Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Hamvas Béla Népfőiskola

Miért kell(ene) megalapítani a lehető legsürgősebben — a bennlakásos dán népfőiskola modell alapján — a Hamvas Béla Szellemi Szabadegyetemet Magyarországon?!

Mit jelent a feladat? Azt hiszed, talán a kor szellemében, kell élni? Semmiképpen. A kort nem az apokalipszis reccsenéséből látszólag diadalmasan kikerülők jelentik, nem a látszatéletet élő maszkok, a halottak, hanem az élők mind erősebb szövetsége.

A hagyomány felújítása nem valami „régi”, nem a korlátozó keretek és nem valami régi, már megvalósult történeti rend keresése. A hagyomány az ősi állapotra emlékezik vissza, arra amit a mítosz teremtésnek nevez, az ősformák rendjére, amelyben a Láthatatlan magát láthatóvá tette — az örök mintára.

Az apokalipszis mai fejezetének központjában az ezotéria áll. Mert épp ez az, ami az utolsó fejezetben, mikor „az evangélium minden népnek hirdetik” aktuálissá vált. Ez az, ami megvalósításra vár.” KEMÉNY Katalin: Élők és holtak (Európai műhely II.)


 

PRÓBA


 

Mivel úgyis csak arról érdemes beszélni, amiről nem szabad, miért ne kezdjem azon, ami a legveszélyesebb?” — vezeti be HAMVAS Béla Paradoxon az igazságtalanságról című „speak easy”-jét. (Életünk 1987/9.)

Jómagam ugyan nem vagyok abban a szerencsés helyzetben mint író, hogy erre a célra külön új műfajt tudnék alapítani, de legalább a kérdést magam fundálhattam ki, még abban az időben amikor „meg nem hatalmazott kulturális követként” egyszerre tanulmányozhattam a dán népfőiskola történetét, elméletét és gyakorlatát (mindenestől egy jó évig) a helyszínen, és a végre egymás után megjelenő Hamvas-műveket...

Miután pedig már a demokratizálódás kezdetén felajánlott tapasztalataimat, nyelvtudásomat, képességeimet, lelkesedésemet általam nem egészen érthető okokból sem az akkoriban alakuló magyar, sem a kelet-európai kapcsolatokat kereső dán népfőiskolái

szervezet nem kívánta kihasználni, így volt időm és energiám megalapítani néhányadmagammal a koppenhágai székhelyű Hamvas Béla Klubot. Amelynek egyik bevallott célja az volt, hogy előkészítse fent nevezett iskola esetleges dán támogatását, és megismertesse az otthoniakkal, micsoda lehetőségek is vannak a jól kipróbált dán intézményben a bontakozó demokrácia, szabad útkeresés... stb. szempontjából.

HOL ITT AZ A BIZONYOS LEGVESZÉLYESEBB DOLOG? Be kell vallanom, nekem is beletellett pár évbe, mire kezdtem sejteni, miképpen is lehet felfogni a rejtett — többnyire szinte tudatalatti” — idegenkedést az „igazi”, a dán típusú népfőiskola gondolatával szemben; és a — számomra — érdekes „párhuzamot” (paradoxont) a mára úgyszólván érthetetlen, majdhogynem „ösztönös” és ugyanakkor szinte „hivatalos” Hamvas-ellenességgel.

Elhatároztam hát, hogy lesz ami lesz, amennyire tőlem telik otthoni és itthoni tapasztalataimra építve — igyekszem tisztába tenni ezt az ügyet. Mert bizony elég sokat dolgoztunk rajta máris néhányan. Kiindulásul a Mágia Szutrát választottam. Nem mintha a korábban megjelent Hamvas-művekre nem lehetne alapozni egy, az élet és lét, ember és Isten, férfi és nő ... etc. viszonyát mindenestől tisztázni kívánó, „beavatási” szabadegyetemet, főiskolát. Még csak azért sem, mert itt azután rögtön a legfontosabb, ergo: „legveszélyesebb” gondolatoknál vagyunk. Hanem mert:

Az ember ahhoz ér el, amiből kiindult, vagyis nem indulhat ki másból, mint a célból, amit el akar érni. Az előzmény és a következmény egymást fedi. Abból indultunk ki, hogy a létezés minden emberben állandóan és teljes egészében esedékes. Az egész mindenkiben és mindig aktuális. Ha nem így lenne, ilyesmi, hogy realizálás (megvalósítás) szóba sem kerülhetne. Az élet akkor sikerül, ha az üdvtervet felépítettem és megvalósítottam.” (Mágia szutra, 99. pont)

Legjobb tudomásom szerint nem lehet többet, egyetemesebbet megelőlegeznünk egymás számára, mint a szutra (=tanítás, tanító beszéd) „mikrotheosz” képét, aminek „otthona nem földrajzi hely, hanem az egész”; úgyhogy nyugodtan szabad-egyetemet alapíthatunk a lehetőségek megvizsgálására, és kipróbálására.

Persze ehhez a kiinduláshoz képest roppant nehézségek mutatkoznak az üdvterv építésére és megvalósításra vonatkozóan.

