Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Illyés Gyula, a plebejus költő. Vasy Géza Illyés-könyvéről

 
Gondolatok Vasy Géza újabb Illyés-tanulmánykötetének olvasása közben
 
Értékes kötettel gazdagodott az Illyés-irodalom: Vasy Géza Haza a magasban címmel rendezte kötetbe újabb keletű legfontosabb írásait. A tizenhárom tanulmányból tizenegy a „rendszerváltozás” utáni időkben keletkezett, kettő – a Bartók- és a Kodály-vers egy-egy elemzése – korábban, ebből is következően a kötet egésze friss, „naprakész” és – legfőképpen – vitatkozó. Van miért, mivel és kikkel. A tét sem csekély: egy tradicionálisan fontos magyar szellemi jelenség életben tartásáért, illetve – ezzel szemben – háttérbe szorításáért, a közfelfogásból való kiszorításáért folyik a csendes küzdelem. A nagy felejtések és felejtetések hosszúra nyúlt, ám szisztematikusan működő mechanizmusrendszerének egyik fő terepe éppen Illyés Gyula életműve. Már nemcsak személyisége, szerepe, politikai vállalásai, egyéni döntései, hanem a Puszták népétés néhány időskori „individuális” töltésű lírai műalkotást leszámítva, jószerével az egész életmű kérdőjelekkel van teleszórva. Szinte beteges az ellenszenv – néha már gyűlölet –, amellyel Illyéshez közelít irodalmi-szellemi életünk egy része (sokáig hang- és „mértékadó” része), de az is érzékelhető másfelől, hogy Illyés – hogy úgy mondjuk – „tartja magát”: ez az életmű bármekkora nyomást el tud viselni. Azon egyszerű ok miatt, hogy ez az életmű a 20. századi magyar szellemiség egyik legszebb és legértékesebb megnyilvánulása.
Vasy Géza tanulmánykötetének szerkezete, azaz az egyes írások sorrendje szerencsés. Nem keletkezésük ideje az egymásutániság meghatározó szempontja, hanem az 1945-tel kezdődő illyési pályakép kronológiai rendjével párhuzamosan állítja sorba saját értelmezéseit a szerző. Ebből következik, hogy a kötet lapjain időben többnyire előre haladunk, bizonyos korszakok értelmezésére is sor kerül, másfelől – néha átfedéses módon – a szerző visszatér fő tételeinek, meglátásainak megerősítéséhez. A gondolkodásbeli koherencia mellett ez a kötetszerkezet is hozzájárul a könyv egységes szemléletének – összességében – meggyőző erejéhez.
A bevezető tanulmány az ezredforduló Illyés Gyula-képéről ad vázlatos rajzot, megidézve többek között a korfordulós „hazai posztmodern nagy hatású apostolát”, aki szerint ennek a költészetnek „meglehetősen elmosódottak azok a karakterjegyei, amelyek 20. századi líránk klasszikusai között jelölhetnék ki a helyét”. Egy korábbi érvelés szerint ennek az az oka, illetve magyarázata, hogy „a dolgokra válaszoló költői attitűdhöz nem férkőznek személyiségfilozófiai dilemmák”. Ennélfogva a 20. század vége táján már elavult az efféle „képviseleti” líra, Illyésnek legföljebb partikuláris érvényessége van, folytathatatlan, korszerűtlen. Vasy Géza élesen száll szembe az efféle vélekedésekkel, és rámutat arra, hogy a magyar irodalmi kánon átrendeződése az utóbbi évtizedekben egy átfogóbb érvényű ideológiai vonulat következménye, amely – többek között – az egyén autonómiájának abszolutizálása révén és ürügyén háttérbe szorít mindenféle közösségelvű művészi megnyilvánulást: az ilyesfajta „diskurzust” eleve alacsonyabb rendűnek állítva be. Az e szemlélet képviselői nemegyszer zárójelbe teszik az ilyen típusú műalkotások esztétikai értékét: radikálisan és nemritkán intoleráns módon átértékelik a 20. századi magyar líra fejlődésének szervességét, tényleges alapvonalainak érvényességét. Ez a szellemi irányzat (ideológiai értelemben) megkérdőjelezi az irodalom társadalmi szerepét, a műveket pusztán szövegnek, csakis nyelvi produktumnak tekinti, olyan nyelvi formának, amelynek az értékelésére már nem alkalmasak a hagyományos irodalomelméleti (történelmi) megközelítések.
