Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Fenyegető rezgéshullámok

A POLITIKAI SZEIZMOGRÁFOK fenyegető rezgéshullámokat jeleznek Moszkvából. BORISZ JELCIN úgy határozott, hogy bevezeti az elnöki irányítást. A népképviselők kongresszusa és az alkotmánybíróság az elnöki lépést alkotmányellenesnek minősítette. A hadsereg és a biztonsági erők — legalábbis eddig — tartózkodtak a beavatkozástól. A FÁK országaiból kisebb-nagyobb tüntetésekről érkeztek hírek. A nemzetközi közösség feszült várakozással figyeli az eseményeket. Az Egyesült Államok és több más ország határozottan kiállt Jelcin mellett.
Az utóbbi hetekben már a nemzetközi témák listájának élére ugrott az „orosz kérdés”, nem a Steinbeck-dráma értelmében, hanem a demokrácia, a gazdaság és a nyugati segítség vetületében. A már tavaly őszi lappangó hatalmi harc Jelcin elnök és a kongresszus elnöke, Ruszlán Haszbulatov között 1993 tavaszára komoly alkotmányos, állami válsággá mélyült. A kérdés: ki vezesse a még mindig óriási katonai potenciállal rendelkező eurázsiai nagyhatalmat, a reformok és a Nyugattal való együttműködés mellett elkötelezett elnök, vagy a többségében a régi nómenklatúrához és az erős nacionalista érzelmű csoportokhoz kötődő kongresszus. Mindkét lehetőség hátterében máris fenyegető körvonalakat ölt egy újabb diktatórikus rendszer.
A Szovjetunió 1991-ben történt összeomlása óta, a szabad választás eredményeként hivatalba lépett elnök a gazdasági sokkterápia mellett döntött, így gondolván átvezetni a több mint hetvenéves „szocialista” gazdaságból a tőkés piacgazdaságba az országot. Eddig kevés siker született, annál több nehézség, gond és zűrzavar. Jelcin áprilisra két fontos lépést tervezett: népszavazást és találkozót Bill Clinton amerikai elnökkel. Az előbbire azért van szüksége, hogy megerősítse helyzetét a még 1990-ben, tehát a régi szovjet uralom alatt „választott” népképviselők kongresszusával szemben, a másikra a Nyugat gazdasági segítségének érdekében.
Oroszország előtt három lehetőség mutatkozik. Vagy folytatni tudja — ha fékezetten is — a reformpolitikát, a piacgazdaság ki- szélesítését, a demokratikus átalakítást, vagy visszafordul a diktatúrába, vagy belesüllyed a feneketlen anarchiába.
A jelenlegi válság nem elsődlegesen gazdasági, bár a gondok rendkívül súlyosak, s az infláció 2000 százalékos. Oroszország alap- problémája mindig politikai természetű volt. Most is. A régi rend kiváltságosai és a nagy orosz birodalom megszállottjai vissza akarják szerezni hatalmukat otthon és nemzetközi befolyásukat a világban. Nemcsak a volt szovjet köztársaságok nagy részében állomásoznak továbbra is orosz csapatok, hanem Németország keleti területein is. Haszbulatov és a kongresszus keményvonalasai által állított csapda a demokratikus hatalommegosztás egyébként helyes elvében rejlik. A végrehajtó hatalmat ellenőrizze a törvényhozó testület. Ezt a nyugati parlamentáris rendszerek nem ellenezhetik.
A helyzet kísértetiesen hasonló az 1917-es állapotokhoz. Akkor Lenin és Trockij diktatórikus ambíciókkal vádolta Kerenszkijt, és követelte, hogy „minden hatalmat” adjanak át a szovjeteknek, amelyekben az ő híveiké volt a többség. Ezt követte a diktatúra. Jelcin ellenzékének győzelme esetén sem lehet már visszaállítani a régi kommunista uralmat, a korábbi rendszer már túlságosan szétesett. Ezért valószínűsíti Richard Pipes, a Harvard egyetem professzora a román variációt, amely szerint át kell címkézni a régi uralmat. Jelcin azonban nem Kerenszkij és az utóbbi években komoly politikai képességeket mutatott fel.
