Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Hagyomány születik

 

D. K. útja Kerkabarabástól Veszprémig

 

A MAGYAR IRODALMI ÉLET nagyjából úgy működik, mint a csúcsra járatott erőművek: nem folyamatosan, hanem lökésszerűen. Tévedés ne essék, nem hibájául rovom fel, csupán tulajdonságaként említem. Az más kérdés, hogy nem kötelező minden tulajdonságot egyformán szeretni. Én sem kedvelem igazán ezt. Mert lehet ugyan, hogy az efféle működésmód, mondjuk, az energiaiparban módfelett praktikus, ám a szellemi életben zavaró; a „csúcsra járatott" irodalom a természetéből adódóan nem természetes, nem organikus. A lökéshullámok túlhatnak az ábrázoló művészetek határain, s a műben foglalt jelentéshez pótlólagos elemeket kapcsolnak. Könnyen és gyakran előfordul, hogy ezek a járulékok lépnek egymással kölcsönviszonyba, ami azután hálóként borul magukra a művekre is. Hozzáteszem: ezúttal nem a politika csábításaira célzok, és nem is ideológiákra.

A magyar irodalom személyeknek és irányzatoknak elkötelezett művészet. Viszonylag kevés személynek és nagyon kevés irányzatnak. Ezt nevezem „csúcsra járatásnak": ha a várt irányokból, illetőleg várt személyektől érkezik egy-egy impulzus, az irodalmi élet, mint a halott béka combja, reflexszerűen megmozdul. Ilyenkor van irodalom, a látszat szerint, pontosabban ilyenkor van. A tágas „szünetekben" meg mintha nem volna semmi. Legkivált nem irodalom.

Megkockáztatom: ezt is örököltük. Csakhogy ami egy-két évvel és egy történelmi korszakkal korábban nem csupán jellegzetes, de voltaképpen normális is volt, az mára már luxus. A szabadságfilozófiák irodalmi adoptációja, és az adaptációk energikus honosítása egy mindenestül szabadságellenes politikai közegben indokolt, de legalábbis indokolható volt. De az, hogy a melléjük, illetve az elágazásaikhoz rendelődő írói magatartásformák maradjanak az irodalmi érték egyedüli letéteményesei — fényűzés. Még akkor is, ha „európai" jelenségről van szó. Még akkor is, ha a tágan értelmezett európai civilizációban a korfilozófia kínzó (inkább: kínos) hiányát egy-két évtizede a primer művészet igyekszik, némileg önjelölt módjára, pótolni. Az önmagára reflektáló szöveg: civilizációs válságjelenség. Egy grandiózus civilizáció mély, belső válságának tünete; a szétporlódás után a szellem lebegni kényszerül.

Tapogatózom, mint a vak, de csak egyetlen fogódzót találok: a hagyományt. Az a szellem, az az irodalom, amelyik odaát leviatán- létre kényszerült, azért lebeg a térben, mert hagyományának mikroszkopikus (ásványi) struktúrái szétzilálódtak; elveszítette a koherenciáját. Ami Európában zajlik, dráma. Dráma, ami katarzist ígér. Öntisztulást, amire volt már példa ebben a civilizációban, nem is egy, elég ha PICASSO „néger-korszakára" utalok. A sarabolódó saját tradíciót szembesíteni egy létezővel, és könyörögve kérni, hogy segítsen. (JOZEF HIRSAL, az úgynevezett konkrét költészet egyik — cseh — prófétája említette volt, hogy a legendás „brazilok", a lettrizmus sugallói, azért kezdtek el nyelvi minimál-szerkezeteket alkotni, hogy általuk mintegy „bevonhassák" a civil költészetbe az amazonasi indiánokat; lírai cserekereskedelem, tüzes víz és üveggyöngyök helyett szómágia, lélekcsábítás. Dráma. Igazi értelmiségi dráma. És hány, de hány ilyen játszódott le és játszódik mindmáig!)

