalazódott, hogy a pápával történő találkozóra Kádárnak a tervezett hivatalos, olaszországi tárgyalásai mentén kerül majd sor, „mivel a vatikáni látogatást a hivatalos olaszországi látogatás után »szeparáltan kell szervezni«”.8
A szervezést illetően azonban már kezdetben gondot jelentett annak a kényes kérdésnek a megválaszolása, hogy ki kezdeményezi ezt a látogatást? Az első lépést a magyar fél tette, legalábbis erre enged következtetni a Kádár római látogatását záró sajtókonferencián elhangzott kijelentése, miszerint „illőnek tartottam, hogy Rómába jövet felkeressem VI. Pál pápát”9. A magyar kezdeményezés tényét erősíti az, hogy a látogatás után mintegy két héttel az MSZMP Központi Bizottsága ülésén Kádár értékelte vatikáni magánkihallgatását. Ez alkalommal elmondta, hogy „felmerült a szokásos kérdés: beköszönni a Vatikánba vagy nem beköszönni. Végül a Politikai Bizottság úgy döntött, hogy igen, tegyünk látogatást a Vatikánba is – kiindulva abból, hogy a mi pozíciónk nem rossz, magában a Vatikánban is védhető és védhető a közvélemény előtt is úgy idehaza, mint nemzetközi síkon. Így került sor erre a találkozóra.”10 A magyar kezdeményezést bizonyítja Casaroli érsek lentebb idézett töprengése és az is, amit a római magyar nagykövet rejtjeltáviratban11 jelentett Agostino Casarolinál tett látogatásáról. Ennek során áttekintették a Szentszék helsinki folyamattal és a belgrádi utótalálkozóval összefüggő álláspontját – „amely lényegében azonos a magyarral”, majd a nagykövet tájékoztatta partnerét Kádár közelgő, római látogatásról. Casaroli a látogatásról már tudott. „Elnézést kért, de a Vatikánnak nem szokása, hogy formális meghívót küldjön – fél az esetleges visszautasítástól –, de a kérdésre rövidesen visszatér.” Ez nem sokkal később meg is történt,12 és Casaroli ezúttal arról tájékoztatta a nagykövetet, hogy VI. Pál április 5-én beszélt Villot bíboros államtitkárral, akinek határozottan kijelentette, Kádár János Vatikánban teendő látogatását hasznosnak tekintené. Mivel a Szentszék tisztségviselői nagyon jól tudták, hogy hivatalos kérést a magánkihallgatásra Kádártól nem kapnak13, kétségeik ellenére sem akarták, hogy elmaradjon a találkozó. A Szentszék ilyen irányú kételyeit idézi a Távlatok 2003/3. számában a nagy tekintélyű literátus és történész Szabó Ferenc, aki VI. Pál tolmácsaként Casarolival együtt várta az érkező Kádár Jánost. Az atya visszaemlékezése szerint Casaroli azon töprengett, hogy „Nem tudom, hogy jól tettük-e, hogy fogadtuk Kádárt? De hát ő kérte a pápai kihallgatást. Majd a történelem ítélni fog.” Casaroli még elmondta a magyar nagykövetnek, hogy a Vatikán hivatalosan senkit nem hív meg, de a pápa kijelentése egyenértékű a meghívással, és ezt a magyar fél értelmezze így. Hozzáfűzte még, hogy ezt a látogatást félhivatalosnak veszik, hasonló lesz Lázár György látogatásához azzal a különbséggel, hogy most Kádárné is ott lesz a magánkihallgatás befejező aktusánál.
Ettől kezdve a szentszéki közlést magyar részről hivatalos meghívásnak tekintették14 és úgy is kezelték, hogy Kádár mintegy a pápa kezdeményezésére és meghívására megy a Vatikánba. Annak semmi nyoma a fennmaradt iratokban, hogy a látogatás kezdeményezésének protokolláris (bár kétségkívül politikai jelentőséggel is rendelkező) kérdése Kádár Jánost érdekelte volna – inkább arról lehetett szó, hogy az apparátus igyekezett valamiféle presztízsgyőzelmet aratni azzal, hogy lám, Kádárt a pápa is meghívta.
A Szentszék előkészületei csak magyar forrásokból követhetőek nyomon, lévén e tekintetben is érvényes az „Archivio segreto” hetvenéves kutatási moratóriuma. Lékai László bíboros prímás 1977. március 28–április 1. között részt vett a Nevelésügyi kongregáció ülésén, amellyel összefüggésben hosszasabb megbeszélést folytatott Nagy Miklóssal, az ÁEH elnökével.15 Vatikáni tartózkodása során Lékai bíborost Agostino Casaroli tájékoztatta arról, hogy a Szentszék a római magyar nagykövet „kezdeményezésére” foglalkozik Kádár János VI. Pál pápánál történő magánkihallgatása előkészítésével. A pápát érdekli a magyar bíboros prímás e látogatásról alkotott véleménye. Nagy Miklós feljegyzése szerint Lékai bíboros azt felelte, hogy „Kádár János a magyar nép nagy tekintélyű vezetője, aki mélységes felelősséggel tesz erőfeszítéseket az ország nyugalmának biztosításáért. Nagy gondot fordít az egyházakkal kapcsolatos rendezett viszony ápolására is. Igen népszerű ember, emberi értékeiért, szerény magatartásáért az egész országban nagyra értékelik.” Lékai bíboros a dokumentum szerint egyértelműen állást foglalt amellett, hogy a pápa találkozzon Kádár Jánossal, és ezzel a véleménnyel szerinte Casaroli is egyetértett.