Különösen akkor, ha arra gondolunk, hogy milyen zavarba ejtően földbetunkoló „szcientifikus rögeszme” és „vallásos” szivárványbuborék van forgalomban az ember eredetére és rendeltetésere vonatkozóan napjainkban. A „hatalom” által világszerte használhatatlan tudományos-gazdasági modellek kártékony hatását éppen csak megemlítem itt.

Felmerülhet persze a kérdés — mint ahogy fel is merül rendszeresen —, hogy kell-e egyáltalán „iskola”, vagyis együtt gondolkodás, együtt munkálkodás, esetünkben időleges együtt élés az „üdvterv” kidolgozásához? Nos, így kapásból csak azt tudom válaszolni, hogy a helyzet nem csak természetesebb, mint az intézményes elatomizált-egoizált „önmegvalósító” emberke magányos kínlódása, hanem a valamennyire is látónak elemi kötelessége megosztani tudását a társakkal, a közösséggel.

Nem a háttérből, a módszer által hatni, hanem a módszert mindenki kezébe adni.” (Mágia szutra 2. pont.

Itt az idő vázolni, mire is jutottak a dánok a saját hasonló feladványukkal, a mai magyar „újrakezdési” helyzetre emlékeztető történelmi válsághelyzetben annak idején.

1830 táján fogalmazta meg először Nikolai Frederik Severin GRUNDTVIG (1783-1872) lelkész, költő és népfelvilágosító azt az „imaginációs képletet”, amelyet bízvást tekinthetünk a népfőiskolái gondolat kifejlődése és a mozgalom története szempontjából alapvetőnek.

Grundtvig látomása szerint a dán, (kicsit tágabban az északi, mi azt mondanánk skandináv népek) — „kiválasztott népként” — vesznek részt abban az isteni kísérletben, amely a por és a szellem egymásra hatását „vizsgálja” — a szeretet jegyében! Főként az érintettek belső viszonyaira koncentráltan persze, de az egyetemes emberi törekvés értelmeként Isten királyságának megvalósulását tűzte ki célul.

A dánok például a mai napig szeretik úgy tudni, hogy országuk a békés demokratizálódás műhelye, a szellemiekben is gazdagodó „széles néprétegek” biztonságos otthona. Ennek elérésében egyik legfontosabb eszköznek a népfőiskola bizonyult! Meg is kapja a mai napig — mind az intézmény, mind az odaigyekvő tanuló — a maximális hivatalos támogatást, mind az állam, mind az önkormányzatok részéről.

NEM TUDOM KI, HOGYAN VAN VELE, de én még szimpatikusabb „kiválasztott nép” koncepcióval nem találkoztam. Ördög tudja, hogy feltétlenül szükség van-e ilyesmire, de ha mégis, akkor ebben sem szabad csak a legnagyobbal és legnehezebbel megelégedni.

A mifelénk leginkább „svéd modellnek” titulált skandináv népjóléti, szolidáris társadalmat nehéz, vagy egyáltalán nem lehet megérteni e látomás és a népfőiskola-mozgalom 150 éves történelmi befolyásának ismerete nélkül. Lássuk hát, tömören: A nagy francia felfordulás nyomán Európában mindenhol megmozdult minden, északon is. Dániában elég gyorsan belátták az uralkodó körök, hogy új politikai rend szükségeltetik, amelyben az — egyelőre kevés számú — polgár és a többségi paraszt társadalom is beleszólhat valamennyire az országos ügyekbe, szavazata által, a parlamenten keresztül.

Ehhez azonban olyan emberekre volt szükség — ahogy például Grundtvig látta — akik nem változtatják az újdonsült demokráciát mindenki harcává mindenki ellen, és nem ugranak

be eszüktől szédült forradalmároknak sem. A különben konzervatív reformátor szerint megérett a helyzet egy olyan iskola számára, amely — szemben a régimódi, absztrakt formulákon rágódó nebulókat idomító fegyintézettel — életre ébresztő és az emberi közösség örömeit felfedező, önmagukért felelni tudó embereket „képez”. Ahol nem a tudók világosítják fel a tudatlanokat, hanem ahol együtt megélvén a csodát, kölcsönösen „felvilágosíttatnak” egymástól a résztvevők a számukra éppen létező, elérhető teljesség lehetőségeiről.

Az „élet iskolája” az élő párbeszédre van alapozva. Merthogy a nyelv, a szó csak emberek egymáshoz fordulásaként érthető meg, melyben mindkét fél teljesen egyenrangú, a dialógus értékét a résztvevők szellemi készültsége és nyitottsága szabja meg.

A tanító-felvilágosítónak éppoly kevéssé van hatalma a létezés erőin, mint a tanulónak, de amikor ezek ketten együtt vizsgálják és csodálják az emberiét kimeríthetetlen gazdagságát, akkor a tanítás szerencsével járt” — mondja Grundtvig.

TALÁN ÉRTHETŐ, MIÉRT IS TILTAKOZOTT a feltaláló kézzel-lábbal az ellen, hogy bármiféle tantervet spekuláljon ki a leendő népfőiskola számára. Ez persze éppannyira nehezen emészthető volt kezdetben az akkori hatóságok számára, mint amennyire ma nehezen elképzelhetőnek tűnik föl például a központi kontroll igézetében felnőtt kelet-közép-európai politikusok és hivatalnokok nagy részének agyában.

