Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Gondolatok az igazságtételről 3. rész

 

BŰN ÉS KIENGESZTELŐDÉS III.

 

MÁR AZ ELŐZŐ VITÁK során is felmerült - mind a tudomány képviselői, mind (kormánypárti és ellenzéki) politikusok részéről egyaránt - az a gondolat, hogy az 1956-os fegyveres harcok kimerítik a háború fogalmát vagy legalábbis ezzel esik egy tekintet alá, figyelemmel az 1961. évi V. tv. 114. §-ára (és az ehhez fűzött miniszteri indokolásra), [„háború idején elkövetés alatt az állam biztonságát súlyosan fenyegető veszély idejét is érteni kell; az indoklásból: A javasolt szabály nemcsak nemzetközi jogi értelemben vett háború, hanem a belső rendet fenyegető súlyos veszély esetére is lehetővé teszi a vonatkozó büntető rendelkezések elhalasztását. Az állam biztonságát súlyosan fenyegető veszély alatt tehát pl. belső ellenforradalmi megmozdulás esetét is érteni kell”. (Kiemelés tőlem K. F.)]

A háborús és emberiségellenes bűncselekmények irányában a vizsgálódás a Konrad Adenauer Alapítvány konferenciája után újból felmerült, s ez a gondolatmenet lett az alapja a kormány és a KDNP csaknem egyidőben benyújtott új törvényjavaslatának.

A kormány ugyancsak figyelemmel volt az Alkotmánybíróság döntésére a maga javaslatának kidolgozásakor. A mindössze 4 §-ból álló javaslat 1. és 2. §-a megállapítja, mi volt az elkövetés idején hatályos s azóta is élő normaként létező büntetőjogi anyag, amelyet a jogalkalmazónak „az 1956. októberi forradalom és szabadságharc során elkövetett egyes bűncselekményekkel kapcsolatos eljárás” során alkalmazni kell. Más szóval egy törvénnyel törvényt értelmező jogalkotásról van szó.

A törvény lényege, hogy valamennyi büntetőjogi üldözés alá eső cselekmény el nem évülő háborús, béke- és emberiségellenes bűntett.

Figyelemre méltó megoldás a törvényben az, hogy az 1954. évi 32. tvr.-tel kihirdetett „A háború áldozatainak védelmére vonatkozó, Genfben 1949. évi augusztus 12. napján küldött Egyezmények” súlyos jogsértéseinek megfelelő magyar büntetőjogi normákat állapítja meg, és határolja el a közönséges élet és vagyon elleni bűn- cselekményektől. E körben a törvény indoklása rámutat:

Felvetődik a kérdés, mi határolja el a háborús és emberiség elleni cselekményeket — se minőségük maga után vonja az elévülhetetlenség következményét is — az elkövetésükben azonos magatartást büntetni rendelő — elévülő — úgynevezett köztörvényes bűncselekményektől, például az emberöléstől.

Erre az alapvető kérdésre a Genfben kötött Egyezményekben meghatározott védett személyek és dolgok köre, mint speciális védett jogtárgy (Hadifogoly Egyezmény 3. cikk 1. pont első bekezdés, illetve 130. cikk, valamint a polgári lakosság védelmére kötött szerződés 3. cikk 1. pont első bekezdés, illetve 140. cikk) ad eligazítást.

A Genfben kötött szerződések alapvető büntetőjogi kihatása az ugyanazon magatartást minden sértett javára kriminalizáló köztörvényes bűncselekményekhez képest az, hogy megváltoztathatják a közönséges bűncselekmények jogi tárgyát. Az egyezményekkel érintett körben az egyes ember életét, testi épségét stb.-t jelentő jogtárgy helyébe az emberiség védelme lép. így értékelte azt az 1961. évi V. tv. 139. §-hoz fűzött miniszteri indoklás is.” (Kiemelés tőlem K. F.)

Majd lentebb: „A Tj. összességében tehát anyagi jogi részében olyan compillatio, amely az 1956-ban hatályban volt — és azóta is töretlenül érvényes — magyar büntető jogszabályokat összegzi, azzal a szándékkal, hogy elősegítse e jogszabályok alkalmazását, s mint ilyen nem érinti a „nullum crimen sine lege” és „nulla poena sine lege” alkotmányos elveket.

