Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Hamvas Endre csanádi püspök és a németek kitelepítése

 


A kitelepítés gondolata
Potsdam előtt

 

A KITELEPÍTÉS ÉS LAKOSSÁGCSERE GONDOLATA már az antifasiszta nagyhatalmak csúcstalálkozóin fölvetődött; megvalósításának fő szorgalmazói a Szovjetunió és a kelet-európai emigráns kormányok (főleg a csehszlovák és a lengyel) voltak. Az említett kormányok, ahogy lehetőség nyílott rá, gyors ütemeben hozzá is fogtak megvalósításához.

A potsdami értekezlet (1945. július 17-augusztus 2.) rendezett keretek közé igyekezett szorítani a Németországba való telepítést, amely már úgyis túlzsúfolt volt menekültekkel, ezért megtiltotta a telepítést addig, míg a Németországi Szövetséges Ellenőrzési Tanács (SzET) föl nem méri az egyes megszállási zónákban a befogadási lehetőségeket.

Erre az időre Magyarországon is — főleg a baloldalon — számottevő kitelepítési hangulat alakult ki. Ebben a következő tényezők játszották a döntő szerepet: háborúba lépés felelősségének áthárítása a németekre, elkobzott javaik révén a földéhség enyhítése és a menekült magyarok letelepítése.

A kormány és a koalíciós pártok a kitelepítést nem nemzeti, hanem politikai alapon akarták megoldani. Az 1945. május 14-én tartott pártközi értekezleten egyöntetűen vallották azt az elvet, hogy: „Magyarországon nincs svábkérdés, csak német fasiszták kérdése van.” Ugyanígy hitet tettek azonban a Volksbund-tagok kitelepítése mellett is.

Hamvas püspök hivatásától, humanizmusától indíttatva, elvetette az emberek faji és nemzeti alapon való minden megkülönböztetését, főleg üldözését. Néhány hónappal korábban bátran kiállt a zsidóság (mindenekelőtt a konvertiták) érdekében is. A svábok kollektív büntetésének gondolatát még azért is ellenezte, mert ő maga is sváb családból származott. Apját Hirsch Istvánnak, anyját RÁDL HERMINÁNAK hívták, és a család csak 1904-ben változtatta a nevét Hamvasra. A püspöki karnak 1945. május 27-én a kormányfőhöz intézett memoranduma, melyet bizonyítottan Hamvas püspök fogalmazott, nagyra értékelte a kormánynak a kollektív felelősségrevonást elvető magatartását:„...Megnyugvással vettük a sajtó útján közölt hangokat, hogy hazai németjeink ügyében a döntés egyéni megítélés alapján fog történni. Sokan vannak ugyanis közülük, akik minden bundista törekvéssel szemben erős ellenállást tanúsítottak és a magyar hazához való ragaszkodásukat állhatatosan mutatták. Ezeket nem lehet kollektív felelősség alá vonni a hűtlenekkel. Általában emlékeztetünk itt a boldogult hercegprímásnak (Serédi Jusztiniánról van szó — P. J.) a kollektív felelősség tárgyában a háború folyamán tartott beszédére, mely a zsidóság védelmére szólt. Amint hiba volt ily felelősség címén az egész zsidóságot sújtani, épp oly téves dolog kollektív felelősség alapján elítélni az egész magyarországi németséget." (Szeged- Csanád Egyházmegye Püspöki Levéltára; továbbiakban Püspöki Le- vétár 910/1945.)

A koalíciós pártok és a kormány — mint láttuk — bár elhatárolták magukat a kollektív felelősségre vonás elvének alkalmazásától, de programjaik, illetve rendeleteik át meg át voltak szőve azzal. Például a kormány 1945 júniusában született, a németek állampolgárságát megítélő törvénytervezete is első helyre tette, tehát fő bűnnek, nyilvánította, az 1941-es népszámláláskor a német nemzetiség bevallását; (Lásd: Fehér István: A magyarországi németek kitelepítése 1945-1950; Akadémiai Kiadó 1988; 48-50 old.)
 

