Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Hóman Bálint és a historiográfia

Az alábbi írás témája Hóman Bálint historiográfiai nézeteinek elemzése, amelyet eddig így külön még nem tárgyalt a Hómannal foglalkozó (nem különösebben terjedelmes) irodalom1. Ez többnyire azért van így, mert könnyebbnek tűnik (többnyire valamilyen politikai álláspontot érvényesítve) Hóman politikai nézeteit „megítélni”, értékel-ni, mint konkrét szaktudományos eredményeit saját kontextusukban elhelyezni és interpretálni. Hozzátenném ugyanakkor, hogy azt sem tartom helyesnek, ha Hóman szaktudományos nézeteit mereven elválasztják politikai felfogásától, mondván, hogy ő maga is mindig megtette ezt, s így igazán elfogulatlan és objektív történetírást művelt. Azt is szeretném hozzátenni, hogy nemcsak Hómannak (főként a magyar) történetírást érintő nézeteivel kívánok foglalkozni, hanem utalnék (mindezzel szoros összefüggésben) mindennek történetírása egészére való hatására, más, korabeli történészekhez való viszonyára, valamint az utókor ítéletére is, azaz magának Hómannak a historiográfiai recepciójára úgyszintén (lassan ez utóbbinak is kerekedik a története.)
Genetikus szempontból kiindulva mindenekelőtt leszögezhető, hogy Hómannak pályája kezdetétől roppant erős volt a historiográfiai érdeklődése. Ezzel kapcsolatos munkáit alapjában tematikailag is három korszak köré lehetne elrendezni. A tematika első része a magyar történetírás első korszakát felölelő írásokat jelenti (Hóman Bálint, 1923). Hóman ilyen jellegű tanulmányai mindenekelőtt a húszas évek első felében, például a szellemtörténet vezető folyóiratában, a Minervában jelennek meg, s egyik fő eredményük, hogy a magyar ősgeszta egészen László király gesztájáig vezethető vissza, azaz a Gesta Ladislai regis a középkori krónikaszerkesztmény első darabja. (Ez azért azóta alapvetően megkérdőjeleződött.) Hóman e munkáiban mindamellett egyéb kérdésekre is kitér, például átfogó képet ad a teljes középkori történetírásról, annak fő műfajairól stb., s ebben kísérli meg elhelyezni a magyar krónika- (értsd gesta-)irodalmat. Mindezeken kívül határozottan állást foglal az Anonymus-kérdésben (III. Béla jegyzőjének tekinti őt), a II. Géza-kori gesta problémájában (Madzsar Imrével szemben állítja, hogy nem ez az ősgesta); leginkább látványos elemzései azonban a hun-hagyomány és a hun-monda kérdésköréhez (azaz Kézai Simonhoz) kötődnek, amelyek kapcsán harcos pengeváltásokat is folytat az alapvetően a Nyugat köréhez tartozó, legalábbis ott publikáló Király Györggyel. Itt kifejtett (s alapvetően Gombocz Zoltán nézeteit elfogadó) álláspontjának veleje: bár természetesen cáfolandó a hun–magyar azonosság tézise, nem helytálló azonban az ún. hiperkritika, azaz önálló magyar alkotásnak s így „valóságosnak” kell tekinteni a hun–magyar azonosság hagyományának tézisét, amely tehát nem a németektől vagy a szlávoktól kölcsönzött tradíció. Hozzá kell tenni kiegészítésül mindehhez, hogy Hóman – természetesen – rendszeresen összegzi a magyar őstörténetre vonatkozó kutatásokat, valamint az erre vonatkozó régebbi szakirodalommal is szembesül.