Csakhogy a magyar kultúrából éppen a hagyomány veszett ki. Tévedés ne essék: nem kizárólag az úgynevezett népi hagyományról van szó, és nem is csupán az irodalmiról. A tradíció az élet minden területén {tehát a művészetekben is) szakadozott. A bölcseletben ugyanúgy, mint — mondjuk — a történelmi vagy a jogtudatban, a földművelés vagy az ipar ágazataiban, és sorolhatnánk napestig. Ennek a mi kultúránknak úgy ment tönkre — jobb szót nem találok — a finomszerkezete, hogy jószerivel ki sem alakulhatott. Ne hagyjuk folyvást elcsábítani magunkat az okoktól: hogy miért nem? A szellemi közélet egyik föltűnő gyöngéje éppen az, hogy működő mikrostruktúrák hiányában is rendre makrostruktúrák szerkesztésével foglalatoskodik. Tudomásul kellene vennünk, hogy a magyar kultúra számtalan eleme a rendelkezésünkre áll, csak éppen számba kellene vennünk őket. Megkésett pozitivistákként összeszedni, túlkoros enciklopedistákként földolgozni és reinkarnálódott strukturalistákként rendszerbe állítani a vészesen elkülönült, zárványos részeket: lehet-e föladat, ami kihívóbb modern kommunikációelméleteken fölhízott agyunknak? A szellemi koleszterinszintet is csak természetes életmóddal lehet csökkenteni...

KEZDJÜK HÁT A SZEMLÉT: Veszprémmel. Ez a város és ez a megye, ki tudja, miért, a legközelebbi közelmúltig igencsak jellegtelen kultúrvidék benyomását keltette. Nem fehér folt volt ez a térség, inkább fekete luk: akit beszippantott, az lassacskán ki is kopott az emlékezetünkből. Pedig hát Botár Attila, a korai Patka László, és a sokáig készülődő Dómján Gábor akár jellegadó alakjai is lehettek volna az egész magyar lírának. Nem tudtak gyökeret ereszteni? vagy éppenséggel túlzottan is belegyökeresedtek ebbe a mozdulatlanságba? — el nem dönthetem. Csak töprengek: a PAPP- klán volt az oka? az, hogy a szokásosnál is hosszabban agonizált arrafelé a „szocializmus"? De hiszen Csongrádot, Nógrádot is ugyanez sújtotta, és mégis: a Tiszatájat, a Palócföldet — akárhányszor próbálták — nem sikerült bedarálni. Veszprém meg még addig sem jutott el, hogy legyen mit szétverni. (Ha csak nem a Visszhangot, amiről nem árt megemlékezni. A helyi KISZ — ó, sancta simplicitasl — lapja volt, és egy kivételes kísérlet tárgya és alanya: az általános lapmizériában, amikor a csinovnyikok foggal-körömmel hárítottak minden folyóiratkezdeményezést — a régi Mozgó Világ drámája után vagyunk! —, ez a jelentéktelen agitprop-híradó volt maga az esély, és maga a példa. Lapot alapítani úgy, hogy nem kell alapítani; alakítani kell, át, egy engedélyezett semmit. Szép, szomorú experimentum volt. A többit lehet tudni. A hűségnek tartozom annyival, hogy a bukottak élén a KISZ-titkár haladt, akkor még lefelé...)

OKOT tehát ALIG TALÁLOK. Egy város, ami éppen jó helyen van, a nagy víz és a nagy hegyek között, maga is magaslaton: miért nem teremt, miért nem visel el rétegzett, gazdag kultúrát? Kérdések, válasz nélkül. Avagy megint csak a hagyomány? A tradíció hiánya? Veszprémben jó okod van keresni, kutató: bőséggel találsz hiányt. Ám ha csak inkább azt, ennek meg mi oka lehet? Mitől, hogy az egyes régiók szellem-megtartó képessége csekélyebb, mint másoké? A polgárság? A papság? Egyikük csökevényes, másikuk túlnyomó jelenléte? Melyik történelmi metafora érvényesült itt: a jáki vagy a szarvasi?

Nem kéne megírni Magyarország szellemi helytörténetét?

A leszakadások és elfojtások drámai negatívumaiból vajon nem fakadhatna-e valami érzéki, valami késztető pozitívum? Veszprémben fakadt, vajdasági forrásból.

