Új folyam XXI. 1-2. szám
Ha fulladozik a gazdaság motorja
2011 nyarán szerte a világban mind erősebb nyugtalanság vett erőt a pénztulajdonosokon, Európában pedig az üzletemberek, elemzők és politikusok korábban elképzelhetetlen kérdéseket tettek fel először magukban, majd nyíltan: nem kellene-e kizárni a közös európai valutát használó klubból az oda nem illőket, vagy ha ez nem megy, nem lenne-e érdemes kilépniük a gazdagabb és fegyelmezettebb tagoknak? Jön az euró vége, megbukott volna az európai közösség elmúlt két évtizedének legnagyobb projektje?
A mélyebb elemzés, mint amilyet a valutaövezetek elméletének fejlesztéséért közgazdasági Nobel-díjjal elismert Mundell kifejtett, egyebek között éppen Budapesten most szeptemberben, mást mutat: nem az euró van válságban, hanem egy sor állam. Persze, ha azok tagjai az euróövezetnek, akkor közvetlenül, ha pedig saját valutát működtető uniós tagállamok, akkor közvetve veszélyeztetik az euró értékállóságát. De bármi a magyarázat és az ok, a komoly következmények jól láthatók: kisemberek és nagy tőkét mozgatók egyaránt kezdték kerülni az ingatagnak ítélt valutákat, ideértve az eurót, valamint az olyan országok állampapírjait, mint Görögország, és – kevésbé szélsőséges mértékben – Spanyolország, Portugália.
Mondhatnánk mi itt, Magyarországon: ez még (vagy már) nem a mi bajunk, hiszen kívül vagyunk az euróövezeten. Még céldátumot sem nevezett meg a kormány, és a belépési feltételek egyikét sem teljesítettük ez idáig. A nagyközönségnek az euróval szemben szkeptikus fele akár úgy is érezhetné: lám, milyen jó, hogy nem léptünk be a klubba, mert most vagy magunk is bajban lennénk, vagy a bajba került tagországok számláit kellene kifizetnünk. Vannak valóban fura körülményei a 2008 utáni európai fejleményeknek; ilyen például az, hogy a korábban igen gyorsan növekvő, sőt sikerországnak számító Írország úgy szorult pénzügyi mentőövre, hogy még a válság utáni évben is magasabb volt az egy főre jutó nemzeti jövedelme, mint a németeké – akiktől a kimentéshez szükséges summa komoly része származik. De még a kevésbé sikeres előélettel a pénzügyi tönk szélére jutó görögök sem szegények: egy főre jutó nemzeti jövedelmi mutatójuk meghaladja a szlovákokét, észtekét, akiknek viszont – az euróklub tagjaiként – hozzá kell járulniuk a kimentés költségeihez. Ezt pedig a politikai spektrum különféle oldalán álló szlovák politikusok némelyike roppant rossz néven veszi. Ám a „mások helyett nem akarunk fizetni” attitűdnél van radikálisabb álláspont is: német személyiségek nyíltan sürgették a görögöknek az eurózónából való kizárását.
Az eurózóna belső gondja bizony nagyon nem a mi világunk, nem is rezonál különösebben a magyar közvélemény a görög ügyre, noha az ottani széles körű adóelkerülés, a gazdasági adatok meghamisítása, az uniónak tett kiigazítási ígéretek ellazsálása némi hasonlóságot mutat a mi előéletünkkel. Sőt inkább bizonyos megkönnyebbüléssel nézzük Hellász küszködését: annyira rosszul azért mi nem állunk, mint ők. Pedig a görögök baja még sokba kerülhet nekünk, noha más formában, mint ami a német vagy a szlovák, szlovén adófizetőre vár, ha – amint a tőkepiaci elemzők nagy többsége gondolja – beáll a görög csőd, vagy ha éppen annak elkerülésére kell az euróklub tagállamainak a zsebükbe nyúlni. Hazánk, nem lévén tagja a közös európai valutát használó körnek, mentes a válságalapba való befizetés kötelezettsége alól – és persze baj esetén maga sem számíthat ilyenre. Így viszont roppant bizonytalan pozícióból nézzük a kontinenst megrázó pénzügyi turbulenciákat. Amikor még az euróval szemben is félelmek jelennek meg, jó oka van spekulációs támadásoktól félnie egy kis, szinte egzotikus valutának, mint amilyen a forint.