A rendkívüli helyzetben máris bevezette az elnöki kormányzást. Különös paradoxon, hogy ilyen tanácsokat kapott nyugatról is. Mitterrand francia elnök moszkvai villámlátogatása során is ilyesmit sugalmazhatott. Clinton sem áll távol ettől. A hét legfejlettebb ipari ország vezetőinek soron következő találkozóján bizonyára kidolgoznak valamiféle tervet Jelcin megsegítésére. A lényeg azonban az orosz nép döntése. A túlzott nyugati atyáskodás esetleg sértheti az orosz nemzeti érzést. Emellett a gazdasági recesszió időszakában a nyugati kormányok nehezen tudnának nagyobb segélyösszeget elfogadtatni saját népükkel.
A magyar kormány nyilatkozatban foglalt állást az oroszországi demokratikus átalakítás mellett: „Magyarország érdekelt a demokratikus Oroszország stabilitásának fennmaradásában és a reformpolitika folytatásában. A nemzetközi biztonság megszilárdítása szorosan kötődik Borisz Jelcin elnök személyéhez...” — hangoztatja többi között a nyilatkozat. Kormányunk elvi politikájának megfelelő tisztességes és bátor kiállás egyértelmű helyeslése a nyugati hatalmak várható reformpárti fellépésének.
KORÁNTSEM TAPASZTALHATÓ ilyen jellegű határozottság az Egyesült Államok és az Európai Közösség Balkán-politikájában. Igaz, megindult az elzárt bosnyák területek lakosságának légi segélyezése, és a Hercules óriásgépek minden éjszaka eljuttatják humanitárius élelmiszer- és gyógyszercsomagjaikat a reménytelen helyzetben lévő településekre. A New Yorkban időről-időre megszakított tárgyalásokon azonban nincs érdemleges haladás, miközben a szerb erők folytatják területfoglalási katonai akciójukat. A Vance-Owen felosztási tervet hol elfogadják az érdekeltek, hol visszakoznak, de még egy végleges jóváhagyás esetén sincs távolabbi elképzelés a gyakorlati életbe léptetés mikéntjéről. Az amerikai kormány is megosztott, a hadügyminiszter és a vezérkari főnökség ódzkodik minden katonai szerepvállalástól, a külügyminisztérium pedig elengedhetetlennek tartja biztonsági tanácsi döntés alapján — éppen a nyugat-európaiak ösztönzésére — az aktívabb beavatkozást.
A katonák egyértelmű feladatot követelnek, vagyis felhatalmazást a minden eszköz igénybevételével végrehajtandó elsöprő erejű csapáshoz. Emellett túlhangsúlyozzák a hegyes terep nehézségeit és a Vietnamban szerzett rossz tapasztalatokat. A politikusok, a belső közvéleményre való tekintettel, ilyen felhatalmazást nem mernek adni, hiszen még a Biztonsági Tanács által elhatározott berepülési tilalmat, vagy a szerb nehézfegyverek ENSZ-ellenőrzését sem hajtották végre. Tovább folyik a nyelvészeti vita arról, hogy az ENSZ erők „béke- fenntartó” vagy „béketeremtő” megbízatást teljesítenek-e.
Mennyi bátorságra van szükség, hogy az ember gyáva legyen” — ezt Sir Alexander Cadogan brit külügyi államtitkár jegyezte fel naplójában 1938 szeptemberében, amikor az angolok és franciák felszólították Csehszlovákia elnökét, hogy engedjen HITLER követeléseinek. A szudétanémetek elszakadási igényének akkor még lehetett valami elvi alapot találni. És az emberek még közelebb voltak az első világháborúhoz, mint most a vietnami háborúhoz. Akkor húsz év, most pedig már huszonöt telt el. És a Nyugat még valami rációt is talált az új Drang nach Osten-ben, főleg, ha azt a Szovjetunió ellen lehet fordítani.
De most mi indokolhatná a „bátrak gyávaságát”? Szerbia nem a nyolcvanmilliós náci Németország. Egy kis ország, hadserege 140.000 fő. A Boszniában harcoló szerb-csetnik irreguláris erő, bár jól felfegyverzett, fegyelmezetlen és kiképzetlen. Követeléseit meg sem próbálta diplomáciai úton érvényesíteni, hanem egyszerűen betört egy nemzetközileg elismert független ország területére, s elvárja, hogy hódításait a nemzetközi közösség ismerje el, amit — némi habozás után — a Vance-Owen terv megtett.
