Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Gondolkodjunk az örök nőiről 2. rész


Szophia és Mária

 

Szophia ógörög nyelven hozzáértést, tudást, bölcsességet jelent, összetett fogalom, és ha egyedül a zsidó-keresztény hagyomány irodalmát nézem, akkor is roppant gazdag a jelentése. A katolikus egyház azonosítja Krisztus-Logosszal, máskor a Szentlélekkel, Szűz Máriával, és magával az Egyházzal is.

A judaista és az őskeresztény írásokban nemcsak úgy egyszerűen a bölcsesség, hanem az ISTEN megtestesült bölcsessége. Női alak! Szophiáé a tudás, a hozzáértés. A Példabeszédek Könyvében (8,12-14) így beszél Szophia önmagáról: „Nekem, a bölcsességnek birtokomban van az eszesség, én találtam fel az éleslátás tudományát. Az én tulajdonom a jótanács és a siker, enyém az okosság és enyém a lelkierő.”

EZEK NAGY DOLGOK. Az ősi hagyományaink alapján tehát az eszesség, a jótanács, az okosság, a lelkierő a Női jelleg tartozéka. Valami nagyon lényeges dolog van itt! A Szophiai hozzáértéssel és tudással nem jár együtt — mint a férfi hozzáértéssel gyakran — az agresszió, a harc, a vérengzés, a Szophiai hozzáértésben nem találunk rombolást.

Az a fajta értékhalmaz van jelen ebben a Nőiben, melynek el kellene terjednie ahhoz, hogy megmenthető legyen a világ. A világpusztulástól való félelem, a XVIII. században is megjelenik, és akkor is a női jelleget vélték a mentőbárkának. Volt egy melegszívű, lovagias „Christian gentleman”, Richard Steele, aki a Tatler c. folyóirat 141. számában ezt írja: „az emberiség boldogsága vagy boldogtalansága függ attól, hogyan fogják a nőnevelést megoldani és hogyan fognak a jövőben velük bánni”. Száz évvel később TENNYSON is foglalkozik a nőkérdéssel, és azzal, hogy a világ haladásának minőségével ez összefügg. Az ő nevéhez fűződik az a jeles mondás, hogy „Woman is not undeveloped man, but diverse” — a nő nem alacsonyabbrendű férfi, hanem más természetű.

Ami Női princípium, az nem az agresszív, nem a káoszt előidéző és nem a harcos értékrend. Szophiában a Női olyan jellemzőket nyilatkoztat ki önmagáról, ami több, mint nagyszerű: „ajkaim borzadnak minden álnokságtól / Számnak minden szava színtiszta igazság, / nincs benne semmi kitekert vagy hamis” (Példabeszédek Könyve 8,7-8).

MINTHA a későbbi SZÁZADOK és előítéleteik kilopták volna a Női-ideából ezeket a jellemzőket. Pontosan az ellentéteikbe fordítottak át. Olyannyira másféle lett, a szophiaitól eltérő, a Nőiről alkotott idea, hogy az orosz vallásbölcselők — akik e században bőven foglalkoztak Szophiával —, de gondosan elkerülték, hogy emlegessék, netán kiemeljék Szophia nő voltát. Mintha rangon aluli lenne, hogy e nagy jelenség a hagyomány szerint eredendően női jelenség. Talán egyedül Szergej Bulgakov említi, s igen érdekes, hogy miképp. Szophia szeretetének természetéről írja: „...csak tartozni tud máshoz, odaadva magát, szeretve, s ebben az odaadó 'nőies' szeretetben tudja megvalósítani az élet erejét, a szeretet boldogságát. A Szophia szeretete ebben (de csak ebben) az értelemben nőies”. Ez a gondos elhatárolódás a Női-től, a „csak” hangsúlyozása, aláhúzása, az az óvatoskodás.... mintha ebben a SZENT PÁL-i hatás és a lefokozó előítéletek mutatkoznának meg.

De a forrásnál, vagyis a Példabeszédek Könyvében azok a sorok is fontosak, melyek a Szophiai bölcsesség megfogadásának vagy elvetésének következményeiről szólnak: „Aki megtalál, az életet talál, és elnyeri az Urnák tetszését. De aki vét ellenem, saját lelkének árt, akik elvetnek, a halált kedvelik.” (8,34-36).