A KITELEPÍTÉS KÉRDÉSE A POTSDAMI ÉRTEKEZLET UTÁN

 

POTSDAMI ÉRTEKEZLET HATÁROZATAINAK XIII. pontja kötelező érvénnyel leszögezte, hogy „a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt német lakosságot vagy annak egy részét át kell telepíteni Németországba.” (Teherán, Jalta, Potsdam; Dokumentum-gyűjtemény, Kossuth, 1969. 400. old.)

A határozat a kitelepítés előkészítését, lebonyolítását Lengyelországban és Csehszlovákiában a kormányra, míg Magyarországon a Szövetséges Ellenőrző Bizottságra (SzEB) bízta. A magyar kormány augusztus 9-én kapta kézhez a SzEB azon utasítását, hogy rövid időn belül készítse elő 400-500 ezer német kitelepítését. A magyar kormány hatáskörébe utalta annak eldöntését, hogy kit akar kitelepíteni. A kormányt nem a kitelepítés ténye lepte meg — hiszen maga is erre az álláspontra helyezkedett — hanem a kitelepítendők magas száma. Ennyi német nem is maradt már Magyarországon. A SzEB azt is javasolta a kormánynak, hogy készítse föl a közvéleményt a kitelepítésre, nehogy elégedetlenséget keltsen.

A németellenes sajtókampány kibontakozása újra szóra bírta Hamvas püspököt. Október 9-én kelt levelében a püspöki konferencia napirendjére javasolja tűzni olyan kormányhoz intézendő memorandum szerkesztését, melyben a püspöki kar — többek közt — a németek érdekében is föllépne:

Szót kell emelnünk német híveink érdekében is, amint megtettük már előzőleg. Hogyan protestáljunk magyar véreink kiüldözése ellen,, ha német alattvalóinkat mi hasonlóképpen üldözzük. Itt is meg kell elégednünk a főbűnösök megbüntetésével és meg kell bocsátanunk a félrevezetett tömegeknek...

Különösen sürgetni kell elhurcolt németjeink Oroszországból való hazabocsátását.” (Püspöki Levéltár, 2121/1945).

E rövid idézetben a püspöknek három nagyon értékes gondolata rejlik.

Kapcsolatba hozza a magyarországi németség helyzetét a felvidéki magyarság sorsával. Az evangélium, természetjogi tanítás (Ne tedd másnak azt, amit nem akarsz, hogy neked tegyenek!) alapján vonja le azt a következtetést, hogy nincs jogunk felvidéki magyarjainkért harcba szállni, ha mi is ugyanezt tesszük a németekkel. A püspök egyébként a felvidéki magyarság sérelmeit is a szívén viselte. Már június 25-én tiltakozó memorandumot küldött GRÓSZ JÓZSEF kalocsai érsekhez, hogy azt a kormányon keresztül — a püspöki kar nevében — juttassa el a SzEB-hez. (Lásd: Püspöki Levéltár, 1121/1945)

A másik gondolat a bűnösök, pontosabban a főbűnösök elítélése, de megbocsátás a félrevezetett tömegeknek. Ez az elv minden kollektív felelősségre vonást kizár.

A harmadik gondolat, melyet kiemelnénk, hogy nem feledkezik meg az 1944 elején a Szovjetunióba hurcolt 50-60 ezer németről sem. Ezek elhurcolása ellen is több beadványban tiltakozott felelős államférfiaknál.

Hamvas püspöknek ezek a gondolatai szinte szó szerint ott vannak a püspöki kar 1945. október 17-én kibocsátott és Mindszenty bíboros által aláírt körlevélben. (Lásd: Mindszenty József: Hirdettem az igét; Válogatott szentbeszédek és körlevelek, 1944-1975; Mindszenty Alapítvány, Vaduz, 1982; 78-81 old.)

