Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Gondolatok az igazságtételről 1. rész

 

Gondolatok az igazságtételről

 

HA KÉSZÜLNE STATISZTIKA a legtöbbet emlegetett kifejezésekről, 1991-93-ban előkelő helyet foglalna el az igazságtétel. Emlegetik történészek, jogászok és politikusok, a valami módon hátrányt szenvedett állampolgárok milliói, s a hátrányt okozók jóval szűkebb tábora. Igaz, ők szívesebben mondanak „boszorkányüldözést”.

Körkérdésekből kiderült: a társadalom többsége vár valamilyen igazságtételt a szabad választásokon vér nélkül hatalomra került demokráciától. Az már korántsem olyan egyértelmű, mi is lenne az igazságtétel. A tartalmat illetően a szakemberek körében is nagyok a nézetkülönbségek.

Az elmúlt rendszerben elkövetett bűnökért felelős személyek büntetőjogi felelősségre vonása körül kirobbant szenvedélyes viták az igazságtétel-kérdést egy részterületre, a büntetőjogi felelősségre vonásra egyszerűsítették, pontosabban azt az optikai csalódást eredményezték, mintha az igazságtétel azonos lenne egyes főbenjáró bűnökért történt büntetőjogi felelősségre vonással.

E sorok írója igazságtételen egy olyan folyamatot ért, amelynek során a kiépülő alkotmányos jogállam egyfelől választ keres az elmúlt fél évszázad diktatúráinak injuriáira, másfelől megszünteti a diktatúra elnyomó struktúráját és diszkriminatív jogrendszerét. Ennek során természetszerűen elsődlegesen a bolsevik diktatúra következményeinek — részleges — orvoslása kerül előtérbe. Sajátos történelmi körülményeink azonban elkerülhetetlenné tették a megelőző, a szélsőjobb diktatúra időszakában elkövetett bűnök kárpótlásának kérdését is.

Az 1992. évi XXXII. törvény (a továbbiakban III. kárpótlási tv.) időbeli hatálya és a kárpótlás egyes jogcímei nem hagynak kétséget afelől, hogy az alkotmányos jogállam azonos módon ítéli meg a diktatúrák gyakorolta különböző fogantatású (de hasonló eredményű) diszkriminációkat.

A legújabb kori magyar történelemben a szélsőjobb diktatúra bukása után elindult — mint láttuk — egy, a nácizmus üldözöttéinek igazságtételét szolgáló jogalkotási folyamat, amely azonban csakhamar — éppen a szélsőbal diktatúra térfoglalása nyomán — elakadt. Ezzel egyidejűleg Magyarországon elkezdődött egy a szovjet megszállással állandósuló folyamat, amely a magyar civil társadalom „lefejezésére”, majd teljes felmorzsolására irányult. Ennek legfontosabb fejezetei: a tulajdonviszonyok erőszakos átrendezése (államosítások), a paraszti és más kisárutermelés felszámolása (erőszakos szövetkezetesítés), a magyar jogrend és államszervezet átalakítása, a teljes szellemi élet (ezen belül az iskolák) „birtokbavétele” és egyenirányúsítása, más szóval a totális diktatúra kiépítése, a szovjetvilág megteremtése Magyarországon, amely a Szovjetunió egyik gyarmatává lett [Vö: Hódoltságban (Bp. 1992) c. kötet, In: Kahler FRIGYES: Hivatalos államigazgatás — szovjetvilág Magyarországon (1945- 1956) 118-134.]. Mindez a koalíciós időszak elején csak kevesek előtt volt ismert — de egyre többen tapasztalták —, hogy a valóságos hatalom nem a koalíciós kormánytöbbség, hanem a szovjet fegyveres jelenlétre támaszkodó KMP és erőszakszervei kezében vannak.

 

MI IGÉNYEL IGAZSÁGTÉTELT?
 

AZ 1945-TŐL 1956 MAGYAR FORRADALMÁIG TERJEDŐ 11 ÉVET a hivatalos történetírás — egészen a legutóbbi időkig — a „népi demokratikus forradalom megjelöléssel illette.

