A hangverseny napján, amikor elérkezett az a pillanat, hogy ezt az ördöngös darabot eljátsszuk, bizonyos aggodalom szorította össze a torkomat. Adallam első ütemeinek ritmusában szerkesztett trombitajel után megjelenik a téma, melyet fuvolák és klarinétok piano játszanak, a húros hangszerek pizzicatójától kísérve. Aközönség e váratlan bevezetésnél nyugodt és hallgatag maradt. De amikor egy hosszú crescendo folyamán visszatértek a téma fúga formájú töredékei, s ezeket a nagydob távoli ágyúdörgésre emlékeztető tompa hangjai szakították meg, a terem leírhatatlan lármával forrongani kezdett. És abban a pillanatban, amikor a zenekar nekiszabadult az őrjöngő tusának, és nekiengedte oly soká visszafojtott fortissimóját, kiáltozás, hallatlan dobogás rázkódtatta meg a termet. Eforrongó lelkek egybeolvadó szenvedélye olyan kitörésekben robbant ki, hogy megrémültem, és borzongani kezdtem. Úgy éreztem, mintha a hajam égnek állna, és e végzetes ütemtől kezdve búcsút kellett mondanom darabom záró részének, mert a zenekar vihara képtelen volt arra, hogy küzdjön meg a fékezhetetlen szilajságú vulkán kitörésével. Könnyen kitalálható, hogy újra kellett kezdenem. És másodízben csak nagy üggyel-bajjal tartóztatja magát a közönség két-három másodperccel tovább, mint az első alkalommal, hogy a kóda néhány taktusát meghallgassa. Jól jártam, hogy a hangverseny végére tettem a Rákóczi-indulót (a darabnak ez a magyar nyelvű címe), mert elsikkadt volna mindaz, amit utána játszanak.

Elképzelhető, mennyire felindultam ez után a hatalmas orkán után. Verejtékes arcomat a színház mögötti kis szalonban törölgettem éppen, amikor a terembeli felindulás sajátságos hatásáról kellett meggyőződnöm. Elmondom, hogyan. Észreveszem, hogy rejtekhelyemre egy nagyon szegényesen öltözött ember lép be, arcát különös élénkség önti el. Amikor észrevesz, rám veti magát, szenvedélyesen átölel, szeme könnyel telik meg és nagy kínnal dadogja el a következő szavakat:

-Ó, uram, uram! Én lenni magyar... szegény ördög... nem beszélni francia... un poco I’italiano... Bocsásson meg... önkívületemet... Ó, én értettem az Ön ágyúit... igen, igen... a nagy csata... Németek kutyák! - És miközben ököllel csapkodta mellét, folytatta: - Aszívemben én... Önt hordozom... Ah! francia... tud csinálni forradalmi muzsikát...!

Le sem írhatom az ember rettenetes felindultságát, könnyeit, fogának csikorgatását. Szinte vérfagyasztó volt az egész... Felséges volt!