Illyés Gyula életművének – legalábbis jelentős részének – devalválási kísérlete azonban nem csupán irodalmi, tehát szűkebben vett szakmai kérdés már jó ideje. Létezik mindennek egy mélyebb politikai-ideológiai vonatkozása is: nevezetesen annak a már szintén évtizedekben mérhető szellemi állóháborúnak az eldöntése: vajon a magyarországi kommunista rendszerrel szemben – egészen 1945-ig visszanyúlóan – mely szellemi áramlat képviselte az érvényesebb pozíciót: a polgári radikális-liberális avagy a népi mozgalom továbbélő vonulata, ideológiai-szellemi ereje. Azaz a napjainkban is virulens „népi–urbánus” egymásnak feszülés, amely a „rendszerváltozás” óta kifejezetten politikai-hatalmi dimenziót kapott, sőt mi több: ez a jellegzetessége vált dominánssá.
Érthető, sőt természetes jelenség, hogy Illyés Gyula életműve megítélésekor a reá való hivatkozások, az őt idéző történelmi igazságkeresések állandóan találkoznak és konfrontálódnak az őt többszörösen elutasító nézetek heves megnyilvánulásaival. Ezeknek a megnyilvánulásoknak a fegyvertárába az a gyakorlat is beletartozik, hogy Illyést morálisan is le kell járatni, meg kell szégyeníteni (sőt – erre is volt már nem egy példa – ki kell gúnyolni), egyszóval mind az írót, mind az embert, mind az életművet a lehető legkisebbre kell zsugorítani. (Nyilvánvalóan – ezzel párhuzamosan – új vagy régi-új idolokat kell kreálni, mintegy fölmutatni.)
Ebben az értelmezési keretben, ezen fogalmi háló előtt kell tehát értelmeznünk és értékelnünk Vasy Géza szóban forgó tanulmányait. A szerző már könyve legelején kijelöli Illyés helyét a magyar irodalom történetében: nemzeti költő. Ezen a következőt érti: „a legnagyobbak közé tartozó alkotó életművében a korszak legfontosabb nemzeti sorskérdései meghatározó súllyal vannak jelen, s a művek sora és az írói szerep részben a szerző életében, részben a halála után komoly társadalmi hatást vált ki”. E lexikonszócikk tömörségű meghatározásból – „tárgya” magyarázatán túl – az is kiderül, hogy Vasy eleve abból indul ki, hogy Illyés „a legnagyobbak közé” tartozik. Számára mint kutató számára e kötetben nem Illyés költői rangja, súlya, jelentősége a fő vizsgálati szempont, hanem a „nemzeti sorskérdések” képviseletének lehetősége s e képviselet teljesítésének folyamatai. (Természetesen több esetben sor kerül az egyes tanulmányokban esztétikai értékek számbavételére is, mindazonáltal nem ez a szempont érvényesül domináns módon.) Tekintettel azonban arra, hogy nem monográfiáról van szó, a szerző kutatói pozíciója indokolt és érvényes, sőt – legtöbbször – meggyőzően hiteles. Annál inkább, mivel hangsúlyozza, hogy Illyés életművében a képviseleti líra és az úgynevezett individuális létköltészet egyaránt jelen van, a kétféle életérzés megjelenése kiegészíti és erősíti egymást.