Hamvas püspök a körlevelet a következő sorok kíséretében küldte el papjaihoz felolvasásra: „Az emberiesség szempontjain kiviül a felolvasást indokolja a szlovákiai magyarok ügye, kiket éppúgy ki akarnak utasítani, mint innen a németeket. Ez utóbbiak védelmével azoknak védelmét is szolgáljuk.” (Püspöki Levéltár, 2323/1945)
 

A RENDELET MEGSZÜLETÉSE — HAMVAS PÜSPÖK REAGÁLÁSA

 

A kitelepítési rendeletet a magyar kormány 1945. december 22-én fogadta el, és az december 29-én került nyilvánosságra. A kitelepítendők körét az 1. § írja körül: „Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagja volt.” (Közli: Fehér: i. m. 202. old.)

Az első helyen tehát itt is a nemzetiségi — és nem a politikai — hovatartozás szerepel a besorolásnál. így elvileg az egész német nemzetiség kollektíve bűnös, hiszen a nemzetiséghez való tartozás alapja annak, bevallása és az anyanyelvhez való ragaszkodás.

A kollektív büntetés elvén azonban némileg enyhített a mentesség, mellyel a 2. § egyes pontjai foglalkoztak. Ezek azonban nem változtattak a lényegen, tehát a rendelet alapvetően a kollektív büntetés talaján állt.

A rendelet elolvasása után Hamvas püspök azonnal levelet írt a politikai életbe bekapcsolódott plébánoshoz és fő informátorához, BALOGH István miniszterelnökségi államtitkárhoz. Latin nyelvű levelében keményen ostorozza Tildy ZOLTÁN miniszterelnököt azért, hogy egyházi személy (református pap) létére nevét adta egy ilyen rendelkezéshez, Balogh pátert pedig tiltakozásra szólítja föl:

Ez a hatalmas gazság, az isteni törvény égbekiáltó megsértése, hasonlatos ahhoz a gazsághoz, melyet az utóbbi években a zsidók ellen követtek el. Csodálkozom, hogy a kormány elnöke, amíg még jogot formál magának a keresztény névre, és akit keresztény felekezet pásztoraként ismernek, ilyen rendeletet merészelt saját nevével megerősíteni. (A rendelet ugyanis Tildy Zoltán aláírásával jelent meg — P. J.) De te, Krisztus papja, ilyen rendeletekkel nem érthetsz egyet, és szó nélkül nem hagyhatsz.” (Püspöki Levéltár, 35/1946)

KÉT NAPPAL KÉSŐBB (1946. január 4-én) kelt latin nyelvű levelében a püspök Mindszenty bíborost is a püspöki kar nevében kiadandó tiltakozásra szólítja föl. (Ugyanott) A bíboros válaszában leírja, hogy már tett tiltakozó lépéseket a kormánynál, de sajnos nem sok eredménnyel. A minden eshetőségre fölkészülő hercegprímás körlevélben értesítette egyházmegyéje papjait, hogy ha kitelepítésre ítélt híveikkel akarnak menni, akkor ehhez engedélyt ad, de e lépés megtételére senkit nem kényszerít. Álláspontját a püspöktársaknak is megfontolásra ajánlja. A hercegprímás ajánlására és példáját követve, Hamvas püspök 1946. január 19-én két körlevelet is szerkesztett. Az egyikben egyházmegyéje szerzetes nővéreit szólítja föl a kitelepítésre ítéltekért való imádkozásra.

Istenhez forduljunk tehát német ajkú katolikus testvéreink érdekében: hárítsa el tőlünk a csapást, megenyhítvén a világ hatalmasságainak szívét. És ha mégis ki kell üríteniük a keserű poharat, adjon nekik lelkierőt az Üdvözítő, és kárpótolja őket bölcsessége szerint veszteségeikért és szenvedéseikért.” (Uo.)

Másik körlevelét a püspök egyházmegyéje lelkipásztoraihoz küldi. Ebben az imára való fölszólításon túl, engedélyezi számukra a híveikkel való kitelepülést.