A kormány elfogadott törvényjavaslata azt a helyes szándékot (üzenetet) is hordozza, hogy a legsúlyosabb — háborús és emberiségellenes — bűnöket elévülhetetlenül üldözni kell, akár náci, akár bolsevik indíttatású az elkövetés. Nem enged ugyanakkor szabad teret a csekélyebb súlyú bűnökért megindítandó ügyek sokaságának, s ami nem elhanyagolható más oldalról: nem azonosítja az igazság- tételt a büntetőjogi felelősségre vonással.

EMLÍTÉST ÉRDEMEL A KDNP törvényjavaslata, mert egyedülálló kísérlet arra, hogy a nemzetközi jog általánosan elfogadott elvei és normái közvetlenül érvényesüljenek a magyar jogban. A javaslat egyébként az ENSZ Közgyűlés 1991. szeptember 11-én A/46/405 sz. határozat által jóváhagyott nemzetközi büntetőjogi kódextervezetének mintájára készült azzal, hogy eljárásjogi részében be kívánta vezetni a pótmagánvád intézményét. Ez utóbbi megoldás önmagában igen figyelemreméltó a büntető eljárásjogi kódex újragondolásakor. A Kormány törvényjavaslatának elfogadásával a KDNP javaslata nem került az Országgyűlés plenáris ülése elé.

A kormány elfogadott javaslata jelenleg az Alkotmánybíróságon vár megmérettetésre.

Bárhogy végződik is az Országgyűlés által elfogadott büntetőjogi normák alkotmánybírósági pályafutása, nem kétséges, hogy önmagában a büntetőjogi felelősségre vonás csak egyik eleme lehet az igazságtételnek.

Számosan osztják — büntetőjogászok és politológusok — azt a második világháborút követően kikristályosodott tapasztalatot, hogy a büntetőjog hagyományos eszközeivel az államilag ösztönzött bűnözés nehezen ragadható meg.

A büntetőjog leginkább az individuális történések 'középső szférájára' alkalmazható — amíg ezen a területen működtetik, addig tudja megőrizni logikai konzisztenciáját, belső ellentmondásmentességét” — írja idézett tanulmányában Bárd KÁROLY. Bár senki által sem vitatott, hogy a civilizált nemzetek saját fennmaradásuk önvédelmi reflexének engedve — a háborús és emberiségellenes bűncselekmények körében [London 1945. augusztus 8. egyezménye, ENSZ Közgyűlés 1946. dec. 11. 95/T. határozat; 1950. nov. 7. Római Egyezmény 7. cikk 2. pont, ENSZ XXI. Közgyűlés (1966. dec. 16.) Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmány XV. cikk 2. pont, 1968. nov. 26. New Yorkban elfogadott egyezmény a háború és emberiség-ellenes bűntettek elévülésének kiszabásáról.] eltekintettek olyan klasszikus alapelvektől, mint a „nullum crimen” és „nulla poena”, s ezzel a büntető ítélkezés olyan helyzetbe került, hogy a tett elkövetése után megalkotott tényállások alapján kellett ítélni az elkövetett cselekményekről, mert más módon nem volt lehetséges a bűnök megbüntetése. Az iránt nem merült fel semmi kifogás, hogy a háborús és emberiségellenes bűntettek elkövetőinek felelősségre vonásánál lehetséges (és szükséges) az ún. visszaható hatály mellőzése, és nem kötnek az elévülés szabályai sem. Más szóval az ilyen bűnök elévülhetetlenek.

Annak érzékelése miatt, hogy a büntetőjogi felelősségre vonás csak egy része lehet az igazságtételnek (s korántsem képes megoldani a problémát teljes egészében), a rendszerváltozást követően a, kormány, később a köztársaság elnöke és egyes képviselők is terjesztettek elő javaslatot parlamenti bizottság felállításáról, a múlt lezárása érdekében. [A kormány és a köztársasági elnök 1992. parlamenti bizottság felállítására vonatkozó kezdeményezésén túl Speidl JÓZSEF és Székelyhídi László (MDF-es képviselők (1991. febr. 11.) Böröcz István és Oláh Sándor (FKgP) képviselők (1991. ápr. 22.), Fodor Gábor (FIDESZ) képviselő (1993. febr. 3.) tett javaslatot.]

A FELÁLLÍTANDÓ PARLAMENTI BIZOTTSÁG szükségességével általában egyetértenek mind a politika, mind a tudomány képviselői. S hogy még nem működik ilyen bizottság, alapvetően arra vezethető vissza, hogy Magyarországon ennek a fórumnak nincs hagyománya — s ennek megfelelően — jogi keretei sem jöttek eddig létre. Ezen változtatandó még csak az első koncepció készült el, s ez önmagában mutatja, hogy a működőképes parlamenti bizottság bizonnyal még várat magára.