Illyés korán megtapasztalta a kommunisták, a kommunista párt(ok) erőszakosságát, kíméletlen hatalomvágyát, miközben több vezetőjükkel vagy befolyásos képviselőjükkel már 1945 előtt ismeretségben volt. Azt is tisztán látta, hogy a bolsevik hatalom számára fontos az ő személye, magatartása, állásfoglalása, példája, sorsa. Pontosan érzékelte, tudta, hogy figyelnek rá, sőt adott esetben adnak a szavára, ami azt is jelentette, hogy jó ügyekben el kell járnia a hatalom egyik-másik képviselőjénél. Rendkívüli lélekjelenlétet és rendkívüli erkölcsi érzéket feltételezett és követelt meg ez a csak nagyon keveseknek megadatott (voltaképpen az addigi munkásságával kivívott) léthelyzet. Illyés mindig szocialistának vallotta magát – de nem kommunistának. Rendkívüli egyszerűséggel megfogalmazott eszménye a forradalomról úgyszólván változatlan maradt: a forradalom („forradalmi”) olyan gyökeres változás, amely az elnyomottakat, a „népet” felszabadítja, azaz beemeli a nemzet keretei közé, illetve – később – javítja az élet minőségét. Hamar rájött, hogy nem politikusként, hanem íróként, szerkesztőként, irodalmi emberként tehet a legtöbbet mindezért. Akárcsak 1945 előtt. A csaknem három évig élő és működő Válasz (1946–1949) Sárközi Márta áldozatkészsége és különös fanatizmusa, valamint Illyés Gyula szellemi vezérlete folytán ezen időszak legszínvonalasabb és legfontosabb folyóirata. Nagy szellemi erőket, szellemóriásokat aktivizál, vonz maga köré. Illyés felfogása a demokráciáról markánsan egyszerű: az igazi demokrata „a nép javát akarja, együttműködésben a néppel” – írta 1947 januárjában. A Válasz mellett a másik szívügye a Magyar Népi Művelődési Intézet, azaz a magyar parasztság művelődésének elősegítése. Szinte mindvégig ellenszélben: sem a radikális-liberális polgári, sem a szociáldemokrata, sem a kommunista kultúrpolitika nem kívánta a valóban öntudatos magyar parasztság fölemelkedését, s nem szerette a magyar és európai szempontokat ötvöző, korszakos jelentőségű folyóiratot sem. Illyést néhány évig társutasként elviselte ugyan a bolsevik típusú pártvezetés, de később a korszak legsötétebb évei következtek számára is.
Mint tudjuk, Illyés Gyula titkos summázata, az Egy mondat a zsarnokságról 1950-ben keletkezett. A későbbi irodalmi történések Illyés alkotói műhelyében megengedik azt a föltételezést, hogy az Egy mondat… összegző tanúsága és tanulsága mindannak, ami nagyjából öt esztendő alatt az országban történt. Ámde titkos, önmagának szóló, önmagát – talán paradox módon – erősítő, a legmélyebbről fakadó heves vallomás. Egyszersmind számvetés is: a mégis, az annak ellenére logikája szerinti életfelfogást megerősítő elhatározás. A „porod is neki szolgál” abszurditásának bizonyítása. A szellemi tájékoztatás, a példák, a történelem tanulságainak a megidézése, a (később sokszor kigúnyolt) számadói szerep ihletett vállalása. Ez Illyés egyik legszentebb ügye.
Ez a szereptudat rendkívül erős, szinte követelőző. Erősen személyes vállalást mutatóan jelenik meg (például 1951-ben, a magyar írók első kongresszusán), de problematikus műveket is eredményezve elsősorban némelyik történelmi drámájának vonatkozásában (Ozorai példa, Fáklyaláng).
Vasy Géza értően mutatja be Illyés műfaji sokszínűségét, az alkotó megújulóképességét, ugyanakkor e gondolatvilág alappilléreinek stabilitását, az alapkérdésekben megmutatkozó önazonosságát. Illyés egyszerre volt megújító és összegező, szintetizáló alkat, ez számos művével bizonyítható. Igen találónak érezzük a szerző meghatározását a Petőfi-életrajzra: „plebejus esszé”. Ez az egyik kulcsfogalom és kulcskérdés itt: Illyés nép-, demokrácia- és forradalomfelfogása, amelyek közelebb vihetnek történelmi drámái egynémelyike esztétikai értelemben vett sikertelenségének okaihoz vagy egyes útinaplók és riportversek leegyszerűsített, némelykor didaktikus hangvételének magyarázatához.