1844-ben (mintegy 15 évvel a gondolat kiformálása és közzététele után) megnyílt az első népfőiskola (Rodding), és 1864-ben már 15 volt belőlük. A kezdetektől — szerény — állami támogatásra is számíthattak(l), de mindegyik magánember, vagy kis közösség civil kezdeményezése volt. 1870-ben már több mint 50 népfőiskola volt Dániában! Utána elég hamar kialakult az ország lélekszámúnak valószínűleg leginkább megfelelő száz körüli iskola, amely napjainkig e szám körül mozog, szinte évente néhány újjal és bezáró régivel.

A népfőiskolának jönnie kellett, mert a politikai helyzet olyan népet követelt, amely valóban kész volt felelősséget vállalni a saját sorsáért!” – írja érthető büszkeséggel N. HOJLUND.

1864-ben, a Németország elleni háborúban Dánia elvesztette a Norvégia 1814-ben önállósodásával összezsugorodott területének újabb egyharmadát. Ha figyelembe vesszük, hogy 1800 táján ® Dán Királyság még a tengeri nagyhatalmak közé számított, akkor érthető az a pesszimizmus, amely már a független állami lét lehetőségét kérdőjelezte meg. Feltámadt azonban a nemzeti öntudat es lelkesedés, nem utolsó sorban Grundtvig és a hozzá hasonlók, benne hívők hatására, és miután „kívül” már semmi meghódítani, leküzdeni való nem volt, kiadták a jelszót: „Ami kívül elveszett, belül kell megnyerni!” És ez nem csak és nem is első sorban a még parlag földek megművelésében, termékennyé tételében volt a legmozgósítóbb, hanem a szellem törekvéseiben! Az északi mítoszok újra felfedezésén át az akkortájt igazán megszülető nemzeti nyelv filozófiai tartalmának bontogatásáig...

A VÁZOLT ALAPÁLLÁS, minden természetes rongálódás, történelmi viharok, európai sorsfordulók okozta szellemi fölindulás ellenére máig átsugárzik a legtöbb népfőiskola légkörén. Tanulmányozható az épületeken, a berendezésen, a demokratikus működésen, a minden iskolában megtalálható művészeti tárgyak kreatív oktatásában, felfedezhető a tanárok hozzáállásán, a tanulók lelkesedésén és önálló teremtő próbálkozásain; de ami talán a legfontosabb: tetten érhető naponta a dániai közéletben, a társadalmi csoportok és egyének találkozásai és küzdelmei során! Ne felejtsük el, hogy napjainkig, vagy 100 éven át a dán fiatalság átlag 10%-a látogatta folyamatosan az iskolákat! Meg lehet még említeni, hogy a korszakalkotó szövetkezeti mozgalmakon kívül, a tömegsport elterjesztésén, az alternatív energián, (mint például szélenergia kutatása és használatba vétele) a szabadiskolák során át számtalan maradandó kezdeményezést inspirált a népfőiskolák „szellemi erőmű”-hálózata.

De a grundtvigiánus szellemi forradalom egyik legnagyobb eredménye a kérdésfeltevésnek az a szabadsága, amely bátran neki mer vágni megvizsgálni, hogy is áll esetünkben éppen most a „nagy isteni kísérlet”... És alapítja naponta újabb és újabb tanulócsoportjait „a létezés értelmének lehetséges magyarázatait átgondolandó”, kiképez a „média” manipulációin átlátni, „beugraszt” olyan művészeti kísérletekbe, amiket egy ún. átlagember álmában nem mert volna kipróbálni... stb. Ott voltam, láttam.

Mértékadó körök szerint a legfontosabb „hivatalos” kor-feladatok megoldására, (úgymint: a tartós tömeges munkanélküliség személyes gondjaira, az életszínvonal mennyiségi szemlélete helyett az életminőség értékszemléletére való átállásra, valamint az ipari társadalomból az információs társadalomba vezető emberi utak felderítésére) a jelek szerint szinte nem is lehetne jobb helyet találni az állandóan dugig telt, több mint száz népfőiskolánál.

Ami az adatokat illeti, a dán népfőiskola kialakulásáról és történetéről elég alapos összefoglalást olvashatunk a Magyar Népfőiskolai Társaság Népfőiskola tegnap, ma, holnap című kiadványában HARSÁNYI István tollából. Ugyanakkor, ugyanő a Holnap magyar népfőiskolája felé című fejezetben a saját maga által feltett Mi hát a népfőiskola kérdésre a következő választ adja:

A hagyományos, minősítő, bizonyítványt, szakmát, diplomát adó tanító-nevelő intézményrendszeren kívül eső közművelődési, „szabadművelődési”, ismeretterjesztő, tanító-nevelő intézmény. Egyik fő jellemzője, hogy semmiféle szakmai képesítést nem ad. Az a feladata, hogy az önként jelentkező népfőiskolások általános műveltség terén mutatkozó hiányosságait pótolja, segítse őket egységes világképük kialakításában, a világban való eligazodásukban, emberismeretük és önismeretük fejlesztésében, saját életcéljuk megfogalmazásában, a világban való helyük megtalálásában, képességeik fejlesztésében, személyiségük kiteljesítésében. Felkészíti őket arra, hogy a társadalomban a rájuk szabott élethivatást közösségi emberként megtalálják, és színvonalasan szolgálják. Ahogy egy finn népfőiskolás megfogalmazta: „Hogy embernek érezzék magukat”.

