Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Gondolatok az igazságtételről 2. rész

 

HOGYAN IS TEGYÜNK IGAZSÁGOT?

 

AZ IGAZSÁGTÉTEL VÉGTÉRE NEM MÁS, mint a jelzett sérelmek kezelése. De miként kezelhető mintegy fél évszázad sokrétű, és nemzedékek életét átszövő, számos tekintetben jóvátehetetlen injuriája? Mi lesz a közös nevező, amellyel a társadalom feldolgozza mindazt a történelmi tévedést, amelyet kénytelen volt megélni? S miként érhető el az igazságtétel célja: a kiengesztelődés? Kiengesztelődés s nem a bosszúvágy kielégítése. Kiengesztelődés, amely az elszenvedett sérelmeket az egyénben a lélek erejévé, a nemzetben jövőt alkotó energiává változtatja.

A sérelmek összességéből egy rész „kárpótlási jogcímmé" szublimálódott (mert a legtágabb értelemben használva a „sérelmet" ide sorolta a vagyonjogi, munkajogi és társadalombiztosítási intézkedéseket kiváltó okokat is) jelezve, hogy a sérelmek egy csoportja jogilag megragadható — és legalább részlegesen orvosolható.

A sérelmek más részénél sajátosan keveredik a politikai, erkölcsi és jogi elem. így a koncepciós büntetőügyek elítéltjeinél a szorosan vett büntetőjogi következmények a semmisségi törvények megjelenésekor már rég megszűntek (az egykori elítéltek mentesültek is a hátrányos jogkövetkezmények alól), mégis ki kellett mondani, hogy az ellenük folyt eljárások nem voltak jogszerűek sohasem.

Van végül az igazságtételnek egy vonulata, amelyik nem fordítható jogi formulává, még részlegesen sem. Ez megmarad a morál keretei között. Az egyének mellőztetésén túl itt jelentkezik a magyar társadalom jelentős részének súlyos hátránya, amelyet a történelmi úttévesztés (ha tetszik, pusztai vándorlásunk) okozott.

Térjünk most vissza az igazságtétel jogi formulákban kifejezhető oldalához.

Természetes, hogy az igazságtétel első lépéseit a sértettek sorsának megkönnyítése jelentette. Az igazságosság azt diktálná: olyan állapotba kell hozni a sérelmet szenvedettet, mint a sérelem elszenvedése előtt volt.

Konkrétan tehát vizsgálni kell: fennáll-e az in integrum restitutio lehetősége az összeomlott diktatúra koncepciós-megtorló büntető ügyeivel és más módon okozott hátrányokkal kapcsolatban.

Mielőtt a kérdésben elvileg állást foglalnánk, előrebocsátjuk: a római jogban in integrum restitutióra — a jogsérelem után az előző állapot visszaállítása egy jogsérelem orvoslására — akkor volt lehetőség, „ha az eredeti állapot visszaállítása nem jelentett nagyobb hátrányt az azt elszenvedő félnek, mint aminő a kérelmezőt érte".

Ez a formula aligha adaptálható a mi viszonyainkra — még akkor sem, ha a benne rejlő tartalom igen csábító — mi ugyanis nem egy káreset jóvátételét „örököltük meg". Amikor több mint négy évtizednyi időben egy-egy életsors alakulását befolyásolta egy büntető ítélet, ez jóval túlmutat az ítélet konkrét joghátrányain, úgyannyira, hogy az érintett házastársára, gyermekeire és más rokonaira is kihatott. Megváltoztatta az érintettek egész életútját. Az eredeti állapot helyreállítása így nem lenne más, mint az élet újraélése. Hasonló a helyzet a „csak" vagyoni sérelemmel járó döntések reparációjánál is.

NEM marad tehát más megoldás, mint egyrészt egy büntetőjogi-erkölcsi-politikai elégtétel — a kapcsolódó munkajogi és társadalombiztosítási helyzet rendezésével —, másrészt az anyagi károk ex gratia kárpótlással. Utóbbi megoldást követi mind az 1991. évi XXV. tv., mind az 1992. évi XXXII. tv.