Ugyanakkor az egyházjog által ötévenként kötelezően előírt ad limina látogatásra 1977-ben kellett magyar püspököknek kiutazniuk a Vatikánba, és erre az útra az áprilisra eső húsvét utáni héten került sor. Így a magyar megyés főpásztorok Lékai bíboros vezetésével még jóval a Kádár-látogatás előtt tudtak beszámolni a pápának és a szentszéki hivatalos szerveknek egyházmegyéjük és a magyar katolikus egyház helyzetéről. A pápa április 14-én együtt fogadta őket magánkihallgatáson. Nehezen elképzelhető, hogy a magyar püspökökkel nem konzultáltak volna az Államtitkárság Kádár-látogatást előkészítő illetékesei, és hogy véleményüket ne vették volna figyelembe. Az ad limina látogatás időzítése azt is érzékeltette a magyar hívek tömegeivel – és Kádárékkal –, hogy a Szentszék prioritásai között változatlanul kiemelt helyen szerepel a magyar katolikus egyház körülményekhez képest zavartalan működésének a biztosítása, illetve elsőbbsége a magyar állammal fenntartott kapcsolatokhoz képest.
Jó három héttel később a római magyar nagykövet ismét Casaroli érseknél járt Kádár János pápai magánkihallgatásának ügyében, amely eseményt a nagykövet jelentése szerint az Államtitkárság 40 percre tervezte.16 Az érintendő témák közül a nemzetközi kérdésekre a pápa rövid időt szánt, melynek során az enyhülési folyamat, a leszerelés és (a belgrádi utótalálkozóra készülve) a helsinki záróokmány méltatása kerülne előtérbe. VI. Pál sokkal hangsúlyosabban kívánt szólni a kétoldalú kapcsolatok (ezekben sajátos módon keveredtek az egyház és állam – vagyis belpolitikai – és a magyar kormány és a Szentszék – vagyis külpolitikai – viszonyának a szempontjai) helyzetéről. A kétoldalú viszonyt „az előrehaladott normalizálás” állapotában látták a Szentszék részéről, és a pápa ennek megfelelően tovább kívánt lépni a „jelenlegi tűrés, türelmesség állapotából” a kölcsönös bizalom felé. Rendkívül figyelemre méltó gesztusként Casaroli hozzáfűzte – nyilván pápai felhatalmazással –, a „katolikus egyház kész arra, hogy sajátos eszközeivel ne csak az állam és az egyház viszonyát segítse, hanem
hogy az MNK érdekeit befolyásával elősegítse.” (Mindezt annak dacára, hogy az NSZK és az Egyesült Államok bírálta a Szentszéket amiatt, hogy nem tiltakozik a csehszlovák, a román /a görög katolikusokról is szó volt/, az NDK-beli katolikus egyház, illetőleg a szovjetunióbeli katolikusok nehéz helyzete ellen.)17 A magyar érdekek érvényesítése megtámogatásának azonban két, a pápa által is megemlítendő „feltételét” hozta fel Casaroli. Az ifjúság nevelésének a kérdésében több türelmet és megértést várnak az állam részéről – azzal együtt, hogy elismerik a „szocialista társadalom rendjének létjogosultságát”, és tudomásul veszik az „ideológiai harc állandó (jelen)létét”. A másik, ismételten megfogalmazott „feltétel” – hivatkozva arra, hogy Jugoszláviába 1966-ban küldték első hivatalos képviselőjüket, majd négy évvel később egy nunciust – nem volt más, mint a szentszéki–magyar kapcsolatok intézményesítése, vagyis a diplomáciai kapcsolatok újrakötése.
Nem ez volt az első alkalom, melynek során a Szentszék felvetette a diplomáciai kapcsolatok kérdését.18 Erre vonatkozó elképzeléseit 1965-ben és 1968-ben Pro memoriában összefoglalta, mely elképzeléseknek a lényege az volt, hogy a Szentszék nem hivatalos képviselőt küldene Magyarországra azzal a feladattal, hogy „állandó kapcsolatot tartson fenn az állami szervekkel, személyesen győződjön meg a katolikus egyház helyzetéről (az 1964-es) megállapodás vonatkozásában, és ha szükséges, az MNK és a Vatikán között létrejött megállapodások betartásában közreműködjék. A Vatikán képviselője szabadon és közvetlenül érintkezne a magyar püspökökkel, diplomáciai vagy konzuli kiváltságokat élvezne.” A Vatikán lehetségesnek tartotta volna, hogy képviselője ne állandó jelleggel tartózkodjon az országban, és annak sem tulajdonított volna jelentőséget, hogy egyedül a magyar kormányhoz lett volna akkreditálva vagy egyidejűleg más szocialista állam mellé is. „A Vatikán természetesen egyetért azzal, hogy az MNK kormánya a maga részéről is – nem hivatalos jelleggel – hasonló összekötő szervet létesítsen az állandó jellegű és közvetlen kapcsolatok fenntartására.” Jól példázza, hogy a Szentszék milyen fontosságot tulajdonított a közvetlen kapcsolatok megteremtésének, az a tény, miszerint Casaroli megemlítette Kádár Jánosnak 1975-ös, helsinki találkozásukon: eljött az idő a kapcsolatok normalizálásának a befejezésére, és VI. Pál is hasonlóan nyilatkozott, mikor ugyanazon év novemberében magánkihallgatáson fogadta a magyar miniszterelnököt. A magyar álláspontot illetően a Politikai Bizottság 1972. november 21-én és a Minisztertanács 1973. április 13-án nyilvánult meg. Ennek értelmében a magyar fél kész a kapcsolatok eddigi szinten történő fenntartására, egyelőre nem adottak azok a feltételek, melyek időszerűvé tennék a kapcsolatok állandósítását, de a magyar fél készen áll arra, hogy a kérdést tanulmányozza, és alkalmas időben visszatérjen rá.