Nézzük hát, miként is lehetne vázolni a „Hamvas Béla Szellemi Szabadegyetem” törekvését.

Elsőként idézem (árnyalatnyi módosításokkal és némi magyarázattal kiegészítve) a „HBSZSZ” megalapítását előkészítő koppenhágai csoport munkafogalmazványából az iskola céljára vonatkozó első három paragrafust:

1. § A Hamvas Béla Szellemi Szabadegyetem a kornak megfelelő egyetemes tájékozódási módokat és eszközöket kíván megvizsgálni, kipróbálni és kidolgozni mind horizontális (történeti), mind vertikális (személyiségfejlődési) irányban mindazokkal (előadókkal, kutatókkal, tanárokkal, tanulókkal... stb.) együtt, akik kiindulásul egyetértenek a mindenkori — az iskolakör és az iskola vezetősége részéről megbízott — oktatógárda által kidolgozott feladatmegközelítési javaslatokkal.

2. § A HBSZSZ privát (alapítványi?), bennlakásos, „non-profit” népfőiskola, „szellemi erőmű” és kulturális fórum Budapest közelében, amely 4-5 hónapos hosszú, illetve 1-5 hetes rövid kurzusokon fogadja a 18 éven felüli, önként jelentkező tanulóit.

3. § Az intézmény egyik fő törekvése előmozdítani a tanulók megértését más kultúrák, népek és személyek iránt.

Ahhoz, hogy az ember másokat megértsen, biztos tudatában kell lennie saját gyökereinek és helyzetének. Ezért a tanítási idő jelentős része arra szolgál, hogy bevezesse a tanulókat a valódi magyar („üdv”-)történetbe és sajátos élet-létfelfogásba, szemléletbe (amely, mint tudjuk, nem régóta vizsgálható és tanítható szabadon).

Ami a más kultúrákat illeti (elsősorban a szomszédos kultúrkörökre — úm. indogermán, latin és szláv — gondolva, természeten nem elhanyagolva a többi, például keleti kultúrákat sem) mind történelmük, mind jelen állapotuk terítékre kerül. A változó Európa pedig állandó stúdium tárgya kell, hogy legyen.

DE HOGYAN?! — kiálthat fel a kétségbeesett olvasó. Nos kérem szépen, az az igazság, hogy magyarul nem sok fogódzót kínálhatok fel. A már említett népfőiskolái kézikönyvön kívül nem sok ma is aktuális, és az „élet iskoláját” elemző anyag található — tudtommal. (Azért egy patinás élő példát tudok mondok: itt van a GYIK-műhely a Várban.)

Egy-egy antológiába be-becsúszott egy-egy érdekesség, Bűnt például a WALLON nevű francia pszichológus (a pedagógiában általánosan kultivált PIAGET egyik legnagyobb ellenlábasa), aki egy rövid írásában kifejti, hogy milyen lélektani alapjai vannak a szerelmes összeolvadásnak és az unio mystica-nak.

A társas lelki vonalon tovább nyomozva jutottam el többek között FABRÍCIUS KOVÁCS Ferenc nyelvtudóshoz, akinél ilyesmiket találtam: „A nyelvtudomány képtelen volt tisztába jönni a jelentés — s így végeredményben a nyelv — mibenlétével, mert ragaszkodik individualista, logicista, idejétmúlt természettudományos beidegzettségeihez. Még mindig nem ismerte fel a nyelvtudomány kellőképpen „a második személy” fontosságát (...) A szociálpszichológia — főként WUNDT (1900-as évek, legfontosabb műveinek egyike a Völkerpsychologie) koncepciójának végig nem gondolása miatt nem jutott el annak világos felismeréséig, hogy a sajátosan emberi jelenségek mindig legalább két ember relációjában, egymáshoz való kölcsönös viszonyulásában jönnek létre és mennek végbe. Wundt alaptételét a nemzetközi tudományos mezőnyben egyedülálló módon egy pedagógus — aki egyébként történetesen magyar volt — KARÁCSONY Sándor gondolta végig következetesen. Karácsony Wundt alapján kidolgozott egy olyan rendszert, amely eredetiségével, konzekvens végiggondoltságával s modernségével mind a mai napig egyedül áll a pszichológiai irodalomban, jelentősége pedig nem csupán a társaslélektan s általában a pszichológia, hanem a nyelvtudomány szempontjából is rendkívül nagy.”

Karácsony Sándor könyvét: A magyar észjárást legjobb szívvel ajánlhatom mindazon magyaroknak, akik gondolataikat másokkal megosztani próbálván, fura értetlenségbe ütköztek találkozásaik, munkájuk, ügyes-bajos dolgaik intézése közben, és a „mellébeszélés”, érthetetlen pátosz, sőt zavarosság, netán tudománytalanság vádjával illették őket, miközben ők látták, hogy valami egészen kézzelfogható, primitív igazságot próbálnak képviselni.

Aki volt már szerelmes, az viszonylag könnyűszerrel el tudja képzelni, mit is jelenthet ez az állapot. Persze ezt mi csak mint különlegességet, „csodát” tudjuk átélni. De azért nézzük meg mi van, ha elfogadjuk legalább mint gondolkodás alapot.

