Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Írók tudósításai 1944. március 19-ről

 
Írók tudósításai 1944. március 19-éről
 
 
Márai Sándor: Napló
 

Márciusi hó. Ötödik éve nem jártam külföldön. Ötödik éve mindig ugyanazok az emberek, ugyanaz a néhány utca, ugyanaz a sors, kellék, díszlet. S lehet, hogy évek telnek bele, míg újra láthatom a tengert vagy azt, ami Párizsból vagy Firenzéből megmarad. S lehet, hogy mindezt nem látom soha többé: bezár ez a sors, néhány utca, ez a környezet, s eltemet itt valamilyen erő, egy bomba, ellenség vagy betegség. S az ifjúság elmúlik közben, az úgynevezett „legjobb évek”. […]
Bezárva az országba, amely ma még sértetlen, a házba, amely ma még sértetlen, a lakásba, amely ma áll még és az enyém, a pincébe, amely ma még sértetlen, s ahol elbújhatok a bombák elől: s mindezért térden állva kellene hálát adni az Égnek, hogy így van. S adok is hálát, teli tüdővel: nagyszerű és csodálatos, hogy így van.
Csak éppen érzem, hogy már nem bírom sokáig az egészet. Ezt a bezártságot, reménytelenséget, a vinnyogó és szűkölő emberi aljasságot, mely körülvesz – minden hónappal rosszabbul bírom. Az utazás lehetősége megszűnt. De a halál lehetősége nem szűnt meg. A sárga bőrtáska, melyet óvóhelycsomagnak készítettem össze, éjjel-nappal ott áll ágyam mellett, egy váltás fehérneművel, kézirataimmal. Talán utazni is lehet e csomaggal – utazni, messzebb, mint vonaton. […]
Most, mikor nap mint nap irtózatos erővel bombázzák Berlint, gondolnom kell e könyveimre. […]
Ahogy múlik az élet, mind mélyebben, szenvedélyesebben, bensőségesebben érdekel az irodalom; s mind kevésbé érdekel az irodalmi élet.
Érzem, hogy valami ringat. Isten tenyere?… Mindegy, néha szédülök.
Háború előtti, csacsi francia mozgókép a pesti moziban; a hős diplomata, s egyszerre hatalmas gépkocsijába ül, végigsiet Párizs utcáin, a pályaudvarra megy, éppen idejében érkezik, hogy beugorjon a pompás pullmanokból összeállított „Paris–Genéve” jelzésű vonat egyik hálókocsijába…
A képet nézem s olyan mélységes fájdalom, kétségbeesés kísért meg, mint mikor egy kedves ember halálhírét hallja az ember. Hol van már mindez? Ez az Európa, a párizsi utcákkal, melyeken hatalmas gépkocsik suhannak jólöltözött emberekkel, a pullmankocsikkal, melyek dolgozó vagy szórakozó embereket szállítanak az európai városok között… Nincs többé sehol. Talán soha, soha nem láthatom többé. […]
Aztán arra gondolok, hogy én, az ember is meghalok;miért ne haljanak meg a kövek, az életformák, a városok? […]
Soha kis nép nem üzent még hetykébben hadat nagyhatalomnak, mint Magyarország a Szovjetnek…” – írja egy svájci újság. Kis nép? A kis nép nem üzent hadat senkinek. Még a nép nevében határozó országgyűlés sem üzent hadat. Egy kis klikk üzent hadat, a nép és az országgyűlés megkérdezése nélkül, néhány vak vagy becsvágyó katona és politikus. A nép megrendülten hallgatott. A fényképen, mely az országgyűlés termét ábrázolja e pillanatban, mikor Bárdossy bejelenti az orosz hadüzenetet, mindenki – a kormánytagok is – lehajtja a fejét.
Nyugtalan éj. Kétóránként felébredek. Félálomban emberek hangját hallom, kikkel napközben beszéltem. Vijjognak, nyögnek, sivalkodnak. A bombák. Az élet, a pénz, a lakás.
Igen, mindez halálos veszélyben. De mit hittetek, nyomorultak? Miben bíztatok? Az állandósított erőszakban, az intézményesített agresszióban, a legalizált tyúktolvajlásban?… Minden ezért történt. S most csodálkoztok, hogy a világerők – melyek nem erkölcsösek, csak erősebbek – megmozdultak?
Az ámokfutó gép, amely gyilkol, nem hallgat meg többé semmiféle érvet. Csak a csoda segíthet. […]