Az említett történelmi drámák az ötvenes évek elején ugyanezt a „harcias”, plebejus szemléletet, világképet mutatják – Illyés legmélyebb költői hitvallását: a hazaszeretet mindenekelőtt való fontosságát. Minden más szempont – például a tudományos, történelmi hitelesség vagy akár a dramaturgiai megfontolások – bizonyos értelemben háttérbe szorul ebben a szigorúan szabályozott összefüggésrendszerben. A költő példákat, mintákat, tanulságokat keres a magyar történelemben – elsősorban 1848–49-ben –, s ezek a példázatok jelennek meg az ilyen típusú színdarabokban, a színpadon. Vasy Géza külön tanulmányt szentel ennek a témakörnek, amelyben az alapeszme: „a hazateremtés és a honvédelem összekapcsolása […], a néptömegek nélkül nem lehet se hazát teremteni, se megvédeni azt”. Ez az ideológiai tematika azonban egyáltalán nem volt idegen a kommunista ideológusok, történészek, politikusok számára sem, sőt a korszak hivatalos történetírásában kitüntetett helyet kapott a 19. századi magyar forradalom és szabadságharc értelmezése. (Révai József, Andics Erzsébet és mások.) Így tehát előállt az a konstelláció, amely lehetővé tette Illyés Gyula újbóli előtérbe kerülését a magyar szellemi életben anélkül, hogy a színházakban nagy sikerrel szereplő színdarabjai morális dilemmát vetettek volna fel: sem Illyés nemzeteszmény-felfogása, sem pedig a hatalommal való „egyezkedés” tekintetében. Fölvetettek azonban művészi, esztétikai, dramaturgiai problémákat, amelyek azóta is vitapontjai az illyési életmű értékelésének.
A Két férfi (1950) – Petőfi és Bem – az ideális forradalmi plebejus szemlélet romantikus megtestesítője, kifejeződése. Sematikus figurák, Illyés költői erényei itt nem érvényesülnek. A didaktikusság teszi elsősorban hiteltelenné az 1952-es keletkezésű Ozorai példát mint színdarabot (melynek – jellemző módon – az eredeti címe Hazafiak volt). Találóan jellemzi Vasy Géza a Fáklyaláng igazi műfaját: legenda. Kossuth legendája, s a másik póluson egy másik legenda: Görgey mint áruló. Illyés elfogadta mindkét legendát (félretolva a téma legjobb ismerőjének a véleményét is), s egy harmadik – erős – szempontot is érvényesít: „Ki az igazi hazafi? Az, aki a néppel és a népért, vagy pedig aki a nép nélkül akarja megvívni a csatáját. Görgey elbukott, ítélt fölötte a nép, Kossuth igazát bebizonyította a történelem” – nyilatkozta a szerző 1952-ben. A Fáklyaláng művészi értéke azonban nem amiatt problematikus, hogy legendát ad elő. Hiszen a világirodalomban nem egy történelmi legendára épülő színpadi remekmű létezik. S a Fáklyaláng második felvonása valóban eleven, vonzó, mozgalmas, valódi dráma. Mivelhogy itt Illyés erős költői alkata, kivételes tehetsége szabadul fel: Kossuth és Görgey egymás elleni viadala igazi színpadi költészet. Ámde ez után következik a dramaturgiailag mindenképpen szerencsétlen folytatás, az egyébként is hosszadalmas utójáték, az igazolásegy külső erő révén: a magyar nép mindenben és mindenképpen Kossuthnak ad igazat: a bukásában is győztes hős és a magyar nép újra egymásra talál. Ez komoly dramaturgiai törés, amely alaposan csökkenti a dráma összértékét. (Éppen emiatt meggondolandónak tartjuk Vasy Géza értékelését, amely szerint a Fáklyaláng az Illyés-életmű „kiemelkedő darabja”.)