A kialakult hivatali ügymenetnek megfelelően Kádár János vatikáni látogatása „alapanyagait” az Állami Egyházügyi Hivatal készítette el.19 Feljegyzésük röviden összefoglalta, hogy mi adhat alapot a látogatáshoz, s e tekintetben kiemelt helyen tárgyalta azokat a nyilatkozatokat, amelyeket a pápa és a Szentszék felelős tényezői tettek a békéről, a leszerelésről, a társadalmi haladásról és fejlődésről. A pápa megnyilvánulásai közül az ÁEH kiemelte a pápának a helsinki záróokmány kapcsán az aláíró országok kormányaihoz intézett üzenetét, a pápa ENSZ-nek írt levelét a gazdasági együttműködésről, „A fajgyűlölet és keresztény felelősség…” és a „Ha békét akarsz, védd az életet…” kezdetű enciklikákat, amely utóbbiban VI. Pál felhívta az emberiséget a béke védelmére és a háború elítélésére. E nyilatkozatok a nemzetközi politikai életben jelentős visszhangra találtak, így különös figyelmet szentelt nekik a szovjetekkel szorosan egyeztető magyar diplomácia is – tekintettel a helsinki záróokmány aláírását követő szovjet „békeoffenzívára”.
A kétoldalú viszony, az ÁEH mérlege a magyar kormányzati érdekeket illetően pozitív volt. Kiemelte, hogy Mindszenty bíboros távozását követően a Szentszék számos, a magyar államnak kedvező lépést tett. 1971 októberében a Szentszék feloldotta a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciával szembeni „diszkriminációt” és a katolikus papképviselőket sújtó pápai büntetést. Eszerint megszűnt az MKPK arra irányuló jogainak a korlátozása, hogy engedélyezze katolikus pap politikai szerepvállalását országgyűlési képviselőként, tanácstagként vagy más ezekhez hasonló poszt betöltését. Az effajta közéleti tevékenység engedélyezését a Szentszék 1971 októberéig magának tartotta fenn. Két évvel később a Szentszék az esztergomi érseki széket egyházjogilag is üresnek – „sede vacante” – nyilvánította, így megnyílt a lehetőség arra, hogy Mindszenty bíboros esztergomi érsek félreállításával végre rendeződjön az esztergomi érsekség kérdése. Ezt követően magyar katolikus főpapok kinevezésére került sor, ami mindenképpen hozzájárult a magyar egyházmegyék működésének többé-kevésbé „normális” kerékvágásba zökkentéséhez. A kapcsolatok elmélyítésének mindkét fél részéről megnyilvánuló szándékát mutatta, hogy a pápa 1975-ben audiencián fogadta Lázár György miniszterelnököt, majd a következő évben a Szentszék és a magyar kormány képviselői négy alkalommal találkoztak. Az ÁEH elemzése végül megállapította, hogy az állam és az egyház viszonya rendezett, és kitért a diplomáciai kapcsolatok meglehetősen sikamlós kérdésére is, mely kapcsolatok felvétele természetesen nem volt elképzelhető a magyar kormány önálló, szuverén döntéseként, mivel e tekintetben is messzemenően figyelembe kellett venni a szovjetek, illetőleg a „szorosan egyeztető”, és azon belül is a jelentős katolikus népességgel rendelkező VSZ-tagországok érdekeit. Ennek ellenére – ami persze gyakorlatilag semmit nem jelentett – a magyar kormányzat készen állt „megvizsgálni a kapcsolatok továbbfejlesztésének a kérdését.”20
Az ÁEH „alapanyaga” felhasználásával a külügyminisztérium illetékes területi főosztálya elkészítette a tárgyalási dossziéba került, „A MNK és a Vatikán kapcsolatai” című, tájékoztató jellegű háttéranyagot.21 Ez utóbbi már sokkal „politikusabb”, „harcosabb” volt és jóval szélesebb összefüggésrendszerbe helyezte a Szentszékkel ápolt kapcsolatokat. A kétoldalú viszony kronológiai áttekintését követően megállapította, hogy az állam és az egyház rendezett kapcsolata kedvező hatást gyakorolt a Vatikánnal folytatott érintkezésekre. A Vatikán rugalmasabb, reálisabb magatartása – így a feljegyzés – „a benne rejlő veszélyek ellenére” „objektíve jó lehetőségeket nyújt a szocialista országok számára a nemzetközi enyhülés érdekében folytatott harc szélesítéséhez” [kiemelés tőlem]. A dokumentum a továbbiakban nyíltan kifejtette, hogy a Szentszék törekvése a szocialista országokkal történő kapcsolatkeresésre felhasználható arra, hogy „hatást gyakoroljunk a Vatikánra, annak intézményeire és szerveire. Behatolunk a Vatikánban mutatkozó ellentmondások réseibe, és ezzel álláspontunk szélesedő körben egyre offenzívebben juthat érvényre.” A dokumentum arról árulkodik, hogy Kádárnak a kapcsolatok óvatos fejlesztésére irányuló szándéka mellett jelen volt egy elég jól körvonalazható – de nem Kádár tudta nélküli – törekvés arra, hogy a „szilárd, belső egyházpolitikai bázisra építve mindinkább befolyásoljuk a Vatikánt, hogy progresszív és béke melletti állásfoglalásaiban konkrétabb és következetesebb legyen”. Ennek a meglehetős önbizalomról árulkodó politikának a valóra váltásához már egyenesen a világegyházak „progresszív köreivel” tágítandó kapcsolatok kiépítése volt a cél annak a révén, hogy „püspökeink” olyan személyiségekkel érintkezzenek, akiknek a politikai felfogása közelebb áll a szocialista országok törekvéseihez. A szemérmesen „kapcsolatteremtésnek” nevezett akciók színhelyéül a különböző „vatikáni fórumok” szolgálnának. A feljegyzésben rendkívül világosan „reprodukált” stratégia szerint az illetékesek22 számoltak azzal is, hogy a Szentszék kedvezőbb helyzetet akar biztosítani a magyar katolikus egyház működéséhez és a hitéleti keretek folyamatos kiszélesítéséhez. Azonban már ehhez sem akart partner lenni a kádári vezetés, mint ahogy árulkodik erről a Kádár vatikáni látogatása után tartott politikai bizottsági ülésen az egyik résztvevő kijelentése, miszerint „szükséges egész egyházpolitikánkról tájékoztatni a pártaktívát, hogy a vatikáni látogatással nem kezdődik új folyamat az egyházpolitikánkban. Ezt a propagandamunkában is tudatosítani kell.” 23
Lényegében ugyanez a koncepció érvényesült a diplomáciai kapcsolatok kérdését illetően is. Az ÁEH fentebb idézett24 feljegyzése két lehetőséget kínált a Szentszék javaslatának a kezelésére. Az egyik az volt, hogy a magyar fél megvizsgálja a kapcsolatok továbbfejlesztésének reális lehetőségét, és ezzel a feladattal megbíz egy szakértői bizottságot, amely bizottság a Szentszék illetékeseivel is tárgyalna. A másik lehetőség az lett volna, hogy a magyar fél még a Szentszék felvetésénél is tovább megy, és teljes körű diplomáciai kapcsolat felvételét javasolja. Ennek a megoldásnak az lett volna az előnye az előterjesztők szerint, hogy váratlanul éri a Szentszéket, így időt lehet nyerni „a hazai felkészülés, és a többi szocialista országgal történő egyeztetés” érdekében. A feljegyzés azzal érvelt a diplomáciai kapcsolat mellett, hogy az a magyar fél számára kedvezőbb és nem nyújt előnyt a „Vatikán számára”. Amennyiben ez a megoldás nem jó a két fél számára, még mindig lehet tárgyalni egy másik változatról. (Volt még egy harmadik, inkább csak a javaslattevő tájékozottságát mutató lehetőség, miszerint az esztergomi érsek a 15. század óta legatus natus, így közvetlen kapcsolatot tarthat fenn a pápával. Ennek a formulának a feltámasztása is továbblépést jelentett volna az ÁEH elnöke szerint.) Egyáltalán nem meglepő, hogy az olaszországi Kádár-látogatásra készült külügyminiszteri előterjesztés25 (melynek három oldalából egy oldal foglalkozott a pápai audienciával) a nem hivatalos, állandó kapcsolatok létesítésére irányuló szentszéki javaslatokra azt a választ javasolta Kádár Jánosnak, hogy „Meg fogjuk vizsgálni a kérdést és visszatérünk rá”.
A Témavázlat Kádár János elvtárs és VI. Pál pápa beszélgetéséhez címet viselő elaborátum26 bizonyos mértékig igazodott a Szentszék által előzetesen jelzett témákhoz. Azt indítványozta, hogy Kádár tekintse át az MNK nemzetközi törekvéseit – különös tekintettel a béke, az enyhülés, a békés egymás mellett élés érdekében kifejtett erőfeszítésekre. Fejtse ki, hogy a magyar fél az EBEÉ záróokmány maradéktalan végrehajtása érdekében ténykedik. A magyar állam és az egyház viszonyát minősítse rendezettnek, a felmerülő kérdéseket a püspöki karral folytatott tárgyalások útján „megoldjuk”. Mutasson rá, hogy az egyházak megtalálták helyüket a szocialista társadalomban, a teljes vallásszabadságot élvező hívők és papok többsége „egyetértéssel és bizalommal” viszonyul az állam és a katolikus egyház kapcsolata javulásához. A témavázlatban a külügyminisztérium azt is javasolta elmondani, hogy a kétoldalú kapcsolatok kedvezően fejlődtek az elmúlt tizenöt év alatt, elősegítették a kölcsönös bizalom erősödését. „A jelenlegi helyzet kielégítő. Bizakodással tekintünk a jövőbe.”
A kényesebb témák érintését csak abban az esetben indítványozta a külügy, ha VI. Pál felveti őket. Így az állandó kapcsolat kérdését illetően a válasz: megvizsgáljuk, visszatérünk rá. Viszont a hitoktatás fakultatíve biztosított, a gyakorlat továbbfejleszthető. Az új szerzetesrendek létesítését illetően a magyar álláspont az volt, hogy a működési kereteket az állam 1950-ben rendeletileg szabályozta (vagy-is feloszlatta a rendek többségét). Magyarországon négy tanítórend működik, új szerzetesrendek működésének az engedélyezése nem indokolt. A lényeget tekintve Kádár az igazán fontos kérdéseket illetően elutasító állásponttal a tarsolyában érkezett a pápa magánkihallgatására, és ehhez az állásponthoz szigorúan tartotta magát. Annál is inkább, mivel a részére készített tájékoztatóanyagok között szerepelt a VI. Pálról készített „profil”,27 melyben az szerepelt, hogy a pápa „Nagy állhatatosságot tanúsít a bírálatok ellenére abban, hogy a szocialista országokkal, az ott élő hívek érdekében folyamatos párbeszédet kell kialakítani, amely később állandó kapcsolatot eredményezhet a szocialista országok kormányaival.”