A spekulációs esetek egyik altípusa az, ha egy valutától menekülni kezdenek az ország lakói és cégei, valamint a devizát birtokló nem rezidensek, azaz a külföldi gazdasági szereplők: ilyesfélét 2008 őszén élt át hazánk, és csak a Valutaalap gyors beavatkozása előzte meg a fizetésképtelenséget. De bajokat okozhat az ellenkező irányú spekuláció is, az ugyanis, ha az aggodalomtól hajtott pénztulajdonosok rákapnak egy biztosnak ítélt valutára. Ez történik egy ideje a svájci frankkal, kisebb mértékben a cseh koronával, a norvég koronával, időnként az ausztrál dollárral.
Ilyen esetekben a gazdasági alapoktól elszakadó értéknövekedést kezdetben váratlan áldásként élik meg az érintett országok polgárai – fogyasztói minőségükben –, hiszen amikor importárut vesznek vagy külföldre mennek turistaként, élvezhetik a külvilág termékeinek olcsóbbá válását. De persze akik a kivitelből élnek (márpedig mindegyik érintett ország nyitott gazdaság, komoly exportszektorral), azok könnyen munkahelyükkel fizetnek a nemzeti valuta drágulásáért: kivitelre szánt termékeiket a hazai költségszint hirtelen megdrágulása következtében nem lehet eladni.
A nagy európai izgalmak közepette szerencsére, legalábbis ez idáig, hazánkat elkerülték a komoly spekulációs mozgások. De az euróválság közvetett következményei így is drámaiak lettek. A svájci frank megállíthatatlannak látszó drágulása azt hozta 2011 nyarán, hogy a háztartások százezrei, amelyeknek a lakás- vagy autóhitele, egyéb banki tartozása svájci frankban van, a következő havi törlesztési és kamatfizetési kötelességet sokkal drágábban voltak kénytelenek letudni. Ha bírták. Ugyanis már eddig is nagyon megnőtt azok száma, akik nem bírták a törlesztési terheket, főleg ha foglalkoztatási és jövedelmi viszonyaik romlottak. Nos, ez utóbbi téren komoly átrendeződések mentek végbe rövid idő alatt. Magas szinten mozog a munkanélküliség, márpedig a hitelek nem fizetésének a legerősebb magyarázó tényezője az, ha az adós elveszti állását, megélhetését. Másokat viszont a korábbinál kedvezőbb jövedelmi helyzetbe hozott a személyi jövedelemadó egykulcsossá tétele 2011 elejétől, mármint azokat, akik az átlagnál többet keresnek, és most valóban több marad a zsebükben az adózás után.
Ennek az adómegoldásnak az előnyeit és hátrányait már a felmerülése idején sokat vitattuk. Újbóli számbavételükre itt nincs szükség, de annyit érdemes felidézni tanulmányainkból, hogy a személyi jövedelemadó a sok adófajta között éppen az, amely a legkevésbé hat ki a nemzetközi versenyképességre vagy a vállalatok befektetési, célhelyválasztási döntéseire; következésképpen ettől a konkrét adónemtől eleve nem volt várható közvetlen gazdaságdinamizáló hatás. A fenntartások nem bátortalanították el a kormányzatot, amely a nemzetközi versenyképességünk javítását és a gazdasági növekedés felgyorsítását nevezte meg a legfőbb elvárt gazdasági célnak, továbbá a foglalkoztatottság növelését, a munka becsületének megerősítését remélte a nagyarányú adómérsékléstől. A lakosságnál maradó nagyobb jövedelem természetesen közvetve gyorsíthatja a növekedést, a nemzetgazdasági kereslet megnövekedése révén, ha a többletjövedelmet (hazai) fogyasztási cikkekre és szolgáltatásokra fordítják.