A szerző többször von párhuzamot Illyés ilyen típusú drámáinak tényleges történelmi alaphelyzete, valamint a megírás korának, tehát az ötvenes évek elejének magyar valósága között. Az Ozorai példával kapcsolatban ezt írja: „1848-ban Magyarország paradox helyzetben volt. Felelős nemzeti kormánya ellenére egy szomszédos nagyhatalom fővárosából diktáltak. E szomszédos állam hadserege szabadon próbál közlekedni és parancsolni az ország területén. S bár nagy tömegeket földhöz juttattak, a dézsma csak részlegesen szűnt meg. Megannyi párhuzam 1951–1952 Magyarországával, beleértve még a dézsmabeszolgáltatás lényegi azonosságát is.” Majd a Fáklyalánggal kapcsolatban hasonlóan aktualizáló párhuzamot hoz, amely szerint Illyés az 1952-es, 1953-as évek színházi nézőinek azt üzente, hogy „nép nélkül nincs demokrácia, sem nemzeti függetlenség”. Természetesen belevihető a színpadi játékokba a napi politikai aktualizálás, az viszont nehezen képzelhető el, hogy az akkori hatalom ezt az aktualizálást hasonló kiindulópontból és hasonló konklúzióval értelmezte volna. Nyilvánvalóan nem az „izgatást”, hanem az őt „igazoló” mondanivalót szűrte ki a drámából. Ezért is tűrte el, hogy játsszák. (Sőt a szerzőt 1953-ban másodszor is Kossuth-díjjal tüntették ki.)
Meggyőzőbb Vasy Géza egy másik megközelítése ugyanehhez a kritikus ponthoz. Miként 1849 augusztusában már nem volt esély a magyar nemzeti függetlenség megőrzésére, úgy 1952 „sem kínált semmifélét ennek visszaszerzésére. Ebből a két korban is egy lényegű realitásból nő ki Kossuth – és Illyés – irrealitása: csodaváró hite.” Ez a csodaváró hit szépen illik a már többször érintett felfogáshoz (sőt mélyen abban gyökeredzik): Illyés Gyula plebejus demokrata világképéhez, sajátos társadalomfelfogásához. Amely világkép, amely felfogás már a húszas évek végén kialakult benne. S éppen ezek a vonások láthatóak a legjobban és ismerhetőek fel legkönnyebben ebben az életműben.
E történelmi drámatrilógia harmadik darabja (ha a Két férfit nem számítjuk ide) a Dózsa György (1954). A három mű közül a legkiegyensúlyozottabb költői látomás, amelyben a költői igazság nem áll szemben még a történelmi legendával sem. Ugyanúgy áthatja a plebejusi népfelfogás, mint az előbbi kettőt, ám az elbeszélő Illyés itt nem engedi annyira szabadon romantizáló hajlamait, s dramaturgiailag is folyamatos a játék. Ekként is érvényesül a népfelség elve, s – jól látja Vasy Géza – Dózsa „hitvallása […] tartalmilag teljesen azonos Kossuthéval”. (Viszont a konkrét politikai aktualizálással – 1514 és 1954 párhuzamával – megint csak óvatosabban bánnánk. Vasy Géza egyébként egy helyütt utal arra, hogy az idők során „a Fáklyaláng mint dráma vesztett valamennyit fényességéből […], a Dózsa György pedig jószerével eszméket közvetítő tézisdrámává és történelmi festménnyé sorolódott vissza.” A Fáklyaláng problematikus irányzatossága fontos érzelmi és intellektuális indítást adott Németh László Az áruló című Görgey-drámájának megírásához 1954-ben, s később – 1972-ben – Illyés a Testvérek című drámájában visszatért a Dózsa-témához.)