Nem ennyire gazdag és szerteágazó, ugyanakkor (mint később kifejtem) – például R. Várkonyi Ágnes értékelésével gyökeresen ellentétben – legalább ekkora jelentőségű Hómannak a 16–18. századi magyar történetírást elemző munkássága. Ilyen jellegű tanulmányai közül a legfontosabbak az általa kezdeményezett és szerkesztett A Magyar Történettudomány Kézikönyve számára készített A forráskutatás és forráskritika története Magyarországon, illetve a Tudományos történetírásunk megalapítása a 18. században című nagyívű írások. Szintén ehhez a korszakhoz köthető a Kishevenesi Hevenesi Gábor, valamint például az Adalék a 18. századi magyar nyomdászat történetéhez című munkák. Igen beszédes, hogy ezek közül van olyan, amelyik a Szent István Társulatban hangzik el, illetve ekkor olvassa fel a Történelem és katolicizmus című előadását is. Itt kifejtett álláspontjának egyik fontos pontja, hogy a modern, európai szintű, az eredeti források összegyűjtésén és kritikáján alapuló történetírás lényegében a 16–18. századi jezsuita történetírók, Hevenesi Gábor, Timon Sámuel, Kaprinai István, de legfőképpen Pray György, Katona István, Kollár Ferenc Ádám és mások érdeme.
Hóman persze nem hallgatja el a protestánsok, így Bél Mátyás, Benkő József, Bod Péter, Czwittinger Dávid vagy Sinay Miklós jelentőségét sem. Az igazán katolikus „átértékelés” ebben a tekintetben a 18. század és az ellenrefor-máció pozitív minősítése (vö. például a magyar nyomdászatról szóló tanulmányát), szemben ugyanis a dualizmus korában uralkodó (és a két világháború közötti korszakban is fontos pozíciókat betöltő) nemzeti-romantikus iskolával, amely közismerten hanyatló és nemzetellenes kornak tekintette azt.
Hóman historiográfiával kapcsolatos munkáinak utolsó, harmadik nagyobb egységét végül a többé-kevésbé saját korára vonatkozó, valamint a történetelmélet terére is kirándulást tevő elméleti, de mindenképpen teoretikusabb/összegzőbb jellegű munkái képezik. Ezek közül is kiemelkedik a szintén általa szerkesztett és részben kezdeményezett A magyar történetírás új útjai című kötetbe írt tanulmánya (A történelem útja), valamint a korábban már említett Történelem és katolicizmus, a Történelmi átértékelés, A történelem népszerűsítése vagy a Történettudomány és numizmatika című esszék. Jelentősek és elemzendők ebben a tekintetben a Hóman–Szekfű agyonidézett bevezető sorai, a Társadalomtudomány 1921-es évfolyamában megjelent Társadalomtörténeti terminológia című tanulmány, illetve mondjuk a Magyar Történelmi Társulat elnökeként elmondott felszólalásai, amelyek közül az egyik legbeszédesebb a Századok 1943-as évfolyamában jelent meg, s amely szembeszáll mind a mályuszi alapokon művelt népiségtörténet, mind a Baráth Tibor által reprezentált, faji alapú történetírói iránnyal.
Hozzá lehet még fűzni mindehhez, hogy Hóman historiográfiai nézeteinek rekonstrukciójához még számos más forrást is hasznosíthatunk. Feltétlenül utalnunk érdemes például a nemrégiben szintén újra közzétett, történészekről/történetírókról való beszédeiről és megemlékezéseiről. Ezek névsora roppant árulkodó, hiszen ezekből nyilvánvaló, hogy Áldásy Antal, Tasnádi Nagy Gyula, Csánki Dezső, Fejérpataky László, Sörös Pongrác, Tagányi Károly, Zsinka Ferenc, Angyal Dávid bizonyosan Hóman mestereinek tekinthetők (Hóman Bálint, 2002, 411–474). Úgyszintén roppant lényegesnek gondolom mindezek vonatkozásában Hóman Bálint egyéb történészekkel, társadalomtudósokkal folytatott polémiáit, amelyek közül utaltam már például a Király Györggyel, Madzsar Imrével, Baráth Tiborral és Mályusz Elemérrel folytatott vitákra, de elemzendők még természetesen az Erdélyi Lászlóval a földbérről való pengeváltás, a Marczali Henrikkel való összeütközés, vagy a német történészekkel a harmincas években, a Königreich Ungarn és más művek kapcsán kirobbant összetűzés is. Számos szempontból megvilágítják mindezeket különböző recenziói, mondjuk Domanovszky Sándor, Szekfű Gyula (Szerviensek és familiárisok), Mályusz Elemér (Turóc megye kialakulása), Eckhart Ferenc, Lukinich Imre vagy mondjuk C. A. Macartney műveiről.2 Természetesen alapvetőnek tekinthető igencsak kiterjedt levelezése is, amelyet lényegében az említett történészekkel vagy például tanítványával, Deér Józseffel, illetve mondjuk Hajnal Istvánnal folytatott, s amelyek közül a Szekfű Gyulával folytatott teljes levélváltás igencsak megérett a publikálásra.