Az ex gratia jellegű kárpótlás, „ahol az állam nem jogi igényeket elégít ki, hanem méltányosságból juttat kedvezményeket"... így „a megkülönböztetés korlátja a pozitív diszkrimináció elvi határa: az egyenlő méltóságú személyként való kezelés feltétlen betartása, illetve az Alkotmányban megfogalmazott alapjogok meg nem sértése. (Ld. 9/1990. (IV. 25.) AB. határozatot.)"

Elsőként tekintsük át a semmiségi törvények lényegét.

1989. november 1-jén kelt a 19/1989. (XI. 1.) OGY. határozat, kötelezte a minisztertanácsot, hogy az 1945-1962 között történt törvénysértő elítélések orvoslására törvényjavaslatot terjesszen elő, amely tartalmazza az elítéltek, internáltak kitelepítettek kártalanítását is.

Az összeomló pártállam idején már számos reformer is felismerte a társadalmi igény elodázhatatatlanságát. Az 1989. évi XXXVI. tv.-t, az első semmiségi törvényt tehát még a pártállamban létrehozott parlament (amelyet többen hasonlítottak az utolsó rendi országgyűléshez) hozta meg. Az első semmiségi törvény (és a hozzá kapcsolódó rendeletek) magukon hordanak éppen ezért bizonyos „rendi" korlátokat is.

A semmiségi törvényekkel kapcsolatban rá kell mutatni arra a magyar jogalkotásban és bírósági gyakorlatban egyedülálló megoldásra, amely az ítéletek semmisségének törvényi deklarálásában — esetenként bírói mérlegelés után történt semmissé nyilvánításában — jelentkezik.

A semmisség intézménye nem minden előzmény nélküli.

A bírói gyakorlatban alkalmazott 9590/1945. ME. sz. rendelet lehetőséget teremtett arra, hogy a bíróság meg nem történtnek tekintse [3. § (1) bek. azokat az ítéleteket (akár végrehajtott halálos ítéletet is), amelyek szocialista, antifasiszta, vagy demokratikus politikai meggyőződésük, magatartásuk, vagy tevékenységük miatt (1. §) hoztak].

Ezzel megjelenik a magyar jogalanyban a semmisség intézménye, mégpedig — annak lényege szerint — olyan esetekben, amikor a kihirdetett jogi normának megfelel ugyan, de amorális az elítélés. Törvényalkotásunk ezt az amoralitást — mint később érintjük — lényegében két irányban alkalmazta: az amorális jogszabályok alkalmazásával történt elítélések és a „hibátlan" jogszabályok (tömeges méretű) törvénysértő alkalmazásának olyan eseteiben, amikor a rendkívüli perorvoslatok valamilyen okból nem voltak alkalmazhatók.

Az elsőként 1989. október 20-án elfogadott 1989. évi XXXVI. tv. „Az 1956-os népfelkeléssel összefüggő elítélések orvoslásáról" joggal bírált preambuluma nem meri ugyan kimondani '56 tartalmi lényegét, hogy tudniillik több volt mint népfelkelés, forradalom volt és szabadságharc, amelyet a nemzet függetlenségéért és a parlamentáris demokráciáért vívott a magyar társadalom. Mégis történelmietlenek lennénk, ha tagadnánk, ez a felemás tartalmú preambulum szól arról, hogy '56 harcosai „hazánk társadalmi átalakulása és függetlensége érdekében léptek fel". Ez pedig áttörést jelentett a kádári restauráció álláspontjához képest, amely még 1988. október 6-án (!) is „közkegyelem gyakorlásáról" hozta meg az 1988. évi 20. törvényerejű rendeletet, s ebben mentesítik a büntetett előélet hátrányos jogkövetkezményei alól azt, „akit a bíróság 1956. október 23. és 1957. május 1. között elkövetett állam elleni bűncselekmény, vagy ellenforradalmi tevékenységével összefüggésben más bűncselekmény miatt" ítéltek szabadságvesztésre, vagy a halálbüntetést kegyelemből életfogytig tartó szabadságvesztésre változtatták. (Kiemelés tőlem. K. F.)