TÖRÖK Endre írja az orosz vallásbölcselők nemzedékéről, hogy megpróbálták a lelki értékeket közérdekként képviselni, így a szophiai értékeket is, de sajnos a történelem az intézményesített erőszaknak vetette alá az embert. A háborúknak, a forradalmaknak, a halálos hatalom- és dominancia-mániáknak, a ki-a-nagyobb eszelős versengésének. Vagyis a történelem sodrában a bölcsesség elveszett, és „...aki vét ellenem, saját lelkének árt, akik elvetnek, a halált kedvelik”.

Az orosz vallásbölcselők gondolati piramisokkal írnak erről az ősi jelenségről. íme néhány meghatározásuk: Szophia Isten élő képmása bennünk. Isten elképzelése az emberről. Építi, rendezi a világot. Közös erő a foszlékony világban. Egyesítő akarat. Létezik minden létezőben. Ellenáll a dolgok között éket verő gonosznak. A teremtés Őrangyala. „Pszichikai tartalom”, mely örökké teremtődik. Ö a negyedik személy a Szentháromságban, nem saját természete, hanem Isten leereszkedése folytán. Ő az emberiség lelke. Az emberi lényeg igazi dísze, Szophia a Szépség. Kegyelemmel teljes Máriának igazi jele. Ő a Mindenegység. Az összes teremtményi élet ősalakja. Az eleven elv. Ő nem személyes lét, mégis eleven és élő lény.

Ez az utóbbi mondat felidézi a noo-szférát — amit TEILHARD DE Chardin említ, vagyis a Földgolyót körülölelő élő, gondolkodó burkot, amely valójában nem más, mint hatalmas intelligencia, melyben szellemi „termékeink” összegződnek.

Hanem van itt egy hihetetlenül ironikus mozzanat! Az, ahogyan a praktikus és földízű pátriárkai szemlélet előbukkan a Példabeszédek záróakkordjában, amely A derék asszony dicsérete címet viseli. Itt jól a szájába rágja az ügyes pátriárka a hús-vér nőszemélyeknek, hogy voltaképp mi a dolguk, nehogy véletlenül Szophia legyen számukra a minta és a modell. Eszerint a derék asszony előteremti a gyapjút, házhoz szállítja az élelmet, éjszaka is felkel, hogy jól ellássa háza népét élelemmel, szőlőt telepít és nekifeszíti karját a munkának (kész szocialista-realista festmény!), éjjel sem alszik, hanem a guzsaly és az orsó után nyúl (nem a férje után!), övéinek nem kell félnie a hótól, mert ellátja őket kettős ruházattal, ingeket készít és árul, öveket is, és mindezt eladja a kereskedőknek. És mert ilyen, a férjét igen nagyra tartják, mikor a Tanácsban ül az ország vezetőivel. Ez a szöveg pontosan behatárolja, és előre vetíti azt, amit pár ezer év múltán is látunk, és a Kinder-Küche-Kirche kispolgári nő háromszögének nevezünk.

Sajátossága Szophiának a termékenység és az, hogy síkra száll az emberért, miközben kapcsolatban van a kozmosszal, vagyis híd-szerepet tölt be a kozmosz és az emberiség között.

Mi történt Szophiával a kereszténység megjelenésével? Mert itt óriási dolog történt: a női bölcsesség, a női értelmi erő trónfosztása. A kereszténység korai szakaszában, kb. a 3. században az isteni Bölcsességet már a Szentlélekhez kötötték. Később még inkább levált ez a fogalom a Női princípiumról. Gondoljuk meg, micsoda nagyszerű fogalmakat szakítottak le az örök Nőiről: az okosságot, a bölcsességet, az eszességet, a sikert, a lelkierőt, a tudást, a kézművességet, a hozzáértést.