Milyen kép bontakozik ki az elmondottakból, hiszen az eddigiek alapján bízvást igazolható, hogy Hóman igen mély érdeklődést tanúsított a historiográfia, még ha nem is kifejezetten a történelem elméleti kérdései iránt, s mint láthattuk, ezzel kapcsolatos írásai az egész magyar historiográfia fejlődéséről megkíséreltek képet alkotni?
Mivel a rendelkezésemre álló keretek korlátozottak, a következőkben pontokba szedném az itt felvetett kérdésekkel kapcsolatos mondanivalómat. A pontok ilyetén felvetését részben a Hómanra vonatkozó általános „lózungok” és hívószavak, részben saját, ezek kiegészítéseként szánt felvetéseim indokolják.
1. Első pontként önként adódik a kérdés: szellemtörténész volt-e Hóman Bálint? Hiszen a vele foglalkozó irodalom túlnyomó része őt így aposztrofálja, ami már a két világháború közötti időszakban (azaz saját korában) megkezdődött, s ő magát is alapjában annak tartja a húszas évek végétől kezdődően. Természetesen a döntő kérdés itt a (részben speciálisan magyar) szellemtörténet fogalmának „kolligációja”, illetve az arról alkotott „szinoptikus ítélet” (W. Walsh és L. Mink kifejezéseivel), amelyeknek további részletezésére jelen keretek között nincs lehetőség. Az azonban leszögezhető, hogy ilyen alapon számos szempont megfogalmazható, amelyek alapján Hóman ehhez a tradícióhoz/irányzathoz/iskolához köthető. Itt van mindjárt a szintézis iránti igény, azaz a korábbi, dualizmus kori, többnyire adatgyűjtő történetírással szemben például a Magyar Történet Hóman által írt része is átfogó igényű, ráadásul nemcsak a politikára és a politikai eseménytörténetre koncentrál, hanem – Hóman egyéb műveit is hasznosítva – kitér a gazdaság, társadalom, kormányzati berendezkedés, a művelődési viszonyok (például lovagkor, illetve lovagi művelődés) bemutatására; tehát kifejezetten és egyenesen társadalomtörténeti szempontokat érvényesít. Alá szeretném húzni, hogy maga ez a társadalomtörténeti, szociologisztikus megközelítés Hóman egész történetírásában érvényesül, kezdve doktori értekezésétől (A magyar városok az Árpádok korában) vagy például az Erdélyi Lászlóval folytatott vitájától, de legfőképpen a pénz történetével a lehető legszorosabban összefüggő Károly Róbert gazdaságpolitikáján (illetve ezzel összefüggő egyéb tanulmányain – például A 14. századi aranyválság) keresztül egészen a negyvenes évek őstörténeti szintéziséig.
Itt az egyik döntő kérdés az, hogy több újabban megjelent s lassan már „rögeszmeszerű” ismétléseken alapuló interpretációval szemben – a szellemtörténet és társadalomtörténet nem egymással ellentétes, hanem egymást kiegészítő, egymásra építő felfogás, hiszen mindkettő szemben áll az egyoldalú politikai eseménytörténettel. Mindez egyébként már a harmincas években, az éppen a Hóman szerkesztette A magyar történetírás új útjai kötet kapcsán kirobbant szellemtörténet-vitában is egyértelmű, melynek során Babits Mihály éppen a szociologisztikus-szintetikus szempontokkal azonosította az irányt.
Felvetődhet persze a szellemtörténetnek olyan értelmezése is, amelyben a szociologisztikus látásmód mellett/helyett inkább annak irodalmias, az irodalmat és az irodalmi forrásokat preferáló jellegére mutatnak rá. Természetesen Hóman sok tekintetben így is szellemtörténészként értelmezhető, s itt éppen alapvető historiográfiai munkájára, A magyar történetírás első korszaka című, a szellemtörténet par excellence folyóiratában, a Thienemann Tivadar által szerkesztett Minervában megjelent írására (illetve egyéb krónikatanulmányaira) kell hivatkoznunk, amelyeknek megállapításait (mint ezt korabeli recenziójában Török Pál is megállapította) szinte maradéktalanul beépítette a Magyar Történet fejezeteibe. Ilyen jellegű tanulmányainak egyik fő konklúziója egyébként a magyarság, a magyar szellemi élet és művelődés európai, keresztény-katolikus kultúrkörbe való tartozásának, integrálódásának gondolata volt (ami szintén kifejezetten szellemtörténeti alapállás).