E művek lapjain a szerzők arról igyekeznek meggyőzni olvasóikat, hogy a II. világháború utolsó időszakában a Vörös Hadsereg felszabadította Magyarországot a német megszállás alól, s ezzel utat nyitott a „haladás erői számára”. Ezek az erők, úgymond — a KMP, (később MDP) vezetésével — legyőzték a „reakció erőit”, így (ha „bitókkal” és „elhajlásokkal” is) megkezdődhetett a „szocializmus építése”. Ezzel nem kevesebbet állítottak, mint azt, hogy a szocializmusnak nevezett társadalmi berendezkedés megvalósítása Magyarország társadalmának belső szükségszerűsége, a magyar történelem okszerű következménye. [A szocializmus útján. A népi demokratikus átalakulás és a szocialista építés kronológiája. (Szerk. SZABÓ BÁLINT) Bp. 1982; Balogh Sándor — Bírta István — Jakab Sándor — Korom Mihály Simon PÉTER: A népi demokratikus átalakulás és a szocialista építés kronológiája (Bp. 1982.)]

A történelmi valóság azonban egészen más.

Az 1944 októberében megindított szovjet hadműveletek nyomán új hatalmi helyzet állt elő. Szétesett a korábbi államapparátus, s Magyarország megszállt országgá lett. Megszállt volt a nemzetközi jog értelmében is. Mint ilyen a háború végéig a Vörös Hadsereg hadtápja volt, ahol a polgári élet, az újjáélesztett kormányzati apparátus egy célt szolgálhatott: a hadműveleti eredményeket. Ennek megfelelően az ország minden, még meglévő erőforrásával — ideértve az anyagiakon túl magát a lakosságot is — a győztes megszállók rendelkeztek. Ezt a célt szolgálta az Ideiglenes Nemzeti Kormány létesítése, és a polgári élet részleges újraindításának ösztönzése a katonák és a lakossági összeütközések csökkentésére, a hátország biztosítására. Mindez tehát része volt a pacifikációnak. A pacifikációs művelet abba a felderítő-szervező feladatba illett, amelyre a GERŐ Ernő vezette moszkvai magyar kommunista csoport kapott megbízást.

Ez a tevékenység sokkal több volt, mint egyszerű tájékozódás. Már az első, ún. katonai szakaszban megkezdődtek a megtorlások és a tartós berendezkedés érdekében a veszélyesnek ítélt elemek katonai, majd politikai-rendészeti kikapcsolása.

Az első perctől kezdve létezett tehát egy kettős hatalom az ideiglenesség koalícióján belül: a kormányzati adminisztráció, amely a fegyverszüneti állapothoz illesztette a polgári újjászervezést és a politikai megtorló-megfélemlítő „kemény hatalmi mag”, amely mindenkor a szovjet szervek akaratát valósította meg, s csaknem kizárólag a kommunistákból szerveződött.

IGAZ, MINDKETTŐT a Szövetséges Szovjet Ellenőrző Bizottság (SZEB) felügyelte legfelsőbb szinten. Szovjet rendelkezések szerint alakították ki a gyakorlati gazdaságpolitikát, amelyben abszolút elsőbbséget élveztek a jóvátételi célú rekonstrukciók. E cél érdekében példátlan mértékű a lakossági elvonás és az infláció. A piaci viszonyok visszaszorítása nemcsak az életszínvonal zuhanásszerű (50-60%-os) romlását jelentette, hanem egyrészt előkészítette a későbbi szovjet mintájú tervutasításos rendszert is, másrészt alkalmas volt a kormányzó többségi párt „felszeletelésére” szolgáló hatalmi harcra, a polgárháborús pszichózis megteremtésére is.

A közigazgatás újjászervezése során az új belügyi és igazságügyi apparátus kiépítésére különleges gondot fordított a megszálló hatalom. Tömpe András (Erdei Ferenc belügyminiszter megbízó- levelével) szovjet instrukciók alapján nyomozócsoportot szervezett; megkezdte működését PÉTER GÁBOR és csoportja (1945.1. 17.) Orlov GPM-tiszt irányításával. Politikai Nyilvántartó Iroda működött 1945. márciustól, később Rendészeti Ügyosztály, majd MKP Jogi Osztály (Feri Sándor NKVD munkatárs). 1945. májustól működött a Tömpe András vezette Vidéki Főkapitányság Politikai Osztálya (95%-ban kommunista apparátus).]