PÁL APOSTOL, A ZSENIÁLIS ZSIDÓBÓL LETT KERESZTÉNY, az Egyház „fő ideológusa”, megcsap szédítő ereje, hite, szellemi emelkedettsége. Ám a Női elvnek ártalmára volt. A nőt másodrendűvé fokozta, ami nem Jézus szellemiségének vonala; Jézus másképp gondolkodott a nőkről, mint Pál. Pál az ószövetségi szemlélet és nem a krisztusi szemlélet szerint kezelte a nőket. A Timóteusnak írt 1. levél 2. részében (11-15) mondja: „Nem engedem, hogy az asszony tanítson, sem azt, hogy a férfin uralkodjék, hanem maradjon csöndben. A teremtésben is Ádám volt az első, Éva utána következett; Ádámot nem vezették félre, de az asszony hagyta, hogy félrevezessék, s bűnbe esett. Azáltal üdvözül, hogy vállalja az anyaságot, kitart a hitben, szereiben, a szegénységben és a tisztességben”. Máshol: „... a férfi feje Krisztus, az asszony feje a férfi.” „S nem a férfit teremtette az Isten az asszonyért, hanem az asszonyt a férfiért. Ezért viselje az asszony annak jelét, hogy hatalom alatt áll...” Pál egyéb témára vonatkozó tanításai gyönyörűek, igazak, de ő is ember volt, a női elv gyöngítésével hibázott. A történelmi korba ugyan bele kell illesztenünk ezt a nőellenes ideológiát, amely sajnos a mai napig kisugárzik, de ma nagyon tudatosan kell képviselnünk azt, hogy ez az álláspont túlhaladott. Noha Pál apostol is a szelídséget, a békességet, a kedvességet, a bölcsességet tartja a lélek igazán jó gyümölcseinek, és a nőelv egyéb más jellemzőit, pl. a szeretetet hangsúlyozza a hatalomvággyal szemben — mégis, azzal hogy a nőt, aki arányaiban erősebben, adottságainál fogva következetesebben tudja a Női értékeket bevinni a mindennapokba, nos, a nőt magát hátrasorolja.

G. SUZO, 14. századi német misztikus mondja, hogy Szophia megszemélyesített alakja Mária fényességes alakjába olvad bele, akiben az egész kozmosz „szophizálódik”, azaz nemesebbé válik.

Épp mostanában, a posztmodern korszakban, jött el az ideje, hogy a Szophia és Mária jelenség közti különbséget, ezek másféleségét, de nem egymást kizáró voltát lássuk, érzékeljük. A mi korunk tudásának egyik jellemzője a differenciáció iránti érzék és érzékenység. És az is, hogy az összemérhetetlenséget elviseljük; az esetleg meglévő ellentmondásosságokat is a maguk ellentmondásosságában fogadjuk el. Mária alakjában a Női-nek egyik vonulatát, az anyaságot emeli ki az Egyház, miközben a római liturgiában Szophia alakja szinte teljesen elhalványul. A Női jelleget az Egyház kapja meg. Az Énekek Énekét így értelmezik: a szerelmes vőlegény Krisztus és az ő szerelmes menyasszonya az Egyház, vagyis egy intézmény lett az Isteni Fiú másik fele, és nem a Női.

Jókora csúsztatással kivonódott a Női jelleg az Isteni Bölcsességből, s ez utóbbi nem nélküli lett. Mi ez a nagy távolítás? Már-már patológiás nőellenesség? Ez a félelem a „veszélyes” Női-től? Mindez mai ésszel kissé ironikus.

A bizánciaknál, a keleti kereszténységben inkább megmaradt Szophia. A kievi, a novgorodi Szophia templomok! A bizánci Hagia Szophia a világon a legnagyobb keresztény templom volt, amíg a törökök el nem foglalták, és át nem alakították.

NAGYON ÉRDEKES AZ, hogy a 2. századtól, amikor már erősen terjed a kereszténység, elénk állítják Máriát és ez a kép kétezer évre meghatározza az európai női lélek-ideált. Amit életéről tudunk, az apokrif iratokban, az őskeresztény legendákban és a bizánci ikonográfiában szerepel, mert az Evangélium alig ír róla. Az Apostolok cselekedeteiben is keveset említik. Amikor elkezdik a legendák lejegyzését, Krisztus után a 2. században, mikor tehát elénk lép az apokrif iratokon keresztül Mária, akkor fejezik le Szophiát. Döbbenetes egybeesés! Szó szerint lefejeznek egy nőt Rómában, akit felfoghatunk úgy, mint az Isteni Szophia reinkarnációját.

