Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Hányan vagyunk, hányan leszünk?

 

MEKKORÁK A MAGYAR NÉPESSÉG TOVÁBBÉLÉSI, TÚLÉLÉSI ESÉLYEI? A közvélemény, ezen belül az értelmiség aggódó része mind többször teszi fel ezt a kérdést és választ valójában nem talál. A népesedési jelenségek hivatásos kutatói, a demográfusok a múltbeli és a várható folyamatokról többet tudnak, de ez utóbbiakról ők is csak fenntartásokkal tudnak nyilatkozni.

Mielőtt e kérdéseket fontolgatnánk, nézzünk néhány tényt, hozzátéve, hogy lényegében csak a magyarországi helyzetet igyekszem felvázolni, az utódállamokban élő magyarság helyzetével ugyanis más szerzők már több ízben foglalkoztak.

A Magyarország jelenlegi területén élő népesség száma az első hivatalos népszámlálás óta több mint megkétszereződött. 1870-ben e területen mintegy 5 millió ember élt, 1981-ben pedig 10,7 millió. 1981 óta azonban a népesség száma folyamatosan csökken, az évtized első felében csak kisebb mértékben, az utóbbi egy-két évben azonban már igen nagyon. Az 1981-et megelőző időszakban csak egyszer volt tapasztalható népességszám-csökkenés, 1941-1949 között, amikor is 9,3 millióról 9,2 millióra csökkent az ország lakosainak száma. Ez a csökkenés ahhoz képest, hogy az ország a II. világháború folyamán milyen óriási emberveszteségeket szenvedett részben a harctereken, részben a deportálások következtében, részben pedig a háború átvonulásakor, valamint igen nagy számú népességnek Nyugat-Európába való távozásával, elég csekélynek tekinthető. Az, hogy a súlyos vérveszteségek ellenére az ország lakossága csak ilyen kismértékben csökkent ebben az időszakban, részben az akkor még viszonylag magas termékenység és az elcsatolt területekről való elég nagymértékű bevándorlás, idemenekülés, valamint a Nyugatra távozottak egy részének a hazatérése volt az oka.

A népességszám alakulását tekintve tehát azt állapíthatjuk meg, hogy a 60-as és a 79-es évek alacsony, az 50-es években tapasztaltaknak csak a felét kitevő népességnövekedési ütemét a 80-as években egyre növekvő mértékű népességfogyás váltotta fel. A helyzetet előidéző folyamatok az elmúlt négy évtizedben fokozatosan alakultak ki, sőt egyesek még régebbre is visszanyúlnak, e folyamatok időnként felerősödtek, majd gyengültek.

 

TERMÉKENYSÉG

 

EGY NÉPESSÉG sorsát — tehát jövőbeni számát, kor szerinti összetételét — alapvetően két demográfiai tényező, a születések száma és a halandóság határozza meg. Olyan esetekben, mint amilyen hazánké, időlegesen a külső vándorlások is hatnak, de a döntő tényező az említett kettő. Ami az élveszületéseket illeti, az 1921-ben tapasztalt közel 32 ezrelékes élveszületési arányszám 1930-ra már 25 ezrelék körüli szintre, 1941-ben pedig 19 ezrelék körüli szintre süllyedt. A háború után tapasztalt születési többletek, az un. baby-boom” következtében 1949-ben 20,6 ezrelékre, majd 1953-ban 21 6 1954-ben pedig 23 ezrelékre nőtt az élveszületési arányszám. Ez utóbbi értékek kialakulásához a váratlanul bevezetett ún. „Ratkó törvények” is hozzájárultak. 1955-től lassú, de egyre határozottabb csökkenés következett be a születési arányszámban, és 1961-ben az akkori világ legalacsonyabb születési arányszámát, 12,9 százalékos arányszámot regisztrálhattunk Magyarországon. A születési arányszám innen kezdve hullámzásokkal ugyan, de valamelyest növekedett, a 70-es évek közepén 18 ezrelék körüli értéket ért el, attól kezdve azonban folyamatosan csökken, és jelenleg már olyan alacsony színvonalú, hogy ez Európában is az alacsony termékenységű országok közé sorolja hazánkat.

