A 2010-es politikai folyamatok legkülönösebb fejleménye nem a konzervatív oldal győzelmének aránya, hanem a többség szerveződésének minősége volt. Ezúttal nem a kisebbik rosszat választók alkalmi szövetsége jött létre, nem is az egyik oldal nőtt a másik fölé, hanem a váratlanul kétpólusúvá formálódó szellemi erőtér tette lehetővé, hogy a politikai közép fogalma markánssá és egyértelművé váljon. Lássuk be: valamennyien, akik 1989 óta egy keresztény-konzervatív nemzeti egység megteremthetőségében reménykedtünk, ezt a középpozíciót próbáltuk elfoglalni, s nemcsak - s nem is elsősor-
ban - rajtunk múlott, hogy kísérleteink sorra kudarcba fulladtak. 2010 tavaszáig soha, egy pillanatig sem volt nyilvánvaló, hogy hol van a magyar politikai tér centruma. Mindaddig, amíg volt - ha csak szikrányi - esélye is annak, hogy a baloldalon egyszer majd megizmosodhat a nemzeti gondolat, s hogy a jobbszéli radikalizmus képes korszerűsíteni politikai kultúráját, a szélek betüremkedtek a középmezőbe, s a centrumra hol az egyik, hol a másik „véglet" árnyéka vetődött.

Nagy árat fizettünk azért, hogy letisztuljon a kép. Az egyik oldalon a szociális válság elmélyülésének, az államcsőd veszélyével fenyegető gazdasági válságnak s a társadalom morális összeomlásának kellett bekövetkezni ahhoz, hogy a hazaárulásban rivalizáló balliberális elitek érdekszövetsége felbomoljon, s a választók kimondják fölöttük az ítéletet. Amásik oldalon elkerülhetetlenné vált egy olyan politikai erő megjelenése, amelyik a piaci elvű közösségi rendből kitaszított, mélyszegénységben élő százezrek jogos biztonságigényének képviseletében már puszta létével is feszegeti a demokrácia alkotmányos kereteit. Miután egyik oldal sem volt képes arra, hogy a törvényes rend sérelme nélkül tartsa fenn, illetőleg vívja ki politikai pozícióit - a balliberálisok a kormányzati szintre emelt korrupcióval, a radikálisok az önbíráskodás legitimálására tett kísérleteikkel léptek túl a törvények szabta korlátokon -, a polgári szövetség a „legnyerőbb" harcmodort alkalmazhatta: a rendpártiság tömeglélektani energiáinak hatalmas készleteit mozgósíthatta a kormányzati hatalom megszerzéséért vívott küzdelmében. Győzelme mértékének szerencsés egybeesés tehát a titka: az a retorika, amelyet a Fidesz - ellenzéki pozícióból - taktikai eszközként is alkalmazott ellenfeleivel szemben, tökéletes összhangban volt azzal a stratégiával, amit korábban kormányzati szerepben követett.

Az új kormány legnagyobb próbatétele mindazonáltal nem az lesz, hogy meg tudja-e védeni a törvényes rendet a balról és jobbról fenyegető veszélyekkel szemben, hanem az, hogy hogyan tud majd megfelelni a radikálisok jogos követeléseinek, és lesz-e ereje fellépni az ország kirablását jogszerűen folytató érdekcsoportokkal szemben. Atörvényesség védelmének jelszavával meg lehetett nyerni a választásokat, de a kormány gépezetét működtetni és a hatalmat megtartani csak a jogrend mélyreható átalakításával lehet. Orbán Viktor ígérete, mely szerint győzelmük következménye több lesz, mint forradalom, másképp nem teljesülhet. Ha ez az ígéret megvalósíthatatlan álomnak bizonyulna, évtizedek múlhatnának el, amíg a magyar társadalom újra képessé válhat önmaga megszervezésére. Hiszen parlamentáris demokráciában ez nem történhet másképp, csak ha a társadalom többsége egyetlen politikai erő mögé sorakozik fel. Elméletileg persze lehetséges, hogy ezt az egyetlen politikai erőt több - egymással vetélkedő, majd kompromisszumra jutó - párt koalíciója alkossa, de a modern kori magyar társadalomfejlődés tapasztalatai nem igazolják ezt az elméleti lehetőséget. S ha van valami korszakos jelentőségűnek mondható a Fidesz-KDNP 2010-es sikerében, az éppen az, hogy hosszú-hosszú idő után először alakulhat kormány elvtelen alkukat kívánó koalíciós kényszer nélkül. Az utóbbi hetek politikai publicisztikájában már közhelynek számít ez az észrevétel, de a siker igazi okát még nem tudatosítottuk magunkban. Nem gondolom, hogy e különleges történelmi adottság alapos elemzése elvégezhető e rövid helyzetértékelés keretein belül, de biztos vagyok abban, hogy a kegyelmi pillanat nyújtotta lehetőségek csak úgy aknázhatók ki, ha a jövőnk birtokbavételének szándéka a közelmúltunk megértésének élményéből fakad.