Az 1989. évi XXXVI. tv. érdemi rendelkezései pedig — az egykori megtorló ítélkezés gyakorlatának megfelelően semmissé nyilvánította az 1956. október 23. és 1963. április 4. között nemcsak a „népfelkeléssel összefüggésben elkövetett politikai bűncselekmény" miatti elítéléseket, hanem a „harci cselekmények során elkövetett emberölés, rablás, közveszélyokozás vagy személy elleni erőszak miatti elítélések"-et is (1.). A semmisség tehát ex lege áll fenn és az ügyekben első fokon eljárt bíróság ezt csupán deklarálja (6.).

Az ex lege semmissé nyilvánítás mellett ismeri a törvény a bíróság által konstitutív határozattal kimondott semmisséget is (2. ). Az első semmisségi törvény kétségtelenül igen szűk körben vonja meg a bírói határozat jogerejéhez kapcsolt semmiséget, mégis a bírói mérlegelés megjelenik a semmissé nyilvánításra irányuló eljárásoknál.

Az 1990. évi XXVI. tv.-t (a második semmisségi törvény) az „utolsó rendi gyűlés" hattyúdalaként, 1990. március 14-én fogadta el az Országgyűlés, és 1990. március 31-én hirdették ki. Mint ez a preambulumból kitűnik — tovább lép, kimondva a nemzet megkövetését; az Országgyűlés fájdalommal emlékezik meg arról, hogy a második világháborút követően a Magyarországon létrejött sztálinista államhatalom — megfosztva az országot függetlenségétől, megcsúfolva az emberiességet, az igazságot és a jogot — ártatlan állampolgárok százezreitől vette el a szabadságukat, sokuktól az életüket is. A börtönökből és internálótáborokból szabadultak számkivetettként éltek saját hazájukban. A törvénytelenül üldözöttek ügyeiben gyakorolt közkegyelmi elhatározások alkalmatlanok voltak a sérelmek orvoslására, mert az el nem követett bűnök nem bocsáthatók meg". (Kiemelés tőlem — K. F.)

Ebben a preambulumban tehát — figyelemmel a törvény címére — „az 1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélések semmissé nyilvánításáról" — már sikerült a törvény szavával kimondani mindazt, amit egy évvel korábban még nem. A 6. §-ból álló törvény — követve az első semmisségi törvény ex lege megoldását — semmissé nyilvánítja az állam belső és külső biztonsága elleni bűncselekmények, a terv, árdrágító és közellátási bűncselekmények, a társadalmi tulajdont károsító bűncselekmény feljelentésének elmulasztása miatti elítéléseket (1. §), valamint az előbbiekkel halmazaiban álló — s a semmissé nyilvánított cselekménynél nem súlyosabb büntetési tételű egyéb bűncselekményeket a háborús és népellenes bűncselekmények kivételével.

A bíróság ez esetben is deklaratív jellegű igazolást ad ki a semmisségről csupán, amelynek meglétét (a Be. 356. § szabályai szerint folytatandó különleges eljárásban) tisztázza.

A második semmisségi törvény nem ismeri a bíróság által (konstitutíven) megállapított semmisséget. Ehhez képest az igazolás megtagadása miatt bejelentett jogorvoslat (4. § (1) bek.) csupán a semmisség téves deklarálása miatt lehetséges, illetve arra szorítkozhat, hogy az elutasítás törvényes volt-e.

A törvény bírálói — túl azon, hogy többen a bizottság tagjai közül is más bűncselekmények esetében is javasolták a semmisség kiterjesztését — joggal vetették fel azt az elvi jelentőségű kérdést, hogy az 1963. április 4-i felső időhatár nem zárja le a tömegesen jogorvoslásra szoruló elítélések körét.

Ez az értékítélet azonban — amely a poszt-sztalinista bolsevizmus utolsó, ún. „puha diktatúrájáról" szól — a szabadon választott parlamentnek jut osztályrészül, így jelenik meg a semmisség fogalma az 1992. évi XII. (harmadik semmisségi) törvényben, amely az 1963 és 1989 között elkövetett egyes állam elleni és közrend elleni bűncselekmények miatt történt elítélések semmissé nyilvánításáról rendelkezik.

