Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Gondolatok a Bauhausról

A Bauhaus, mint fogalom, kezd közismertté válni. Úgy hiszem azonban, hogy sokan másként képzelik-értékelik, mint ahogy az megilletné. Pécs kulturális fővárosi évének egyik kimagasló rendezvényeként Bauhaus-kiállítást rendezett, mely hozzájárulhat a jelentős művészeti irányzat és kultúrtörténeti mozgalom helyes megítéléséhez. A Bauhaus tanárai sorában szereplő hét pécsi illetőségű művész nemcsak feljogosította a várost e kiállítás megrendezésére, de mintegy kötelezte erre. Most mégsem a kiállításról kívánok beszámolni, inkább a Bauhaus fogalmát szeretném magyarázni-értékelni, és a Bauhaus építészeti munkáiról szeretnék szólni. Breuer Marcel és Forbát Alfréd világhírnévre szert tett építészek pécsiek voltak, de a magyar építészetben a Bauhaus gondolkodását rajtuk kívül a Bauhaus-tanítványból tanárrá előlépett, tragikus véget ért (Buda ostrománál halálosan megsebesült) Molnár Farkas építész is kiváló alkotásokkal képviselte.
A Bauhaus – két ipariskola összevonásából – Walter Gropius építész kezdeményezésére 1919-ben kezdte meg működését Weimarban. A tanintézet nevét is Gropius adta, aki már korábban elkötelezte magát a modern építészet mellett. 1911-ben a Fagus gyárral (Alfeld an der Leine, Németország) megtervezte és megvalósította az „új építészet” felfogásában az első, hatásos építészeti arculattal bemutatkozó alkotást. 1914-ben a Kölnben rendezett Werkbund kiállításon a minta gyárépülettel tett tanúbizonyságot mellette. Amikor a Bauhaus 1923-ban Dessauba költözött, az intézmény több, ma már műemléki védettségű épületből álló együttesét is ő tervezte. De a berlini Siemens-Stadt tervezési megbízása és építése miatt 1928-ban megvált a tanintézet vezetésétől, ezt 1930-ban Mies van der Rohe, ugyancsak kiváló német építész vette át. A nemzeti szocialisták az „entartete Kunst” (elfajzott művészet) kategóriájába sorolták azt, amit a Bauhaus produkált, és a számukra nem kívánatos intézményt 1934-ben bezárták. Gropius és Mies van der Rohe végül az USA-ban folytatták széles körű elismerést arató építészeti munkásságukat, amely a második világháború után érte el tetőpontját. Az Egyesült Államokban Gropius néhány munkáján már a pécsi bauhausos Breuer Marcellal dolgozott együtt. Forbát Alfréd Svédországba emigrált.
A Bauhausnak tizennégy évi működése alatt tizenkét jeles tanára és közel ezer tanítványa volt. Bezárását követően ők szétszóródtak az egész világon és így terjesztették a Bauhaus legfontosabb célkitűzését, a technicizálódó világ társadalmához illő művészet megteremtését. A magyar Moholy-Nagy László (ő 1923-ban csatlakozott az intézményhez) a feloszlatás után New Yorkba került, és újjászervezte az intézményt. Halála után felesége ezt a „New Bauhaus” iskolát még egy ideig fenn tudta tartani. Molnár Farkas hazatért, a Műegyetemen szerzett diplomával jogosította magát épülettervezésre, és így azok sorába került, akik itthon a modern építészetet „művelték”. A Bauhaus szellemiségéhez és annak építészeti mentalitásához itthon közel állt Fischer József, Kozma Lajos, Borbíró Virgil, Wanner János és még sokan mások. Molnár Farkas a Pasaréti úton és a Mese utcában olyan épületeket tervezett, melyeket később, amikor Budapesten járt, Walter Gropius is elismeréssel illetett. Kozma Lajos Átrium mozija a Margit körúton, Fischer József svábhegyi szállodái, Borbíró Virgil társtervezővel épített budaörsi repülőtér felvételi épülete, mind ennek – kiragadott – példái.
A Bauhaus vezetői hirdették, hogy nem politizálnak. Valójában, ha nem is kötődtek pártokhoz, de baloldalinak számítottak. Míg Walter Gropius porosz katolikus volt, egyik legszorosabb munkatársa, Hannes Meyer kommunistának vallotta magát és végül Moszkvába emigrált. Molnár Farkas viszont itthon a jobboldalhoz szegődött. A szélsőség felé való hajladozást az is okozhatta, hogy a Bauhaus a tárgy-művészeteket megújítani kívánó, a társadalom egészét gyorsan megörvendeztető alkalmazott művészetet kívánt létrehozni. Korábban az angol Arts and Crafts, a német Werkbund, az osztrák Wiener Werkstätte, a holland De Stijl és az orosz konstruktivisták elszigetelten tevékenykedtek, a Bauhaus átfogó reformra törekedett. A radikális reform a szélsőséggel kacérkodott. A tanárok és a tanítványok részére mégsem a pártállás volt a fontos, ők a szakmai eredményre összpontosítottak. A szociális lakások építése és a széles rétegeknek elérhető tárgykultúra megteremtése volt a cél.