JACOBUS de VORAGINE azt írja róla a Legenda Aureá-bán, hogy ez a korai keresztény mártír a konstantinápolyi katedrális névadója. Három gyönyörű lánya volt, a 12 éves PISZTISZ (Hit), a 10 éves Elpisz (Remény) és a 9 éves Agapé (Szeretet). Szépségük miatt HADRIANUS császár örökbe akarta fogadni őket. De ők kereszténynek vallották magukat, és ekkor elkezdődött a három gyermeklány rettenetes kínzása — amibe bele is haltak és anyjuk is belehalt fájdalmába. Más írások szerint az anyát, Szophiát néhány nappal lányai halála után lefejezik. Szimbolikusan háromszoros mártírként tisztelik, mert három lánya, a Hit, a Remény és a Szeretet halálát is kénytelen volt végigszenvedni.

Ennek a történetnek szimbólum-ereje van, kivált, ha úgy tekintjük a szimbólumokat, mint a nagy titkokat megközelítő lehetőségeket. Figyeljük az időt! A Szophia-kultusz évezredekkel Mária előtti. És akkor Kr. u. 120 táján Szophiát lefejezik, vele hal a Hit, Remény, Szeretet. Vagyis ekkortájt hal el az a nagyon hozzáértő, nagyon erős Női, amely mentálisan is tudja képviselni a nem-agressziós létezést. Mentálisan is! Az eszével, az okosságával.

Van egy másik női figura: Ízisz. RUDOLF STEINER írja Az új ízisz, az isteni Szophia keresése c. munkájában: a kereszténységben él az Ízisz-misztériummal összefüggő gondolat. Ahogyan Íziszt szívesen ábrázolják a HÓRUSZ-gyermekkel, úgy ez a keresztény mitológiában Madonna a Gyermekkel képben jelenik meg. De — és ezt Steiner is mondja — roppant óvatosan kell kerülni a felszínességet, mert nem arról van szó, hogy a pogány misztérium egyszerű metamorfózisa lenne itt jelen. A dolgok ennél jóval összetettebbek. A lényeg az, hogy ízisz Kisázsiában, Egyiptomban olyan hatalmas nőfigura, mint a mi múltunkban volt egykor Szophia és később Mária. Szophiára hasonlít, ahogyan PLUTARCHOS írja Ízisz és Ozirisz c. könyvében: „Ízisz a tudás és az értelem... ő az, aki a szétesett, szétszórt és széttépett dolgokat összegyűjti, elrendezi és átadja a beavatottaknak. O az, aki gátak közé szorítja az emberi bűnöket és kéjsóvárságot, hozzászoktat a nagyon nehéz asszonyi szolgálathoz”. Ebben az ősi kultúrában ugyancsak megvan egy nagystílű építő Női. Steiner azt írja, hogy Ízisz sajnos számunkra, a keresztény kultúra számára elveszett, és az isteni bölcsességű Szophia is elveszett. Ezeket a női alakokat újra és újra fel kell fedezni, meg kell találni és meg kell tölteni az új Szophia-legendát. Furcsa, hogy a mítoszok szerint Íziszt is lefejezték. Itt is a mentális készségeitől, az eszétől, a fejétől választják el a Nőit. Óriási szimbólum. Plutarchos csak utal rá, így: „a részleteket nem mondom, mert borzasztóan visszatetszőek Ízisz lefejezésének körülményei”. Ízisz Prométheusz lánya volt, egy másik mítosz szerint Hermész lánya. Halálával pusztult, porladt a Női bölcsessége.

Tudjuk, Mária, héberül Mirjam: isten anyja, Madonna, Our Lady, Notre Dame. A legnagyobb tisztelettel kell róla beszélni. De jelenségében már nem található meg a nőiség és a nagy tudás egybefonódottsága. Ó a lefejezett Szophia. Benne a mentális erőtől, az észbeli hozzáértéstől fosztották meg Szophiát. C. G. JUNG szerint Máriát szinte isteni rangra emelte az, hogy a katolikus egyház Mária mennybemenetelét hittétellé tette. A hívő katolikusnak kötelező hinnie, hogy Szűzanyának földi porait is épségben megmentette Isten. Racionális korban, amikor erősen az ész uralma alatt állunk, egy ilyen döbbenetes lépést tesz az Egyház!

