Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Hiányzó játékszabályok

A világ országainak fővárosaiban különös tanácstalanság lett úrrá, amely a tömegkommunikáció globális hálózatán keresztül elérte a legszélesebb néptömegeket. Ennek okai sokrétűek. Összevetődnek politikai, gazdasági, kulturális, katonai, vallási, államszervezési, életmódbeli és világnézeti különbségekből egyaránt. A mélyben ható erők működése mind a nemzetközi színtéren, mind a nemzeti társadalmakban jó ideig észrevétlen maradt, s most hirtelen felszínre tört. A bipoláris, hidegháborús rend játékszabályai érvényüket vesztették, s az újak még nem alakultak ki. Folyamatok indultak el, amelyek okai tisztázatlanok, s következményei kiszámíthatatlanok.

Leegyszerűsítve a hidegháború megszűntével, a szovjet birodalom összeomlásával kirajzolódó világképet, azt mondhatjuk, hogy az érdeklődés jelenleg az Amerikai Egyesült Államok külpolitikájára és Oroszország belső ügyeinek vizsgálatára összpontosul.

A második világháború befejeződésekor az általános remény és jelszó a Pax Americana, az amerikai béke volt. Akkor még azt hittük, hogy a győztes szövetséges hatalmak együttműködése fennmarad a háborút követő korszakban is, amelyben — éppen az Egyesült Államok egyedülálló hatalma következtében — érvényre jutnak az Atlanti Charta és az Egyesült Nemzetek Szövetsége alapokmányának elvei. Ehelyett a világ a hidegháború korszakába lépett. Csaknem fél évszázaddal később, a szovjet birodalom szétesését követően a világ ismét Amerikára tekint: íme, eljött az idő a régi álom beteljesüléséhez. Most viszont úgy tűnik föl, mintha Amerika vonakodna vállalni az ezzel járó terheket és áldozatokat.

A CLINTON-kormányzat nemzetközi politikáját szinte a hivatalba lépés óta érik éles bírálatok világszerte, mindenekelőtt magában az Egyesült Államokban. Az öt kontinens népei negyven éven keresztül őszinte bámulattal tekintettek Amerikára bátor és önfeláldozó magatartása miatt, amellyel gátat vetett a kommunizmus terjedésének, féken tartotta a Szovjetuniót és Kínát, kidolgozta a TRUMAN-doktrínát, a MARSHALL-tervet, létrehozta az Észak-atlanti Szövetséget, megvédte Dél-Koreát, Nyugat-Berlint, Tajvant, s nagy véráldozattal megpróbálta a kommunizmustól megmenteni Dél-Vietnamot. És nem tétovázott Szaddam HUSSZEIN kuvaiti agressziójánál sem, s az Öböl-háborúban megleckéztette az iraki diktátort.

A demokráciák természetéből következik, hogy csak a közvélemény támogatásával lehet kockázatokkal járó nemzetközi vállalkozásokba kezdeni. Különösen áll ez a katonai beavatkozást igénylő akcióknál. Világosan megfigyelhető volt az ilyen jellegzetes hangulatváltozás Angliában a müncheni egyezménytől az 1939. szeptemberi hadbalépésig. Ha München után Hitler nem robbantja szét Csehszlovákiát, nem kebelezi be a Memel-vidéket, és nem fenyegeti egyre vadabbul Lengyelországot, akkor az angol közvéleményben lassabban alakult volna ki a fordulat, a német terjeszkedéssel való szembeszállás követelése és a további „megbékítés” elutasítása. Mi, Európa e részén, nem értettük igazán az ilyen erkölcsi, lélektani tényezők fontosságát, mert Hitler, majd Sztálin, valamint az utána következő szovjet vezetők egyetlen szemöldökrándulására megindultak a páncélos hadosztályok és befejezett tényeket teremtettek. Ezért állunk kissé értetlenül, amikor a washingtoni külpolitika visszafogottságát, sőt aggodalmaskodását tapasztaljuk Bosznia-Her- cegovina, Szomália vagy Haiti esetében. Igaz viszont az is, hogy a nagy erőfeszítések és küzdelmek után a demokráciák népei szeretnek megpihenni, gyorsan visszatérni a korábbi életmódhoz. így volt ez 1918 és 1945 után. A jelek szerint ez a fáradtság érződik most a hidegháború befejeztével is, hiszen a világ negyven éven keresztül a szuperhatalmi szembenállás feszültségében és a termonukleáris fenyegetés árnyékában élt.