1946 márciusában a politikai rendőrség 35 ezer főt tartóztatott le. Az egykori iratok nem hagynak kétséget afelől, hogy nemcsak olyan háborús és népellenes bűnök elkövetőit vonták felelősségre, amelyekért bármelyik demokratikus államban elveszik a bűnösök megérdemelt büntetésüket. Voltak ilyenek is elég jelentős számban. Egyre többen kerültek az erőszakszervezet örlőkövei közé: a társadalomban tekintéllyel rendelkező országos és helyi vezetők, a jelentősebb vagyonok tulajdonosai, olyanok, akiknek semmi köze sem volt a fasizmushoz, sőt esetleg fel is léptek ellene. Igaz, nem kommunista oldalról.

Ha figyelünk az MKP főideológusának, a kiemelkedő koncepciós perek egyik „társszerzőjének”, Révai Józsefnek a Szabad Népben 1946. július 22-én megjelent cikkére, kiderül, hogy a „reakció” ellen a támadást folytatni kell! De ki a „reakciós”? A válasz — akár meg is döbbentheti azt, aki nem ismeri a bolsevizmus lényegét — „Reakciós az, aki antikommunista”, akár jobbról, akár balról jelent konkurenciát. Más szóval ellenség mindenki, aki nem kommunista vagy nem támogatja a kommunista párt politikáját. Ezzel milliósra tágult az ellenség köre, csaknem az egész társadalomra!

Íme megfogalmazódott a hadviselés ideológiája, amelynek jegyében megindult a hatalmi erőszakszervezet három irányú támadása:

               a hazai társadalom szellemi vezetőit kikapcsolására;

a társadalom általános megfélemlítésének segítségével a civil társadalom megsemmisítésére. Ezzel szétrombolta a magyar társadalom szerves fejlődést hordozó történelmi eredetű finomszerkezeteit;

a hatalom berkein belüli vélt vagy valódi ellenzéket megsemmisítésére.

A Révai által megfogalmazott — de korántsem általa kitalált — ideológia gyakorlati végrehajtását a szovjet vezetés nemcsak ellenőrizte a megszállás első percétől, hanem operatív módon irányította is. [1945 elejétől KOVÁCS János alezredes (egykori csekista) majd Szűcs Ernő (1942-től szolgált a szovjet állambiztonságnál) felelősek a végrehajtásért.!

Fontos lépés a gazdasági élet rendőri ellenőrzés alá vonása, az ún. gazdasági rendőrség létrehozása. [Már szeptember 21-én megkezdte működését DR. Villányi András vezetésével — 6 alosztállyal és 75 fővel — a Gazdasági Rendészeti Osztály.] Működésük „alapjogszabálya” a 8800/1946 ME. sz. rendelet „A gazdasági rend büntetőjogi védelméről” címen ismeretes.

1946. december 10-én létrejöttek az államvédelmi osztályok, és ezzel a koalíciós időszakban — nem utolsósorban a választásokon győztes erők (s az egész civil társadalom) ellen — megteremtették a legfontosabb erőszakszervezetet, amelynek semmi köze sem volt a magyar államhoz; kizárólag a kommunista pártnak, „ezen belül személyesen Rákosi Mátyásnak” volt különleges erőszakszerve.

HANGSÚLYOZNI kell azonban, hogy ez a hatalomkoncentráció korántsem volt öncélú. A konkrét feladatok Moszkvából érkeztek. 1947-ben Sztálin nyíltan szakított a nyugati szövetségesekkel, s vazallusaival intézményesen közölte a KOMINFORM alakuló ülésén, hogy meg kell gyorsítani a „társadalmi haladást” a Birodalom újonnan szerzett területein. A címzettek előtt — köztük volt Rákosi is — vitán felüli, hogy mindez a sztálini típusú állami és társadalmi berendezkedés azonnali megteremtését jelenti: a korábbi államberendezkedés teljes szétzúzását, a tulajdonviszonyok átrendezését, a szellemi élet „gleichschaltungját”. Mindennek a többszörösen átszervezett, de a mindvégig Rákosinak alárendelt ÁVO volt a biztosítéka.