Mintha szimbolikusan a Női elv felemelésének szándéka történne itt meg: feltámasztani a régen elhalványított Szophiát. Jung úgy magyarázza, hogy a rombolás rettenete, az első majd a második világháború, a hirosimai atombomba és a 3. világháború veszélye,

mindez arra késztette az Egyházat, hogy erősítse a világban a Női princípiumot, mely nem erőszakkal akarja a világot vezetni, hanem szelíd hozzáértéssel. A Szophia-aspektust, amelyet lefejeztek Máriában, azt most jó lenne visszahozni. Mintha a kollektív tudattalanból előhívott vágy testesülne itt meg: az emberiség másik felének, a nőknek ki kell rajzolódniok a félhomályból. Nemcsak gyerekeket hozni a világra, hanem emellett tudatosnak lenni, okosabban szembeállítani az erőszakkal a női varázst és tudást.

Térjünk vissza Máriához. Tudjuk, DÁVID nemzetségéből született, és ott áll a zsidó-keresztény kultúra találkozási pontján. Hiszen a zsidó kultúrából nőtt ki a keresztény kultúra, az a Mária, akit mi katolikusok kötelesen istenként fogunk tisztelni, zsidó asszony volt. Mária szülei, ANNA és JOACHIM, igen idős emberek, akik már lemondtak a gyermekáldásról. Ismétlődik ebben a mozzanatban az ószövetségi ÁBRAHÁM és SÁRA idős házaspár esete, akik ugyancsak öregkorban kapták gyermekül IZSÁKOT. A judaista és a keresztény, az Ó- és Újszövetség ehhez hasonló egymásba szövődései olyanok, akár a szlöjd munkák.

A legendák elmondják, és a bizánci ikonográfia meg is jeleníti Mirjam, azaz Mária gyermekkorát. Azt, hogy miképp tette meg első lépéseit, hogyan mutatták be a templomban, 12 éves korában a templom szolgálatába áll és szüzességi fogadalmat tesz. De mire felnő (s mivel felnőtt nő, ha szűz is, nem maradhat a templom szolgálatában) védelem kell neki a világban, ezért férjet keresnek Máriának. Olyan férjet, aki tiszteletben tartja szüzességi fogadalmát. Kiválasztják az idős ácsot, Józsefet. József házába költözik Mirjam, azaz Mária, itt él, és bíbor fonálból fonja, szövi a templom kárpitját. A legendák szerint ez szimbolizálja, hogy később a bíborszínű anyai vérből hogyan fog szövődni Krisztus vérköre. így mondja a folklór és szájhagyomány. Életének további fejlődéséről is apokrif iratok és legendák szólnak.

A mai Egyház hivatalos tanításában világosan körvonalazott Mária jelleme: alázatosság, engedelmesség. Élete kezdettől meghatározott a Gyermek által. Ő a talaj és a háttér a Gyermek számára, ami óriási dolog, csak éppen megfosztódott az ősi Szophia princípiumaitól. A Gyermek és a gyermek kihordása, megszülése, az engedelmesség és az alázat — mindez elmondhatatlanul fontos és nagy dolog. De ami keserves, hogy Szophiát és Máriát összemosta az Egyház, ezzel tette zavarossá és tehetetlenné a Szophia-küldetést.