Hogyan él az ember egy városban, mely kijelentetten bombázási célpont? Ugyanúgy, mint máskor? Ez hazugság lenne. Egymilliós nagyváros, amely körül zuhannak a bombák és pusztulnak a környező milliós nagyvárosok – tegnap Szófiát bombázták, háromszor huszonnégy óra alatt, s Bécset, két hét előtt Zágrábot stb. –, természetesen feszültségben él. Minden pillanatban várja mindenki, hogy bekövetkezik az, amit vár. Egyszerű látogatásokat bizonyos stratégiával kell végrehajtani – van-e a közelben tűrhető óvóhely stb. –, mert a „zavaró repülés” jelzésére a város tökéletesen elsötétedik, a villamosok nem járnak, az őgyelgő és sétáló órákon át idegen kapualjak alá szorul. Otthon állandó készültség, rádióval, baráti telefonokkal, víz a fürdőkádban, homok az ajtók mellett, meleg ruha, óvóhelycsomag, hócipő az ágy közelében. Így élünk, s várjuk az elkerülhetetlent.
S közben dolgozom. Ez magam számára is meglepő, nem vagyok „hős”, nem. Fantáziám túlságosan élénk ahhoz, hogy ne féljek. S mégis dolgozom, mindennap, a magam munkaterve szerint. Más kérdés, valóban odafigyelek-e arra, amit dolgozom? Értelmemmel igen, idegeimmel valószínűleg nem. S lehet, hogy ez megérzik majd e hónapok munkáján.
Magyarország címerét két lebegő angyal tartja. Már csak e két angyalban bízom. Igaz, ez nem csekélység. […]
A németek megszállták Magyarországot.
Negyedik napja Leányfalun. Hajón érkezünk, március végi hóesésben és szélviharban. A március valóban sajátos hónap; nem csak Caesar számára volt az. – Alkonyatkor érünk be egy parasztszekérrel, poggyászainkkal, a falu végén egy lakatlan házba. Senki nem vár; a tulajdonosok elutaztak messzire. A fűtetlen házban kitört ablakok, jeges szobák fogadnak. Fa akad az udvaron, de nedves, füstölögve ég. Mindez máskor barátságtalan, kedélytelen lenne. Most teljesen közömbös. „Was mich nicht umbringt, macht mich stärker” – mondta Nietzsche és dr. Göbbels. Egyetértünk.
A házban lassan berendezkedünk. Ételt hozatunk a közeli, falusi vendéglőből. Találok könyveket egy polcon, köztük néhány olvasni érdemeset is. Deák gyűjtését régi magyar asszonyok leveleiből. Hat évvel a mohácsi vész után Forgách Kata legnagyobb gondja volt, hogyan juttassa el a süldő disznót táborozó urához. Esik a hó. Az ablakból a Dunát látni, a vattás ködöt, semmi mást.
Csak a csoda segíthet. Van csoda, de azt hiszem, meg kell érdemelni.
Egy hete nem olvastam, nem dolgoztam. Éjjel néha kimerülten alszom, mint az agyonütött – az ember ott szedi hasonlatait, ahol a legközelebb találja –, fél éjszakát ébren fekszem a sötétben.
És mégis, egy hang – kinek a hangja? Nem tudom! Talán az őrangyal! – azt mondja, hogy még nincs itt a pillanat, mikor jogom van itthagyni az életet. […]
Tahiban ér az április 13-i, délelőtti légiriadó. Az országút mentén állunk, az ég felhős. Nagy magasságban, láthatatlanul, félelmes robajjal húznak a nehéz amerikai bombázók Pest felé. Nyomukban olyan vonalsor marad az égen, mint a hangjegyfüzetek vonalai.
Vácra komp visz át; az aknaveszély megint időszerű. (Néhány nap előtt a közelben futott aknára és süllyedt el az „Erzsébet királyné” nevű szalongőzös.) Este hatig csellengünk az állomás közelében. Sok, nyomorult, sárga csillagos zsidó, koldusok és trógerek a sárga csillaggal, melyre senki nem figyel. Az emberek, komoly tapintattal, iparkodnak nem látni a jelvényt.
Este Gyarmaton alszunk, harmadrangú, valóban gyarmati szállodában. Gyarmatról hajnalban Losoncra.
Ma elkobozták a zsidók minden vagyonát. Betiltottak minden tisztességes lapot. Budapestet rendszeresen bombázzák, sok a halott.
Műsoromat – mint a rádió mostanában gyakran mondja – bizonytalan időre beszüntettem.”
Az ember bizonyos következetes sorrendben oszlatja fel életét: először a lakásomtól búcsúztam el, melyet távollétemben a bomba pusztít el, vagy a rekvirálók ülnek bele; aztán – s ez már fájdalmasabb – munkámtól és munkahelyeimtől. Aztán egy életformától: be kell rendezkednünk egyfajta nomád életre, nyeregben élni, mint a régi magyarok; aztán elbúcsúzik az ember sok mindentől, ami az élethez kötötte. Marad a teljes szabadság, kilátással a meglepőre, a váratlanra és a halálra.
 