Az ÁVO 1947. április 11-12-én megtartott országos értekezleten megkapta az új feladatokat, az „új demokrácia” vérrel és vassal való megteremtésének parancsát — Sztálin követelményei szerint.

Később az ÁVO több átszervezést is megélt (1948. szeptember 6-án Kádár JÁNOS belügyminiszter rendeletére a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága 1949-ben függetlenedett a BM-től), s létrejött egy az államtól is független párthadsereg, 28 ezres létszámmal (ebből 2.500 nyomozó, 7.000 fő karhatalom, 15.000 fő határőr) és 40 ezres besúgóhálózattal (F. Belkin altábornagy és csoportja „szakmai” felügyelete alatt).

A fegyverszüneti egyezmény (1945. V. te.) szerint létrehozták a népügyészségeket és népbíróságokat a háborús és népellenes bűnök megtorlására. 1945. március elején megalakult a HM. Katonapolitikai Osztálya is, amely ezekben az ügyekben nyomozott. Mindezt még felfoghatnánk a fasizmus maradványainak szükségszerű felszámolásaként, amely végtére megtörtént a nyugati demokráciákban is.

A különbíróságok előtt azonban Rákosi és köre a bírói eljárást színjátékká alakította. Péter Gábornak a Demény-üggyel összefüggésben Rákosihoz írt leveléből tudjuk, a bírói eljárás immár nem igazságszolgáltatás: „Szebenyi vegye kezébe az ügyet. Megfelelő bíró és ügyész legyen kiválasztva. Úgy a bíróval, mint az ügyésszel előzőleg beszéljen az arra megfelelő elvtárs.” Később Feri Sándor írja Rákosinak: „A vádirat elkészült, de az nem megfelelő. Intézkedni fogok, hogy azt megfelelően kiegészíttessék. Azt javaslom, hogy MAJOR ÁKOS tárgyalja az ügyet. Pervezetési tevékenysége csak arra korlátozódnék, hogy a nyomozási eljárás során lefolytatott egész egyszerű tényállás a tárgyaláson ugyanazon tanúk kihallgatásával bizonyítást nyerjen...” [Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez 1. (Bp. 1992) 70, 74.1

A magyar igazságszolgáltatás történetében tehát már 1945-től elkezdődött a tragikus folyamat, amikor is a büntető eljárás nem a bűncselekmény következménye volt, hanem egy politikai cél elérésének eszköze. Ezeket a büntetőeljárásokat nevezzük röviden koncepciós pereknek.

A bírák függetlenségének megsemmisítése szabad utat nyitott a bíróságok ilyen jellegű „alkalmazásához”.

A magyar igazságügyet N. RICSKOV és J. KOLJANOV szovjet tanácsadók „vezették” a sztálini úton. [A Bírák Lapja '91. évi 2. és 3. számában ZINNER Tibor kutatásai. Név szerint említjük a Rákosit kiszolgáló, majd az ÁVH által agyonvert RIES ISTVÁN igazságügyminisztert, valamint Jankó PÉTER, Czakó Kálmán, Szalay JÓZSEF, Vida Ferenc nevét. 1110 bírót bocsátottak el az „éberség” és osztályharc jegyében. Az elbocsátottak helyére lépettek között sokasodtak a Bírói-Ügyészi Akadémián, a „gyorstalpalón” végzett káderek (az 1283 bíró 29%-a).]

IGAZ, VOLTAK HŐSIESEN VISELKEDŐ BÍRÁK ÉS ÜGYÉSZEK IS. Nevük méltó a megörökítésre: RÁKOSSY Árpád, BAKKAY TIBOR, HOLOSNYAI Ambrus, Nagy Lajos, Gorzó György. Súlyos börtönévekkel fizettek azért, mert hűek maradtak a bírói eskühöz, az emberséghez és a becsülethez. Önfeláldozásuk nem állhatott a történések útjába, de az utókornak mindenkor példát adnak. Illik, hogy megismerjék nevüket, s ne feledjék... (!)