A magyarság sorsát történelmi mértékkel mérő és elemző Illyés – s ez a mozzanat újfent arra utal, hogy a sok évtizedes alkotói pálya egyik legfőbb szellemi elkötelezettsége éppen a plebejus népszemlélet, másfelől a nemzeti egység kérdése – a lírában is megalkotta emlékezetes „történelmi” verseit: az Árpád (1953),a Hunyadi keze (1956), s mindenekfelett a Bartók (1955) tartozik ide, amelyek egyszersmind erősítik az illyési szemlélet egységét és következetességét. Másfelől: ez az egység és következetesség olyan szívósnak bizonyult, hogy működése a honi politikai élet kritikus időszakaiban (mind a Rákosi-, mind a Kádár-érában) a kollaboránsság, a „behódolás”, (később „kétkulacsosság”) stb. benyomását kelthette, illetőleg ezeket a megbélyegzéseket lehetett reá sütni. Utaltunk már arra, hogy évtizedek óta tart az Illyés körüli háborúskodás (és folytatódni fog ezután is), mindenesetre egyet bizonyosan tudhatunk: Illyés Gyula írói alkata, ars poeticája minden korban adekvát volt írói életművének szellemiségével, s egyes művei nem azért nem maradandóak, mert „alájátszottak” volna az említett rezsimek által elvárt szellemiségnek.
Vasy Géza tanulmánykötete azért is fontos könyv, mert számot vet ezzel a „kényes” kérdéssel. Alaposan ismerve ezt az életművet (korábban is megjelent már egy tanulmánygyűjteménye Illyésről), meggyőzően helyezi történelmi perspektívába a több mint öt évtizedes írói és költői pálya egészét. Hosszú és következetesen építkező alkotói pálya ez, talán még azt is mondhatnánk, hogy meglepően homogén „eszmei” töltéssel. Miként Vasy fogalmaz: „a húszas években induló pálya egész ívelése a plebejus elkötelezettségű demokratizmus szellemében szerveződött. Ezt tanúsítja a népi írók mozgalma és Illyés abban játszott szerepe is.” Lényegét tekintve ugyanazt mondja mindvégig – s ezt tán lehet monotóniának is érezni –, de mindegyik költői periódusában megalkotta remekműveit, a magyar irodalom nagy alkotásait. (Ha egyszer csak a nagy műveit válogatná össze és adná ki valaki – valamennyi műnemben és műfajban –, vaskos köteteket töltenének meg ezek a művek. S mivel elsősorban szépíróról van szó, a mérlegkészítés során mégiscsak ennek a szempontnak kell a leginkább érvényesülnie.)
Finom észrevétele, egyben fontos elemző szempontja Vasynak, hogy rámutat Illyés témaválasztásának változásaira 1948 és 1956 között, illetve 1956 után. A korábbi ciklusban a magyar történelem számos nagy alakja és eseménye vonul fel, 1956 után inkább művelődéstörténeti összefüggések kerülnek előtérbe. (A nemzet megmaradásának példázatai a reformkori elődök szemléletére utalnak vissza. Tudjuk, Illyés egyik legnagyobb és legfontosabb költőelődjét Kölcseyben látta.) Példázatképpen: a Fáklyaláng és a Hunyadi keze típusú műveket a Bevezetés egy Kodály-hangversenyhez típusú művek váltják fel. Ám éppen a Hunyadi keze befejező sorának két változata (1956, illetve 1968) mutatja meg a korszellemre való illyési reagálás érzékenységét és mélységét. Az eredeti szövegváltozat az ellenállás szellemét erősítette, az utóbbi viszont a mindennapi munka fontosságára, létfenntartó szerepére figyelmeztet: „nem »hőstett« –: napi mersz, köznapi, percnyi courage / ment embert s honokat”. Illyés életérzésének részleges változása – de ugyancsak a „számadó” szerepen belül – pontosan jelzi a „szélárnyék” korszak ajánlott életrecept-módosulását.