(Forrás: Márai Sándor: A teljes Napló 1943–1944, Helikon, Budapest, 2009, 181–187.)
 
 
 
Németh Magda: Mélységből mélységbe
 

Sorsdöntő események körülményeire rendszerint élesen emlékezünk. Ilyen nap volt 1944. március 19-e, a német megszállás napja Magyarországon. Gyerekfejjel is éreztem az esemény tragikus jelentőségét, az izgalmat. Anyám értünk jött az Erzsébet Nőiskolába, ahol Judit húgommal voltunk bentlakók, és a bombázások elől rövidesen kivitt Felsőgödre apai nagyszüleimhez.
A felsőgödi napokból jól emlékszem a ragyogó napsütésben Budapest felé húzó, a magasban csillogó Liberátorokra, majd később a bombák becsapódásának tompa távoli morajára.
A felsőgödi, majd később a szilasi elhúzódás azért is jelentős, mert ezután Németh László szinte sohasem tartózkodott folyamatosan 6-8 hónapot vagy hosszabb időt Budapesten, egészen betegsége súlyosbodásáig, azaz 1970-ig. Tehát gyakorlatilag megszűnt budapesti lakos lenni.
A megszállás hírét Németh László a Törökvész úti lakásban kapta; Kristó Nagy István közölte telefonon. Lerohant a városba híreket gyűjteni. A történetet Mezőszilas című írásában folytatja, amint este hazafelé tart.
 