(N B. Az már egy másik kérdés természetesen, hogy magának a szellemtörténeti szempontok alkalmazásának is megvan a maga genezise, s Mályusz Elemér több-kevesebb joggal mutatott rá arra‒amit ő már a harmincas években, egyetemi előadásaiban roppant elmélyültséggel kidolgozott –, hogy Szekfű és Hóman nem egyenlő mélységgel/következetességgel alkalmazza a művészeti/világnézeti kategóriákat /ez a szellemtörténet egyik Leitmotivja ugyanis/. Hóman például nem applikálja a gótika fogalmát, holott ez – például a román művelődéssel antitentikusan szembeállítva – kitűnő szintetizáló kategória lehetne, főként, hogy a Magyarországon különösen nyomon követhető lovagi művelődéssel hozható a lehető legszorosabb összefüggésbe. Ehhez csak az a megjegyzés fűzhető, hogy a lovagi művelődésnek nagy szerepet tulajdonít Hóman is /vö. Szent László, Nagy Lajos című tanulmányai/, másrészt címszerűen tűnnek fel e kategóriák – lehet persze, hogy Mályusz kritikájának hatására is – az Egyetemes Történet Váczy Péter által írt fejezeteiben, akinek Hóman volt az egyik mentora, mint ahogy az összefoglalásnak is.)
2. Egy következő szempontként felvethető, hogy Hóman historiográfiai álláspontja nem volt-e egyoldalúan katolikus beállítottságú, azaz nem érvényesített-e túlzottan katolikus szempontokat. Kritikusai közül ugyanis jó néhányan, például R. Kiss István, Németh László, Mályusz Ele-mér, részben pedig Marczali Henrik felekezeti szempontból is bírálták, mondván, hogy – amint Hóman Történelem és katolicizmus című tanulmánya is alkalmat ad e felvetésre – lényegében számukra (Szekfűvel együtt) a szellemtörténeti „átértékelés” a magyar történelem katolikus szempontból történő, elfogult interpretációját jelenti.
Ide mindenekelőtt az a megjegyzés kívánkozik, hogy Hómannak számos olyan barátja és pozitív interpretátora volt, aki a protestáns felekezethez tartozott, a névsor Török Páltól Deér Józsefen keresztül egészen Kosáry Domokosig vagy Benda Kálmánig terjed. Kétségtelen persze, hogy volt több olyan pártfogoltja – Belitzky János és Tóth László különösen (vö. Erős Vilmos, 2000) –, akik inkább katolikus voltuknak, mint szakmai kvalitásuknak (persze azért teljesen ez sem elhanyagolható) köszönhették szakmai előmenetelüket.
Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy – mint ez az előző pontból kiderül – a magyar szellemtörténet annál lényegesen több, mint a magyar történelem katolikus alapokon történő újraszabása. Másrészt nem feledhető, hogy például A magyar történetírás első korszaka, illetve az ezzel összefüggő tanulmányok egyik fő mondanivalója (ahogy erről szintén esett szó) a magyar művelődés európai voltának bizonyítása volt, azaz Hóman esetében is (mint Szekfűnél) – s nyilván ebből a szempontból van nagy jelentősége 1938-as „Szent István”-könyvének is – katolicizmus és európaiság elválaszthatatlanok egymástól. Az már egy másik kérdés, hogy az európaiság sajnálatos módon Hóman esetében is egyenlő a kultúrfölény gondolatával, azaz Hóman semmilyen formában nem osztja (ellentétben Szekfűvel a harmincas években sem) a szomszéd népekhez való közeledés, a bartóki–kodályi–Németh László-i–Szabó Dezső-i Kelet- vagy Közép-Európa-gondolatot, s élete végéig ragaszkodik az 1931-es, A magyar külpolitika fő irányai című történetpolitikai tanulmányában kifejtett elképzeléseihez. Eszerint történelmi tapasztalat (s így a jelen számára is, esetenként politikát orientáló üzenet), hogy a magyar külpolitika Nyugat irányában védekező, Kelet felé viszont expanzív, hódító célokat követ, ami egyértelműen igazolni is kívánja e hódító törekvéseket. (Az persze tisztázandó kérdés, hogy ennek valóban az lett volna a politikai, aktuális üzenete – ezt Mályusz Elemér állítja /vö. Erős Vilmos, 2000/–, hogy a magyarok Lengyelországgal, Olaszországgal, Horvátországgal és Ausztriával alkossanak egy katolikus államszövetséget, s hogy ennek mi lett volna a politikai realitása. Ha viszont ez igazolható, akkor mégiscsak van egyfajta közeledés Kelet- vagy Közép-Európához Hómannál, másrészt persze az ellentett koncepció, a közép/kelet-európai összefogás gondolatának politikai realitása is megkérdőjelezhető.)