Ugyanakkor sürgető és elvégezhető az elmúlt évtizedek fényeinek tudományos feltárása. Ezt a feladatot kapta az a Bizottság, amelyet a Kormány 3035/93. határozatával hagyott jóvá.

A Bizottság a felkérést (nem monopóliumot!) úgy kívánja teljesíteni — munkájába bevonva a szakterületek kutatóit —, hogy hiteles, tisztázó kép bontakozzon ki az elmúlt évtizedekről. Ez is része — fontos része — az igazságtételnek.

 

III.

 

Tanulmányunk első részében szóltunk nagy vonalakban arról a folyamatról, amelynek során kiépültek az intézményesített állami terror szervei, a szabadságjogok pedig köddé foszlottak.

Amikor igazságtételről szólunk — túl az eddig taglalt, alapvetően az egyén sérelmeit reparáló jogi normákon — szólni kell arról az egyedülálló történelmi folyamatról, amelyet Európában elsőnek (s így példa híján) Magyarország kezdett el. Ezt a folyamatot — a Z.l. törvény felülbírálatát kifejtő döntésében — éppen az Alkotmánybíróság illette a „jogállam forradalma” találó és egyben megtisztelő kifejezéssel.

Tehát az igazságtétel — tágabb értelemben — azt a történelmi folyamatot jelenti, amelynek eredményeként a pártállami diktatúra lebontását követően létrejön a jogállam, a hatalmi ágak szétválasztásával, és az alapvető emberi jogok megvalósításával.

A szabadság, egyenlőség, testvériség eszméje, amelyet egykor a győztes forradalom írt a francia trikolórra, s amely Európa boldogabb sorsú nemzeteit felvirágoztatta, térségünkben sokáig elérhetetlen vágyálom , maradt. Ahogy a bolsevik diktatúrák csődje és elkerülhetetlen összeomlása egyre jobban előrevetítette árnyékát, az eljövendő szabadság miatti öröm mellett teljes joggal élt a gondolkodó emberekben a félelem is; sikerül-e nyomban kitölteni az ancien régime után hagyott űrt, s nem keletkezik-e olyan vákuum, amelynek szívóereje örvényként rántja a zűrzavar — netán a polgárháború — veszedelmébe az országot. S hogy a félelem nem volt alaptalan, szomorúan igazolódott, néhány hónap múltán, határainktól délre (hogy ne is beszéljünk a messze Keletről).

MAGYARORSZÁGON — s ezt ma már halkan nyugtázhatjuk annak ellenére, hogy szétverte a diktatúra a civil társadalmat, úgy tűnik föl, mégsem múlt el nyomtalanul az 1848-as törvények emléke, sem a Deák FERENC által lerakott alapokra épített — az egykori európai viszonyok szintjén álló — liberális államberendezkedés, s mindez reálisan elérhetővé tette azt a folyamatot, amit a magyarság „csendes forradalmának” szokás nevezni, s joggal, mert hordozza a forradalom sine qua nonját: a megdöntött rendszer helyére egy új, általános és titkos választójog alapján létrehozott legitim hatalmat állított, amely nyomban betöltötte a szertefoszlott monolit hatalom utáni űrt. Az új hatalom megjelenési formája az 1989. október 23-án kihirdetett, alkotmánymódosítással megteremtett „független demokratikus jogállam”.

A Köztársaság Alkotmánybírósága e sajátos történelmi helyzetben, a „jogi rendszerváltást” abban definiálta, hogy a jogot a jogállami Alkotmánnyal kell összhangba hozni, illetve „összhangban kell tartani az egész jogrendszert”. Mindez a forradalomnak (rendszerváltásnak) a legalitás alapján történő véghezvitelét jelenti az Alkotmánybíróság megítélése szerint, s a jogállammal szemben követelményül támasztja, „hogy a jogrendszer önmagára vonatkozó szabályai feltétlen érvényesüljenek”.