A Kádár János olaszországi látogatásáról készült jelentés kisebbik része ismerteti az audiencián történteket.28 Sajnálatos módon a Politikai Bizottságnak az e jelentést is megtárgyaló üléséről29 nem maradt fenn a szó szerinti jegyzőkönyv, így Kádár Jánosnak a jelentéshez fűzött szóbeli kiegészítésének mibenlétéről is csak találgatni lehet. Viszont Kádár bőségesen kommentálta vatikáni magánkihallgatását az MSZMP KB fentebb említett ülésén, aminek a jegyzőkönyve viszont olvasható. A jelentés mindenesetre arról árulkodik, hogy a magyar vezetés teljes mértékben elégedett lehetett az audiencia eredményével. Kádár megköszönte a pápának, hogy személy szerint sokat tesz a békéért és a nemzetközi enyhülési folyamat megszilárdításáért, és elismerően szólt a katolikus egyház bölcsességéről, amellyel „felismerte az idők szavát”. Megköszönte azt a türelmet és rugalmasságot, aminek a révén a Szentszék elősegítette a magyar állam és a katolikus egyház viszonyának a rendezését. Elismerően szólt a pápa „bölcs döntéséről”, amellyel megoldotta az esztergomi prímási szék betöltése körüli bonyodalmakat. Kádár aláhúzta, hogy a magyar fél soha nem zárkózott el az egyház „reális igényeinek” a figyelembevételétől, de kéri, hogy az egyház vezetői is értsék meg az állam érdekeit. Feltétlenül ebben a szellemben kell előrehaladni a további kérdések megoldásában, mivel a helyzet kielégítő, de nem ideális. VI. Pál „szívesen látott” vendégként aposztrofálta Kádár Jánost, akinek a jelenléte betetőzi egy hosszú munka időszakának jó eredményeit. Reményét fejezte ki arra nézve, hogy a jövőbeni kapcsolatok is ebben a szellemben fejlődnek. Kifejezte a magyar állam és egyház rendezett viszonya felett érzett örömét, és kijelentette, hogy az egyház nem kért és nem is fog kérni olyasmit, ami a magyar kormánynak gondokat okozhatna. Az egyház szándéka, hogy elősegítse a szociális haladást, és nem vonja kétségbe azokat az eredményeket, amiket e téren Magyarországon elértek.
A pápa három kérdést érintett – a jelentéskészítő szerint „indirekt és futólag” –, mely három kérdés nyilvánvalóan a Szentszék számára a kétoldalú viszony talán legfontosabb területeit jelentette. A diplomáciai kapcsolatok, az iskolai hitoktatás és a szerzetesrendek kérdését vetette fel VI. Pál, természetesen azon a finomra hangolt, kódolt diplomáciai nyelvezeten, amelyik a Szentszéknek évszázadok óta a sajátja. Kádár a kapcsolatok „jelenlegi rendszerét kielégítőnek és a jövőben is fenntarthatónak” minősítette, a két másik kérdést illetően pedig megígérte, hogy figyelmet fordít rájuk, és „megvizsgáljuk, hogy lehet-e tenni valamit és mit”. VI. Pál zárszavában „teljes mértékben” egyetértett vendégével abban, hogy kölcsönös a felelősség azért, hogy az emberiség ne élje át egy mindent leromboló új háború rémségeit. Aláhúzta, hogy az egyház politikája nem változik a nemzetközi kérdésekben. Mindez több volt, mint amire a magyar vezetés előzetesen számíthatott.