Az 1992. évi XII. tv. rámutat arra a tényre, hogy az 1963. évi 4. tvr. hatályba lépését követően is „változatlanul hatályban maradtak azok az állam és közrend elleni bűncselekményeket megállapító rendelkezések, amelyek alapján olyan ítélkezési gyakorlat érvényesült, mely egyrészt ellentétben állt az akkor hatályos alkotmányban is rögzített alapelvekkel, másrészt ellentétes volt az emberi jogokra vonatkozó általánosan elismert elvekkel és szabályokkal, valamint a társadalom erkölcsi értékrendjével".

Ehhez képest rendelkezik a poszt-sztálinista időszak „puha diktatúrájának" periódusában történt politikai indíttatású elítélések semmissé nyilvánításáról, azonban eltérően a korábbi semmisségi törvényektől, nem ex lege tette semmissé az egyes elítéléseket, hanem a bíróságokra bízza a semmisség megállapítását. A bíróság az irányadó tényállást figyelembe véve — azt mérlegeli, hogy cselekmény lényegileg az 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel kihirdetett, az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egvségokmányában rögzített alapjogok gyakorlása miatt történt-e. Igenlő esetben a bíróság az elítélést — konstitutív módon — semmissé nyilvánítja.

A SEMMISSÉG KÖRÉBEN utalni kell még, a három semmisségi törvényt kiegészítendő, az 1992. évi XXXII. tv. 18. §-ra, amely semmissé nyilvánítja — ex lege — az 1941. évi XV. tv. (ún. harmadik zsidótörvény) 9, 10, 14. és 15. §-án alapuló elítéléseket, kiegészítve ezzel az 1990. évi XXVI. tv. 3. és 4. §-át. [Megjegyezzük, hogy a 200/1945 ME. rendelet (az ún. zsidótörvények és rendeletek hatályon kívül helyezéséről) 3. § szól a büntető eljárások megszüntetéséről, az ítéletek hatályának megszűnéséről, de nem mondja ki expressis verbis a semmisséget. Indokolt volt ezért a semmisséget, mint (a jogi elégtételen túli) politikai és erkölcsi elégtételt is hordozó értékítéletet alkalmazni.]
 

REPARÁCIÓK ANYAGI OLDALA

 

1/ A sértettek oldalán az igazságtétel azokkal az anyagi juttatásokkal (ideértve a nyugdíjidő stb. beszámítását is) kezdődött, amelyek az üldözöttek nyugdíjidejének beszámítását, nyugdíjpótlék megállapítását jelentette, illetve a jogtalanul elvont nyugdíjak (nyugdíjidők) visszaállítását. [72/1989 (VII. 4.) MT. rendelet, 104/1989 (X. 4.) MT. rendelet, 108/1989 (XI. 1.) MT. rendelet; 65/1990 (III. 28.) MT. rendelet, 93/1990 (XI. 21.), 74/1991 (VI. 10.) Korm. r., 112/1991 (IX. 2.) Korm. r., 174/1992 (XII. 29.) Korm. r. (módosítja a 45/1993 (III. 12.) Korm. r.]

2/ A személyes szabadságot (és életet) érintő injuriák anyagi reparációját az 1992. évi XXXII. törvény jelentette.

Anélkül, hogy tételesen a törvény rendelkezéseibe bocsátkoznánk, meg kell említeni: a harmadik kárpótlási törvény vezérlő elve: az állam által intézményesített terror legsúlyosabb injuriáinak enyhítése a nemzetgazdaság teherbíró képességének figyelembevételével. Legnagyobb vitát ezen belül az élet elvesztésének kárpótlása váltotta ki. A kihirdetett törvény az egyetlen pontosan körülírható esetet fogadta el kárpótlási okként. A büntető eljárás keretében történt életelvesztést.

A szabadságtól való megfosztás széles körben átfogja mind azokat az eseteket, amikor börtönben, illetve zárt táborszerű fogvatartás körülményei között (30 napot meghaladóan) volt kénytelen a kárpótlásra jogosult tartózkodni.