Először is meglehetősen könnyűvé tudja tenni a párbeszédet, két egymásnak semmilyen módon alá nem rendelt, hogy ne mondjam „mindenséges” (nem-Én) személy között. Mely relációnak hallatlan jelentősége van, ha belátjuk például, hogy „a jelentés nem késztermék, amely statikusan adva van egy nyelvközösségen belül, hanem mindig legalább két autonóm ember értelmi egymásra vonatkozásának közös produktuma, alkotása.” (F. K. F.)

Hogyan?!

Én és Te. Minden nyelvnek az a tendenciája, hogy a második személy felfogja az első személy adta jelt, tehát megértse, amit mondtak neki. De nem minden nyelv tör erre a célra egyformán. Van nyelv, amely szerkezete szerint úgy próbálja meg elérni ezt a célt, hogy megrohamozza és lenyűgözi a második személyt. (Vö. „a két autonóm ember közös alkotása” követelménnyel! L. E. J.) Az ilyen nyelvek minden grammatikai készségükkel azon vannak, hogy mennél hamarabb alárendelhessenek. A magyar ehelyett mellérendel. Kibontja saját lelke tartalmát a 2. személy kedvéért.” (K. S.: Magyar észjárás)

Mit is jelentett mindez nekem annak idején? Azt látván, hogy ugyan minden emberre érvényes pszichologikumról van szó (ld. Wallonnál pld.!) de, alighanem az ázsiai gyökereink miatt, a magyarul élők számára — latensen legalábbis — mondhatni anyanyelvi szinten átmentődött valami „aranykori”alapvető találkozási lehetőség. Egy-mással, a Mindenséggel, ön-Magunkkal...

Olyankor életszerű bennünk a magyar világnézet, ha én, az egyik magyar, arról teszek bizonyosságot neked, a másik magyarnak, hogy valami titokzatos, de szuverén hatalom mindkettőnket igényel. A világnézetben a 'magyar' és a 'világ' is célképzetté válik.” (K. S.: A magyar világnézet)

Dániában egy olyasmi iskolán találtam magam, amit otthon megálmodtam, és amit a dánok itt 150 év alatt kiérlelni képesek voltak. Nem is hiányzott nekem más ezekből az iskolákból, mint a — „magyarság”, vagyis a bátor, személyes, „mindenséges” hozzáállás. Lássuk hát, mire számíthat egy kurzus kezdetén és során tanítvány és tanár egyaránt.

ELTEKINTÜNK ITT ANNAK TALÁLGATÁSÁTÓL, hogy mit is tartalmaz(hat)na a HBSZSZ „általános műveltségemelő”, kötelező közös óráinak anyaga, és a valamivel speciálisabb, szabadon választható csoportmunkára koncentrálunk az alábbiakban.

A tanárok felkészülnek (együtt, vagy külön-külön) egy a demokratikusan választott kollektív vezetés és a tanárok maguk által legfontosabbnak tudott témakörökből, az iskola (leendő) hagyományainak leginkább megfelelő (filozófiai-művészeti megközelítés pld.), személyes képességeiket legjobban kihasználható módon. Azután a kurzust meghirdetvén, a jelentkezőknek további választási lehetőségeket felkínálva (tanár személyiségek, hangsúlyok, eszközök...) a leendő csoportvezetők ismertetik a helyszínre érkezettekkel az elképzeléseiket.

Ez a „helyszín” (rendszerint) kint van valahol egy falu, városka határában, ahol munkára, tanulásra alkalmas, viszonylag kényelmes „kolostori” körülmények közé (1-2 ágyas szobácskákba) szállásolják be a tanulókat, akik a későbbiekben maguk szolgálják magukat és egymást, ami a takarítást, kisegítő konyhai munkát önkéntes alapon választott karbantartói, felújítói, szépítő tevékenységeket illeti.

A KÖTELEZŐ KÖZÖS ÓRÁKON KÍVÜL (ami a már említetteken kívül különféle testgyakorlást, nyelvtanulást... stb. is magába foglal/hat) a „tanulmányi csoport” első legfontosabb teendői közé tartozik, hogy munkatervet dolgozzon ki a maga számára. Hogyan?! A vezetőnek nincs munkaterve?

Természetesen kell, hogy legyenek javaslatai, hiszen ő az, aki jó előre felkészült a témából. De legfontosabb feladata, hogy olyan atmoszférát segítsen teremteni, amiben a résztvevők szabadon mernek tapogatózni, vizionálni arról, miképpen is lehetne a legjobban feltárni a lehetőségeket, a leggazdagabban élni egy-más önkéntes jelenlétével és segítségével... stb.

Vegyünk egy igazán nehéz, „veszélyes” témát (mert ugye csak avval érdemes...). Tegyük fel, hogy összejön egy olyan csoport, amely esetleg már túl van egy, az emberiség közös kultúrkincsét, eszmetörténetét „végigskálázó”, sőt a „magyarság” specifikumait is vázoló korábbi hosszú kurzuson, és most Hamvas Mágia szutraját akarja tanulmányozni, mégpedig úgy, hogy a szöveget is megértse, a benne rejlő „rituális” (beavató, drámai, művészi) lehetőségeket is kibontsa, és a közösségben való együttélésre is adjon útmutatást, ergo: ki is próbáltassék valahogyan a dolog.