Bár a Szentszék találkozóról készült értékelését nem ismerhetjük30, bizonyos betekintést enged azonban a fentebb már említett Szabó Ferenc összefoglalója, amit az eseményt követően készített a Távlatok című folyóirat számára. Innen is tudható, hogy Kádár János audienciáján az akkori külügyminiszter is részt vett, és jelen volt még Agostino Casaroli érsek, az egyházi közügyek tanácsának titkára. A pápai magánkönyvtárban majd egy óra hosszat tartó magánkihallgatás végével VI. Pálnak bemutatták Kádár feleségét, és a többi Kádár Jánost kísérő személyt. Szabó Ferenc idézi a Szentszék sajtóirodájának a közleményét, mely szerint a magánkihallgatás során meglehetősen nagy teret szenteltek a helsinki folyamat kérdéseinek, megállapítva, hogy az e folyamatot illető nézetek közösek, vagy nagyon közel állnak egymáshoz. VI. Pál és Kádár János áttekintette az állam és a magyarországi katolikus egyház közötti kapcsolatokat, kiértékelték az eddigi eredményeket és mindkét részről kifejezték „azt a szándékot, hogy előbbre viszik a még nyitott kérdések megvizsgálását és megoldásait”. VI. Pál ezt követően Kádár János és kísérete, valamint a jelen lévő szentszéki személyiségek előtt hosszabb beszédet tartott,31 s ebben mintegy áttekintette a Szentszék keleti politikáját. A Kádár-látogatást „egyedülálló jelentőségű és különös fontosságú esemény”-ként aposztrofálta, amely esemény „csaknem a célpontja” volt egy feszültségekkel és szembenállással terhelt hosszú folyamatnak, amely még nem zárult le. A pápa ezek után kitért arra, hogy a kétoldalú viszony alakulását sokan kétkedve, kritikus szemmel nézik, de ezekről a lépésekről a „történelem mond ítéletet”. A pápa leszögezte, hogy a Szentszéket nem a pillanatnyi előnyök elérése vezérli, mikor merész döntéseket hoz, mivel az embert kell szolgálnia, „aki méltó életre vágyik, békében, igazságosságban és határt nem ismerő testvériségben”. Emlékeztetett arra, hogy az egyház a hívők jogos érdekeit védi, de nyitott arra is, hogy megértéssel viszonyuljon az államra tartozó sajátos területekhez, és egyenesen kijelentette, hogy a magyar kormányzattal folytatott párbeszéd célja, hogy „elősegítse a társadalmi élet valamennyi összetevőjének egységét és lojális együttműködését, a nemzeti közösség egyre nagyobb hasznára”. VI. Pál ugyanakkor együttműködést kínált az egész emberiséget is érdeklő területeken, különösen a béke, a társadalmi, gazdasági, kulturális és erkölcsi fejlődés vonatkozásában. Méltatta a magyar kormánynak a Budapesti Felhívásban testet öltött erőfeszítéseit az európai biztonság és együttműködés érdekében, és biztosította Kádár Jánost arról, hogy a Szentszék változatlanul részt kíván venni a helsinki folyamat sikerre vitelében.
VI. Pál szavai a magyar vezetés számára azt jelentették, hogy a Szentszék mintegy kezességet vállalt Kádár János szovjetekkel szorosan egyeztetett külpolitikájának a helyességéért és azért, hogy a vele folytatott párbeszéd a „nemzeti közösség” hasznát is szolgálja. Kádár ezt pontosan értette, és az elutazása előtti nemzetközi sajtóértekezleten32 VI. Pál gesztusát vissza is igazolta. Ezúttal a nemzetközi nyilvánosság előtt is kijelentette, hogy rendkívül jó benyomásokat szerzett a Vatikánban, és megköszönte a pápának a béke ügye, a békés egymás mellett élés, az enyhülés és a helsinki folyamat érdekében tett erőfeszítéseit. Hangsúlyozottan szólt arról, hogy a magyar kormányzat és az egyház viszonya rendezett, és ezt azért tekintette különösen fontosnak, mivel a rendezett viszony révén nem kerülnek a hívő állampolgárok feloldhatatlan erkölcsi problémák elé. Kifejtette, hogy a magyar katolikus egyház tiszteletben tartja az alkotmányos törvényeket és támogatja a magyar nép építő terveit – s ennél többet a magyar vezetés nem kíván. Kívánatosnak tartotta, hogy a kedvező folyamatok ne szakadjanak meg.
A nagykövetnek a látogatás visszhangjáról készített jelentései egyrészt azt mutatták, hogy a neki mondottak alapján a Szentszék igen jó véleményt alakított ki Kádárról, akinek „humanizmusa, realitásérzéke és az egyház iránt kifejezett tisztelete” megerősítette a pápa abbéli meggyőződését, hogy a megkezdett utat folytatni kell33, másrészt a Szentszék – közelebbről Casaroli – a kapcsolatok teljes helyreállítását nemcsak lehetségesnek, de közelinek is tartotta. A nagykövet nem mulasztotta el, hogy a már-már eufórikusnak beállított kúriai reagálások mellett felterjessze a „kúriai és olasz papi konzervatív erők” reakcióit is.34 Persze, ezek a vélemények, ha lehet, még tovább erősítették Kádár sikerét, mivel a másik tábor megosztottságát ország-világ számára nyilvánvalóvá tették – bár a helyzet aztán II. János Pál trónra lépésével gyökeresen megváltozott. A konzervatív tábor felhívta a pápa figyelmét az evangélium és a marxizmus kibékíthetetlen ellentétére, „botrányosnak” tartották a pápa magatartását, és nyíltan bírálták az ő és Casaroli tevékenységét, amely a nagykövet szerint „riadalmat” okozott a „kisszámú, reakciós” magyar papi emigráció körében. Emellett az NSZK kormánya és a német katolikus egyház is nehezményezte a Vatikánban, hogy VI. Pál fogadta Kádárt.35 A Szentszék azonban ezeket a kritikus észrevételeket elhárította.