A szabadságlevonással összefüggő vagyoni károk tekintetében az 1991. évi XXV. tv. (a továbbiakban I. kárpótlási törvény) alkalmazandó. S itt kapcsolódunk az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról alkotott, 1991. július 11-én kihirdetett törvényhez. A vagyoni kárpótlás éles vitákat váltott ki elsősorban a reprivatizálás híveivel. Ma már ismert: a reprivatizálás gyakorlatilag keresztülvihetetlen négy évtized után, s ahol ezt a megoldást választották, zsákutcába jutottak.

A kárpótlás tehát — ex gratia elven — meghatározott körben (termőföld, ingatlan, vállalkozás) részlegesen (és degresszív kulcs alkalmazásával) oldható meg úgy, hogy ezzel a privatizáció folyamatát is elősegítse.

Az első kárpótlási törvény és az azt kiegészítő 1992. évi XXVI. tv. (második kárpótlási törvény) végrehajtását követően szükségesnek látszik a negyedik kárpótlási törvény megalkotása is, amely az állampolgárok tulajdonában az állam által kötött nemzetközi szerződésekkel okozott károk részleges kárpótlásáról intézkedik.

Az anyagi jellegű kárpótlások sorában kell megemlékezni a nemzeti gondozásról alkotott 1992. évi LII. tv.-ről, mint az 1992. évi XXXII. tv.-t kiegészítő jogszabályról.

A most említett fontosabb jogszabályok a kárt szenvedett egyént tekintve nyújtanak jogi, erkölcsi, politikai és korlátozott anyagi elégtételt. Kifejezésre juttatva ezzel, hogy a reparációnak a sértett az elsődleges címzettje, egyszersmind jelezve, hogy a reparáció nem oldható meg teljeskörűen, s maradnak óhatatlanul olyan területek, (mint pl. az egyes életutak megtörése) amelyek valójában nem általánosíthatók, s így ki sem fejezhetők jogi normákban. Ezek feldolgozása a társadalom kisebb-nagyobb közösségeinek erkölcsi értékítéleteiben lehetséges csupán. Ezek skálája is igen széles: a közösségből történő kirekesztéstől a lakókörnyezet megbecsüléséig, a köztiszteletnek választott tisztségekben jelentkező megnyilvánulásoktól egy meleg kézfogásig, vagy az unokák érdeklődő, rácsodálkozó kérdéseiig.

Az egyének kárpótlásán túli, külön problémakör a kárt szenvedett közösségek kárpótlása.

Az egyházak — a diktatúra különös célpontjai — vonatkozásában alkotta meg az Országgyűlés, az egyházak társadalmilag hasznos funkciójának újjászervezéséhez szükséges javak visszaszerzését lehetővé tevő, „a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről'' szóló 1991. évi XXXII. tv.-t. A nácizmus áldozatául esett zsidó közösségek vagyonának rendezéséről még folynak a tárgyalások.

NÉZZÜK AZ ÉREM MÁSIK OLDALÁT. Itt számot kell vetni (a súlyosság irányába haladva) a diktatúra osztotta privilégiumokkal, például a kiemelt nyugdíjak, a lakások kiutalásától a lemenők egyetemi felvételéig (a kívánt tudásszint alatt is) és hiánycikkek (gépkocsi stb.) megszerzésétől a kiváltságos üdülések igénybevételéig.

E feudális naturáliákon túl, a vezető állások betöltésére való kiválasztás jelentett — máig is ható — neuralgikus pontot.

Végül a legnehezebb kérdés az állam által támogatott bűnelkövetéseké.

MA MÁR TÖRTÉNETE VAN a kérdés kezelésének. Itt kizárólag a tudományos véleményekről, valamint a törvényhozás processzusát megjárt törvényjavaslatokról, illetve az Alkotmánybíróság álláspontjáról szólunk. (A publicisztikában hömpölygő, indulatoktól fűtött „viták" és hangulatkeltő csúsztatások halmaza aligha tarthat igényt érdemi elemzésre.)