A születések számának hullámzását az utóbbi évtizedekben elsősorban az okozta, hogy a hullámhegyek idején a fiatal, propagatív, tehát szülőképes korú nők száma magas volt, az 50-es évek elején-közepén született magas létszámú korosztályok tagjai léptek szülőképes korba a 70-es évek közepén. Az utóbbi évtized csökkenéséhez is nagymértékben hozzájárult a szülőképes korú női korosztályok apadó létszáma, de ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy a termékenységben, tehát az egy nőre jutó összes születések számában már hosszú évtizedek óta kedvezőtlen tendenciák alakultak ki, az utóbbi időkben főleg a fiatalok, a 25 éven aluliak esetében is.

Rá kell mutatnunk a magyarországi termékenység alakulásának egy igen fontos tényezőjére, nevezetesen arra, hogy a termékenység csökkenése nálunk jóval előbb kezdődött, mint a többi európai országban. A magyar termékenység már az 1930-ban született női évjárat vonatkozásában is a legalacsonyabb volt Európában, és a jelenleg alacsony termékenységű európai országok esetében ez a mutató meredekebben esett a hazainál, a csökkenés jóval később kezdődött. Tekintettel arra, hogy a magyar termékenység már hosszú idő óta csökken, ez a népességi potenciálnak erőteljesebb belső csökkentését mutatta, illetőleg vetítette elő.

Azt, hogy a termékenység esése súlyos következményekhez vezet, a magyar demográfusok már 35 évvel ezelőtt jelezték. 1959 augusztusában a Központi Statisztikai Hivatal akkori elnöke feljegyzést intézett az akkori pártközpont illetékeséhez, amelyben a Hivatalban dolgozó demográfusok aggodalma tükröződik a magyarországi születésszám akkori mértékkel mérve nagymértékű csökkenése és ennek várható hatásai miatt. Ez a dokumentum elsőnek jelzi, hogy ha a korévek szerinti születésszám továbbra is ilyen alacsony marad, ha a halálozást is figyelembe vevő reprodukciós szint továbbra sem emelkedik, akkor a népességszám csökkenésére kell számítani. A dokumentum azt is megjelöli, hogy ilyen esetben a népességszám fogyása az 1980-as évek elején fog bekövekezni. Ez az előrebecslés sajnos teljes mértékben bevált.

A termékenységnek az elmúlt évtizedek folyamán bekövetkezett csökkenése részben az ország jelenlegi fejlődési színvonalának megfelelő, bizonyos értelemben még természetes fejleménynek is nevezhető folyamat. Ez a csökkenés — mint jeleztük — az egész fejlett világban bekövetkezett, ha az országok nagy többségében nem is olyan hamar, nem is olyan korán kezdődött, mint Magyarországon. A magyar sajátosság e tekintetben kettős: az egyik az, hogy az át nem gondolt, vagy nem is létező népesedés- és sok tekintetben szociálpolitika számlájára kell írni a népességszám, illetőleg a termékenység igen nagymértékű hullámzását, amely a demográfiai struktúrában igen sok torzítást okozott. A hol tiltás, hol megengedés alapján működő abortusz-szabályozás, és az elmúlt időszakban a családi élettel, a család erkölcsi jelentőségével kapcsolatos, legalábbis sematikus, vagy közömbös magatartás arra vezetett, hogy az alacsony életszínvonalú, de magasabb életszínvonal-minták után törekvő, avagy éppen az életszínvonalat megtartani kívánó viselkedésminták az idők folyamán fokozatosan háttérbe szorították a gyermek iránti vágyat, a gyermekvállalási kedvet. Ezt az elmúlt korszak különböző családpolitikai, avagy népesedéspolitikai kedvezményei sem tudták ellensúlyozni, legfeljebb egy-egy időszakban tompítani voltak képesek.

Anélkül tehát, hogy a termékenység részletes demográfiai elemzésébe belemennénk, megállapíthatjuk a termékenységi színvonalnak hosszú időszak óta, immáron a két világháboró között is tapasztalható rendkívüli, legalábbis a fejlett európai országokhoz mért gyorsabb csökkenése gazdasági, társadalmi folyamatokkal alapjában véve csak részben magyarázható.