[…] jó sötét volt már, amikor a Törökvész úti kereszttől a homályban derengő kockaház felé kezdtem mereszteni a szemem; az ugyanis, hogy Nagy Istvánék akasztófával fenyegettek, egyáltalában nem volt biztosíték, hogy a németek vagy az uralomra került nyilasok (mert biztosra vettem, hogy ők kerülnek uralomra) meg ne emlékezzenek 1940-41-es szerepemről. A homály akkor bukta elém Illyést. Én a bal oldali járdán mentem, ő szembe, gondokba merülten, a széles út túlfelén. Illyés nyilván nem szokott erre sétálgatni, főként ilyen napon, s ilyen késő este. Ha szembejön, engem keresett. – Persze, ő még nagyobb gondban lehetett, mint én. – Gyula? – szóltam rá. – Laci, te vagy az? – meresztette arra ő is a szemét. Elmondta, hogy nem tud semmit, el van vágva a világtól. Darvasnál, aki szintén rózsadombi lakos volt, már volt, de azok is eltűntek valahová, azt gondolta, eljön hozzám, tanácskozzuk meg, mit kellene tennünk… Hívtam vissza, hogy jöjjön hozzánk. A ház magasában azonban: — Gyerünk tovább — súgta hirtelen oda; két fiatalember ácsorgott a vaskapunál, s a ház kivilágított ablakát figyelte. Elég nagy pánikban siettünk tovább a Nagybányai út felé. Ott a vendéglő előtt volt egy telefonfülke, ahol azt gondoltuk, felhívjuk a házat, hogy mi folyik ott. A telefon nem akart működni. Illyés öklével verte a perselyt. Végül is jelentkeztek. Ella épp indulóban volt; vitte ki a gyerekeket Felsőgödre. Nem azért, mert az elfogatásomtól félt, hanem mert valaki azt mondta neki, hogy az angolok most már Budapestet is összbombázzák, mint Kölnt, s az Erzsébet-iskola, ahol a gyerekeink voltak, ott van a vasút mellett. Hívott, hogy menjünk mi is a Nyugatiba: az egész család ott találkozik.
A detektívekről, akik miatt mi nem mertünk bemenni, nem tudott semmit. Később derült ki, hogy két diák volt, akiket a külügy-minisztériumból küldtek azzal, hogy tűnjünk el valamerre. De látták a nélkülem vacsorázgató családot, s nem akarták megijeszteni. – Akkor hát döntsük el, együtt maradjunk-e – kérdezte Illyés a telefonfülke előtt a sötétben. – Van olyan felfogás is, hogy ilyenkor külön jobban megússza az ember – adta meg a gyávaságnak a látszatfelmentést is. Én azonban tudtam, hogy ez a felmentés látszólagos; az ő helyzete súlyosabb, mint az enyém; amikor hozzám jött, fedelet jött kérni, s ha a maga útjára küldöm, gyáva elutasításnak fog számítani. – Nem. Mért? Kijössz te is Felsőgödre – mondtam egyszerre véve erőt a megnőtt félelmen s orv diadalérzetemen…
Az erősen elsötétített Nyugati kék papírjai mögött már ott volt az egész család; a szabadság fölötti örömüket a riadalom izgalmával leplező diákok is. A városból azonban nem volt olyan könnyű kikeveredni. Ezen az estén száz és száz házban folyt le olyanféle tanakodás, mint köztem és Illyés közt – s emberek ezrei húzódtak a vidék vagy jobb híján a budai erdők felé. A pályaudvarokon mindenkit igazoltattak, s az olyan vonatoknál, mint a miénk, csak a helyiérdekű járatok bérlete vagy a kintlakás igazolása ment fel a gyanú alól. Az apósom azonban ismerős portásokon és harmadosztályú éttermen(1) át a népes családdal együtt minket is kicsúsztatott, s a kalauzok a vonatban a történelemtől meg nem rendítetten, az évtizedes szokás közönyével világítottak rá a jegyeinkre. Az ezután következő két-három nap alatt – a legnehezebbek, amiket Felsőgödön töltöttem –, úgy hiszem, igen alkalmas kísérleti alany lettem volna a különféle forrású izgalmak interferenciájának áttanulmányozására. A világtól teljesen el voltunk vágva, a rádió nem adott politikai híreket, az értesüléseknek ez a hiánya, mint egy légüres tér, mohón szívta magába a rémképeket. A nehéz kertkapu minden nyikorgására az ablaknál voltam, készen arra, hogy dobozom tapogatva a fürdőszobába zárkózzam. Illyés azon törte a fejét, hogy lehet öngyilkosságot elkövetni, ha már a kezükben vagyunk: ekkor osztottuk ketté a zsilettet, s dugtuk a cipőtalp repedésébe. Az izgalmak másik forrása Illyés volt. Én eleinte bújtatni próbáltam, eltitkolni, hogy itt van, de ő mindjárt az első délután áttámolygott a rejthelyül kijelölt szobájából az ebédlőbe, ahol a doktorné élvezte a Németh családdal a viszontlátást. – Hát maga? – nézett elámulva Illyésre, akit ismert, s akiről mind ez ideig nem hallott. Persze rögtön megértette, miről van szó…
A feszültségbe némi enyhülést Flóra látogatása hozott, aki diáklányos sapkájában s szürke kabátjában mint valami nemtő ide is kijött. Náluk idáig senki sem járt, arról sem hallott, hogy írót elfogtak volna, csak Kállay bujdosik a hírek szerint a rózsadombi török követségen…
Ő még kinn volt, amikor a nagy bejelentés előjátékaként a rádióban indulókat kezdtek játszani. Órákon át folyt az indulózás, a Klapkától az emlékezetes Édes Erdélyig — akkor tört ki rajtam az a roham, amit az Égető Eszterben mint Józsefét írtam le: vad dühvel kezdtem magam is énekelni, táncolni ezeket az idegvillanyozó dallamokat.
Kormánylista még sosem okozott olyan megkönnyebbülést, mint ez. Már az is, hogy nem Szálasi nevével kezdődött. Ezt is ismerem – mondta Illyés a harmadik vagy negyedik névnél; ehhez baj esetén el lehet menni.
De maga az, hogy a kormányzó a helyén maradt, miniszterek az ő embereiből toborzódtak, számunkra legalább tizedére csökkentette a veszélyt. Flóra mindjárt vitte az urát, ha nem is haza, de egy rokoni búvóhelyre, a rizstermesztő Ferenczy unokatestvéréhez. Annak, hogy ezt a néhány veszélyes napot együtt töltöttük, fontos következményei lettek. Ezután nemhogy leszakadni nem iparkodott rólam, sőt valóságos véd- és dacszövetségben állt velünk a veszélyek idejére, s Flóra támogatta ebben. […]
 
(Forrás: Németh Magda: Mélységből mélységbe. Németh László és családja, 1944–1945, Nap Kiadó, 2010, 7–11.)
 