Az ítélőtáblák feloszlatása, a kétfokú fellebbezés megszüntetése szervezetileg a bíróságok szovjetizálását jelentette. Az önálló bírói hatalom formai megszüntetését a bíróságoknak — ideértve a Legfelsőbb Bíróságot is — az igazságügyminiszter felügyelete alá helyezése fejezte be. Ezzel a „reformmal” a monolit hatalom elvezetéséről a helyi igazgatásban. A tanácsrendszer megteremtésével nem csak arról volt szó, hogy a központi akarat teljes ellenőrzése alá vonta a helyi közigazgatást. A tanácsok a pártállam olyan helyi erőszakszerveiként működtek, amelyekre a falu civil társadalmának megsemmisítésében kiemelkedő szerepet osztottak. A bolsevik uralom nélkülözhetetlen légkörének — a polgárháborús pszichózisnak, a gyűlöletnek és félelemnek fenntartói voltak a tanácsok (1950. évi I. tv.).

A monolit hatalom egyik meghatározó eszköze volt a civil társadalom szétzúzásában a koncepciós perek mellett a közigazgatási úton, bírói jogorvoslat nélkül végrehajtott internálási rendszer [Vö.: Kahler Frigyes: Joghalál Magyarországon (Bp. 1993.), GOSZTONYI TER: Magyar Golgota (Bp. 1993.)].

Az anyagi és eljárási jogszabályok formális megtartásával, de gyakorlati semmibevételével, valamint számos amorális jogszabály alkalmazásával [Pl. az 1950. évi 26. tvr. a katonák tiltott határátlépéséről; 2560/1949. Korm. sz. r. a tszcs, elleni izgatásról, 8800/1946 MEr-ben foglalt közellátási bűncselekmények] okozott sérelem összesen kb. 400.000 személyt sújtott, (ez családokban számolva 1,6-2 millió embert jelent!) és ma a rendszerváltozást követő igazságtételi folyamat orvoslásra váró sérelmeinek mélyrétegét alkotja.

A hatalom ugyanis „hadat viselt” a társadalom ellen. A nagy, majd a kistulajdonosok éppúgy a hatalom célpontjai lettek, mint az egyházak s a polgári tömörülések [A katolikus egyházi vezetők ellen indított nagyobb koncepciós perek (MINDSZENTY, GRŐSZ stb.) ismertek. A Mindszenty-per megkezdéséig 225 papot és szerzetest vetettek börtönbe. (Vö: Szántó Konrád és Havasy Gyula dokumentumgyűjteménye mellett Hetényi Varga Károly: Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában (Abaliget) 1992; BINDES FERENC—Németh László: „Ha engem üldöznek” Bp. 1991.) Protestáns részről Ordass Lajos pere ismertebb. A református egyházüldözés- történet és a bolsevik zsidóüldözés vizsgálata a közeljövőben napvilágot lát.] 1946-tól csak Budapesten 901 egyesületet számoltak fel, holott csupán 24-et minősítettek fasisztának.

Az egyházak elleni hadviselés sajátos szerveként létrehozták az AVH „meghosszabbított karját”, specializált osztályát, az Állami Egyházügyi Hivatalt, amelynek tevékenysége átívelt az egész Kádár-korszakon is.

Mire eljött a „fordulat éve”, a magyar társadalom a zsdanovi értelmezés szerinti két csoportra oszlott: a pártállam vezetőire és a politikájukat megvalósító erőszakszervezeteikre, valamint a több millió „nem kommunistára” — aki Révai szóhasználatával egyszerűen „reakciós” — azaz ellenség.

Mindezek a sérelmek — ha közös gyökerüket keressük — a bolsevik osztálydiszkriminációban foglalhatók össze. Ugyanez áll a későbbiekben említendő magánjogi, valamint nyugdíj- és társadalombiztosítási sérelmekre is.

BÜNTETŐ (és büntető jellegű) sérelmek második vonulatát az 1956-os forradalmat követő megtorlások jelentik, amelyhez a bírói úton történt kb. 400 kivégzésen és a kb. 21 ezer bebörtönzött polgáron túl az internálás (közbiztonsági őrizet, 1956. évi 31. sz. tvr.) áldozatai is csatlakoznak, nem is szólva a karhatalom által meggyilkoltakról. Anélkül, hogy teret adhatnánk az '56-os megbosszuló, a rögtönbíráskodást, a népbíráskodást és más megtorló intézkedéseket tartalmazó jogszabályok elemzésének, (másutt már kifejtettük): noha a forradalom előtti időszakban jellemző koncepciós perekkel csak ritkán élt a hatalom, de semmit sem változott az osztálybíráskodás (osztálydiszkrimináció), a nyílt jogegyenlőtlenség.