Az első tudományos vita a ZÉTÉNYI-TAKÁCS névvel fémjelzett törvényjavaslat körül lángolt fel. Ismeretes, hogy az Országgyűlés által elfogadott törvény (a továbbiakban Z.1.) —, az elévülési szabályok visszaható hatályú megváltoztatását határozta el. [Az 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között elkövetett és politikai okokból nem üldözött súlyos bűncselekmények üldözhetőségéről. (A törvényt az Országgyűlés az 1991. november 4-i ülésnapján fogadta el.)] A törvény szövege szerint:

1. § (1) 1990. május 2-án ismét elkezdődik az 1944. december 21. és 1990. május 2. között elkövetett és az elkövetéskor hatályos törvényekben meghatározott azon bűncselekmények büntethetőségének az elévülése, amelyek az 1978. évi IV. tv. 144. (2) bekezdése hazaárulásként, 166. (1) és (2) bekezdése szándékos emberölésként, 170. (5) bekezdése halált okozó testi sértésként határoz meg, ha az állam politikai okokból nem érvényesítette büntető igényét. (2) Korlátlanul enyhíthető az (1) bekezdés alkalmazásával kiszabott büntetés.

2. § Ez a törvény a kihirdetése napján lép hatályba."

Az elévülési idő nyugvása „politikai okból" — mint ismeretes — nem példátlan a magyar büntetőjogban.

Az 1945. évi VII. te. 9. §-a: „Az 1919. évben és az ezután elkövetett ama politikai gyilkosságokra vonatkozólag — amely üldözését az uralmon volt hatalom megakadályozta — a elévülés csak 1944. évi december 21. napján veszi kezdetét" (81/1945 ME. számú rendelettel megállapított szöveg), illetve az 1440/1945. ME. számú rendelettel kiegészített szöveg szerint: „Az 1919. évben és azt követően elkövetett azoknak a politikai bűncselekményeknek elévülése, amelyeknek emberélet esett áldozatul, úgyszintén a sajtó útján elkövetett azoknak a bűncselekményeknek elévülése, amelyeknek tényálladékát a jelen rendelet határozza meg, — és amelyek üldözését az uralmon volt hatalom megakadályozta az 1944. évi december 21. napján veszi kezdetét." (Kiemelés tőlem — K. F.)

Mindkét változat lehetővé tette tehát olyan bűncselekmények üldözését, amelyek esetében a törvényben előírt elévülési idő már eltelt. A szóbanforgó törvényhely alapján számos ügyben szabtak ki súlyos büntetéseket a népbíróságok s még 1956-ban is hajtottak végre olyan halálos ítéletet (Vö: Franczia Kiss Mihály ügye), amelynek meghozatala e törvényhely nélkül nem lett volna lehetséges.

A vitára hatással volt a Németországban zajló hasonló tárgyú polémia, amely részben eltérő jogi normák mellett (a német Btk. 78/b. (1) bekezdése törvényi rendelkezést tartalmaz a büntetőjogi elévülés nyugvásáról, a magyar Btk.-ban hasonló szakasz nincs és nem is volt!) taglalta a kérdést. GYÖRGYI KÁLMÁN — legfőbb ügyészi minőségében — Az Országgyűlés Alkotmányügyi, Törvényelőkészítő és Igazságügyi Bizottsága 1991. május 22-i ülése felhívásának alapján készített dolgozatot [Györgyi Kálmán dolgozatának első részében a nemzetközi szerződésekben meghatározott kötelezettségek és a belső jogviszonyáról szól, figyelemmel az Alkotmány 57. § (4) bek.-re majd arra a kérdésre ad választ: van-e lehetőség a már elévült bűncselekmények megbüntetésére. A szerző álláspontja, hogy az elévülés anyagi jogi intézményként kezelendő — ehhez képest a visszaható hatályú szabályozást elveti. Alkotmányossági aggályként nyomatékkal veti fel a jogállami követelményeket.! A Büntetőjogászok Klubja (az Igazságügyi Minisztériumban) szeptember 27-én tartott e tárgyban vitaülést. Bárd Károly itt elhangzott kitűnő dolgozata — amelyet később publikált is — a szorosan vett „elévülési vitán" a kérdést áttekintve felveti: „Alkalmas-e a büntetőjog a visszamenőleges igazságtevésre?" Az érvek és ellenérvek ütköztetése után megállapítja: „Összefoglalva: a hagyományos kriminalitás, illetve a rendszerkonform és államilag szponzorált bűnözés közötti eltérés nem olyan mérvű, hogy a büntetőjog alkalmazásának lehetőségét ezen az alapon eleve ki lehetne zárni." (Kiemelés az eredetiben.)