Mária Gábriel arkangyaltól tudja meg, hogy fia fog születni. Ez a fiú lesz a Messiás, mondja Gábriel. De hogyan lehetne ez, kérdi Mária, hiszen ő férfit nem ismer. Ez a szűzen fogantatás és szűzen szülés a katolikusoknál hittétel, dogma, a racionális agy számára ez különös lehet. Úgy gondolom, ennek a szimbólumereje döntő: az isteni gondolat számára úgy tud megtermékenyülni a lélek, ha ártatlan — a lélek ártatlanságáról, szűziességéről van itt elsősorban szó, és nem az együtthálásról. Tudatállapotról inkább, mint testről. A lélek, a szellem gyermekien ártatlan tisztaságáról, és karbantartottságáról, azért, hogy kreatív-fogantatására, a szellemi termékenyülésre alkalmas legyen. Gábriel és a Szűz jelenete a katolikusok imájában, az Üdvözlégyben, évszázadok óta mindennap megjelenik. Ennek első mondata Gábriel szavait ismétli. Az Úrangi/ala a másik naponként kétszer is elmondandó ima, déli és esti harangszókor, ez a híres Angelus. Ez már az első sorában kimondja, hová képzelje magát az imádkozó, — „Az Úrangyala köszönté Szűz Máriát, ki méhében fogadá Szentiélektől Szent Fiát — üdvöz légy Mária...”. Van egy mozzanat az imában, mikor Mária így szól: „íme az Úrnak szolgáló leánya, legyen nekem a Te Igéd szerint” — azaz a názáreti zsidónő beleegyezik az isteni elrendelésbe. A katolikus hit szerint Isten igen-igen tiszteli az ember szabad akaratát, ha Mária beleegyezése itt nem történik meg, akkor...?

Biztosra vehetjük, hogy a kollektív tudattalanban — amelybe mint egy óriási óceánba valamennyiünk lelke belenyúlik — a Gábriel-Mária jelenés egyike az igen eleven ősképeknek. Talán a fogamzás titka van itt elrejtve azzal a mondattal, hogy — és az Ige testté lón, amikor egy új élet beleszáll a női testbe. Ez valóban a titkok titka, mindennap előfordulhat, mégis érthetetlen csoda. A kollektív tudattalanból előbukkanó archék, ősképek tudják annyira megragadni az embereket és a művészeket, hogy évszázadokon keresztül szinte „kényszeresen” újra és újra ábrázolják őket. Mennyi Angyali Üdvözlet festmény és mennyi szobor és Ave Maria ének van Európa-szerte! így indul, az Angyali üdvözlettel a megrendítő mítosz.

Csakhogy van vaskos realitás. József szégyelli, amikor Mária, a szűz domborodni kezd. József el akarja űzni a háztól, de megesik rajta a szíve, és ezért titokban szeretné elküldeni. Ekkor álmot lát, melyben Gábriel felvilágosítja, hogy felesége a Szentlélektől fogant, és a Messiást hordja szíve alatt. Az apokrif iratok szerint Máriát alávetették az asszonyi hűség próbájának, melyben ártatlannak bizonyult.

Később van egy szokatlanul erős gesztusa Máriának, a Kánai menyegzőn, ahol Jézus még háttérben maradna, Mária pedig előtérbe helyezi fiát, és fia küldetését. Rendkívüli biztonsággal mondja: tegyétek, amit fiam mond. Mert Mária veszi észre, hogy a háziak zavarba jöttek, elfogyott a boruk, s Jézus az ő kérésére változtatott több korsó vizet borrá. Máriát pedig ettől fogva úgy tartják számon, mint a nagy közbenjárót. Aki segít, sőt a haragvó Atya elől is menti, kék köpenye alá gyűjti a bűnösöket és védelmezi őket.

Jelen volt a Golgotán, amikor Fia kiszenvedett. Részt vett azon a sorshúzáson, amelyen az apostolok felosztották maguk között az akkor ismert világot, és eldöntötték, hogy ki hol terjeszti Krisztus tanait, hol fog hódítani. Mert hiszen a kereszténység alapvetően hódító vallás, szemben a zsidó vallással, mely szigorúan megmarad a saját köreiben. De a kereszténység keresztelni akart, misszió- és küldetéstudattal.

Az a mód, ahogyan a keresztény felfogás hódít, női jellegű. Szeretettel, szelídséggel, tapintattal hódít, ahogyan Krisztus. Nem karddal, nem vérrel! Az Egyháznak voltak véres harcai, torzsalkodásai,

és azok nem tekinthetők keresztényinek. Az valójában a hatalom hódítása volt. A varázzsal, a finomsággal, a belsővel, a lélek sugarával hódítani, ez a Női hódítás. A mohamedánok vérrel, gyilokkal, karddal való hódítása a férfias vallás jellegzetessége. A kereszténység eredetileg női jellegű vallás volt. JÉZUS a Női elvet érvényesíti. A szophiai és a máriai Női princípiumokkal hódít: azzal, hogy szeret, elfogadó, és a bűnösöknek és megbocsát.