Az 1956-os forradalom megtorlását lezárni hivatott 1963. évi 4. tvr. meghozataláig politikai okból elszenvedett büntető (büntető jellegű) sérelmek kezelése az igazságtétel sajátos területét képezi:

Az 1945-1956/57 közötti időszakokban okozott sérelmek közül kiemelkednek a hatóságok által elkövetett gyilkosságok, tömeggyilkosságok és súlyos bántalmazások.

Történelmi félmúltunk e rettenetes tehertétele részben még feltáratlan. Az '56-os sortüzek (amikor is fegyveres erő lőtt fegyvertelen polgárokra) száma egyre szaporodik, az eddig ismeretlen esetekkel meghaladja a negyvenet. Jelen ismereteink szerint

1945 és 1956 között ismeretesek egyes személyek ellen elkövetett gyilkosságok (pl. a gyömrői gyilkosságok, a Lakos-gyilkosság, papok meggyilkolása), de ismerünk olyan ÁVH-s akciókat is, amikor pl. a papjuk védelmére kelt lakosság közé lőttek (Berzence, 1949);

az 1956/57-es sortüzek alapvetően három típust képviselnek. Első az AVH (ide értve a határőrséget, az ún. zöld ÁVO-t) sortüzei november 4. előtt: pl. Debrecen, Mosonmagyaróvár, Győr, Miskolc, Esztergom, Tiszakécske, Kecskemét, Ózd, Budapest különböző helyszínei; a második szovjet beavatkozás során (november 4-december 6.) a szovjet katonák által leadott sortüzek, pl. Szombathely, Sárbogárd, Budapest különböző helyszínei; az újjászervezett karhatalom (az ún. pufajkások) terrorsor- tüzei, pl. Tatabánya, Salgótarján, Miskolc, Eger, Budapest különböző helyszínei;

a karhatalmisták gyilkosságai: Ipolyba lőtt salgótarjáni forradalmi vezetők vagy a Hajdú-Bihar megyében agyonvert (tsz-ből kilépő) parasztok stb.

A felsorolást korántsem szántuk teljesnek. Jeney KÁROLY kutatásai szerint mintegy 500 főre becsülhető az 1956/57-es sortüzek ártatlan áldozatainak száma.

Íme az igazságtétel egyik legmegrázóbb vonulata.

A harmadik periódus az 1963-1989-ig terjedő időszak.

A KORSZAK VIZSGÁLATA SORÁN a halálokok tekintetében lényeges változás tapasztalható. A politikai okból büntetőjogi felelősségre vontak száma (összességében 6620 főt ítéltek el és 696-ot mentettek fel, ez utóbbi kategóriába értendők a kényszergyógykezeltek is) nagyságrendileg kisebb, és változtak a hatalom módszerei is.

Az első két korszak gyilkosságaitól legalább már nem terhes a „puha diktatúra”. Injuriái „csak” az általa is törvénybe iktatott szabadságjogok megsértésében jelentkeznek (1976. évi 8. tvr.-tel 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya.).