Bár az akkori magyar nagykövet „oral history” interjújában36 „a hiteles szemtanú meggyőződésével vallja”, hogy „VI. Pál és Kádár, amint kiléptek a pápai dolgozószoba feltáruló ajtaján, megindultság és meghatottság ült az arcukon, kifejezve a megbékélés és a megnyugvás humánumának fölemelő érzését és ünnepélyes pillanatait”, a képet mindenképpen árnyalni kell a későbbi történések fényében. Kádár János igen „fukar kezekkel” mért a hazatérte után. Az MSZMP KB 1977. június 22-i ülésén hosszan kommentálta vatikáni magánkihallgatását, amit „jó szelleműnek” minősített, megjegyezve, hogy a pápa is nagy súlyt helyezett erre a találkozóra, amit jól mutatott, hogy kivételesen hosszú ideig tartott az esemény. Kádár igen elégedetten állapította meg, hogy VI. Pál elismerte a magyar kormányzat tevékenységét, vagyis – fűzte hozzá – a „szocialista építés eredményeit” ismerte el. Úgy vélte, hogy a pápa legfontosabb mondanivalója az volt, hogy a Szentszék kész mérlegelni a magyar állam problémáit, de a magyar fél is vegye tekintetbe az egyház problémáit. Nem tagadta, hogy VI. Pál audienciát követő hosszabb beszéde bizonyos zavart okozott, mivel ő, Kádár az első pillanatban nemigen tudta, hogy mi legyen a beszéd sorsa, különös tekintettel arra, hogy a pápa át is adta neki a szöveget. Végül úgy döntött, hogy „vegyünk egy mély lélegzetet, vezessünk be egy újítást, és publikáljuk Magyarországon ezt a pápabeszédet, lényegében csonkítás nélkül”[kiemelés tőlem]. Kádár szerint a pápa beszéde hozzájárult ahhoz, hogy feloldódjon az ateista államban élő és dolgozó hívők lelkiismereti konfliktusa, mert a beszéd hozzásegíti őket ahhoz, hogy másként nézzenek „közös ügyeinkre”. Ugyanakkor elismerte, hogy az egyházak igazi befolyását „csak becsülhetjük”. Hozzáfűzte, hogy meg kell találni a katolikus egyházzal való együttélésnek a modus vivendijét, mivel „ez az új állam, ami ma Magyarországon van és az egyház nemzedékeken át együtt fog még élni”.
Kádár igen jól érzékelte, hogy a pápai magánkihallgatás egyáltalán nem jár azzal a következménnyel, hogy neki bármilyen engedményt is tennie kellene a Szentszék által felvetett ügyekben. Ennek megfelelően – mint ahogy arról az említett KB-ülésen beszámolt – az Egyházügyi Hivatalban találkozott Lékai, Ijjas és Cserháti érsekekkel, és nagyon világosan értésére adta a katolikus főpapoknak, nehogy azt képzeljék, a vatikáni látogatást követően valami új világ kezdődik Magyarországon. Azt kell folytatni, „amit eddig csináltunk”. Ezt azért tartotta szükségesnek elmondani, „nehogy félreértés legyen, hogy holnaptól kezdve nem tudom, miket fogunk Magyarországon csinálni az egyházpolitikában”. Ezt a címzettek világosan meg is értették – fűzte hozzá. Hasonló módon egyértelműen foglalt állást a diplomáciai kapcsolatok tekintetében, vagyis arról nem lehet szó, hogy a Szentszék és Magyarország között diplomáciai kapcsolatokat hozzanak létre. Kádár még azt is szükségesnek tartotta, hogy az Egyházügyi Hivatal munkatársaival találkozzon, megköszönje munkájukat és felhívja a figyelmüket arra, hogy a pápai magánkihallgatás után „nem katolikus napok következnek Magyarországon, nehogy ilyen félreértés legyen”.
A birtokon belül lévő Kádár „szűkmarkúságában” nemcsak eredendő egyházellenessége játszott szerepet, és az, hogy lényegében ellenszolgáltatás nélkül minden tárgyalási célját elérte. Kádár egyáltalán nem akart a Szentszék számára fontos kérdések megoldásában „előrerohanni”. Ezt az álláspontját óvatosságán túlmenően az is indokolta, hogy látogatásának nem ez, hanem a „helsinki folyamat” melletti szentszéki elkötelezettség erősítése volt a „szorosan egyeztető szocialista országokkal”, vagyis a Szovjetunióval összehangolt célja. Ezen túlmenően a diplomáciai kapcsolatok felvétele vagy újabb szerzetesrendek „beengedése” még tovább erősítette volna az általa konzekvensen elutasított „magyar modell” létezését illető, általánosan elterjedt felfogást, és további elemeket adott volna a „különutas” politikáját illető vádak számára. E kérdésben is a fontolva haladás taktikáját választotta, amit jól mutat a Politikai Bizottság néhány, a vatikáni látogatást követő egyházpolitikai intézkedése.37 A PB döntése szerint a templomi hitoktatás helyi tanácsok általi ellenőrzését – e joguk érintetlenül hagyása mellett – újabb intézkedésig felfüggesztették. Az ellenőrzés jogát bizalmi alapon megkapta a püspöki kar. Kádár hozzáfűzte, hogy a „hitoktatás ellenőrzését vissza lehet állítani, ha a tapasztalatok rosszak”. Egyetértését adta a PB ahhoz, hogy az egyház szeretetotthont és Leányfalun lelkigyakorlatos házat létesítsen, és arra is engedélyt kapott, hogy a Budapesti Római Katolikus Hittudományi Akadémián egy helyen (a kért hat helyett) hároméves levelező teológiai tanfolyamot szervezhet az egyházi alkalmazottak és az érdeklődő katolikus hívők számára. Vagyis továbbra is táncolhatott a magyar katolikus egyház – de béklyóval a lábán.
A vatikáni látogatásából eredő feladatok külügyminisztériumi összesítése38 előírta a felkészülést arra, hogy a „Vatikán” a kétoldalú kapcsolatok eddigi formájának a módosítására tesz javaslatot. E felkészülés jegyében át kell tekinteni a magyar–vatikáni kapcsolatok történetét, és feljegyezni annak „esetleg ma is érvényes” vagy figyelemre méltó elemeit. Szükséges feldolgozni a diplomáciai kapcsolatok megszakításának a körülményeit – ami kétségkívül illúzió volt, mivel e feldolgozás során ki kellett volna térni a SZEB, vagyis a szovjet megszálló erőknek a nuncius kiutasításában játszott szerepére. A dokumentum a pápa és a Szentszék nemzetközi kérdéseket illető állásfoglalásainak és a belgrádi utótalálkozón tanúsított „magatartása” fokozott figyelmét is előírta. Ugyanakkor az „időszerű egyházpolitikai feladatok” kezelésére az addig bevált gyakorlat követését ajánlotta – „nehogy félreértés legyen”.