A „jogállam forradalma” és a fegyveres forradalmak összevetése külön tanulmányt igényel, amely elől a kutatás — ha eljön a kellő történelmi távlatot biztosító idő — nem térhet ki. Ma még egy ilyen szintézis koraszülött volna. Az idézett alkotmánybírósági döntés megállapításai mindenesetre arra engednek következtetni, hogy míg a fegyveres forradalom az erő aktusával eltörli (nagyban-egész- ben) a korábbi jogrendszert, addig a „jogállami forradalom” egy hosszú folyamat eredményeként — anélkül, hogy a régi jog érvényességét megszüntetné — a régi rendszer legitimitásától függetlenül elismeri annak érvényét azzal, hogy „minden hatályos jogszabálynak az új Alkotmánynak kell megfelelnie”.

A legalitás alapján végbement — vér nélküli „jogállami forradalom” így — a jogbiztonságot szem előtt tartva — képes mintegy átlépni a pártállam jogviszonyait, az állam működőképességének fenntartása — s az állampolgár lehető legkisebb megrázkódtatása — mellett.

A „jogállami forradalom” kül- és belpolitikai előfeltételeinek érlelődése egyben lehetőséget nyújtott azokra az elsődlegesen közjogi reformokra, amelyek az 1989. október 23-án kikiáltott Magyar Köztársasághoz, illetve az 1990. március 25. és április 8. napján megtartott többpárti, szabad választásokhoz vezettek.

A jogállamiság felé vezető út korai szakasza, a demokratikus ellenzék szívós küzdelme a diktatúra utolsó évtizedének elején nem kecsegtetett közeli sikerekkel. A nemzetközi erőviszonyok alapvető megváltoztatása nyomán felgyorsult folyamatok robbanásszerűen nyitottak utat annak a törvényalkotásnak, amely — minden fogyatékossága ellenére — a pártállam totalitárius hatalmának felszámolását jelentette.

Az 1989-ben az országgyűlés által megalkotott — később említendő — törvények jelentősége abban áll, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (1948) és a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (1966) szelleméből fakadnak, s az állam- polgári jogegyenlőség alapján biztosítják a szabadságjogokat. Sorrendben a legjelentősebb törvények: 1989. évi II. tv. az egyesülési jogról; 1989. évi III. tv. a gyülekezési jogról; 1989. évi VII. tv. a sztrájkjogról; 1989. évi VIII. tv. az Alkotmány módosításáról — a bizalmatlansági indítvány kérdésében; 1989. évi XVIII. tv. (módosítva az 1989. évi XXXIX. tv.-nyel) a népszavazásról és népi kezdeményezésről; 1989. évi XXVIII. tv. az útlevélről; 1989. évi XXXIX. tv. a ki- és bevándorlásról; 1989. évi XXII. tv. az Alkotmánybíróságról; 1989. évi XXXIII. tv. a pártok működéséről; 1989. évi XXXIV. tv. a képviselők választásáról; 1989. évi XXXVIII. tv. az Állami Számvevőszékről.

Nagy jelentőségű az állampárt fegyveres testületét, a Munkásőrséget feloszlató 1989. évi XXV. tv.

AZ 1989-ben létrehozott 58(!) törvény mellett 23 törvényerejű rendelet is napvilágot látott elősegítendő a közjogi változásokat. Ezek közül kiemelkedő jelentőségű az 1989. évi 14. tvr. az Állami Egyházügyi Hivatal megszüntetéséről, az 1989. év 17. tvr. a szerzetesrendek működéséről, és az 1989. évi 15. tvr. a menekültek helyzetéről. Jelentős jogszabályok születtek a piacgazdaságra való áttérés előmozdításáról is, s a folyamat 1990-ben folytatódott. Ez a témakör is, úgy érezzük, fontosságánál fogva külön feldolgozást érdemel. Ezért itt csak utalunk e tényre.

Az 1990-ben létrehozott 104 törvény számszerűségével is jelzi, hogy az Elnöki Tanács megszűnésével megszűnt a törvényerejű rendeletek alkotásának lehetősége, s ezzel a törvény és törvényerejű rendelet konkurálása is.

Számos alapvető törvény közül említtessék meg az 1990. évi IV. tv. a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról, az 1990. évi VII. tv. az Állami Vagyonügynökségről, az 1990. évi XXXVII. tv. a magyar állampolgárságtól megfosztó határozatok megszűnéséről, az 1990. évi LXIV. tv. a képviselők jogállásáról; 1990. évi LXI. tv. a helyi önkormányzatokról; — nagy ütemben folyt a korábbi jogszabályok felülvizsgálata (dereguláció).