Ennek érdekében a Bauhaus nem csak építészeket kívánt kiképezni, éppen ők voltak a legkevesebben. A Bauhaus a házon és annak belső építészeti arculatán, főleg a praktikus bútorokon keresztül a „gépkorszak” lehetőségeihez kívánta igazítani az építészethez kapcsolódó társművészeteket és a tárgyművészeteket. Ezt szolgálta az intézmény leglényegesebb újító módszere: a műhelymunka. A tanítványok ennek keretei között megismerkedtek a fém, a kerámia, a textil, a könyvnyomtatás, a fényképezés, a festés, az üvegtechnika gyakorlati és művészeti lehetőségeivel. Ezért a „műhelyépület” volt a dessaui Bauhaus-telep eszmei és architektonikus központja. Talán túlzás, de mégis megkockáztatom, hogy miként a középkor oktató szerzetesrendjei a parasztokat a földművelés új módjaira késztették, úgy kívánták a bauhausosok – talán naiv reménykedéssel – megreformálni az általuk meghaladottnak ítélt művészeti gyakorlatot. Az erőszak lesöpörte őket.
A Bauhaus a neki jutott tizennégy év alatt nem tudott egészen kibontakozni, nem tudott minden elképzeléséhez keretet – műhelyt, oktatót – biztosítani. Így az építészeknek sem tudott szilárdságtani ismereteket nyújtani, ezért bizonyítványát nem fogadták el építőmunkára jogosító oklevélként. De meg kell jegyezni, hogy az 1920-as években éppenséggel sok jó építész maradt – függetlenül a Bauhaustól – oklevél nélkül. Elég a francia-svájci Le Corbusier-t említenünk, aki festőművész volt.
A Bauhausnak stílustörekvéseket megtermékenyítő kezdeményezései voltak, de önmaga stílust nem alkotott, soha nem is volt ez a célkitűzése. Még a díszítés nélküli homlokzatképzést, amelyet vele azonosítanak, sem az ő kezdeményezése volt. Azt a cseh-osztrák Adolf Loos, a holland Stijl-csoport és a nemsokára hazájukból kirekesztett orosz avantgardisták már évekkel korábban bemutatták. A Bauhaus vezetői e mellett kötelezték el magukat, és hírnevükkel mintegy szentesítették ezt az „új építészetet”. De a „Bauhaus-épületek” nem voltak szükségszerűen sem fehérek, sem szögletesek – ahogyan azt ma gyakran gondolják. A pécsi kiállításon bemutatott, Molnár Farkas tervezte vörös ház ennek csakúgy ellentmond, mind az ugyancsak általa tervezett Budapest–Hűvösvölgyi Szentsír-templom. Ennek építését – sajnos, sőt nagyon sajnos – a második világháború megszakította, és az ellipszis alakú falazatra sohasem került fel a kupola. Ez a templom ékesen mutatta volna, hogy az anyagismeretre alapozott műhelymunka, a modern építőtechnika és az építészetnek a képzőművészethez való szoros kapcsolata milyen hatásos összművészetet tud létrehozni. Az összművészet a Bauhaus törekvéseinek szinte önkéntelenül adódó jellegzetessége, hiszen szorgalmazta a különféle ágazatok egymást kiegészítő, jó összhatását. Az együttműködés, a minden téren igényes munka a tipográfiától a színhatásos festményig terjedt. A kőagyag edénytől a tetszetős öltözékig, a Breuer Marcel által világhírnévre emelt csőbútortól a háziasszony igényeit kielégítő konyhabútorig és a templomot vagy a lakást nemesítő mozaik-üvegablakig. Az építészetben a funkcionális és gazdaságos alaprajztól a korszerű vasbetonszerkezetig. Ez volt a Bauhaus jellemzője.
Az elmondottak alátámasztására idéznem kell Vámossy Ferenc építészprofesszort, aki Korunk építészete című alapvető tankönyvének a Bauhausról írt fejezetében a következőket írja: „A Bauhaus-eszme több, mint egy iskolát irányító célkitűzés. Évtizedekre szóló szellemi program, művészeti törekvések összegezése, alkotómódszer és magatartás, amely az építészet megújítása révén válik jelentőssé.” Tegyük hozzá, hogy a mai napig jelentős maradt. De nem az immár közel egy évszázados, akkori építő- és géptechnikához igazodó alkotások utánzása révén. Amihez hozzáfűzhetjük a Bauhaus törekvéseivel sokban rokon angol John Ruskin megjegyzését: „Nem az követ engem, aki utánoz, hanem aki tanul tőlem.”
A Bauhaus nem arra tanít, hogy a mai nemzedék a neki tulajdonított radikális puritanizmust kövesse. Sokkal inkább arra, hogy jó anyagismeretre alapozott, az alkotás funkcióját maradéktalanul kielégítő és a társművészeteknek a méltó kapcsolódás lehetőségét biztosító munkával a mai kor igényeit elégítse ki.


« vissza