A jézusi jellem két ellentétes póluson ábrázolható: egyik póluson az erő, a másik póluson a gyengédség és az engedelmesség. Ha Mária jellemét ugyanilyen pólusokon ábrázolnánk, ott az erő pólusán a passzív, a tűrő erő mutatkozik meg.

A Gábriel-jelenés megismétlődik Mária halálakor. Gábriel megjelenik és közli Máriával, hogy közeleg a halála. Mária elgyöngül, és itt titokzatos eseményekről számol be az apokrif. Arról, hogy Krisztus apostolai, akik már a földkerekség különböző pontjain térítettek, hódítottak, valami belső hívásra, anélkül, hogy összebeszéltek volna (amire már csak azért sem volt módjuk, mert sok száz kilométerre voltak egymástól, és telefon még nem állt rendelkezésükre), mind megérezték, hogy vissza kell térni a kiindulási helyhez. A forráshoz. Ez is nagy szimbólum: Mária, a Női, egyenlő a forrással, a kiindulással, a kezdettel. Tehát az apostolok visszatértek Palesztinába. Véletlenül, de mégse véletlenül Mária szobájában összetalálkoztak. Jelen vannak, amikor a Nagyasszony elszenderül. És ismét egy természetfeletti jelenség: a koporsóból a test eltűnik. Máriának nemcsak a lelkét, de a testét is megmenti Isten az enyészettől — mondja a hitvalló ember.

A harmadik évezred értelmes nőjének szuverén választással kellene eldöntenie, a saját individualizációjának menetében, önismerettel, hogy Mirjam-Mária, Ízisz és Szophia vonásai közül mikor melyekkel azonosítja inkább magát. Mária anyasága és Szophia okossága egymást nem zárja ki.

A Máriát dicsérő Loretói Litánia néhány kifejezése csodálatos: Titkos értelmű rózsa, Dávid királynak tornya, Hajnali szép csillag, Betegek gyógyítója... Ezer esztendőkön keresztül a képzőművészetben hol királynőként, hol polgárnőként ábrázolják, a festő korának és divatjának megfelelően.

A Loretói Litániábán van Szophia felé hajló vonás is: Isteni kegyelem anyja, Nagy okosságú Szűz, Igazságnak tüköré, Bölcsességnek széke, Pátriárkák királynője, Próféták királynője, Béke királynője. A Nagyasszony és a királynő fogalma azt fedi, hogy gondoskodik azokról, akik rá vannak bízva, áttekinti helyzetüket, teljes bizalmuk lehet benne — ami Szophiának is jellemzője.

De itt van a nagy különbség: a Mária-jelenség szeretetteljes jósággal, a Szophia-jelenség pedig szakértelemmel és hozzáértéssel fordul az emberek felé. Az előbbiben nincs meg az építés és a kreativitás olyan értelemben, mint Szophiában. Ami Máriában csodálatos építés, az az, hogy az emberi testet önmaga méhében felépíti. És ez szent ügy. Ezt minden egészséges nő megteheti. De ha egy földi nőben más nincs, akkor az elhatároltságot jelenthet, és sokszor jelent is.

Vissza kellene nyúlni a kezdetekhez, Szophia újraalkotásához. A Példabeszédek könyvében azt mondja Szophia: „Alkotó munkája elején teremtett az Úr, ősidőktől fogva, mint legelső művét. Az idő előtt alkotott, a kezdet kezdetén, a Föld születése előtt. Amikor létrehozott, még ősvizek sem voltak, és a forrásokból még nem tört elő víz... ott voltam mellette, mint kedvence, napról-napra csak bennem gyönyörködött, mindig ott játszottam a színe előtt.”

A fényről, illetve a világosságról lehet itt szó, a fény játékosságáról, amiben lehet gyönyörködni és ami az idő és az ősvizek megteremtése előtt már VAN, amint kimondatott a „Legyen világosság”.

Így a „homo ludens”-t megelőzi a kozmikus méretű „Szophia ludens”. Talán Szophia „játékával” keletkezett a Nagytermészet változatossága, az élet elképesztő differenciálódása.



« vissza