A Hunyadi keze időbeli párdarabja – immár remekmű rangon – az 1955-ben írt Bartók. A történeti és művelődéstörténeti ihlet eredete közismert: ismét a reformkori történelmi távlat, ezúttal Vörösmarty Liszt Ferenchez című költeménye. (A 19. század nemcsak történelmi kérdéseivel, de szellemtörténetével is mély nyomokat hagyott Illyésben.) Az itteni másik fontos megjegyzés Vasy Gézától az, hogy a Bartók romantikus stílusa, hangütése éppen az imént említett szellemi és érzelmi kapcsolatteremtés következménye. A költő Bartók zenéjével a nép hangját azonosítja: ilyeténképpen a nagy zeneszerző egyszerre nagy – szellemi-érzelmi – igazságtevővé is válik. A Bartók tehát szépen beleillik a hazafias művek sorába, igaz, már nem az ötvenes évek első felére jellemző idealizáló, hanem a tragikus elemeknek teret adó módon. A Kodály-vers (Bevezetés egy Kodály-hangversenyhez) 1962-ben újabb szemléleti változást mutat, az előbbi vers kiélezett, tragikus drámaiságát az egységgé oldó harmónia kívánalma váltja fel. „Egybeállunk általad” – írja Illyés. A Kodály-versben „nem a kibékíthetetlen ellentétek vitája, hanem a nemzeti egység képe a döntő” – kommentálja Vasy. Természetesen a kétféle értelmiségi szerep is eltérő: Bartók inkább a gyógyító orvos, Kodály inkább a tanító, a nevelő. 1957 végén ezt írta Illyés: „Bízom a magyar nép erejében. Bizonyos vagyok abban, hogy ez a nemzet nem romlása, hanem épülése felé halad, bármily próbák érték is, hisz nem kis mértékben épp próbái megállásával jelezte életerejét s világravalóságát.”
Vasy Géza Illyés-könyvének következő két fejezetét – meggyőző háttértanulmányokként az életmű e szakaszához – a költő és a hatalom 1956 utáni kapcsolatrendszere bemutatásának szenteli. Frappáns statisztikát közöl arról, kiket és hányszor nevezett meg az 1958-as „Állásfoglalás”, s milyen minősítéssel. Innen is látható (Veres Péter, Illyés Gyula, Németh László a sorrend), hogy Illyés az egyik kulcsszereplő az MSZMP által megbírált írók között. Az 1945 utáni művei közül pozitív minősítéssel említődik ebben a dokumentumban az Egy év, a Honfoglalók között, a Két férfi és az Ozorai példa. (Tehát az életműnek éppen nem a javához tartozó munkák.) Elítélőleg szól viszont ez az állásfoglalás a következőkről: Fáklyaláng, Dózsa György, Bartók, Levél a vízgyűjtőről és a fenyőről, Egy mondat a zsarnokságról. (Csupa fő műveknek – noha nem mindegyik remekműnek – számító alkotás.) Ideológiai-politikai tartalom szerinti vétkei: nacionalista hangulatkeltés, visszahúzódás az irodalomba 1946 után, „ingadozás”, a művek és az írói magatartás kettőssége, harmadik utas nacionalizmus, a „veszélyeztetettnek vélt nemzeti öntudat” védelme a „szocialista erők” ellen, az „örök paraszti ideálok”, az „okosan kivárni tudó hősök” – és így tovább. Kétségtelen – némi iróniával fogalmazva –, Illyés Gyula ebben a kommunista párthatározatban („állásfoglalásban”) írói rangjának megfelelő súllyal szerepel: az MSZMP megbízottai – elsősorban Király István – alaposan ismerték addigi életművét és – a maguk részéről és a maguk terminológiájával – hiteles képet adtak róla, életszerűen körvonalazták helyét és szerepét (még ha a művészi érték megítélésében természetesen irreleváns is ez a magyarázat, ez a bizonyítvány). A tényszerű helyzet az volt ugyanis, hogy a népi írók ideológiája (ide értve természetesen Bibó István 1945 utáni néhány éves munkásságát is) valóban a leghatékonyabb, tehát a