Az International Herald Tribune-ban William Pfaff komoly aggodalmának ad hangot a nyugat további tétovázása miatt. Ha a szerbek győzelmét tudomásul veszik, akkor semmi sem akadályozza meg őket, hogy elkezdjék az albán és magyar kisebbségek „etnikai tisztogatását”. A közömbösség az agresszióval szemben új agresszióra bátorít — állapítja meg a neves amerikai újságíró.
HAZÁNK HELYZETE KÜLÖNÖSEN KÉNYES. Legutóbb a boszniai szerb haderő főparancsnoksága azzal vádolta meg Magyarországot, hogy beavatkozik a volt Jugoszlávia területén folyó konfliktusba. A jelentés szerint tiltakoztak a magyar hadsereg vezérkaránál, mert állítólag horvát önkéntesek érkeztek a pécsi Mária Terézia laktanyába katonai kiképzésre. Ezenkívül Magyarország fegyvereket szállít TUDJMAN horvát és IZETBEGOVICS bosnyák elnök követőinek. Következtetésként a szerb főparancsnokság leszögezte: Magyarország bekapcsolódott a jugoszláviai háborúba azzal, hogy BT határozatával ellentétben az egyik háborúzó fél mellé állt. A Honvédelmi Minisztérium azonnal cáfolta a koholmányt. A magyar félhez semmiféle tiltakozás nem érkezett, Pécsett nem létezik Mária Terézia laktanya, s magyar területen nem folyik külföldi állampolgárok katonai kiképzése — állapítja meg a HM nyilatkozata. Helytelen lenne az ilyen, szerb oldalról felröppentett hazugságok fölött egyszerűen napirendre térni. Nagyon is kísért az 1934-es, csaknem fegyveres konfliktusba torkollt magyar-jugoszláv válság emléke. Akkor is azzal vádoltak bennünket, hogy horvát usztasákat képezünk ki magyar területen. Ezt megelőzően már szerb „figyelmeztetés” hangzott el, amelyben ellenlépéseket fontolgatnak az amerikai segélyakcióhoz légteret átengedő országokkal szemben. Vajon mire lehet számítani, ha a Biztonsági Tanács elrendeli a boszniai berepülési tilalom kierőszakolását?
SZERB FENYEGETŐZÉSEKKEL párhuzamosan a román jelenségek is szükségessé teszik a megkülönböztetett figyelmet. A Romania Libera című bukaresti ellenzéki lap nyilvánosságra hozta az állítólagos Gorbacsov-Kohl tervet Kelet-Közép-Európa távlati újrafelosztásáról, felelevenítve ezzel a végzetes Molotov-Ribbentrop-paktum, vagy — ha úgy tetszik — a Roosevelt-Churchill-Sztálin hármas jaltai megállapodásának keserű következményeit. A román szándékon nem csodálkozhatunk, hiszen a rejtélyes elképzelés módosítaná a trianoni határokat és Romániára hátrányos érdekzónákra osztaná a térséget. A híresztelések szerint Gorbacsov kiválásával most Jelcin folytatná az ilyen értelmű megbeszéléseket a német kancellárral. Érzékelhető tehát a magyarellenes hangulat újabb felszításának szándéka a térségben. Hozzátehetjük a Bős körüli újabb nehézségeket.
Az oroszországi válság kiéleződésével, a volt tagköztársaságok magatartásával és az Európai Közösségben mutatkozó nézeteltérésekkel fokozottabban előtérbe nyomult Kelet-Közép-Európa országainak kérdése. Németország és Oroszország, a Baltikum és az Adria között újfajta „senki földje” alakulhat ki — ez a véleménye a nemrég nálunk járt HENRY KlSSINGER volt amerikai külügyminiszternek is. Szerinte újra kell gondolni a NATO szerepét, amely ma már nem felel meg a kor új követelményeinek. Fontos kérdés, hogy választ találjanak Kelet-Európa biztonsági igényeire.
Európa egységének reménye ma halványabb, mint volt a berlini fal leomlásakor. És a biztonság is törékenyebb, mert még koncepció formájában sincs elképzelés egy átfogóbb, európai méretű biztonsági rendszer kialakításáról. Ennek hiányában a szabadon választott magyar parlament történelmi feladata az ország védelmi képességének, a hadsereg szellemének, fegyverzetének a szükséges szinten tartása.


« vissza