 

HALANDÓSÁG

 

TÉRJÜNK ÁT EZEK UTÁN a népesedési folyamatok egy másik alapvető meghatározójának, a halandóságnak a rövid bemutatására. A magyar halandóság egészen a 60-as évek közepéig jelentős mértékben csökkent. Ekkorra nagyjából elérte a fejlett európai országok átlagos halandósági színvonalát. A 60-as évek közepétől kezdve azonban a halandóság szintje hullámzásokkal ugyan, de trendjében növekedett, és jelenleg a magyar halandóság — mint erre már céloztunk is — olyan, mint amilyet Európában máshol nem tapasztalhatunk.

A halandóság színvonalának a romlásában elsősorban és túlnyomó részben a fiatalabb, 30-50 év közötti munkaképes korú népesség körében meghaltak számának ugrásszerű növekedése a fő tényező. A romlás elsősorban a férfiak esetében volt tapasztalható, de kisebb mértékben a nők körében is növekedett valamelyest a munkaképes korúak halálozási gyakorisága. A helyzetre jellemző, hogy a férfiaknál pl. az említett korintervallumban a magyar halandóság színvonala egy elmaradott, fejlődő ország halandósági színvonalának felel meg, és nem sokkal jobb a helyzet a nők esetében sem.

MI OKOZTA a magyar halandóságnak a 60-as évek közepétől tapasztalható drámai rosszabbodását? Rendszerspecifikus-e ez a folyamat, vagy más tényezők játszanak szerepet? Ha a nemzetközi adatokat vesszük vizsgálat alá, úgy megállapíthatjuk, hogy nagyjából ugyanebben az időszakban a többi kelet- és közép-európai volt ún. szocialista országban is a mienkhez hasonló halandósági tendenciák indultak meg, de kisebb intenzitással. Igen nagymértékű volt ezzel szemben, és a mienkhez hasonlóan drámai a halandóság rosszabbodása Oroszországban. Ugyanakkor a nyugat-európai országokban a 60-as évek második felében tapasztalható kisebb megtorpanás után a halandóság fokozatosan ismét javulni kezdett, és jelenleg már közel jár az adott társadalmi körülmények között elképzelhető biológiai maximumhoz. Ennyiben tehát a magyar halandóság romlása valóban rendszerspecifikus, mert trendjei, ha intenzitása nem is, egybeesnek a többi volt kommunista országban tapasztalható irányzatokkal.

A 60-as évek közepéig a magyar halandóság azért javult, mert a fertőző betegségeket a szervezettebbé vált egészségügyi ellátó rendszer jórészt meg tudta szüntetni. Ugyanakkor már az 50-es években is nyilvánvalóvá vált, hogy előtérbe lépnek az un. degeneratív megbetegedések, tehát elsősorban a szív és érrendszeri, valamint a daganatos megbetegedések, és ezek tömegesebb és korai bekövetkezése ellen az egészségügyi intézményrendszernek nem voltak meg a megfelelő eszközei. E mellett a gazdasági helyzet alakulása és a viszonylagos gazdasági liberalizmus azt eredményezte, hogy a népesség nagy és egyre nagyobb hányada (közel fele) igyekezett a második gazdaságban végzett igen nehéz és sok tekintetben önkizsákmányoló fizikai és szellemi munkával életszínvonalát emelni, vagy szinten tartani.

A magyarországi társadalomstatisztikai felvételek és ezeken belül különösen az időmérleg vizsgálatok adatai azt jelzik, hogy a munkával töltött idő hossza Magyarországon egyre növekedett, és a 80-as évek közepén a velünk összehasonlítható időmérleg felvételeket végző több keleti és nyugati ország adataival összehasonlítva a leghosszabb volt. Mindezek az adatok és más társadalomstatisztikai vizsgálatok közvetett eredményei is arra utalnak, hogy a magyar lakosság jelentős része az utóbbi két-három évtizedben jórészt önkizsákmányoló életmódot folytatott azért, hogy életszínvonalát fenntarthassa, avagy valamelyest növelni tudja. Ez az önkizsákmányoló életmód a népességnek kevésbé tanult, alacsonyabb iskolai végzettségű rétegeiben elterjedtebb, mint a magasabb iskolázottságú rétegekben, ami halandósági különbségeikben is megmutatkozik. Az iskolai végzettség és a halandósági színvonal összefüggései egyértelműen jelzik, hogy e téren az utóbbi évtizedben a különbségek még növekedtek is, nemhogy csökkentek volna.