Bárd Károly, szemben állva a visszaható hatályú büntető törvénykezéssel, rámutat: „A visszaható hatályú büntető törvényhozás tilalmának feloldása nem okozott lelkifurdalást a bolsevik hatalomnak, és a nemzetiszocialisták is ezzel kezdték a büntetőjog "reformját" 1935-ben. A magyar büntető törvényhozás történetében az 1950. évi Bt. mondta ki, hogy alkalmazni lehet az elkövetés időpontja után született büntetőtörvényt, ha az újabb törvény kifejezetten kimondja: hatálya az életbeléptetés előtt elkövetett cselekményekre is kiterjed. A diktatúra törvényhozóit legfeljebb az menti, hogy sohasem állították azt, hogy jogállamot akarnak. Ha azonban a jogállamiság nevében tagadjuk a múltat, és akár csak kis időre is áthágjuk a jog vonta határokat, saját szándékaink tisztaságát kérdőjelezzük meg." (Kiemelés az eredetiben.)

Felvetette ugyanakkor a legsúlyosabb bűnök jövőre vonatkozó elévülhetetlenségének törvénybe iktatását (javaslata időközben törvény lett, mint a Btk. novella része) és a parlamenti bizottság felállításának szükségességét (amelyről még szólok más helyen).

Nem célunk most a teljes vitaanyag ismertetése, de szólni kell feltétlenül Békés Imre—-Bihari Mihály—Király Tibor—Schlett István—Varga Csaba—Vékás Lajos: Szakvélemény c. dolgozatáról, amelyet Antall József miniszterelnök felkérésére készítettek [Megjelent: Magyar Jog 1991. 11. 641-645] „az 1949 és 1990 között elkövetett, a társadalmi igazságérzetet sértő magatartások, illetve előnyök megítélésének, a felelősség megállapításának elveiről és jogi feltétéleiről". A tanulmányból kiemeljük az alábbi megállapítást: „Nem látható előre, hogy az Alkotmánybíróság hogyan értelmezné a jogállami klauzulát". (Kiemelés az eredetiben.) Ez összecseng a Györgyi Kálmán dolgozatában hangoztatott aggállyal.

A vitában véleményt nyilvánított SZŰK LÁSZLÓ [Szűk László: Szakvélemény „az elévülési törvényről" Kézirat.] és e sorok szerzője is. [Kahler Frigyes: Igazságtétel és társadalmi megbékélés. Rebellitás '56 II. évf. 3. (1993) 1-41.]

Szűk László írásában — jogdogmatikai elemzés után — állást foglalt az elévülés eljárásjogi természete mellett, s nem látott szakmai akadályt a Z.1. tv.-t illetően.

Ami saját álláspontomat illette, azt vallottam: a politika kompetenciája eldönteni, szükséges-e a Z.1. tv. Ugyanakkor — miként ma is vallom — (s álláspontomat az Alkotmánybíróság később megerősítette) a magyar büntetőjogban is létezik az elévülés nyugvása olyan, a Btk.-ban nem nevesített okból, hogy az állam nem teljesítette a legalitás elvéből fakadó, de törvényben is kimondott bűnüldözési kötelezettségét. Ilyen esetben az idő múlása csak naturális időmúlás és nem eredményez elévülést. Tehát csupán naturális időmúlás és nem elévülési idő telik azokban az esetekben, amikor az állam — félretéve bűnüldözési kötelezettségét — nem üldözte (sőt esetleg jutalmazta) a bűncselekményeket. Álláspontomat egyrészt az elévülés jogintézményének — a római jogból ismert — természetéből, másrészt azokból az MSZMP-határozatokon nyugvó titkos utasításokból vezettem le, amelyek megtörik a Be.-ben tételesen leírt kötelező legalitás elvét. [Bárd Károly fent idézett művében szintén értékeli a szóbanforgó párthatározatokat és megállapítja: „Az állampolgári jogegyenlőségnek politikai megfontolásokon alapuló intézményesített megsértése viszont tény. Az MSZMP Politikai Bizottsága még 1984-ben is hozott olyan határozatot, amely egyebek között kimondja: a párt legnagyobb funkcionáriusai csak meghatározott pártszervek hozzájárulása esetén vonhatók büntetőeljárás hatálya alá. A határozat alapján a követendő eljárást azután a bűnüldöző szervek utasításokban konkretizálták. Ld. például a legfőbb ügyész 001/1985. számú utasítását, a pártszervek hatáskörébe tartozó személyek büntetőügyeivel kapcsolatos feladatokról."]