93. §.: Technikát mindenki maga csinál. Régebben a hagyomány korában e technikai eljárások az embert készen várták. Ilyen volt a többi között a dhjána (a kínai csan, a japán zen). A dhjána olyan realizáló metódus, amelyet az emberi élet minden területén alkalmazni lehetett. Dhjána módszerrel meg lehetett tanulni vívni vagy kendőt készíteni, ruhát varrni, halászni, nyelvet tanulni, szónoklatot tartani, képet festeni, vagy földet művelni. A dhjána alapelve (gyakorlata), hogy az ember a pneumatikus kezdeményező lényt a cselekvésből kivonja, nézővé, szemlélővé, irányítóvá, bíróvá teszi meg; az animális ember pedig nem tesz egyebet, mint a láthatatlanból irányító szellemi lény utasításait pontosan és egzaktul végrehajtja. (...)

A dhjána minden esetben alkalmazható. De technikát mégis a leghelyesebb, ha az ember maga csinál. Az alkímia erre vonatkozólag tanácsokat bőven nyújt. Az európai úgynevezett morálgyakorlatai mind használhatatlanok. Többnyire az ellenkező eredményt érik el, mint amit kívánnak, (amire példa az egész európai nevelés: jó állampolgárt akar készíteni, és a becsvágyó gonosztevőt ébreszti fel).” (Hamvas Béla: Mágia szutra 93. pont)

Tegyük fel, hogy a csoportból legalább néhányan belátták, mit is tesz „az egyetemes ember” és felfogván, átélvén „a három axiómát” (a létezés minden emberben állandóan és teljes egészében esedékes, a valóságot a maga teljességében el kell ismerni, az összes lehetőséget birtokba venni) immáron a napi gyakorlat lehetséges megoldásaival kívánnak törődni elsősorban.

Úgy is, hogy még nem egészen tisztán látó társaik részére „beavatási szertartásokat” komponálnak, de esetleg úgy is, hogy fel kívánják dolgozni valamiképpen a kívánatos megvilágosodási folyamával szembeni napi „ellenfolyamatot”, netán „ellenséges”-kétségbeesett) megnyilvánulásokat a különféle társadalmi körök a hatalmi apparátusok, a média... stb. részéről. Vizsgálataik eredményét pedig egy maguk által szerkesztett és készített kiadványban, mondjuk disc-en, vagy email-ként például az Interneten közzé kívánják tenni.

HA HISZI A NYÁJAS OLVASÓ, ha nem, a fent vázolt kurzusok (Hamvast — egyelőre — kivéve) jószerivel mindennaposak a dán népfőiskolákon. A maguk módján végrehajtva persze, azaz elsősorban a csoportteljesítményre koncentrálva, és mindig a gyengébbek felé redukálva a nívót, de a témákat illetően nem ismernek tabut: senki sem tekinti a befektetett időt és energiát pocsékolásnak, bolondságnak (luxus), botránynak (ellenséges), sem emberi (abnormalitás), sem szakmai (tudománytalan) értelemben.

Azok között, akik különben támogatnák az iskolaalapítás gondolatát, két különböző félsz él azzal kapcsolatban, hogy milyen irányban lehet rosszul hozzányúlni Hamvashoz, illetve tágabban: egy „beavató” (megvilágosító) iskola praxisához.

Az egyik oldalon — például Kemény Katalin (Hamvas özvegye) és DÚL Antal (az életmű szerkesztője) részéről — a feladat kommercalizálódásától való félelem jelentkezik, míg a másik oldalon — Dr. KARÁCSONYI Rezső (leendő tanár) pld. — a túlságosan magas kezdő követelményszint frusztráló hatásától óv mindannyiunkat.

Nehéz nem belátni, hogy valóban mindkét veszély fenyegethet az idők során. De a feladat elől való kitérést egyik sem indokolhatja — véleményem szerint.

100. §.: A szabadság. A megvalósítás (megvalósulás) személyes mű, de ez a személyes mű a közösséget építi és a közösség a természetet és a világot. Ezen belül minden határ immorális (őrület, betegség). Ilyen immorális határ az emberiséget fajokra és népekre és nemzetekre és vallásokra és osztályokra bontani. Az egyetlen morál a szabadság. Az egyetlen közösség az emberiség (az Egyház). Az Egyházról tudjuk, hogy Isten országától nem választható el.” (Hamvas Béla Mágia szutra 100. pont)

Az igazi baj azonban a jelek szerint Hamvassal van.

Bármerre járok, agitálván az iskola mellett, a legkülönfélébb kulturális, politikai hátterű emberek, csoportok között, vidéken, vagy a fővárosban, akár valóban ismerik Hamvast, akár csak alig, a többségük előbb vagy utóbb finomabban vagy durvábban tör ellene, megpróbálják bagatellizálni. Találkoztam például olyan tehetséges fiatal irodalomkritikussal-elemzővel, és — szintén fiatal — magyar irodalmat külföldieknek tanító egyetemi előadóval, aki pirulás nélkül ki merte jelenteni, hogy nem olvasta a Karnevált, illetve nem olvassa, nem ismeri Hamvast! Képzeljük el, hogy valaki dán szellemtörténetet tanít külföldieknek, de nem olvasta, nem ismeri, ezért meg sem említi Sorén KIERKEGAARD munkásságát.