Rá szeretnék mutatni ugyanakkor arra, hogy Hóman katolikus elkötelezettségének szűkebb historiográfiai szempontból volt egy kifejezetten előnyös hozadéka: ez nem más, mint a 17–18. századi magyar jezsuita történetírás korszakos és európai jelentőségének a felismerése. Itt felfogásom gyökeresen ellenkezik R. Várkonyi Ágnes és mások interpretációjával, s a historiográfiai szakirodalom újabb megállapításai néha megdöbbentő módon igazolják Hóman kijelentéseit. Eszerint az ún. „Verwissenschaftlichung” folyamatában (vö. ehhez Horst Walter Blanke, 1991) a 16–18. századi jezsuita, erudita, kritikai történetírás a felvilágosodás egyoldalú, ahistorikus, redukcionista naturalizmusához képest lényegesen szakszerűbb, a 19. századi professzionalizmust döntően megalapozó időszak. Ebben a magyar jezsuiták szinte azonos időben követték Európát (Hóman egyébként, mint szó esett róla, rámutat a protestánsok – Bél Mátyás, Debreczeni Ember Pál, Benkő József, Bod Péter, Czwittinger Dávid, Sinai Miklós – azonos fajsúlyú törekvéseire is ebben az időszakban), s így bár kifejezett felvilágosodásról (s szociologisztikus törekvésekről) nem beszélhetünk a 18. századi Magyarországon, ez a kritikai történetírás mégis a magyar historiográfia első európai mértékkel mérhető korszaka (Erős Vilmos, 2009).
Hóman ezt egyébként a genetikus történetszemlélet/történetírás kialakulásának tekinti, amelynek folytatása a dualizmus kori – szintén európai léptékű – Paulerben, Tagányiban, Marczaliban, Fejérpatakyban stb. tetőződő, ma professzionálisnak nevezhető történetírás, illetve saját kora szellemtörténeti iskolája. Ezzel szemben különböztet meg egy másik, naturalista-szociologisztikus irányt, melynek reprezentánsai: felvilágosodás, pozitivizmus, polgári radikálisok, Ágoston Péter, történelmi materializmus/marxizmus – amely az egyoldalú, történetietlen, redukcionista, a történelemben a természettudományhoz hasonlóan törvényeket kereső racionalizmus és így történészi szempontból „dilettantizmus” megtestesítője – felfogása szerint (Hóman Bálint, 1931/a).
3. Harmadik pontként vetődhet fel, hogy Hóman történetírása nem minősíthető-e túlságosan is nemzeti beállítottságúnak, nacionalistának, hiszen számos írásában fejtette ki (vö. A magyar tudományosság jövője, a Király Györggyel való említett vita stb.), hogy az igazi történetírás nemzeti elkötelezettségű és így képvisel erkölcsi és idealisztikus értékeket.