A kitelepítési határozat ellen a szellemi élet kiválóságai is fölemelték tiltakozó szavukat. A Nagy Ferenc nemzetgyűlési elnökhöz eljuttatott állásfoglalás lényege: Á bűnösök bűnhődjenek, de aki nem követett el gaztetteket, azt nem hagyjuk elveszni a demokratikus Magyarország számára, mert a kollektív kitelepítés — a zsidó deportálások és a háborús vérveszteségek után — az ország számára tragikus következményekkel járna. Az állásfoglalást 1946. január 18-án a napilapok is közölték.

Hamvas püspök szövetségesként üdvözölte a szellemi élet kiválóságainak e ténykedését. Az aláírók között szereplő régi ismerőséhez, BARANYAI LIPÓTOZ, a Nemzeti Bank vezető elnökéhez küldött levelében egyetért azzal a gondolattal, hogy a svábok kitelepítése gazdaságilag még jobban tönkretesz bennünket. Ő is arról ír, hogy:

Mert kiket tesznek majd svábjaink helyébe? Egyházmegyém egyik legvirágzóbb sváb községének, Eleknek földbirtokait (mint értesülök) máris osztják, jórészt cigányok és románok közt. A leghűségesebb nemzetiséget egyszeri és részbeni megtévelyedéséért kiűzik, feledve, mennyi értékes és nagy embert adott 200 év óta a hazának.” (Uo.)

E gondolathoz Hamvas püspök még azt teszi hozzá, hogy a kitelepítéssel elveszítjük egyetlen számításba jöhető barátunkat, az új Németországot, és meggyengítjük jogalapunkat, hogy szlovákiai magyarok kitelepítése ellen tiltakozzunk. Ez utóbbi gondolat — mint láttuk — állandóan visszatér a püspök megnyilatkozásaiban.

A szellemi élet kiválóságainak megmozdulása mögé a katolikus egyház is felsorakozott. Hamvas püspök is 1946. január 24-én — püspöktársaihoz hasonlóan — körlevélben szólította föl papjait egyházközségük képviselőtestületének összehívására, és egy az országgyűlés elnökéhez küldendő tiltakozó levél elfogadására. A latin nyelvű körlevélben a püspök nemcsak részleges utasításokat adott a tiltakozó szöveg megfogalmazására, hanem egy mintapéldányt is küldött, melytől aztán a fogalmazványok kisebb-nagyobb mértékben eltértek, a helyi körülmények bedolgozásával.

 

A KITELEPÍTÉS ELSŐ SZAKASZA (1946. január — 1947. május)
 

A kitelepítés végrehajtását a belügyminiszter 1946. január 4-én kiadott rendelete szabályozta. Ennek értelmében a kitelepítésre ítélt falvakban határzárat létesítettek, azaz a kivonult karhatalmi erők lezárták a kivezető utakat. A karhatalom után a mentesítő bizottság is megjelent az illető helységben, és megkezdődött a vizsgálat, illetve a leltározás. A kitelepítési munkát a miniszteri biztosok irányították. A munkálatok során — főleg a kezdeti időszakban — nagy volt a zűrzavar, sok visszaélés történt, sőt durvaság, kegyetlenség is előfordult, de ezek a zsidók deportálásának borzalmait nem érték el.

A telepítések az első szakaszban az amerikai zónába irányultak.

Csanád egyházmegyének a keleti felében éltek nagyobb számban németek (Eleken 5.754 fő, Almáskamaráson 2.220 fő, Újszentivánon 570 fő, Kübekházán 500 fő), ezért a kitelepítések is elsősorban innen történtek. A plébánosok jelentéseiből, leveleiből megelevenednek a drámai napok. Hamvas püspök különösen Reibel Mihály eleki esperes leveleiből kaphatott konkrét példákat a kitelepítések végrehajtásának módszereiről, a kitelepítők kilengéseiről.