Miért ezen, valósággal ösztönös ellenállás? A kevés érdemi helyzetelemzés közül kiemelkedő Dúl Antalé az Új Forrás bán (93,10. sz.), ahol is a szerző elsősorban a személyes rossz lelkiismeretet látja megpiszkálva Hamvas írásai által, és — szerinte — ezt a „tortúrát” a korrumpálódásban még többé-kevésbé ártatlan fiatal embereken kívül kevesen állják.

CZAKÓ Gábor (Világhegy, Kortárs 39/3. 1995) írásában a Hamvas által korunkra kimondott megsemmisítő kritikára az érintettek által adott reakcióban látja a magyarázatot. Például, Hamvas szerint: „A totális államot nem a senki csinálta, ahogy a totális állam nem csinálta a senkit. Mind a kettő egyszerre keletkezett abból az apparátusból, (...) amelynek bázisa a racionalista tudomány. (...) A modern állam a tudománynak a senkiesített világüzem gondolatából keletkezett.”

Ergo: „Nincs semmi csodálnivaló azon, hogy aki így ítél koráról, azzal kora sem bánik kesztyűs kézzel. Senkiesített gondolatmenettel így szokták elintézni Hamvast: kultúrpesszimista. Ezzel ki van varázsolva a problémaföltárók közül és egyszersmind a probléma is eltűnik. Meg a bűvészinas is.” — írja Czakó.

Attól tartok azonban, — hogy a „legeslegveszélyesebb” lehetőséget se hagyjam ki — hogy a már-már ijesztő ellenállás gyökerei abból, az ördög tudja honnan is eredő félelemből fakadnak, hogy az élet-példa és az élet-mű valóban alkalmas lenne elősegíteni az igazi „magyar” szellemi ember („brahmani kaszt” — Öt géniusz) megszületését. Amivel egyébként úgyszólván példa nélküli folyamat vehetné kezdetét Európában (lásd pld. Északi korona — Patmosz 1.) Sajnos, ki kell mondanunk Hamvas nyomán (is), hogy a helyzet nem nagyon alkalmas. De, ha mégis? Ki az a bizonyos „szellemi ember”? Dúl Antal megfogalmazásában:

A dolgok értelmét látó, de tudásával, a hatalommal nem kompromittálódó szakrális szubjektum. O az egyetlen aki a létezés teljes körét szellemileg magában átfogja és magában realizálja. Ezért tudja, hogy mi a nyugalom, mi a visszavonulás értelme.” (Helikon, IV. évf. 5. sz.)

Felhívnám a riadozók figyelmét az utolsó mondatra! Ha egyáltalán lehetséges lenne e kései asztrológiai órán, szellemi tél küszöbén még „megszülni”, a szellemi ember senki pozíciójára nem tör. Senki elől elélni nem akar, nem is tudna semmit!

HANGSÚLYOZNOM KELL AZONBAN, hogy az iskolaalapítást előkészítő csoportnak nincs szándékában egy (újabb) „elit-képzőt” nyitni egyetlen kiválasztott társadalmi csoportnak.

Valódi, „dán típusú” népfőiskolát akar alapítani minden érdeklődő számára.

De miért ragaszkodásunk Hamvashoz, e mindenképpen problematikus” emberhez? Mert minden alapkövetelményt figyelembe véve, nincs jobb!

Sem kevésbé kompromittált gondolkodó, szellemi ember. (Patmosz I-II.)

Sem egyetemesebb, tanításra, beavatásra alkalmasabb életmű. (Scientia Sacra, Karnevál I-II.)

Sem a magyarságnak gazdagabb önarcképet, (potenciális) feladatot felmutató „magyarabb” magyar (Öt géniusz)

Sem tájékozottabb és kritikusabb európai magyar földön (Szellem és egzisztencia, Európai műhely)

És végül, de nem utolsósorban a keleti tradíciókat is maradéktalanul megemészteni, feldolgozni, felhasználni tudó „igazibb” keresztény. (Tabula smaragdina — Mágia szutra, Arkhai)

(Nem csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg itt örömmel, hogy a teljesség igénye nélkül említett művek jó része immáron dánul is olvasható ESZTERHÁS Péter rendező és műfordító, a Hamvas Béla Klub jelenlegi elnöke és a HBSZSZ támogató körének tagja jóvoltából.)

ÁM ZUTÁN VAN MÉG ITT VALAMI. Jártomban-keltemben otthon be kellett látnom, nem nagy valószínűsége van annak, hogy találunk olyan köröket, közösségeket, amelyek „puszta hazaszeretetből” az iskolára akarják, tudják áldozni azt a 60-80 millió forintot, ami — az eddig egyetlen komolyan felajánlott vidéki szovjet laktanya épületekben gondolkodva — az induláshoz kellene. Talán tényleg nincs is rá pénz. Meg annyi minden nagyon fontos dologra kell az az egyre kevesebb, amit a magyar kultúrára „juttatnak” — innen nézve — gyakorta egészen érthetetlen indítékú kezek.