Itt mindenekelőtt az a megjegyzés tehető, hogy Hóman alapjában követte a történetírás európai irodalmát, munkái­ban (különösen a fiatalkoriakban) felfedezhetők a német, francia, olasz nyelvű (gyakran gazdaságtörténeti) szakirodalom eredményei, tehát ezeken a nyelveken olvasott is, s ezen felül görögül, az obligát és jól birtokolt latin mellett. Mindezek folyományaképpen a magyar történelemmel kapcsolatos munkáiban (a historiográfiaiban, de egyébként is, ahol ez bizonyos esetekben – Károly Róbert, Nagy Lajos, Mátyás stb. – egyenesen elkerülhetetlen) igen gyakori a nemzetközi kitekintés, s nem feledhető, hogy az ún. „külpolitika elsőbbségé”-ről való tézis (már Szekfű esetében is) a nemzetközi viszonyokkal való állandó szembesülést sugallja (Hóman Bálint, 1931/b). Az egyoldalúan hungarocentrikus nézőpontot kívánja meghaladni egyébként a Hóman–Szekfű pendanja, a négykötetes Egyetemes Történet, amelynek (Bisztray Gyula számos adalékkal szolgál ehhez) Hóman tevékeny szerkesztőbizottsági tagja volt. Igaz, e szerkesztőbizottsági működésnek (vö. szintén Bisztray) az egyik leginkább látványos „pengeváltása” – amelyet még nem elemzett a szakirodalom – a Váczy Péterrel való összezördülés volt. Ennek kapcsán Hóman egyenesen le akarta vetetni a nevét a szerkesztők névsorából, mert Váczy szerinte az egyetemes történeti keretekben nem megfelelő mértékben foglalkozik a magyar históriával, sőt egyenesen kihagyta azt onnan. (A „hibát”/lapsust majd Hajnal Istvánnak kell helyrehoznia.)
Összességében e problémához két szempontot ajánlok megfontolásra. Az egyik a Szekfű Gyulához (illetve persze Szekfű nézeteihez) való viszonynak a kérdése. Ebben az összefüggésben ugyanis szinte teljesen egyértelműnek tűnik, hogy Hóman Szekfűhöz képest szinte már a kezdetektől követhetően jobbra állt (jóllehet baloldali barátai is voltak: Grexa Gyula, Benedek Marcell), és bizonyos időszakokban vele szemben is egyenesen faji szempontokat érvényesített, illetve kevésbé volt kritikus a köznemesi szemlélet és a nemesség képviselte történeti, rendi-alkotmányos állásponttal szemben. Ez a szempont már megjelenik a Szerviensek és familiárisokról írt ismertetésében, részben felvetődik a Magyar Történetben, de különösen a harmincas évek közepétől erősödik meg, amikor Hóman miniszter a Gömbös-kormányban. Igaz, hogy Szekfű a Mi a magyarban megjelent tanulmányában (Szekfű Gyula, 1939) éppen Hómantól kölcsönzi a magyarság három alapvető jellemvonását (vitézség, szabadságszeretet, politikai szervezőképesség); ugyanakkor olyan antiszemita kijelentéseket, mint Hóman ekkor (30-as évek vége, 40-es évek eleje) tett, Szekfű az utókor által leginkább antiszemitának aposztrofált korszakában (Három nemzedék) sem mondott. Historiográfiai szempontból jól tükrözik a köztük lévő (már a húszas évek elejétől fennálló) különbséget Hómannak a hun–magyar kérdésről (és részben az őstörténetről) írt tanulmányai, amelyekben – mint erről szó esett az előbbiekben – például Király Györggyel szemben, s nem utolsósorban Gombocz Zoltánra hivatkozva, védi a hun–magyar hagyomány történeti jogosultságát, s jelentős energiákat mozgósít az őstörténetben a török–keleti-ázsiai rokonság érzékeltetésére. (Szekfű ekkor is óvatos ebben az értelemben, amint ezt a Takáts Sándorral szembeni kritikája, a Történetpolitikai tanulmányok című könyvének tanulmányai, a Sebestyén Gyulával való összeütközése, sőt a Magyar Történet általa írt fejezetei bizonyítják.)