A Newsweekben Meg Greenfield Intervenciós fáradtság című cikkében arról ír, hogy az amerikai nép lelkületétől mindig is távol állt a XIX. századi ágyúnaszád-diplomácia gyarmatosító kalandja. Mi több, a beavatkozás hívei olyan távoli és ismeretlen terület viszonyainak rendezését minősítik amerikai érdeknek, amelyről az ország lakosságának túlnyomó többsége semmit sem tud. Olyan nevek, mint Dien Bien Phu, a kínai part menti szigetek, mint Quemoy és Matsu vagy a laoszi Rizsesköcsög-síkság nem is régen még az amerikai lapok címoldalán szerepeltek, ma már a teljes feledés homályába vesztek, holott akkor fontos amerikai érdekhez kapcsolódtak. Végkövetkeztetése: „Nem illik hozzánk a régi gyarmati büszkélkedés, hogy a világ távoli, forrongó területeire ráerőszakoljuk a Pax Americana valamilyen formáját.”

Az említett cikket már be lehet sorolni az Egyesült Államokban világosan kirajzolódó két szembenálló koncepció egyikébe, a be nem avatkozás pártiak gondolatmenetébe. Nem régen jelent meg New Yorkban A valódi világrend: békeövezetek, nyugtalan övezetek című könyv. Szerzői — Max Singer és Aaron Vildavsky — azt állítják, hogy a világ 85 százaléka nyugtalan övezetnek tekinthető és csak 15 százaléka békeövezet. Következésképpen az Egyesült Államok és a többi nagy demokrácia nem képes megakadályozni a puccsokat, a forradalmakat, a polgárháborúkat, az országok közötti összeütközéseket, a tömegmészárlásokat, a véres fajüldözést, ezért a beavatkozás értelmetlen. A békeövezethez tartozik az Egyesült Államok, Kanada, Nyugat-Európa, Japán, Ausztrália, Új-Zéland és esetleg Mexikó, Indonézia vagy a Fülöp-szigetek. A nyugtalan övezetekben él a világ népességének 85 százaléka, olyan nyomorúságos helyeken, mint Szarajevó vagy Mogadishu. A könyv kimutatása szerint a XX. század folyamán 70 millió ember halt meg nemzetközi háborúkban, míg 100 milliót saját kormánya gyilkolt meg. A szerzők figyelemreméltó tanácsot adnak Clinton elnöknek az új amerikai külpolitikára: „A jelenlegi világrendben nincs jó alap az Egyesült Államok hosszú távú, stratégiai politikájának kialakítására a nyugtalan övezetekben... Elérhetjük alapvető külpolitikai céljainkat — az amerikai béke és szabadság hosszú távú biztosítását — anélkül, hogy bármit is tennénk, mindaddig, amíg a legerősebb országok demokráciák maradnak. Következésképpen a külpolitika nem lesz olyan fontosságú az Egyesült Államokban az új világrend körülményei között, mint volt az a múltban.” Itt azonnal fel lehetne tenni a kérdést, hová sorolandó Kína és Oroszország. A megfogalmazásokban érzékelhető egy hátsó gondolat: A legjobb külpolitika ma, ha nincs külpolitika. A hiány ez esetben tartalmat jelent. A Time számon kéri az elnökön a „Clinton-doktrínát” utalva a „Truman-doktrínára”, amely 1947-ben egyértelműen megfogalmazta a kommunizmus feltartóztatásának alapelvét, mint a legfőbb külpolitikai törekvést. Ez lenne — legalábbis tudat alatt — a Clinton-doktrína?

A MÁSIK KONCEPCIÓ SZERINT viszont a demokráciáknak háborúba kell lépniük, illetve vállalniuk kell a katonai beavatkozást nemcsak saját érdekeikért, hanem lelkiismereti okokból is. Ezt fejti ki az International Hérald. Tribune-ban Brian Beedham. Szerinte a demokráciák vezetőinek meg kell győzniük saját népeiket a további küzdelem elkerülhetetlenségéről. A demokráciák külpolitikáját nem irányíthatja egyedül az önös érdek, mert ha erkölcsileg és eszmeileg magasabb értékeket szolgálnak, akkor nem maradhatnak érzéketlenek a szenvedők és az elnyomottak iránt. Ajánlatos lenne megfogadni NAPÓLEON tanácsát. Ő az erkölcsi tényezőnek döntő szerepet tulajdonított. A harc kimenetele háromnegyed részben az erkölcsi tartástól függ, s csak ezután következik a hadsereg nagysága és felszereltsége. A jelenlegi vezető nemzedék nem maradhat tétlen olyan veszélyek láttán, mint Bosznia-Hercegovina, Szomália, Haiti vagy esetleg az atomfegyver birtokába jutó Észak-Korea.