Amennyire igaz az, hogy a tradíciók tagadásával nem lehet jövőt építeni, éppannyira igaz az is, hogy a valóságot nem lehet a történelmi folytonosság ideálképeihez igazítani. Kétségtelen, hogy az a többség, amelyet 1989/90-ben - csaknem fél évszázadnyi kényszerszünet után - a második világháború után formálódó nemzeti egység újjáteremtésének igénye kovácsolt egybe, hitelesebb oppozíciót képviselt a pártállami puha diktatúrával szemben, mint a „demokratikus ellenzékhez’" tartozó riválisai. Ezaz egységillúzió azonban a valóságosnál lényegesen nagyobbnak láttatta, s a lehetségeshez képest túlságosan szűkre szabta a „nemzeti erők" játékterét. Igaz, az 1945-ös választásokon fölényes győzelmet arató kisgazdák jogutódja nélkül nem lehetett volna rendszerváltó kormányt alakítani, ám azt az FKgP-t, amelynek egy exhibicionista kalandor kerülhetett az élére, a megszépítő emlékezet sem varázsolhatta az egység kovászává. Ebbe a vázlatos helyzetképbe nem fér bele az oknyomozás, amely fényt deríthetne arra, miért voltak eleve hamisak, megalapozatlanok a kisgazdákhoz fűződő illúziók. (Bibó István Amagyar demokrácia válsága című tanulmánya megkerülhetetlen az ilyen igényű elemzés számára!) Ezúttal csak a tanulság rögzítésére szorítkozhatunk: egy politikai közösség szervezését nem lehet ott folytatni, ahol évtizedekkel korábban abbahagytuk. Atényleges bázis, amelyre az új rendszer támaszkodhatott, e tekintetben lényegesen szűkebb volt annál, mint amit a tradíció bűvöletében látni véltünk. Másfelől pedig kívülrekedtek az új egységen - jelentős számú híveikkel együtt - azok a rendszerváltók is, akik az állampárton belül kezdték meg harcukat a diktatúrát leggátlástalanabbul kiszolgáló, majd ugyanolyan gátlástalansággal a globális tőke oldalára álló apparatcsikokkal szemben. Akonklúziónk ez esetben is csak az lehet: a rendszerváltoztatás első kísérlete jó irányban indult, de a politikai erőviszonyokat nem valóságos szükségletek, hanem különböző hátterű kulturális-ideologikus tradíciók határozták meg.

Két évtized - s egy új nemzedék színre lépése - kellett ahhoz, hogy a választói magatartást motiváló indítékok közül ne a nyugati pártrendszerek áthallásai, hanem a jelenben szerzett hazai tapasztalatok s a jövőre irányuló tettrekészség jussanak döntő szerephez. S kellett persze egy olyan politikus, aki el tudta hitetni választóival, hogy nem őáltaluk a pártját, hanem a pártjával őket fogja győzelemre juttatni. Orbán Viktor személye éppen ezért egyszerre kulcsfigurája a most alakuló hatalmi struktúrának, és Achilles-sarka annak a spirituális egységnek, amely egy országvesztő oligarchiával szembeni ellenállásban született meg. Politikai felelőssége nem nagyobb, mint a mindenkori kormányfőé, de szerepének erkölcsi terhe rendkívüli. Az új Magyarország talpon maradása nem utolsósorban azon múlik, képes-e a társadalom e kitüntetett szereppel szemben támasztható követelményeknek az azt viselő személy morális túlterhelése nélkül is megfelelni. Azaz: képesek leszünk-e a közügyek intézésének olyan kultúráját megteremteni, amelyben az állampolgár nem a vezér mítoszába kapaszkodó irracionális érzelmekkel helyettesíti, hanem a vezetőjére is hagyatkozó okos bizalommal erősíti meg a köz iránti személyes felelősségérzetét.

Okunk van hinni, hogy meg tudunk felelni a történelmi próbatételnek. Nemcsak azért, mert a múltunkból örökölt kulturális minták tudatosítása kellő szellemi védettséget nyújthat mindennemű diktatúraveszély ellen, hanem azért is, mert a pártján belül szigorú parancsnok hírében álló Orbán Viktor maga is igényli a kezdeményező és felelősséget vállaló közösségekkel való együttműködést. Az előttünk álló esztendőknek nemcsak az a tétje tehát, hogy kihúzzuk az állam szekerét abból a szakadékból, amelybe azt a korrupció és kormányzási/stratégiai tehetetlenség koalíciója juttatta, hanem hogy nemzeti önismeretünkkel, önértékelésünkkel és önbizalmunkkal is kitörjünk a politikai ellenfeleink által ácsolt kalodából. Végre nem az általuk manipulált kommunikációs közegben kell perelnünk múltunk igazáért, hanem a jövőnkkel, tetteinkkel bizonyíthatjuk, hogy - Antall József eszmei-politikai hagyatékát is beleértve - tiszta, vállalható örökség birtokában vagyunk.

Nehéz ma még felmérni a „szavazófülkékben történt forradalom" történelmi jelentőségét. S e nehézségnek csak az egyik - szubjektív - oka az, hogy zsigereinkben hordjuk forradalmaink tragikus végkifejletének nyomasztó tapasztalatát. Ennél nagyobb súllyal nehezedik ránk a felismerés, hogy mostantól kezdve elsősorban rajtunk, szunnyadó lelki-
erőink „működőképességén" múlik, hogy mihez kezdhetünk a győzelemmel. Mert mostantól a legszebb erények - az elszántság, a bátorság, a hit, a bölcsesség - sem érnek semmit, ha nem kíséreljük meg folytonosan és egyre bővülő körökben összehangolni lépéseinket. Mégpedig - a civil életben és a pártküzdelmekben egyaránt - egy merőben újszerű, új minőségű szellemi stratégia jegyében. Agyőztes forradalom után sem a kétfrontos harc szocializmustól örökölt taktikájával, sem a rendszerváltás idegen forgatókönyvei által ránk kényszerített terméketlen konfrontációkkal nem juthatunk semmire. Agyőzelem felhajtóereje a frontvonalak fölé emelte a köz ügyét. Meg kell tanulnunk emelkedetten gondolkodni!