Nyilvánvalóan mindezekkel a lehető legszorosabb összefüggésben áll Hóman ismert politikai szerepvállalása, ugyanakkor Hómant egyértelműen faji alapokon álló történetírónak beállítani bizonyosan nem lehet. Hiszen már az 1910-es években jelentős harcokat folytat a faji szempontoknak a társadalomtörténetben való alkalmazása ellen (például hogy a magyar arisztokrácia nemzetközi jellege zsidóságából adódna), s általában is ellentmond a faji alapon álló gondolkodásnak a korábban vázolt társadalom- és szellemtörténeti, valamint katolikus szemlélet. Különösen fontossá mindez persze a harmincas években válik, amikor valószínűleg Hóman ilyen megfontolások miatt sem támogatja teljes mellszélességgel a Mályusz kezdeményezte népiségtörténetet. Alapvetőnek tartom ebben az időszakban egyébként a Deér Józseffel való kapcsolatát, hiszen számos bizonyítékunk van arra, hogy Deér Hóman megbízására írta ekkori, a német nemzeti szocialista történetírással szembeszálló cikkeit (Erős Vilmos, 2000). Ezekben harcosan cáfolja – ismétlem, Hóman megbízásából – Brackmann nézeteit, aki szerint a Szent Koronát István a német császártól kapta, azóta fennáll tehát a hűbéri-alattvalói függés (lengyel mintára) a német birodalom és a magyar királyság között. Egyértelműen leszögezi egyébként mindezen kérdésekkel összefüggő (szerintem egész életművén végighúzódó) álláspontját a Magyar Történeti Társulat 1943. évi közgyűlésén (Hóman Bálint, 1943): itt kifejtett nézete szerint a magyarságot mindenekelőtt történeti-politikai-kulturális egységnek/közösségnek tekinti, azaz nemzetfogalmának alapja a politikai nemzet, amit antitetikusan, sőt antinómikusan állít szembe a saját korában uralmi szerepre törekvő s Mályusz Elemér, de még inkább Baráth Tibor által (persze a kettőt Hóman sem keveri össze) reprezentált, sőt követett, döntően a magyarságot faji alapon meghatározó népi nemzet fogalmával. Nyilván ezért hunyhatott szemet Hóman a Teleki Intézetben a Deér József által vezetett Történettudományi Intézet tevékenysége felett, amit leginkább Benda Kálmán és Kosáry Domokos folytatott, de véleményem szerint ez a politikai nemzet fogalom a végső összekötő kapocs Hóman és Szekfű, valamint mondjuk az angol történész Macartney között is (Erős Vilmos, 2000).
Természetesen historiográfiai szempontból is még számos összetevőjét lehetne elemezni Hóman történetírásának. Így ki lehetne térni forráshasználatára (nem igaz, hogy „csak” okleveleket és törvényeket használt), stílusára (ami azért nem annyira problémamentes, mint Baráth Tibor sugallja) 3, egyáltalán ilyen jellegű nézetei pontos genezisére, vagy például a rokon tudományokkal – néprajz, nyelvészet, antropológia, archeológia – való kapcsolatra (interdiszciplinaritás), ami a legmodernebb történettudományos irányzatokkal való párhuzamra hívja fel a figyelmet.
Befejezésként csak egy kérdést szeretnék felvetni. Újabban (de részben korábban is így volt) megfigyelhető az a görcsös igyekezet, amely megkísérli leválasztani az úgymond kiváló, európai szintű történészt, medievistát a sajnálatos módon politikai vizekre evezett és ott a szélsőjobboldal felé orientálódó politikustól (mondván, hogy Hóman szigorúan szét tudta választani a kettőt). Mindezeknek a felfogásoknak az a hallgatólagos vagy nyílt előfeltevésük (amit a középkorászok is osztanak), hogy a történészek munkáiban megfogalmazott retorikus, Szekfű Gyula kifejezésével homiletikus, ékesszóló, diszkurzív elemek valamiféle véletlenül odakeveredett, zavaró tényezők, amelyeket előbb-utóbb le fog vetkőzni a tudomány. Meglátásom szerint erre a szétválasztásra sem szükség, sem lehetőség nincsen, a narratív, retorikus elem, azaz a saját korának kulturális-politikai-szociális-tudományos kontextusával való összekapcsolódás (mint például Hóman esetében a katolikus szempont vagy a politikai nemzet fogalma, és persze az egész szellemtörténet) a történészi munkáknak integráns összetevője. Amiből pedig az következik, hogy nem mindezeknek az elhallgatása, letagadása jelenti a történészi életmű jelentőségének a felismerését (persze nem is pusztán a jelen eredményeivel való összevetés), hanem annak magyarázata, elemzése, az említett kontextusban/diszkurzusban való elhelyezése. (Foucault-val szólva monumentalizálása
/Sutyák Tibor, 2007/.)