A megoldás felelősségét nem lehet átörökíteni a következő nemzedékre. Az 1993-as kudarcok éve mégsem tekinthető elvesztegetett időnek. Lehetőséget adott a demokráciák közvéleményének, hogy megértse a hidegháború utáni világ természetét és szembenézzen az új kihívásokkal. Hozzásegíti az államok vezetőit és a nemzetközi közvéleményt az új helyzet új követelményeinek „megemésztéséhez” és új veszélyeinek felméréséhez. Mint a nacionalizmus felerősödése, az iszlám fundamentalizmus térhódítása, a nukleáris fegyverek további elterjedése.

Szaporítja az amerikai külpolitika gondjait jelenleg a viszony megromlása az európai szövetségesekkel és Japánnal. Clinton elnök a Washington Posfnak adott nyilatkozatában kijelentette, hogy Anglia és Franciaország cserbenhagyta Bosznia ügyében az USA-t, majd hozzátette, hogy Nyugat-Európa többé „nem meghatározó térsége a világnak”. CHRISTOPHER külügyminiszter tovább szőtte ezt a gondolatot, mondván: „az eurocentrikus felfogás idejétmúlt”. A britek azonnal ingerülten válaszoltak, emlékeztetve a „különleges angol-amerikai kapcsolat” múltbeli tagadhatatlan érdemeire. Közben Washington új prioritásokat határozott meg: Oroszország, Távol-Kelet, Közel-Kelet.

És ez már átvezet az oroszországi belpolitikai helyzet mérlegeléséhez. „Oroszország misztikumba csomagolt rejtély, amelyet titok vesz körül” — mondotta CHURCHILL még 1939-ben, amikor a szovjet csapatok bevonultak Kelet-Lengyelországba. A világ ma ismét szembekerült az orosz rejtéllyel. Vajon hol a megoldás kulcsa?

Ma már köztudott, mennyire a borotvaélen táncolt 1993. október 3-ról 4-re virradó éjjel a küzdelem kimenetele BORISZ Jelcin és a parlamenti ellenállók között. A hadsereg segítségével az elnök győzött, s az erő alkalmazását minden demokratikus kormány támogatta Washingtontól Tokióig. Igaz, a további segítséget függővé tették a piacgazdasági reformok folytatásától és az államberendezkedés demokratikus átalakításától. Jelcin az állami Duma megválasztását idén december 12-re, az elnökválasztást a jövő év júniusára tűzte ki.

Túl SOK igény fogalmazódik meg az elnöki kormányzással szemben, s ezeknek eleget tenni már csak azért is lehetetlen, mert egymást csaknem kizáró követelmények szerepelnek a különböző listákon. Máris „tekintélyelvű demokráciáról” beszélnek nemcsak Jelcin ellenségei, hanem hívei is, hiszen a hiperinfláció megfékezése és a bűnözés letörése kesztyűs kézzel aligha oldható meg. Némelyek a „csisztka”-ról, a „tisztogatásról”, a sztálini idők rémisztő jelszaváról beszélnek. Az Egyesült Államok viszont olyan demokratikus követelményeket támaszt, mintha a világ legnagyobb területű országában mélyen gyökereznének a liberális hagyományok, a demokratikus intézmények. Miközben Jelemnek le kell csillapítania a hadsereg túlzott igényeit — a katonák ugyanis kétszer mentették meg őt, 1991-ben, amikor nem lőttek és 1993-ban, amikor lőttek — tisztáznia kell milyen helyi kormányzati szerveket hozzanak létre a tanácsi rendszer helyébe, arra is ügyelnie kell, hogy — a választások előtt — a privatizáció káros hatásaival, a munkanélküliség növekedésével ne idegenítse el a szavazókat. A parlamentáris demokrácia működéséhez elengedhetetlenek a politikai pártok, ilyenek viszont Oroszországban egyszerűen nem léteznek a fogalom valódi értelmében. Az elnök saját programját támogató politikai tömörülés szervezése is csak most kezdődött. További kérdés az új alkotmány. A régire szót vesztegetni sem érdemes, azt még 1978-ban tákolták össze. Az új körvonalaiban erős elnöki hatalmat, föderációs rendszert és kétkamarás parlamentet irányoz elő.

A világ az amerikai külpolitika megfogalmazására és az orosz belső stabilitás megteremtésére vár. A kettő egyébként nem független egymástól.



« vissza