A bolsevik diktatúra civil társadalom elleni lépései között lényegesek a magántulajdon megszüntetése végett hozott intézkedések. E magánjogi (vagyoni) sérelmek sorozata 1945-től 1987-ig(!) terjedően (1945: VI. te. a 600/1945. ME.r. törvényerőre emeléséről, 12330/1945 ME.r., 2400/1945. FM. r., 5600/1945 FM.r., 1946: IX. te., 1946. XIII. te., 1946: XX. te., 1947: V. te., 1947: XIX. te., 1947: XXX. te., 12200/1947 Korm.sz.r., 1948:XIII. te., 1948: XXV. te., 1948: XXXIII. te., 1948: LX. te., 10010/1948 Korm. sz. r., 12770/1948 Korm.sz.r., 22140/1948 FM.r., 22900/1948 FM. r., 13390/1948 (1949.1.5.) Korm.sz.r., 1949. évi I.tv., 1949. évi VII. tv., 450/1949. (1.15.) Korm.sz.r., 690/1949 (1.22.) Korm.sz.r., 1310/1949 (I. 12.) Korm.sz.r., 2050/1949 (III.5.) Korm.r., 1949. évi XXIV. törvény, 1949. évi 3. tvr., 1949. évi 20. tvr. 4091/1949 (VI.16.) Korm.sz.r., 4096/1949. (VI.18.) Korm.sz.r., 4153/1949 (VII.29.) Korm.sz.r., 4162/1949 (VII.26.) Korm.sz.r., 4314/1949 (XI.13.) MT.r., 1950. évi 25. tvr., 284/1950 (XII.10.) MT.r., 16100/1950 (VIII.23.) FM.r., 94/1951 (IV. 17.) MT.r., 101/1951. (IV. 29.) MT.r., 145/1951 (VII. 24.) MT.r., 1952. évi 4. tvr. 1956. évi 15. tvr., 1957. évi V. törvény, 1957. évi 32. tvr., 1957. évi 52. tvr., 1958. évi 13. tvr., 1959. évi 24. tvr., 1960. évi 22. tvr., 1965. évi 20. tvr., 1965. évi 21. tvr., 1967. évi IV. törvény, 31/1971 (X.5.) Korm.sz.r., 32/1971 (IX.5.) Korm.sz.r., 1987. évi I. törvény 30-32. §-ai és 39. §-ának (4) bekezdése.) a gazdasági élet egész területét átfogta. A bankrendszer, a bányák, és az ipari nagyvállalatok és vállalkozások, a lakások és más ingatlanok államosításával a diktatúra monopolhelyzetre törekedett.

Külön kérdéskör a föld osztás utáni visszavétele, a kolhoz típusú szövetkezetek — gyakran erőszakos — megteremtésével, illetve a „földfelajánlások” (és elkobzások) eszközével, valamint a tagosítással.

A diktatúra a szellemi élet területét monopolizálandó az iskolák államosításával (1948. évi XXXVI. tv.) és az egyetemi oktatás szoros ellenőrzésével felszámolta az oktatás szabadságát, a kutatás és a tudományos eredmények áramlásának lehetőségét. Az egyetemeken és a középiskolákban is a származás szerinti szelekció (kontraszelekció) vált uralkodóvá.

A sérelmek sorában meg kell még említeni azokat az intézkedéseket, amelyek pl. a munkajogot és a nyugdíjjogosultságot érintették, különösen az 1945 előtt közszolgálatban töltött idők beszámítása és egyes nyugdíjak megszüntetése terén. (Vö: 5000/1945 MEr., (és módosításai 8740/1946 MEr., 10430/1946 MEr., 6900/1946 MEr; 9310/1946 MEr., 11550/1946 MEr; 10070/1946 MEr., 11500/1946 MEr; 12510/1946 MEr., 12550/1946 MEr., 5700/1946 MEr., 6500/1946 MEr; 7300/1946 ME.r., 11000/1946 MEr; 24500/1946 MEr., 9050/1946 MEr; 9865/1946 MEr; 12620/dl946 MEr; 23750/1946 MEr; 24780/1946 MEr.) 6800/1946 MEr (és módosításai 8320/1946 MEr; 12010/1946 MEr., 12540/1946 MEr; 23810/1946 MEr., 10680/1946 MEr.)

Az említettek mellett marginálisnak tűnik a szabadságjogoknak olyan korlátozása, mint az utazási lehetőség nagyfokú korlátozása, a vallásos emberek zaklatása stb.

Ezzel párhuzamosan megjelentek a diktatúra szolgálatáért adott kitüntetésekkel járó privilégiumok és az MSZMP által megállapított nyugdíjak, nem is szólva a lakások és más javak kedvezményes hozzáférhetőségéről. Mindezek felülvizsgálata a rendszerváltás után ugyancsak napirendre került.

Íme, vázlatosan az elmúlt évtizedek kemény és puha diktatúrájának (korántsem teljes) hordaléka, amikor igazságtételről beszélünk. Mindezek kezeléséről szólni kell tehát.

(Folytatjuk)



« vissza