Mi köze van éppen ennek a megyének, ennek a városnak a pornográfiához vagy Danilo Kishez? Semmi? Éppen hogy sok. És mi köze van a pornográfiának vagy Danilo Kisnek Szent ISTVÁNHOZ? Semmi? A soknál is több. Otthon: ez a kulcsszó. Ahol megteremtődik az otthon, ott kisvártatva létrejön a szövedék is: a kultúra fonalszerkezete. És ahol ez már tenyészni kezd, ott az ördög sem állhat ellent a keresztény eszménynek: a világot a szeretet és a befogadás irányítja. Az idegen: jó. Az idegen: áldás. Az idegen: gazdagság, én, ami az énemhez adódik.

Veszprém idegeneket fogadott magához. Bizarr, és tragikus is egyben, hogy ezek az idegenek: magyarok. Bizarr és tragikus, hogy a határok légiesítésének posztmodern ideológiája akkor tobzódik éppen, amikor a határok eliminációja — délről — csak egyképpen valósulhat meg: szökéssel. Menekülni a borderon, és itthon lenni otthon. „Otthagyni minden szentet, drágát, asszonyt, búzát, bort, dalt, zenét..." — ez a program, ez az életmentő pótcselekvés. „Kell a halál-cseléd" — ehelyett. (Szegény Ádám Géza, sejtetted-é, hogy a versed visszafordul? nemcsak egy éjszakára?)

De azért ez korántsem ilyen egyszerű. A délvidék magyar irodalmát, mentalitását, szemléletmódját a magyar irodalmi és szellemi közélet sohasem sietett megérteni. Az a fajta europizmus, amit jugoszlávizmusnak illett aposztrofálni, csaknem mindenfelől értetlenséggel, idegenkedéssel találkozott itthon. A „népiek" csak nyögdécselve nyelték le (ha egyáltalán a szájukba vették) „kozmopolitizmusát", és végképp nem békültek ki az avantgárd iránti „puhaságával"; a polgár-írók ellenben sohasem hajtottak fejet tradicionalizmusának, „vidékiségének". Belterjesnek, tehát köztesnek ítéltetett ez az irodalom itt is, ott is. Korai, bár el nem húzódó szimpátiát csak a baloldali-reformer ellenzékiekben keltett, ők viszont villámgyorsan megtagadták „sorsosaikat", amint halványka esélyük nyílt a hatalom közvetlen közelébe férkőzni. Vizsgatétel: milyen platformon találkozott a közép-dél-európai modernizmus a „kőkemény" kommunista reform-ellenzékkel?

Így vagy úgy — fogalmazhattam volna nyilván kevésbé sarkosan is —, végtére is egy a lényeg: a háború visszataszított egy markáns darabot a szétesett kultúránkból a széteső kultúránkba. A vajdasági írók javarésze, a háború „logikájából" adódóan a középgeneráció és a fiatalabbak, tehát az egykori Új Sympozion egymásba érő generációi és a legendás EX-antológia törzskara az életükkel együtt idemenekítették a gondolkodásmódjukat is. Veszprém volt, aki befogadta őket s velük ezt a sajátos tradíciót. Nemcsak tetőt és (sokuknak) megélhetést kínált, hanem — ami legalább ennyire fontos — esélyt is, hogy folytathassák... De mit?

Ez persze már nem a Királynék gondja volt. Hanem a magasodó határt tragikomikus rafinériákkal légiesítő íróké, akik többnyire egymás hegyin-hátán „bivakoltak" egykori és új barátaiknál, és életen szerzett jókedvükben máris a „Sympo" föltámasztásán iparkodtak. A történet: „hosszú, unalmas téli gyermek", az eredmény a fontos. Mert van eredmény.

A lap neve: Ex-Symposion. Első száma a pornográfiáról szólt, de nem akkorát, hogy fölfigyeljenek rá; a pornó kevésbé kifinomult változataiban vagyunk — úgy látszik — érdekeltek. Ez a második Danilo Kisről. Aki a „vajdasági magyar irodalom szerves része", s így szervül most ide, Veszprémbe is, Magyarországra. Merőben másként, mint az szokásos.