A halandóság rendkívül kedvezőtlen színvonalának a kialakulását befolyásoló tényezők alapvetően három csoportra oszthatók. Az első talán a legfontosabb. A népesség területi mobilitása, az immár két évtizede romló gazdasági helyzete, és az ezt ellensúlyozni igyekvő, már említett önkizsákmányoló életmód olyan súlyos fizikai és sok tekintetben lelki megterhelést is jelentett, amely kedvez a különböző degeneratív megbetegedések, elsősorban a szív és érrendszeri, valamint a daganatos betegségek korai és nagyobb tömegű kialakulásának. Ehhez az is hozzájárul, hogy az életmód különböző káros elemei, mint az alkoholfogyasztás, dohányzás és egyebek sokkal nagyobb intenzitással fordulnak elő a népességben, mint amilyen az normális esetekben szokásos. Ez természetesen társadalmi csoportok szerint különbözik, de összességében a halandóság szintjét nagymértékben befolyásolja.

A másik tényező részben az életmóddal, de több és nagy számú társadalmi csoport hiányos műveltségével is magyarázhatóan az, hogy az egészség, mint alapvető érték még nem rögzült e rétegekben, nem tudatosult az, hogy az egészség megóvása érdekében tenni kell, ennek megfelelő életmódot kell folytatni. Az elmúlt évtizedekben csak kis számú társadalmi csoportban szerepelt az egészség, mint olyan érték, amelyet meg kell őrizni, amelyet karban kell tartani. E tekintetben csak lassú változás várható.

A harmadik tényező az egészségügyi infrastruktúra elégtelensége, és fokozódó lemaradása volt a növekvő igények, valamint a közben növekvő nemzetközi színvonal mögött. A magyar egészségpolitika korábbi hibái oda vezettek, hogy a preventív medicina, a preventív egészségügyi politika igen nagy mértékben háttérbe szorult és csak a gyógyító szolgálat működött többé-kevésbé kielégítően, de technikai színvonala olyan volt, hogy a gyakran már elhanyagolt stádiumban oda kerülő betegeket megmenteni nem, vagy sokkal kevésbé tudta, mint a fejlettebb infrastruktúrájú országok ellátóhálózata.

MIND A TERMÉKENYSÉG, mind pedig a halandóság az elmúlt egy-két évben tovább romlott. 1992-ben a megelőző évhez képest mintegy 5 ezerrel kevesebb gyermek született, és az 1992-ben regisztrált 121 ezer fős születésszám a legalacsonyabb a XX. században. A teljes termékenységi arányszám (az egy nő által egész propagatív élete folyamán szült gyermekek száma) értéke 1,78 volt, szemben az 1991. évi 1,86-tal, azaz látványosan csökkent egy év alatt. Ez azt is jelenti, hogy ha az 1992-ben mért gyermekszámátlag állandósulna, akkor a nők 8%-a eggyel kevesebb gyermeket vállalna a megelőző évhez képest.

1992-ben 149 ezren haltak meg Magyarországon, és ez jelentős mértékben, mintegy 4 ezer fővel haladta meg az előző évi adatot. Ismét a férfiak halandósága romlott nagymértékben. A férfiak születéskori várható átlagos élettartama 65 év alá esett, 1992-ben fél évvel kevesebb, mint 1991-ben volt. Ilyen nagymértékű hirtelen romlásra a megelőző időszakokban még nem volt példa. 1992-ben a nők és a férfiak életkilátásai közötti különbség már meghaladta a 9 évet.