Gazdaságunk dinamizálása azonban elmaradt. A nyár végén látott világot a Központi Statisztikai Hivatal második negyedéves jelentése a bruttó hazai termék alakulásáról: a második negyedévben az első három hónaphoz képest egyáltalán nem nőtt a gazdaság, és a féléves ütem is inkább csak másfél-két százalékos éves bővülést valószínűsít. Ez sokkal rosszabb adat, mint amire az éves költségvetés, annak adóbevételi oldala épült, és bizony a környezetünkhöz, a versenytársakhoz mérve is gyenge teljesítmény. Panasz a természetre és a külső piacokra nem lehet, mert a mezőgazdaság kifejezetten jól teljesített, és az ipari export még mindig felfelé húzza gazdaságunkat, noha a német konjunktúra már kissé gyengébb, mint ahogy kinézett egy éve. Lakossági fogyasztásunk viszont gyatra: a megelőző negyedévek csökkenése után alig emelkedik. Különösen gyenge a vállalatok beruházási tevékenysége és az építőipar állapota.
Többen eljutottak a következtetésig, és nem csupán a Fidesz-kormány általános politikájával szemben álló politikai és szakmai körökben, hanem a szimpatizáns szakemberek között is: megbukott a kormány gazdaságpolitikai kísérlete.
De mi is történt, perdöntőek-e 2011 nyarának adatai? Az valóban megmutatkozott, hogy a gazdaságélénkítő hatásúnak szánt egykulcsos jövedelemadó nem hozta meg a várt eredményt: a magyar gazdaság nem lesz képes még a nem túl ambiciózus 3 százalékos növekedési ütemet sem elérni ez évben, és 2012-re is immár csak 2 százalékos növekedést tervez a kormány. A gyenge konjunktúra miatt az államilag nem támogatott állások száma sem tudott érezhetően nőni a félév során, holott a foglalkoztatás terén tett ambiciózus (és számszerű) ígéretet a kormánypárt.
Továbbá a lassulás miatt baj lett a költségvetés adóbevételeivel. A lakossági fogyasztás stagnálása következtében a forgalmi adóktól várt költségvetési bevételek elmaradtak. Az év végéig várható hiányt 100 milliárd forintra tették a kormányszervek az év szeptemberében. Ez az éves hazai összterméknek kevesebb, mint fél százaléka. Csakhogy. A kormány programjába beállított költségvetési hiány mértékét mégsem szabad megnövelni. Ebben, ha nem is minden másban, egyetértés volt a kormányfő és a közgazdászok meghívott köre közötti szeptemberi konzultáció során. Éppen a görög ügy és néhány más hasonló eset miatt lett roppant érzékeny a külvilág az adósság mértékének és a költségvetési ígéretek betartásának dolgában; ha a magyar kormány belenyugodna az adók elmaradásába és a korábban meghirdetett költségvetési hiánymérték túllépésébe, akkor a méretes magyar államadósság finanszírozásában azonnal bajok lépnének fel.
Másszóval: a magyar kormány csak azt választhatta meg, hogy miként tömi be a költségvetés lyukait; úgy már nem dönthetett, hogy belenyugszik az újabb költségvetési megcsúszásba. Így került sor a szeptemberi bejelentésre: a dohányáru, az alkohol és a szerencsejátékok különadóját év közben emelik, a gázolaj tovább drágul. Ezek a klasszikus kormányzati intézkedések; mondhatnánk szokásos megszorításnak, de ezt a szót a kormányzati PR csak más kormányok hasonló intézkedéseire alkalmazza. Kiegészítő eleme a csomagnak a beszerzési stop az államigazgatásban, illetve a korábbinál keményebb adóbeszedés meghirdetése. Ez utóbbiak megvalósulása persze igen kérdéses, hiszen az általános forgalmi adó (áfa) be nem fizetett részét nyilván azért nem szedte be eddig is az adóhatóság, mert nem tudta. Ennek ismeretében felötlik: ez is csak egy látszat-válasz a tényleges hiány miatt felmerült kérdésekre. De még az adóhatóság megtáltosodása esetén is fennáll annak a kockázata, hogy a növekedés lassulása további lyukat üt idén a költségvetésen, és a bejelentett intézkedések nem bizonyulnak elegendőnek.