Az Alkotmánybíróság — többször idézett határozatában — alkotmányellenesnek ítélte a Z.l. tv.-t. Alapvetően a jogállamiság értelmezése, a jogbiztonság követelménye vezette arra az álláspontra az Alkotmánybíróságot, hogy a törvényt alkotmányellenesnek jelentse ki.

A tudomány világában az első reakció a Konrad Adenauer Stiftung 1992. májusi konferenciája volt. [A Konferencián WOLFGANG Naucke, Jacques Verhaegen, Békés Imre, WOLFGANG Brandstatter, Klaus Tiedemann, Gerhard Löchner, Király Tibor, Földvári József, Zlinszky János, Szabó András tartottak előadást. Az előadók a Z.1.-kel kapcsolatos alkotmánybírósági határozaton túl összevetették a II. világháború utáni ún. nácitlanítás problémáit a kommunizmus utáni helyzettel.]

EZT KÖVETŐEN KERÜLT BENYÚJTÁSRA Zétényi Zsolt újabb — eljárásjogi — törvényjavaslata (a továbbiakban Z.2.), valamint az elévülést értelmező országgyűlési állásfoglalás, amelynek az a a lényege, hogy bíróság döntse el a legsúlyosabb élet elleni bűncselekmények esetében, elévült-e a cselekmény, vagy csak naturális időmúlás történt, és az elévülés nyugodott.

A Parlament által megszavazott Z.2. az Alkotmánybíróságnak az elévülés nyugvását elismerő álláspontjából indul ki. Az alkotmánybírósági határozat ugyanis az elévülést egységes jogintézményként kezeli az egész jogrendszerre nézve, s ehhez képest a büntetőjogban sem azonosítja a naturális időmúlással. „Az elévülés jogi tények kérdése, vagyis jogszabálynak kell a naturális tényt — az idő folyását —jogi hatással járó ténnyé változtatni. Az elévülés megindulását és tartalmát meghatározó jogi tényeknek az elévülés ideje alatt kell fennállniuk, s vagy fennállnak, vagy nem". (Kiemelés tőlem — K. F.)

Ehhez képest a büntetőügyekben vizsgálni tartozik a jogalkalmazó, hogy a titkos utasításokkal biztosított quasi mentelmi jog „az adott ügy elévülésére milyen hatással volt." Mindez az ilyen „interveniált ügyekben" az elévülés nyugvását eredményezi, ehhez képest — büntethetőséget jelent.

Arra azonban, hogy a bíróság állapítsa meg az elévülést, a mai eljárásjogi szabályozás nem alkalmas, hiszen az esetek túlnyomó többségében az elévülésre való hivatkozás már a feljelentéskor, illetve a nyomozás során megtörténik, ami meggátolja, hogy az ügy elbírálása bírói szakba kerüljön. (Be. 13. § (1) bek. b/, 139. § (1) bek. c/, illetve 131. §). Ha az eljárás mégis eljut a bíróság elé, úgy az ott kapott megszüntető végzés (Be. 213. § a/ pont; 250. § I/a. pont) nem jeleníti meg közvetett formájában sem a bűnösséget, s a minősítés kérdésében is rendszerint csupán a vád szerinti minősítésre történik utalás. A bírói határozat úgy tudja megjeleníteni tehát a bűncselekmény elkövetését, ha sor kerül a Be. módosítására. A módosítás lényege: parancs az eljárás lefolytatására és az ügy bíróság elé terjesztésére — hacsak büntethetőséget kizáró, vagy (az elévülés kivételével) más büntethetőséget megszüntető ok nem áll fenn.

(Folytatjuk)



« vissza