legveszélyesebb szellemi alternatívája volt a kommunista ideológiának és politikának, ennélfogva az MSZMP KB-nak Illyést mint a mozgalom egyik emblematikus alakját élesen meg kellett bírálnia. S nemcsak ezzel a dekrétummal, de számos egyéb módon is. Lélektanilag és szervezetpolitikailag az is logikus fejlemény volt, hogy a legsúlyosabb – fizikailag megtorló – csapások a párton belüli forradalmi szereplőket, ellenállókat érték. (Bibó egy harmadik kategóriát jelentett az elítéltek között: súlyos börtönbüntetését államellenes cselekményekért, de mint nem kommunista kapta.) A hatvanas évektől egy már konszolidált alaphelyzetben fogalmazódik meg Illyés (Németh László és mások) úgynevezett kiegyezéses taktikai magatartása a fennálló hatalommal kapcsolatban: főként annak a deklarálása, hogy ők szocialisták (nem napi politikai, hanem történelmi értelemben), és elismerik a Kádár-rezsim intézkedéseit a magyar nép fölemelkedése érdekében. Ezzel egy időben – és ezek között a korlátok között – kiteljesedő életművükkel, számos nemzetszolgálati és emberbaráti tettükkel, írótársaik iránti szolidaritásukkal magas rendű művészi és etikai példáit adták a korabeli magyar értelmiségi elit egyik lehetséges intellektuális életformájának. Ámde napi őrlődések közepette, hiszen ezekbe a hosszabb távon is érvényes nagy játszmákba – kötelező penzumként – beletartoztak az Aczél György-vacsorák és az MSZMP-kongresz-szus díszpáholyában Kádárral parolázó élethelyzetek vállalásai is. De érdemes emlékeztetni: épp Illyés és Németh volt az a két író, aki 1957 áprilisában Kádárnál járt Déry Tibor megmentése érdekében…
Szép és tartalmas „appendix”-ként csatlakozik Vasy Géza könyvében e fő gondolati vonulatokhoz két kapcsolattörténeti írás: az Illyés Gyula Móricz-képe, valamint az Illyés Gyula Babitsról. Mindkét tanulmány demonstrálja Illyés érdeklődő természetének körvonalait és – helyenként – mélységeit, figyelő emberszeretetét és nyitottságát, másfelől pedig azt, hogy már harmincévesen a Nyugat ismert és megbecsült munkatársa volt. Kevesen tudják – fedezi föl Vasy –, hogy Móricz már 1936-ban írt a Puszták népéről. S később a Kelet Népében rendszeresen foglalkoztatta Illyést. Becsülte a Magyar Csillagot, Illyés folyóiratát, jobban, mint a Nyugatot, mondván: „Hogy mi volt a Nyugat? A Magyar Csillag, azt hiszem, programot jelent, a Nyugat viszont tehetségek kirakodóvására volt.” Színes pillanatképeket mutat meg a szerző a Babits–Illyés kapcsolat történetéből is. Mindketten tartózkodóak voltak, visszafogottan kerülték a személyes témákat. Illyés a szerkesztőtárs és a szerkesztőörökös szerepet emelte ki utólag s azt, hogy ő nem volt Babits barátja – hiszen senki sem volt az. Vasy összeszámolta: Petőfi Sándor után Illyés Babitscsal foglalkozott a legtöbbször írásaiban.
Egy tágasabb szellemi kapcsolattörténeti kitekintés azt igazolja – foglalja össze a szerző Illyés Gyula irodalomszemléletének lényegét –, hogy annak központi alakja és hőse Petőfi volt, központi gondolata pedig „európaiság és magyarság egységének igénye”. Ennek megfelelően a Nyugat legnagyobbjaira figyelt leginkább: Adyra, Babitsra, Móriczra, később Kosztolányira. Befogadóként és szerkesztőként a 20. századi irányzatok „nagy egyeztetője”, íróként a saját útját járta. Ekként volt, így lehetett a magyar irodalom egyik legnagyobbja.
 
(Vasy Géza: „Haza a magasban”. Illyés Gyuláról. Budapest, Nap Kiadó, 2010. 252 oldal.)


« vissza