VI. Pált 80. születésnapján a magyar vezető (az addigi szokásoktól eltérően) még köszöntötte, s a szimbolikus gesztust a pápa külön levélben köszönte meg.39 Tulajdonképpen ez volt az utolsó állomás a Szentszék és Kádár közeledésének hosszú útján. Ennél tovább aztán nem lehetett menni, mivel beigazolódott, hogy a helsinki folyamat egyáltalán nem válaszol a szovjet várakozásokra, sőt a remélttel éppen ellenkező eredményeket hozott, így értelmét vesztette az a szándék is, hogy a nyugat-európai katolikus tömegeket majd a szovjet békeoffenzíva sikere érdekében mozgósítani lehet.
Ennél is súlyosabb indok volt, hogy 1978-ban VI. Pál, majd az őt követő I. János Pál halála után trónra lépő II. János Pál szakított a korábbi politikai irányvonallal. A „gonosz birodalma” ellen viselt hadjáratában Reagan teljes joggal úgy vélte, hogy számíthat a „lengyel pápa” együttműködésére, annál is inkább, mivel a szentszéki diplomácia alapelvei – az igazság, a szabadság, az emberi méltóság, a vallásszabadság, az emberi jogok, a béke védelme, a háború radikális elutasítása – azonosak, illetve közel állóak voltak az amerikai, morális szempontoktól is motivált diplomáciához. Az Egyesült Államok és a Szentszék együttműködési stratégiája sikerrel járt, megcáfolva Kádár Jánosnak a római sajtókonferencián elhangzott egyik mondata első részét, miszerint „Nekem személy szerint az a meggyőződésem, hogy a szocialista magyar állam, a Magyar Népköztársaság sok-sok nemzedéken át fenn fog állni…”. Mondatának második része teljes mértékben beigazolódott: „és még nemzedékeken át az egyházak is létezni fognak”.

 
1 A Moszkvával, a belső ellenzékével folytatott birkózása nem tárgya jelen dolgozatnak.
2 MOL M-KS 288.f.5/82 ö.e.
3 Vö. Agostino Casaroli: A türelem vértanúsága – a Szentszék és a kommunista államok (1963–1989). Bp., Szent István Társulat, 2001.
4 Népszabadság, 1977. június 10.
5 1936. november 28-án
6 MOL XIX-J-1-j 131. doboz 160-1, 160-2.
7 Erről a látogatásról bővebben l. M. Szebeni G.: Mindszenty-ügyek. 2. rész. Magyar Szemle, 2009. február.
8 MOL XIX-J-1-j 102. doboz 117-1 0032/5
9 Népszabadság, 1977. június 10.
10 MOL M-KS 288.f.4/150. ö.e.
11 MOL XIX-J-1-j 102. doboz 117-1 0032/10
12 Uo. 0032/22
13 A római látogatással foglalkozó miniszteri értekezletre készült koncepciótervben egyébként szó szerint az szerepel, hogy „Amennyiben a Vatikán részéről kezdeményezés történik Kádár elvtárs (június 9-én) délelőtt találkozna a pápával.” Uo. 0032/11
14 MOL M-KS 288.f.5/718 ö.e.
15 MOL XIX-J-1-j 0032/24
16 MOL XIX-J-1-j 0032/47
17 MOL XIX-J-1-j 0032/10
18 MOL XIX-J-1-j 0032/36
19 MOL XIX-J-1-j 0032/33
20 Uo.
21 MOL XIX-J-1-j 0032/41
22 Tudni való, hogy a külügyminisztérium vatikáni ügyekkel foglalkozó diplomatái ez időtt a BM egyházi ügyekkel is foglalkozó csoportfőnökségétől kerültek át a külügyhöz, a szemérmesen „kölcsönadásnak” nevezett rendszer keretében. Közülük nem egy a KGB főiskoláján öt évig folytatott tanulmányai során szerezte „egyházpolitikai ismereteit”.
23 MOL M-KS 288.f.5/723 ö.e.
24 MOL XIX-J-1-j 0032/36
25 Uo.
26 Uo.
27 MOL XIX-J-1-j 0032/41
28 MOL XIX-J-1-j 0032/81
29 MOL M-KS 288.f.5./720 ö.e.
30 Feltehetően ez esetben is érvényes a hetven évre szóló titkosítás.
31 Ezt a Népszabadság 1977. június 10-i száma is közölte.
32 Uo.
33 MOL XIX-J-1-j 0032/82
34 MOL XIX-J-1-j 0032/88
35 MOL XIUX-J-1-j 131.doboz 160-1., 160-2. Vatikán 005533. sz rejtjeltávirat. Ez különös, mivel egy hónappal később Kádárt Bonnba várták.
36 Pankovits József: Fejezetek a magyar–olasz politikai kapcsolatok történetéből. Bp., Gondolat, 2005. 147.
37 MOL M-KS 288.f.5/723 ö.e.
38 MOL XIX-J-1-j 0032/84
    39 MOL M-KS 288.f.11/4367 ö.e., 36


« vissza