Nem túl fantáziadús intézkedési csomag ez: hosszú évtizedek óta a merev keresletű termékek adóztatásával él a mindenkori pénzügyminiszter, ha bevételre van szüksége az államnak. Nekünk most éppen nincs pénzügyminiszterünk, de a bevételre nagy szüksége van a kormánynak. Ezért született meg nemzetgazdasági miniszterünknek az említett fogyasztási cikkek adóemeléséről hozott döntése. Persze minden kiszámíthatósága ellenére éles polémiát váltott ki az adók megemelése. A jelenlegi ellenzék nem mulasztotta el felemlíteni, hogy a Fidesz ellenzéki éveiben határozott kampányt folytatott az állandóan adóemelésekkel operáló szocialista gazdaságpolitika ellen; a Gyurcsány-kormány többszöri adóemelései kapcsán mindig arról beszéltek, hogy azért nem indul be a magyar gazdaság, mert a magas adóterhek elnyomják a munkavállalási és fogyasztási kedvet.
Ezt a hagyományos adócsomagocskát azonban megelőzte egy sor igencsak fantáziadús új adó és elvonás kivetése: a már tárgyalt bankadó, iparági válságadó, a gyógyszercégek különadóztatása, a sós és édes termékekre kivetett „chips-adó”. Ezek következtében – amint előre lehetett látni – az érintett és a csatlakozó ágazatokban visszaesett a beruházás, hiszen pénze nem (és kedve sem nagyon) maradt a kiszemelt ágazatok cégeinek a bővítésre, különösen pangó konjunktúra mellett.
Már kevésbé nyilvánvaló és előrelátható következmény a lakossági fogyasztás gyengélkedése, hiszen a családok egy részénél valóban több adó utáni jövedelem maradt, amitől tényleg várni lehetett volna a folyó fogyasztás és lakásépítés, autóberuházás élénkülését. Itt – azt mondhatjuk – pechünk volt. A külső pénzügyi zavarok egyenes következményeként a svájci frank, mint a vagyonérték megőrzésének egyik ígéretes eszköze, gyors árfolyamerősödésen esett át, és ezzel másodlagos hatásként megdrágította hazánkban, kisebb mértékben Lengyelországban a frankban eladósodottak törlesztőrészleteit. A mi esetünkben a személyi jövedelmek adóztatásának változása miatti lakossági nyereség csaknem felét vette vissza az árfolyamváltozás miatti tehernövekedés. De nemcsak emiatt maradt gyenge a fogyasztás: még akinek lett volna jövedelme fogyasztani, az is elbizonytalanodott a jövő kilátásait illetően, és jó okkal: a frank árfolyama hirtelen változásokon ment át. Ez a fajta bizonytalanság pedig megtakarításra ösztönzi azokat, akik spórolásra egyáltalán képesek. A balszerencsés fejlemények között örömhírt hozott szeptember, amikor a svájci hatóságok bejelentették a frank euróhoz mért árfolyamának maximalizálását. Ezt ez intézkedést nem a mi érintett családaink, cégeink panaszai váltották ki, hanem a svájci exportcégek fellépése, ám sokat javított a hazai üzleti és társadalmi klímán. Mégsem eleget, amint azt a megrendelésállomány, a lakásépítés és egyéb fontos mutató alakulása mutatja. A gazdaság motorja nem húz.
A helyzet azért komoly, mert a választott jövedelemadó-megoldás következtében nagy bevételkiesést szenved el a továbbiakban is a magyar állam, éppen olyankor, amikor a hiányt sokféle okból kénytelen kordában tartani, könnyű és hatékony kiadásmérséklési eszközei pedig nincsenek. Az állami beruházások további visszafogása nem segít, hiszen nincs is sok beruházás, főleg nem olyan, amit baj nélkül vissza lehetne fogni. Az állami intézmények működési kiadásainak felfüggesztése sem tekinthető tartós hatású komoly intézkedésnek, mert később majd előjönnek a tényleges anyagi igények. Ugyanakkor a kormány már ellőtte puskaporának zömét, amikor 2010-ben válságadókat vetett ki, vagy a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások nagyobb felét gazdaságpolitikai céljaira felhasználta 2011 első felében. A gazdaság motorja pedig csak nem robbant be.
Ilyenkor valóban át kell nézni a szerkezetet, ki kell tisztítani a motort, ellenőrizni kell az üzemanyagot – alapos munkára van szükség. Lehet persze reménykedni valami varázsszerben, eddig nem ismert gazdaságpolitikai megoldás megtalálásában. Ez két külön statégia, nagyon eltérő logika. 2011 végének az a nagy kérdése, hogy sikerül-e reális és politikailag képviselhető megoldást találnunk.