A jogállamiság helyreállítására hivatott közjogi jellegű törvényhozás (a gazdasági életre vonatkozó jogalkotás) mellett a büntetőjog és a büntető eljárásjog területét érintette — és érinti napjainkban is — alapvetően. Ide kapcsolódnak azok a büntető jellegű állam- igazgatási és társadalombiztosítási rendelkezések, amelyeknek közös gyökere az állampolgári jogegyenlőség helyére lépett bolsevik osztálypolitika, mint a diszkrimináció egy sajátos formája.

A jogállamiság megteremtése ezeken a területeken kétirányú követelmény teljesítését jelentette:

1. felszámolni a diszkrimináció múltbeli következményeit (egyedi jogorvoslatok, semmisségi törvények és kárpótlás), ideértve a szembenézést a diktatúra alatt elkövetett bűnös cselekedetekkel;

2. megteremteni a jövőnek a nemzetközi követelményekkel harmonizáló büntetőjogi (eljárásjogi) — s a személyes szabadságot is érintő büntető (eljárásjogi) — s a személyes szabadságot is érintő büntető jellegű igazgatási-szabályok rendszerét.

A jövő büntető (anyagi és eljárásjogi) jogintézményeinek kiépítése sem jelent kisebb feladatot, mint a múlt lezárása. Ez a folyamat is 1989-ben kezdődött. Kronologikus sorrendben áttekintve a törvényeket:

1. az 1989. évi XVI. tv. kiiktatta a halálbüntetést az államellenes bűncselekmények körében;

2. az 1989. évi XXIII. tv. megszüntette a közveszélyes munkakerülés bűncselekményét;

3. az 1989. évi XXV. tv. újraszabályozta az állam elleni bűn- cselekményeket, megszünteti az izgatás tényállását;

4. az 1989. évi XXVI. tv. a Be. módosításával az előzetes letartózatás kérdésében a döntés jogát a bírósághoz utalta, ugyanakkor a katonai büntetőeljárás kereteit szűkítette:

5. az 1989. évi LIV. tv. megszüntette a szigorított őrizetet;

6. az 1989 áprilisa óta moratórium lépett életbe a halálbüntetések végrehajtására;

7. az 1990. évi X. tv. a különleges titkosszolgálati eszközök és módszerek átmeneti szabályozásáról rendelkezett, és ezt az igazságügyminiszter hatáskörébe utalta;

8. az 1990. évi XIV. tv. megszüntette az alkoholisták bíróság által elrendelt intézeti gyógykezelését.

Mindez nyitánya volt annak a nagy kodifikációs folyamatnak, amely a Btk. és a Be. átfogó megújítására irányul, figyelemmel az Európa Tanácshoz történő csatlakozásból (1990. november 6.) adódó követelményekre is.

E körben kiemelkedően fontos az új Btk. novella (1993. évi XVI. tv.). Említést kell még tenni az 1992. évi XIII. tv-ről (csődbűntett stb.) az 1993. évi XLV. tv-ről (önkényuralmi jelképek tilalma) és a 4877. számon tárgyalt törvényjavaslatról (lőfegyverrel való visszaélés, fegyvercsempészet és gazdasági bűncselekmények).

A büntető eljárásjog körében a Parlament előtt fekszik a 4755. sz. törvényjavaslat és kidolgozás alatt áll a Be. új koncepciója.

Az Európa Tanácsnak az „Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény”-e megvalósításával kapcsolatos jogszabály-módosítás ugyancsak előterjesztés előtt áll.

 

IV.

 

ITT PONTOT TEHETNÉNK A DOLGOZAT VÉGÉRE. Egy társzerű tanulmányban ugyanis nincs helye a szerző személyes érzéseinek, s véleménye is csak annyiban létjogosult, amennyiben a tudomány bizonyító erejével alátámasztott.

A téma mégis megkísértett kimondani némely gondolatot lábjegyzet nélkül.

A forrásokra hagyatkozó utókor aligha lesz képes átérezni, hogy a közel fél évszázados diktatúráktól meggyötört társadalom miért nem boldog, legalább olyan mértékben, mint a világháborút túlélt nemzedék volt, akiknek otthonaik romokban hevertek, s talán nem volt család, ahol ne sirattak volna halottakat.

Most állnak az otthonok, s mégis sokszoros az „apátiahányados” a háború utáni időszakhoz képest. Tudom, a társadalom elfáradt és szegény. Ez így igaz, de így volt ez 1945 körül is, mégis tudtak lelkesedni az emberek. Gyakran halljuk: érdekellentétek, pártérdekek szabdalják szét a magyarságot, innen a kór eredete.