CÍMLAP FÉNYKÉPÉRŐL, ez az első benyomásom, Alekszandr Blok jól ismert arca néz — nem rám, hanem fölém és mögém. Később sem tudok ettől a hatástól szabadulni: mintha Danilo Kis ábrázata mögött Blok bújócskázna velem. Van benne valami „szecis", így fogalmaznék szívesen, de aztán elgyávulok: barátai, akikkel a szerkesztő Tolnai Ottó „körbelőtte" elsőrangú kedvencét, mind másról beszélnek: a hászidizmustól az új regényig. Pedig hát az a varrógép, az az ősrégi kézi-Singer, meg ahogy tartja, elárulhatna valamit a lelke vonzalmairól. Meg aztán a tekintete. Megfigyeltem, később megszámoltam, hogy a felnőttkori fotográfiák között csak kettő van, ahol egyenesen a kamerába néz (az egyik láthatóan véletlen). Vagy föl, vagy le. Vagy a mennybe, vagy a pokolba. Noha inkább a purgatóriumba.

A Kerkabarabáson magyarnak és zsidónak született apa (Zala megye, Monarchia, Közép-Európa) szerb íróvá és párizsi entellektüellé avanzsált fia magában hordozta ugyanazt, amit mi valamennyien. Az együttlét egyedüllétté komoruló drámáját. A befelé menekülő drámáját. A szecessziót. Ami itt nem júgendstil vagy art-novó, hanem démonok és FREUD.

A Borisz Davidovics síremléke, a Holtak enciklopédiája és a Fövenyóra útjelző nyilai, mint a VELICSKOVITY betűábráiból kitüremkedő EXIT, befelé és egyre beljebb mutatnak.

Én, bevallom, meg voltam rendülve. Hol fölvettem, hol letettem, idegesen, ezt a Kis-gyűjteményt, ezt az hommage-1, ezt a papirusz-sírkövet. Eleinte róla, később egyre türelmetlenebbül tőle akartam megtudni valamit, magam sem tudtam, mit, talán csak annyit: mennyire kell összenyomódni ahhoz, hogy kiszabadulhassak? Nem kaptam választ, persze. De akárhányszor előveszem az Ex-Symposion Danilo Kis számát, érzem magamon a nyomást. Amit — szó ami szó — mostanában itthon alig-alig. Már ami ezt a nyomást illeti, mert amúgy...

MINT A VESZPRÉMMEL HATÁROS BALÁCAPUSZTÁN a római villát, úgy kezdik el a város irodalmi múltját kirégészkedni. De hogy Veszprémbe az élet költözködik, annak más jele is van. „Negyedévkönyv" — ez van a címlap aljára írva, föléje pedig: Vár ucca tizenhét. Legfölül meg egy szép, szomorú arc, dekadens Petőfi — Cholnoky VIKTOR, 1868-1912. Az ő könyve ez, a ködbe veszett ködlovagé.

rátelepült zúzalékból a periodika köré csoportosuló érdekeltek. A Cholnoky-szárny egyik részét már kibányászták, kitatarozták és a feledés ütötte lukakat is befoltozták. Szép munka. Mintegy hetven oldalnyi elfeledett karcolat, elbeszélés; ugyanekkora terjedelmű esszé-tanulmány rovat csaknem tucatnyi elsőrangú irodalmárral, és egy bőséges függelék a korábbi, illetve korabeli recepcióból — mutatja a szerkesztő, GÉCZI JÁNOS elszántságát.

Fontos ez a Cholnoky-élesztgetés, az egész magyar irodalomnak haszna származik belőle, egészen nyilvánvaló. Hiszen egy karakteres alak — még ha nem is a jellegadók, hanem a jellegzetesek közül — megérdemli, hogy visszainvitálják az élő irodalomba. De legkivált nekik, veszprémieknek fontos Cholnoky (és a Cholnokyak), hiszen hagyományt lehet vele és általa teremteni. A munkához szakembereket lehet odavonzani, egyáltalán: azt a bizonyos szellemmegtartó erőt gazdagítani. Ez is egy hajszálgyökér, már ez is kapaszkodik.



« vissza