 
Illyés Gyula:A Nyugat vége
 

a folyóirattól való megválásom szinte kiáltóan színpadszerű volt, csaknem oly harsányan „történelmi”, akár egy romantikus dráma végjelenete, amelynek szokvány hatásosságát az ember csak tréfával vegyítve tudja elviselni.
A német megszállás napján, 1944. március 19-én, délben, annak a szemlőhegyi családi háznak a kapuján, ahol ma is lakom, becsöngetett M. Gy. barátom. A szomszéd utcában lakott. Azzal jött, hogy miként őt, félős, hogy a németek engem is keresni fognak. Tanácsos tehát nem otthon töltenünk legalábbis a most következő hetet. Irattáskáját föllebbentve mutatta, hogy ő – irományait összecsomagolván – már megy is el hazulról.
Hihetetlennek tartottam. Nem éreztem magam oly fontos személyiségnek. De a délután folyamán a baljóslatú értesülések szaporodtak. A városból már csak igazolás után lehetett kimenni. A rémlátás – akár a villamosság – két pólus közt kerengve kap igazán erőre. Németh Lászlóval, aki szintén a közelben lakott, estefelé úgy döntöttünk, kimegyünk Gödre, a szüleihez.
Ipa révén a Nyugatin igazolás nélkül is vonatba szállhattunk. Nem rémlátás volt, amit odamenet láttunk. Lent a városban rabszállító gépkocsik száguldoztak.
Gödön közös véleményünk ez volt: a megszállás nekünk egyénileg tán katasztrófa lesz. De az országnak ez a kevésbé rossz „út”. A gyalázat mélyébe még látszólag sem önszántából, hanem idegen erő lökésétől-rúgásától zuhan.
A Sztójay-kormány megalakulása ezt a bölcs mondást megfordította. Mi tán megmaradunk, de az ország elvész.
Az ország immár menthetetlen becsülete helyett tehát legalább az egyén mentse a becsületét.
Vagyis, amíg itt Hitleré a szó, mi nem szólhatunk. Legfeljebb tettel.
A Sztójay-kormány megalakulásának harmad- vagy negyednapján ezzel a gondolattal jöttem vissza Pestre. Pusztán azért, hogy rendbe tegyem abbahagyott ügyeimet, elsősorban a Magyar Csillagét. A dolog előkészítésére – így a Magyar Csillag szerkesztőségének összehívására – feleségemet kértem meg. Némethnével napot váltva járt ki hozzánk Gödre.
A fenyegettetés legkisebb érzete nélkül mentem végig a városon. Elképzelhetetlennek tartottam még mindig, hogy atyáim országának szívében baj érhessen. Hogy oly fontos – történeti – személy vagyok.
Gellért Oszkár és a két segédszerkesztő: Örley István és Keresztury Dezső a szerkesztőséghez legközelebb eső kávéházban, a „Parlament”-ben várt rám. Ott volt az Arany János utca s az akkori Vilmos császár út sarkán.
A pályaudvarról egyenest odamentem.
Jóformán csak üdvözöltük egymást; az ilyenkor szokásos hír- és találgatáscsere elején tarthattunk, mert a váratlan és meglepő esemény, amely az egész találkozás helyszínét, arcait, mondatait kivételesen s oly színpadszerű élességgel megőrizte emlékezetemben, épp akkor kezdődött, amikor a pincér elém tette a kávét.
Az történt, hogy Gellért Oszkár fia, az, aki akkor a szerkesztőség adminisztrációs munkáját végezte, egyszer csak ott állt az asztalnál, és csaknem papírfehéren, a vészes hírt hozó követek döbbenetével azt mondta felém fordulva:
Egy csendőr százados keres.
Hol?
Fönt a szerkesztőségben.
Most?
Most.
Semmiféle csendőr százados ismerősöm nem volt.
Megkérdeztem, már állva:
Hivatalosan? Fegyveresen?
Fegyveresen. Igen szigorúan – mondta az ifjú Gellért, s úgy tekintett hátra, az ajtó felé, hogy az embernek akaratlan is a csendőr belépését kellett várnia.
Fölírta a lakáscímedet is.
Nem lehetett kételyem.
Őszintén szólva először is elröstelltem magam, a történelmi, azaz színpadszerű pillanat, a hazafias tabló hibátlansága miatt.