REIBEL MIHÁLY NÉMET ANYANYELVŰNEK VALLOTTA MAGÁT, és hiába szerzett érdemeket a hűségmozgalomban, a község radikális baloldali vezetői és a politikai rendőrség tagjai, mivel a keresztényszocialista mozgalom országosan ismert személyisége, illetve parlamenti képviselő volt 1945 előtt, mindenképpen el akarták távolítani a községből. 1945. május 25-én már egyszer letartóztatták és internálták, de onnan egy hónap után sikerült kiszabadulnia. Reibel esperes nem csupán a saját mentesítéséért, hanem az eleki visszaélések megszüntetéséért is, Hamvas püspökhöz fordul segítségért. (Püspöki Levéltár, 860/1946)

Hamvas püspök VARGA BÉLA kanonoknak, az országgyűlés elnökének küld segítségkérő levelet:

Reibel Mihály volt országgyűlési képviselő, eleki esperes plébános kétségbeesett levelet írt, hogy Eleket 300 Budapestről jött rendőr körülvette, hogy megkezdjék a németek deportálását, mielőtt még a rendeletben előírt, illetve kilátásba helyezett igazoltatások megtörténnek, arra nézve, ki jogosult az ittmaradásra. Már az új telepesek is felkészültek, amint halljuk jórészben reformátusok Békés megyéből...

Reibel könyörgött, hogy írjak Elnök Úrnak, talán tud halasztást szerezni, hogy a dolog rendes mederben folyjon és itt maradhassanak az arra jogosultak.” (Uo.)

Varga Béla csak nagy késéssel válaszolt. Ebben sajnálattal vallja be, hogy gyakorlatilag semmit sem tudott tenni sem a község, sem plébánosa érdekében.

Miután Reibel esperes fellebbezési kérvényét is visszautasítja a kitelepítési kormánybiztosság, Hamvas püspök Nagy Ferenc miniszterelnökhöz ír levelet, és mellékeli hozzá az esperes fellebbezési okmányait.

A levél első részében az esperes érdemeit taglalja, akinek „egész élete a magyarságért való harc és küzdelem volt.” A második részben az eleki visszaélésekkel ismerteti meg a kormányfőt:

Ami igazságtalanság elképzelhető, az megy itt végbe. Itt maradnak, akiknek jó kapcsolatuk van, nem számít, hogy bundista vagy sem. Már megy innen mindenki, nem számít amit a miniszter- elnök úr mond és B. Szabó államtitkár, itt azt csinálják amit akarnak.” (Uo.)

Még csupán annyit fűznénk a krónikához, hogy Reibel esperes a vonat indulása előtt egy órával mégis mentesítést kapott (csomagjai már a vonaton voltak), de Elekről több mint ötezer németet elszállítottak, csupán körülbelül 300 család maradt vissza.

A Csanád Egyházmegye keleti felében történteknek is bizonyára nagy szerepük volt abban, hogy Hamvas püspök 1946. május 4-én latin nyelvű levelében fordult Minszenty bíboroshoz. Ebben azt javasolja a hercegprímásnak, hogy küldjenek az osztrák és német püspököknek a kitelepítésekről egy valós tájékoztatót, mert azokban helytelen kép alakult ki erről. Hosszabban idézünk a rendkívül érdekes levélből:

A németeket innen a magyar nemzet nevében űzik el, pedig nyilvánvaló, hogy ezt a kitelepítést az oroszok sürgetik, és kommunista híveik és a zsidók hajtják végre. A rendelkezéssel való egyet nem értését a püspöki kar körlevelekben is kinyilvánította, melyhez szellemi és politikai életünk illusztris képviselői is csatlakoztak. Tudják meg tehát a püspökök és minden becsületes német, hogy a magyar nép egyáltalán nem vesz részt ezekben a gazságokban, hiszen maga is elnyomva és megfélemlítve hever, és kormányának sincs szabad keze.