 

A JÖVŐ

 

Amikor e sorokat írom, már rendelkezésre állnak 1993 első négy hónapjának népmozgalmi adatai is. Ezek sajnos további romlást mutatnak. Ha az előző év hasonló időszakával vetjük egybe, akkor 7 %-kal kevesebb az élveszületések száma, és 3%-kal több az elhalálozás. A természetes fogyás 38%-kal több, mint 1992 első négy hónapjában. Ha ezt a helyzetet mechanikusan éves szintre vetítjük, akkor 1993-ban mintegy 113 ezer születésre, és 153 ezer halálozásra számíthatnánk, és ez 40 ezer főnyi természetes fogyást jelentene. Az így kialakuló és egyre súlyosabbá váló népesedési helyzetben felkértem a KSH Népességtudományi Kutató Intézetét, hogy új népesség-előreszámítást végezzen az 1993. január 1-jei népességszám, és az 1992-ben mért halandósági és termékenységi paraméterek alapján. Ez az előreszámítás azon alapszik, hogy mi történne hosszabb távon a magyar népességgel, hogy ha az 1992-ben észlelt népmozgalmi adatokban változás nem történne, tehát ezek több évtizeden át állandóak maradnának. Anélkül, hogy a technikai és egyéb részletekbe itt most belemennék, csak a népesség-előreszámítás legfontosabb megállapításait ismertetem.

1993-ben a népesség száma 10 310 ezer volt. A jelzett paraméterek alapján végzett előreszámítás adatai szerint ez a szám 2000- re 10 168 ezerre, 2010-ben 9 907 ezerre és 2020-ban 9 483 ezerre csökken, azaz 27 év alatt közel 830 ezerrel apad a magyarországi népesség száma. (Ha az előreszámítást az 1993. év első négy hónapjában megfigyelt adatok alapján becsült népmozgalmi jellemzőkkel készítenénk el, amelyek még az 1992. évi jellemzőknél is rosszabbak, akkor 2020-ban a népesség száma már csak 9 188 ezer fő lenne.) Ami a népesség belső struktúráját illeti, a népesség-előreszámítás alapján 2020-ig 3 százalékponttal csökken a 0-19 évesek, 1,5 százalékponttal pedig a 20-39 évesek aránya. Az időskorúak létszámemelkedését csak az előreszámításban alkalmazott, igen magas, 1992. évi halandóság fékezi, ily módon létszámuk nagyobb növekedése csak 2010- től várható, akkor, amikor az 1950-es években születettek idős korba lépnek. Azt mondhatjuk tehát, hogy az igen magas középkorú férfi halandóságnak az a „különös” előnye van, hogy a csökkenő népesség korösszetételét bizonyos értelemben kedvező irányban befolyásolja. Azt hiszem, nem kell hangsúlyozni ennek a helyzetnek a fonák voltát. A kirívóan magas 1992. évi halandóság az idősebb munkaképes korúaknál, tehát a 40-59 évesek és a 60-79 évesek korosztályaién okoz jelentős halandósági többletet, ezen belül is túlnyomórészt a férfiaknál. Ebből következik, hogy noha a fogyó népesség európai szintű halandósági viszonyok mellett rohamosan öregszik, Magyar- orszag esetében ez a kiugróan magas halandóság miatt nincs így, és ezert hosszabb távon az ún. eltartási teher, tehát a munkaképes korúak, és a még nem, avagy már nem munkaképes korúak aránya lényegében nem változik.

Az előreszámítás szerinti 2010-től állandósuló 40 ezer fő feletti évenkénti természetes fogyás már arra vezet, hogy ha a tavalyi, 1992-es népmozgalmi jellemzők hosszú ideig állandóak maradnának, a népesség számának csökkenése megállíthatatlanná, öngerjesztő folyamattá válna.

ITT ÁLLUNK JELENLEG, és rendkívül nehéz a feltoluló kérdésekre válaszolnunk. A magyar népesség demográfiai drámája immár hosszú idő óta tart, de a legutóbbi folyamatok, amelyek tulajdonképpen csak ennek a hosszú ideje tartó önsorsrontásnak a brutális kifejeződései, megdöbbentő jelei, arra kell, hogy késztessenek, hogy komolyan végiggondoljuk a teendőket. Hosszabb, több évtizedes, vagy akár egy-két évszázados távlatban nézve komolyan fenyeget az a veszély, hogy a magyarság száma nem is olyan hosszú történelmi időszakon belül lényegében elhanyagolható dimenzióra csökken, netán elfogy. A statisztikus, a demográfus csak jelzi a gondokat, a veszélyt, fölvázolja, hogy mi lenne a következménye a jelenlegi állapotok fennmaradásának, netán bizonyos, noha szükségszerűen hézagos tudásanyag birtokában tanácsot ad olyan intézkedések bevezetésére, amelyektől a helyzet javulása remélhető, de politikai döntéshozó hatalma természetesen nincs.