Meg hát nem is csak magyar ügy ez. Sem a magyar „demokratizálódási folyamat”, sem a népfőiskola európai jövője, sem pedig Hamvas. Talán a legjobbkor jönne, ha még van időnk elég. De hát miért áldoznának a dánok, sőt reményeink szerint még az összeurópai kultúrkasszából is az előkészületekre, felújításra, egy ennyire radikálisan kritikus magyar gondolkodó hagyatékára építő népfőiskolára?

Azért is például, mert akkora a baj! Olyan feladatoknak nézünk elébe, amiknek megoldását csak a legjobb erők bevezetésével remélhetjük. Ha hosszabb távon megússzuk a szinte naponta esedékes globális (gazdasági, „környezeti”, morális... stb.) összeomlást, akkor, legalábbis Európában, többek között a következő Vadatokkal kell megbirkóznunk:

1. Az állandósuló, sőt, különösen a fiatalok körében növekvő tömeges munkanélküliség. Hangsúlyozottan, nem az „eltartásuk” a gond! Ez nem lehet ma már probléma. Annál inkább az, hogy mit is kezdenek magukkal, egymással, velünk, az életükkel, a léttel...

2. Azután itt van a mindenfelé erjedő, egyre több helyen robbanásveszélyes „idegengyűlölet”. Ami főként az általános maga-bizonytalanság kivetítése.

3. Az is biztos, hogy mihamarább muszáj lesz átállni az esztelen fogyasztói „életszínvonal” hajhászásáról az „életminőség” követelte új szokásokra. Ami elsősorban önmagunk fokozottabb megdolgozását jelenti.

(„Az iskolák arra valók, hogy felismertessék a felnövekvő emberekkel, hogy a korlátok alapvetően belül és nem kívül vannak.” (BOGNÁR László: Ember- és természetközpontú pedagógiák, Magyar Szemle II/l. sz.)

Reménykednünk kell benne, hogy a normalitáshoz közeledünk majd, mely állapot, vagy — Hamvas szavával — „alapállás” a nem feltétlenül jóhiszeműen táplált „közhiedelemmel” ellentétben nem „relatív” és nem annyira felfoghatatlan. Mindenesetre a fent említett feladatok legjobb megoldásához is nélkülözhetetlennek tetszik, mind a „dán típusú” népfőiskola, mind pedig a „hamvasi” egyetemesség, az „evangéliumi ember” ideáljának a lehető legszélesebb körökben való elterjesztése.

A kompromisszumra (nem korrupcióra!), toleranciára hajló, a világi nyüzsgésnél egyébként sokkal érdekesebb lét-kérdésekkel magát szívesen elfoglaló, szerény körülmények között is egészségesen és boldogan élni tudó embert viszont tanítani kell, és nem az önmagába csavarodott üzletmenet-diktálta anyagra!

Ha valaki nem tudná, például a volt Jugoszláviában, azok körében akiket nem sikerült egymásnak ugrasztani, háborúba kényszeríteni, és nem egymás kibombázásával, kábelezésével és megerőszakolásával vannak (voltak) elfoglalva — az egyik legnépszerűbb szerző Hamvas Béla! (Szava BABICS professzor sorra fordítja az életmű köteteit, amik gyorsan el is fogynak. A visszajelzések elementáris „sikerről” tudósítanak.)

VÉGÜL NÉHÁNY MONDAT A KONKRÉT FELADATOKRÓL. A Hamvas Béla Szellemi Szabadegyetem „Iskolakörének” hivatalos Magyarországi megalakulása, vagyis a támogatók és — a valószínűleg alapítványi formában beinduló intézmény — leendő felelőseinek nyilvános kiállása nélkül a „dániai részleg” (a Hamvas Béla Klub tagjai és a többi támogató, akik sorában többek között megtalálható a Magyar Köztársaság nagykövete éppúgy, mint a dán ex-népfőiskola igazgató és aktív népfőiskolái tanár...) nem tud tenni tovább egy lépést sem!

Az első lépés egyébként egy részben már előkészített anyagokra támaszkodó beadvány lenne a dániai Demokrácia Alapítványhoz. Finanszírozandó az iskolakör érdeklődő tagjainak, esetleges leendő tanárainak és alkalmazottainak felkészítését Dániában és Magyarországon egyaránt, kölcsönös tanulmányutakkal. Reményeink szerint a szervezés, tervezés, jogi előkészítés, lebonyolítás érdekében alakítandó csoport költségeire is jó eséllyel lehet pályázni. A csoport egyik legfontosabb dolga lenne még az is, hogy előteremtsen lehetőleg annyi „európai pénzt” (hivatalos és/vagy privát forrásokból, amennyi legalábbis részben fedezhetné az Iskolakor által kiválasztott épület/ek rendbehozatalát, a célra való átalakítását. A berendezés nagy részét — hitelt érdemlő kijelentések szerint — az itteni népfőiskoláktól össze lehetne szedni. Csak a szállítást kéne megoldani. A lehetséges magyarországi források felderítése, a magyarországi csoport feladata lenne elsősorban.

Várjuk tehát a jelentkezőket, érdeklődőket, javaslatokat! Dániában, ezen írás szerzőjénél (cím a szerkesztőségben).



« vissza