Mi magunk nagyon bánkódunk az ilyen hasznos polgárok kitelepítése miatt, akiknek egy részét ugyan a háború alatt félrevezette a hitleri rendszer, de a nagyobb rész hű maradt a valláshoz és a hazához és az eltévelyedettek miatt nem kellene a hozzánk hasonlóan gondolkodókat olyan szigorúan büntetni, hogy azok javaikat hátrahagyva, száműzetésbe kényszerüljenek. A püspökök és a becsületes németek jóindulatába kellene őket ajánlani, remélve, hogy a jóságos Isten a büntetéssel sújtottakkal lesz, és a sok rossz dolog földi és égi üdvösségre fordul. Adja Isten, hogy a Magyarországról kiűzött németek népeinket inkább összekapcsolják, azok szándékai ellenére, akik gyűlöletet keltve, arra törekszenek, hogy elválasszanak minket és ellenségekké tegyenek. Úgy vélem, hogy megbízottakon keresztül, nagy óvatossággal tárgyalásokat kellene kezdeni FAUL- Haber és Innitzer kardinálisokkal, kérve őket, hogy sem ezt, sem a tőlünk kapott információkat ne hozzák nyilvánosságra. (Püspöki Levéltár, 35/1946)
 

A KITELEPÍTÉS MÁSODIK SZAKASZA (1947. augusztus - 1948. szeptember)

 

AZ AMERIKAI KORMÁNY 1947 TAVASZÁN BESZÜNTETTE övezetében a magyarországi németek befogadását. A magyar kormány nehéz helyzetbe került, hiszen 1947. május 24-én kénytelen volt elfogadni a csehszlovák-magyar lakosságcsere végrehajtásáról szóló „egyezményt”. A cserét a szlovákok szorgalmazták, és nem azonos alapon történt. A szlovákok belekalkulálták a magyarországi németek vagyonát is.

A kitelepítések újraindításához a szovjetek teremtették meg a föltételeket, fölajánlva a kitelepítetteknek a szovjet zónába való befogadását. így 1947 augusztusától a kitelepítések már a szovjet zónába történtek. 1948 szeptemberéig összesen kb. 50 ezer németet szállítottak ide. Ezek a németek jártak a legrosszabbul.

A püspöki kart, mely, mint láttuk, többször is elítélte a németek kitelepítését, és nagy megnyugvással vette tudomásul a befogadás amerikai beszüntetését, mélységesen megdöbbentette és fölháborította a kitelepítések újraindítása. Az 1947. júliusi püspökkari értekezlet ezért megbízta Hamvas Endre Csanádi és PÉTERY JÓZSEF váci püspököt egy miniszterelnökhöz küldendő tiltakozó memorandum elkészítésével, ez gyakorlatilag úgy történt, hogy Hamvas püspök megfogalmazta a memorandumot, Pétery püspök pedig néhány jelentéktelen megjegyzést fűzött hozzá.

A drámai hangvételű felhívásban Hamvas püspök újra összegyűjti a kitelepítéssel szemben eddig megfogalmazott észérveit. Az új helyzet azonban néhány új érvet is szül. Ilyen például a kitelepítés szükségességének a szlovákiai magyarok befogadásával való igazolása. Hamvas ezzel kapcsolatban így érvel:

Azt mondják, hogy helyet kell csinálni a Felvidékről kitelepített magyaroknak. A tőlünk kitelepülő szlovákok csinálnak helyet. Avagy mégis igaz lenne, hogy innen csak egy pár ezer önként jelentkező vagyontalan szlovák megy el, onnan pedig minden magyarnak, különösen a vagyonosának kényszerítve kell eljönnie? Szegény magyarok átjönnek túlról abban a hitben, hogy visszatelepített szlovákok házát és földjét kapják meg, és íme, szemük láttára űzik ki svábjainkat otthonukból, mondván az ámuló magyaroknak: 'Ide telepedjetek!'” „A máséba? — kérdezik megdöbbenve — ezeknek a hozzánk magyarul szóló keresztény testvéreinknek jogszerű birtokába?” — És elveszett otthonukért folyó könnyeik összefolynak a száműzetésbe induló embertestvéreik könnyeivel." (Püspöki Levéltár, 2030/1947)