Azon persze lehet vitatkozni, hogy mit is jelent igazából a politikai nemzet fogalma, s valóban európai mértékkel nézve is modern, társadalomtudományos szempontokat alkalmazott-e Hóman, vagy például, hogy milyen volt a német tudományossággal való viszonya (általában az egész szellemtörténet-kérdést újra lehet gondolni, például jelentett-e előrelépést a két világháború közötti magyar történetírás a dualizmus korihoz képest) – és így az általam felvetett szempontokat is lehet vitatni, valamint egyebekkel kiegészíteni. Egy dolgot nem lehet tenni, ami pedig megtörténik a Hóman-retró legújabb fejezetében, amikor (mindenekelőtt az Attraktor Kiadónál) Hómannak és pályatársainak szinte számolatlanul nyomják újra a műveit, mindenféle bevezetés, kísérő-eligazító tanulmány nélkül (NB. tele technikai hibával), aminek következtében néha az sem derül ki, mikor jelent meg az eredeti írás, nem beszélve az említett diskurzusokról (amellyel pedig e művek szaturálva vannak), s ahol mindezek folytán egy kalap alá kerülnek olyan semmiféle (de főleg nem szakmai) alapon közös nevezőre nem hozható történészek, mint Hóman Bálint, Eckhart Ferenc, Deér József, Mályusz Elemér, Alföldi András, Eckhardt Sándor (ő persze irodalomtörténész) – a másik oldalon pedig Ferdinandy Mihály (vö. pl. Ferdinandy Mihály, 2005), R. Kiss István, Timon Ákos vagy Zoványi Jenő (ráadásul van még egy „szürke zóna” is, akik persze szintén nem jelentenek azonos minőséget Hómanékkal, így Asztalos Miklós, Karácsony János vagy Jancsó Benedek).
Utolsó mondatként megemlíthető, hogy Hóman Bálint születésének 125. évfordulója alkalmából több rendezvényt is tartanak a történész életművéről, amelyek – remélhetőleg – segíteni fognak több, a fentiekben felvetett kérdés további tisztázásában.
 
 
Irodalom
Horst Walter Blanke, 1991: Historigraphiegeschichte als Historik. Stuttgart–Bad Canstatt (Fundamenta Historica 3.).
Erős Vilmos, 2000: A Szekfű–Mályusz vita, Debrecen, Csokonai Kiadó.
Erős Vilmos, 2009: A 16–18. századi történetírás II. A magyar történetírás a 16–18. században. Világosság, 3. sz., 127–137.
Ferdinandy Mihály, 2005: Az Árpád-ház mítoszai. Máriabesnyő–Gödöllő, Attraktor.
Hóman Bálint, 1923: A magyar történetírás első korszaka. Minerva. 11–40.
Hóman Bálint, 1931/a: A történelem útja. In. A magyar történetírás új útjai. Szerkesztette Hóman Bálint. Bp. Magyar Szemle Társaság,. 7–52.
Hóman Bálint, 1931/b: Külpolitikai irányok a magyar történetben. Budapest, Franklin.
Hóman Bálint, 2002: A történelem útja. Válogatott tanulmányok. Szerkesztette Búza János, Budapest, Osiris.
Sutyák Tibor, 2007: Michel Foucault gondolkozása. Attraktor Kiadó.
Szekfű Gyula, 1939: A magyar jellem történetünkben. In: Mi a magyar? Budapest, Magyar Szemle Társaság. 489556.
 
Jegyzetek

 
1 A Hómannal kapcsolatos irodalomhoz vö. Hóman Bálint, 2002. Uo. a következőkben idézendő műveinek pontos bibliográfiai adatai is.
2 Nyilván alapvetők a Hóman munkáiról írt recenziók is. Ezek közül Erdélyi László, Domanovszky Sándor, R. Kiss István, Szabó Richárd, Török Pál, Tóth László, Kerékgyártó Kálmán (Bolgár Elek) írásait említeném.
3 Nyilván elemezhető lenne még Hóman irodalmi műveltsége is. Ez – úgy tűnik – azért messze nem vethető össze például Szekfű Gyuláéval, s talán ennek is köszönhető, hogy nála teljességgel hiányzik az irónia, illetve nyelvezete némelykor kifejezetten avítt.


« vissza