Ott volt előttem – már szintén talpon – három hű harci társam, némán a rettenettől, három férfi, akit becsültem is, szerettem is. Olyan voltam, mint a menekülő, az épp csónakba lépő Kossuth, az olajnyomaton. Mert hisz a valóságban Kossuth Lajos nem csónakon, hanem kocsin hagyta el a hazát.
Valamennyiünk közül a legfiatalabbat, Örleyt bénította legkevésbé a félelem, az olajnyomattól. Melegen átölelt, ő valóban utoljára.
Visszaöleltem, de közben a pincér után néztem, aki mellesleg szintén írt verseket. S mivel messze, az óriási terem végében volt, Keresztury ölelése után ezt mondtam, kényszerű nevetéssel:
Fizessétek ki a kávét! S ha valami mégis történnék… hadd legyen ez az „utolsó” szavam.
A nemzetnek persze.
S azzal mentem ki, igyekezve minél hétköznapibban, emberibben.
Ez március 23-a vagy 24-e lehetett.
Gellért Oszkárt ezután csak egy év múlva láttam viszont. A Magyar Csillag következő, április 1-i számát, amelynek a munka rendje szerint ekkor már nyomás alatt kellett lennie, ugyancsak ekkor – egy év múlva – láttam újra. Nem akkoriban.
Más gondom volt. Kimentem az utcára és – csodás hatás – végre ismert férfinak éreztem magam. Minden szemről azt hittem, engem fürkész.
Semmiféle használható vagy hamis iratom nem volt. Viszont tárcám vizsgálata közben fölfedeztem, hogy kivételesen alig van nálam valami pénz. Nem írásból éltem, nem is szerkesztésből; abból, hogy hivatalnok voltam, a Nemzeti Bankban.
Betelefonáltam oda, egy jó barát kartársamnak.
Azt felelte – könnyed francia mondatokban –, hogy ott is épp most keres egy csendőr. Elvitte a lakásom címét.
Így haza egyelőre nem telefonáltam.
Ott álltam az akkori gróf Tisza István utcán, még egyre félig józanodván csak rá, mi is történt velem, őseim országának fővárosában.
Azt hiszem, más gondom volt, mint az, hogy irodalmi működésem ügyében megváltoztassam-e gödi álláspontomat. Nyilván illuzórikus is lett volna. Behúzódtam egy kapuba, s máson törtem, de ugyancsak, a fejem. Hova meneküljek, azon.
Ezt véltem hasznosnak elmondani Gellért Oszkár emlékírásának kiegészítésére.
Az olvasó kíváncsiságára pedig, ha netán felajzottam, záradékul csak azt, hogy ott annak a Tisza István utcai kapunak dánieli oroszlánbarlang-mélységében ért életem első latolgatásra méltó csodája.
A túlsó járdán egyszerre csak – a gazdatisztek zöld lódenkabátjában, jelvényes kalapjában – egyik unokatestvéremet, anyám húgának velem egyívású, hozzám hasonlóan Rácegresen született fiát pillantottam meg. Aki akkor – úgy tudtam – az ország másik felében, egy Bihar megyei pusztán élt, Sarkad mellett.
Akárhol élt is, most ott ment.
Gyerekként volt egy füttyjelünk.
Ő hívta fel a feleségemet.
A csendőr százados lakásomon is megjelent.
Később kiderült, hogy ez a keresés utánam nem volt veszélyes, sőt jóakaratúan épp a később bekövetkezett veszélytől igyekezett eleve megmenteni: a százados, az ellenállás tagjaként(2) épp arra akart figyelmeztetni, hogy listán lévén, rejtőzzem el.
A Magyar Csillag április 15-i száma? A megjelenés betiltásának kiprovokálása?
Két nap múlva már engem magamat tiltott el bárhol való megjelenéstől egy kedvesen erélyes nagynéni hangja, egy vidéki szűk tanítóház éléskamrájában.
 
(Forrás: Illyés Gyula: Iránytűvel, II. kötet, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975, 175–180.)
 
Válogatta Kodolányi Judit



Jegyzetek:



1 Démusz János, Németh László apósa volt a pályaudvar éttermeinek bérlője.
 
2 Mint később kiderült, a százados Dienes András volt, a későbbi Petőfi-kutató.
 


« vissza