Abban, hogy a népesedési helyzet idáig fajult, nagyon sok tényező játszott és játszhatott szerepet. Vannak ezek között olyanok, amelyek többé-kevésbé felismerhetők, s vannak, amelyek jórészt rejtve maradnak. Fölismerhető a modernizáció — esetünkben e jelenség torz formájának — hatása, amely minden európai országban hasonló népesedési reakciókat váltott ki. Befolyásolja az urbanizáció, az iparosodás, a mezőgazdaság átalakulása és a mezőgazdasági foglalkozásúak számának csökkenése, városokba áramlása, az ebből következő talajvesztés. Tetten érhető az elmúlt 40 év folyamán kialakult erkölcs nélküli állapot is az emberek tudatában és sok minden más. De az is valószínű, hogy a magyarságot még talán ennél nagyobb, mélyebb és tudat alatti trauma is feszíti. Az, hogy a magyar termékenység csökkenése például sokkal előbb indult meg, mint Európában általában, az, hogy a termékenység terén a két világháború között is ellentmondásos folyamatok zajlottak az, hogy a deviáns viselkedés különböző formái egyre inkább burjánzanak, arra utal, hogy e jelenségeknek valahol mélyebb, a nemzet tudatalattijában rejtőző, és onnan időnként felbukkanó okai vannak. Lehet, hogy ez a trauma politikai jellegű (Trianon), lehet más is, de az önsorsrontó viselkedés elterjedtsége arra indít, hogy a bajok forrását ne csak a gazdaságitársadalmi meghatározók mentén kutassuk.

Ilyen példákat Európában nem nagyon találunk, bár mindenesetre figyelemre méltó, hogy abban az Olaszországban, ahol a katolikus egyház befolyása — legalábbis formálisan — jelentős, ahol a vallásosságnak legalábbis a külső jegyei lépten-nyomon megtalálhatók, a legutóbbi években olyan mértékben csökkent a születések száma, csökkent a női termékenység, hogy jelenleg a legalacsonyabb egész Európában, jóval alacsonyabb, mint a mi amúgy is igen alacsony és panaszolt termékenységünk. A végletesen utilitárius életvezetési minták általában a közerkölcsök fellazulásával párhuzamosan alakulnak ki, és hogy e tekintetben is nyilván sok minden nem volt rendben Olaszországban, azt az elmúlt hónapok belpolitikai eseményei igazolják.

A másik oldalon, a korábban igen alacsony termékenységű Svédországban az utóbbi években különösképpen a súlyosbodó gazdasági helyzettel párhuzamosan, jelentős mértékben megnövekedett a termékenység, nőtt a szülési kedv, és ma a svéd termékenység a magasak között van Európában. Úgy tűnik föl, hogy a svéd népesség reakciója, vagy reakciójának egyik szelete a gazdasági nehézségekre részben ez is volt.

Az elmondottak alapján elengedhetetlennek tartom, hogy a legközelebbi jövőben olyan összehangolt intézkedések szülessenek, olyan népesedéspolitika és olyan ennek megfelelő intézményrendszer alakuljon ki, amely a vázolt demográfiai folyamatokat mérsékelni képes, netán hosszú távon kedvezőre is fordíthatja. Az intézkedéseknek összehangoltaknak kell lenniök, koordináltan kell azokat kialakítani, és végrehajtásuk is központilag, valamint a szociálpolitikai céloktól és eszközöktől elkülönítetten kell történjék. Az, hogy milyen népesedéspolitikát célszerű bevezetni és működtetni ebben a demográfiai helyzetben, külön tanulmány tárgya kell legyen. A fentebb elmondottak célja csak a figyelemfelkeltés volt.



« vissza