A püspök különösen azt tartja fölháborítónak, hogy a magyar kormány könyörög a hatalmakhoz, ha már nem lehet kivinni a svábokat az amerikai zónába, vihessük ki őket legalább az orosz zónába. Szerinte ugyanis az orosz zóna kétszeresen sújtja őket, mivel idegenebb tőlük. A keleti rész porosz és protestáns németje fajilag, vallásilag nagyon különbözik a mi németjeinktől — mondja a püspök.

A memorandumot Hamvas püspök személyesen vitte el a miniszterelnöki hivatalba.

HAMVAS PÜSPÖK ÉS A KITOLONCOLT NÉMETEK

 

A KORÁBBIAKBAN MÁR EMLÍTÉS TÖRTÉNT ARRÓL, hogy Mind- szenty bíboros, illetve Hamvas püspök is, engedélyezte papjainak azt, hogy elkísérjék híveiket Németországba. Kezdetben az egyházi férfiak és a kiutasított személyek is abban bíztak, hogy a kitoloncolás ideiglenes jellegű lesz, és a viszonyok rendeződésével visszatérhetnek még hazájukba, szeretett otthonukba. Rövidesen azonban be kellett látniuk, hogy rájuk is ugyanaz érvényes, ami a kuruc háborúkat követően a törökországi Rákóczi-emigránsokra, akiknek kérvényére Mária Terézia mindig ezt a megjegyzést írta „nulla redemptio” (nincs visszatérés).

A szülőföldjükhöz ragaszkodó és a magyar nemzethez mindig lojalitást mutató magyarországi németek (Ungarn-deutschen) lelki megrázkódtatása óriási volt a kiutasítást követően. Nagy részük soha sem tudta megérteni és megemészteni e sorscsapást. A beilleszkedés a fiatalok számára könnyebben ment — a nyelvi nehézségek ellenére is — hiszen az óhazához, az otthonhoz való kötődésük jóval gyengébb volt, alkalmazkodó képességük pedig nagyobb.

Hamvas püspök mindezekről egyházmegyéje egyetlen kitelepült papjának, RUCK GYÖRGYNEK a beszámolóiból értesült.

Ruck György Szegeden volt hitoktató lelkész. Mikor tudomást szerzett arról, hogy 75 éves, beteges édesapja és nővére is a kitelepítendők listájára került, engedélyt kért Hamvas püspöktől arra, hogy elkísérhesse őket a száműzetésbe. A püspök 1946. április 19-én kelt kedves hangú, latin nyelvű levelében adott engedélyt a plébánosnak, hogy ideiglenesen elhagyja egyházmegyéjét. (Püspöki Levéltár, 2699/1947)

Ruck György április 21-én már ezt táviratozta püspökének: „Szerdán (április 24. — P. J.) indulunk. Isten kegyelme legyen velünk.” (Uo.)

A BRUCK CSALÁDOT IS SZÁLLÍTÓ eleki vonatszerelvény 1946. május 3-án érkezett meg a hockenheimi vasútállomásra (mannheimi kerület, amerikai zóna) ahonnan a „menekülteket” (ugyanis Flüchtling-nek nevezték őket) a hockenheimi menekülttáborba szállították. Itt 2-3 hetet töltöttek el, majd a környező helységekbe szórták szét őket. Ruck plébános és családja szerencsésebb helyzetbe került, mert a helyi plébános rögtön befogadta őket, szállást és ellátást nyújtva nekik.

Mindezeket a plébános június 18-án kelt leveléből tudjuk meg. Ruck plébános később is rendszeresen tájékoztatta Hamvas püspököt (a levelek fele meg is érkezett a címzetthez!), aki a kapott információkat sokféle módon fölhasználta.