Érdekellentétek minden társadalomban vannak és voltak, ez még nem elégséges magyarázat. Ám a beteges gyűlölködés és gyanakvás, ami lépten-nyomon felbukkan a magánszférában és a közéletben egyaránt, kezd tragikus méreteket ölteni. Az érdekellentéteket kezelni és feloldani hivatott politikai életben különösen lesújtó a gyűlölséghullám, és az ország népének öröklött kiábrándultságát alkalmas fokozni. Az értékválság — mondják — világjelenség. Jórészt ez is igaz. A bűnök, amelyeket fél század diktatúrái követtek el, pusztították a lelkeket. A lelkeket, amelyeket fél évszázad nyomasztott, mert rájuk nehezedett a holokauszt árnyékától a „legvidámabb barakk” aprópénzzel vesztegető gulyáskommunizmusáig számos gyötrelem. Az ország túriéinak tisztességet emésztő lélek- szennyezése több kárt tett, mint a nyílt külső elnyomás.

Magunk sem vesszük észre — csak itt-ott tetten érjük kortársainkat, sőt magunkat is —, hogy olykor a diktatúrát elítélő s ellene tudatosan fellépő emberek is a diktatúra által beidegzett módon reagálnak, vélekednek, cselekszenek, vagy nem mernek cselekedni. A zsarnokság bűne ugyanis nem csak a jog által megragadható injuriokban manifesztálódik. A zsarnokság méreg, a lélek immunrendszerét kezdi ki. Deformálja a lelkiismeretet, hiszen akkor „hatékony”, ha sikerül elhitetni — egyénnel és társadalommal —, hogy mindent szabad, ami célszerű, nincs erkölcsi fék és gát, hogy a bűnök nem bűnök, hanem érdek vezérelte szükségszerűségek, esetleg „hibák” vagy „elhajlások”, hogy a lelkiismeret lomtárba való, csak a vezér akaratának kell teljesednie.

Az Egy mondat a zsarnokságról igazsága nem költői túlzás: ha élne ILLYÉS Gyula, talán megírná a második mondatot is, a zsarnokságból való felgyógyulás kínjairól, amelyeket — úgy látszik — nem kerülhetünk el.

A GYÓGYULÁS HOSSZÚNAK ÍGÉRKEZŐ FOLYAMATA nehezen képzelhető el anélkül, hogy el ne temetnénk a kórokozók milliárdjait terjesztő bomló tetemet, s hogy ki ne meszeljük friss, tiszta szagú mésszel a halottasházat, s ne nyissuk ki ablakainkat. Ki kell nyitni akkor is, ha a betóduló friss levegőtől náthát kapunk.

A múlt hiteles ismerete nélkül — bármilyen volt is, ami volt — újabb viszályok és újabb bűnök teremnek, egy új sárkányfogvetés.

Ahhoz azonban, hogy a társadalom fel tudja dolgozni a múltat, kell a kiengesztelődni akaró lélek. E nélkül nem fog sikerülni. Vigyázzunk! A tények ismerete nélkülözhetetlen ugyan, de önmagában kevés. A tényismeret csak alkalmas eszköz lehet, mint a gyógyszer az orvos kezében. Sarlatánok azonban mérgezhetnek — akár ölhetnek is — vele.

Miként az evangéliumi példázat figyelmeztet a kiűzött gonosz lélekről, amely víztelen helyeken bolyong, míg végül magához vesz hét — nálánál gonoszabb — lelket, visszamennek és együtt gyötrik a megszállott embert, kinek sorsa sokkal rosszabbá lett, mint annak előtte volt. Ezért — hogy a gonosz kiűzetése végleges legyen, gyógyszerré s ne méreggé váljék a tudás, kell, hogy a tények ismerete nyomán megszülessen a kiengesztelődés.

Kell, hogy ismét helyesen működjék a lelkiismeret, nyerje vissza érzékenységét és funkcióját: jó és rossz elválasztásának képességét egyéni és társadalmi méretekben. A megélt történelem az embereket egyénileg más-más módon alakította, gondolataikat, jó és rossz indulataikat eltérően formálta; a társadalom egészének mégis érdeke, hogy a jó legyőzze a rosszat és szeretetelvűvé alakítsa az egész emberiség és benne nemzetünk életét. Hiszem, hogy van a nemzetnek annyi egészséges sejtje, amennyi képes leküzdeni a gyűlölet kórokozóit, megvalósítja a kiengesztelődés művét és tanulsággá lényegíti a múltat.



« vissza