A június 18-án kelt német nyelvű levélből még azt is megtudjuk, hogy a különféle caritas szervezetek milyen szeretettel gondoskodnak a támasz nélkül álló kisgyermekes anyákról, az elhagyatott öregekről. Szól a levél a német lelkipásztorok erőfeszítéséről, akiket a nyelvi nehézségek olykor leküzdhetetlen akadályok elé állítanak. A kitelepítettek nagy része ugyanis csak alig vagy egyáltalán nem beszélt németül. Ruck plébánost is gyakran hívták kisegíteni, így számol be az egyik ilyen esetről:

Az egyik német lelkész fölkért, hogy pünkösd hétfőn az ilyen, csak magyarul tudó németeknek magyarul prédikáljak. Sőt ehhez még egy istentiszteleti lehetőséget is biztosított. A szentmise alatt a hívek magyarul énekeltek. Megható volt, amikor ebben a Rajna melletti kis faluban lelkesültséggel énekelték a 'Boldogasszony anyánk'-at. A szentmisét követően egész délután magyarul gyóntattam.” (Uo.)

Az első levelet követő levélváltásból csupán egyetlen levelet ismertetnénk még. A kitelepítés egyéves évfordulóján íródott levél részletesen lefesti a kitoloncoltak helyzetét, lelkiállapotát.

Ma egy esztendeje, hogy otthonunkat el kellett hagynunk, és idegenek zárták be mögöttünk házunk kapuját. Sok szomorú napot élt át az utóbbi esztendőkben a mi népünk, de azt a napot nem tudja elfelejteni soha, mert tragikus kihatásai napról-napra súlyosabbak lesznek. A hontalanság és gyökértelenség, anyagi összeomlás és a jövő bizonytalansága emészti őket. Egy esztendő alatt csak a reménytelenség, sőt kétségbeesés felé sodródtak tovább.

Nincs módunkban részletesen beszámolni, de a napról-napra befutó levelek, személyes panaszok, valóban szomorú képet festenek. Nem is annyira a nélkülözés, sokkal inkább a hontalanság, a sehová se tartozás pszichológiája öli a lelkeket. Az emberek legtöbbje lesoványodva, életkedv nélkül, a honvágytól kínozva vár valami megváltást.” (Uo.)

A levélből tehát kitűnik, hogy a honvágy által gyötört számkivetettek között még él a visszatérés halvány reménye, de ezt már csak a távoli jövőben tudják elképzelni.

Ruck plébános sorai mélyen megrendítették a püspököt. 1947. május 24-én kelt válaszában így ír erről:

Szomorú szívvel olvastam kitelepített híveim hányattatását és hontalan sorsát. Korunknak legnagyobb bűne lesz, hogy annyi embert hontalanná tett.” (Uo.)

A magyarországi helyzetről beszámolva, ő sem tud írni sokkal szebbeket.

Most folyik a szlovákiai magyarok kitelepítése, köztük öcsémé, aki odaát plébános. (Hamvas Ödön komárom-szentpéteri esperes plébánosról van szó — P. J.) És itt, a sok állástalan!... Eleken is voltam, de csak látogatóban... A község szomorú, ottmaradt a távozottak hangulata.”

Ruck Györgynek a további kintmaradásához a püspök megadja az engedélyt. A plébános 1947. december 15-én keltezett levelében ugyanis már végleges letelepedési terveiről tudósít. Leírja, hogy önálló plébániát kér a freiburgi érsektől, ahová édesapját és nővérét is magával vihetné.

Kérése az érseki hatóságnál bizonyára meghallgatásra talált, és a német ajkú hívek körében végzett lelkipásztori munkában is megtalálta örömét. Sorstársaihoz hasonlóan talán a hálátlan óhazának is meg tudott bocsátani, hiszen abban Hamvas püspökhöz hasonló lelkületű emberek is éltek és élnek.



« vissza